Emlék?

Futott, rohant, ahogy csak az ina bírta, az ösztöne hajtotta, a túlélés ősi vágya. Egész teste lüktetett, zihált, fájdalom és a kimerültség keserű elegye töltötte ki egész lényét. Minden újabb lélegzet csak gyötrelmet és égető fájdalmat hozott könnyebbség helyett. Nem levegő, hanem vér tódult tüdejébe minden lépésnél, mégis csak tette egyik lábát a másik után egyre gépiesebben és egyre lassabban, mint egy, a gyermekkorában oly kedvelt felhúzható játék. Játék volt most ő is egy olyan játék, aminek a rúgója nem tudni mikor jár le vagy szakad el.
– Csak egy tét van ebben a játszmában:- gondolta – mégpedig ő.
Most nem a lelki üdve vagy arany a tét, vagy bármi más világi hívság, vagy képzelt érték, hanem a puszta léte. Még egy összecsapást nem bír ki, ezt jól tudta. Az előzőt is épp, hogy túlélte, valami égi csoda folytán sikerült elmenekülnie, de „győzelme” csak átmenetinek bizonyult. A „ragadozó” kitartó volt. Kezdte belátni, hogy túlságosan is. Nem tudta mi az, vagy hogyan sodorta a balszerencse az útjába, de érezte hogy vesztésre áll, és hogy most nem tudja magát kivágni, semmilyen nagyvilági szónoklattal, sem tömött erszénnyel, vagy éles pengével, mert ezt a valamit nem érdekelték sem a szavai, érvei sem a pénze, kincsei, felszerelése. Ezt csak egy dolog vonzotta: a hús, a vér, és az éhség hajtotta oly leküzdhetetlenül, mind közelebb…hozzá.

Az éjszaka vándora volt ő is, mint megannyi társa, tolvaj, útonálló. Tudta, várta eljön egyszer ez a mai nap is…az utolsó. Minden hozzá hasonló tisztában volt ezzel, és úgy élt, hogy ne csalódottan, megbánással és kínlódva adja vissza lelkét teremtőjének, – ha egyáltalán van olyan -, hanem büszkén és gyorsan, mint edzett acél villanása a telihold fénye alatt. Ezek a vágyai egyszeriben foszladozni látszódtak, mint pipafüst a szélben, mert egy másik sokkal erősebb vándor keveredett útjába, aki, úgy tűnt lassú halálra ítélte.
Ilyen ellennel még sosem találkozott, nem egyszerű „vándor” volt, nem olyan, mint ő. Ez a valami nem használja, megéli a sötétséget, ő maga az eleven éj. Árnyék mely ott bújik minden szegletben, felhő mely elrejti a fehéren mosolygó holdat. Ott kísért minden sikátorban és ez az a valami, ami csak összetört, vértelen testeket hagy csupán a hajnal rőt sugarainak, martalékul.

Egy szűk macskaköves utcácskában, – ahol a házak szinte összeérni látszottak és omladozó boltívként tartották az égbolt súlyos mennyezettét -, elért tűrőképességének végső határára botladozva egyre lassulva haladt, majd hirtelen utolsó csepp ereje is elszállt, mintha sosem lett volna. Olyan erővel vágódott be egy vaksötét kapualjba, hogy érezte csontja tört…mindegy, csak meggyorsítja az úgyis elkerülhetetlen véget. Összekaparta végső tartalékait, hogy még egy nekiiramodásra fussa. Emberfeletti erővel kapaszkodott az életbe, sehogy sem akarta feladni, izmait megfeszítve megpróbálta talpra küzdeni magát. Már csak egy sarok és biztonságban van, – gondolta – klánjának oltalma alatt talán még megéri a következő reggelt.
– Nem fogok itt, megdögleni egy ilyen mocskos telehugyozott sikátorban, – szűrte a fogai között – nem, többet érdemlek ennél.
Hangja oly távolinak és idegennek tűnt, mintha máris a sír visszhangzotta volna, vagy csak az elméje játszik vele gonosz játékot. Nem tudta megmondani, elhagyta a tudata tisztasága, a vak és emésztő félelem vette át az irányítást teste fölött…. Szeme sarkában mintha valami mozdult volna…
Összecsuklott.

A fájdalom és a félelem eltompította érzékeit, csak a vér fülében robajló hangjából tudta…még él. Talán lerázta? Szája sarkába apró mosoly sejlett fel, amit egy hosszú véres nyálcsík követett, ami egész a válláig nyújtózott. Ha nem rettegett volna annyira, talán hangosan is felkacag. Hosszú percek, talán órák is elteltek, mire tudata legyőzte kétségeit és az ösztönös, menekülő prédát, akivé az elmúl éjszaka folyamán vált. Visszatértek lassan fejébe a logikus, hideg gondolkodás magvai. Normál körülmények között kiegyensúlyozott, vaslogikájú és főképp számító szerencsevadász volt.
Ez a személyiség azonban egy pillanat alatt semmivé vált, mikor találkozott a lénnyel, és most mód felett örült, hogy újra látja hiányolt énjét. Megmozdult. Minden porcikája üvöltött a mozdulatok ellen, mégis erőltette tovább. Csak most került tisztába azzal, hogy legalább tíz sebből vérzik és legalább ugyanennyi különböző csontja összetört. Egy ízes szitkot megeresztve kárhoztatta önnön gyarlóságát, végigmérte magát, de nagyon nem találta rendben, amit látott.
– Talán a fényviszonyok, vagy talán még mindig nem tért vissza teljesen a józan esze – rázta meg még mindig kóválygó fejét – , mintha nem önmagát látná.

Görnyedve, sebeit szorongatva és minden lépésnél felszisszenve kitámolygott az elvétve, halvány derengést nyújtó utcai kandeláberek fénykörébe. Csak most vette a fáradságot, hogy beeressze a külvilágot elméjébe. Feltekintett, sem csillagokat sem a holdat nem látta. Még mindig éjszaka volt…úgy tűnt számára, sokkal több időt töltött abban a nyirkos, büdös kapualjban, amiről elkönyvelte, hogy élete utolsó állomása. Ki tudja, az egész éjszaka olyan hihetetlennek és álomszerűnek tetszett.

Valaki más is belépett a derengő fénykörbe. Nesztelen járt, úgy tűnt lába nem érinti a talajt, hanem egy fagylehelet hátán érkezik. Körülötte sűrű, lágy, fekete, – talán – füst gomolygott, ami szinte beolvasztotta a sötétségbe, mégis látta őt: magas vékony, szinte éteri jelenség, arca rezzenéstelen, hófehér, szeme vérben úszó ében fekete zsarátnok, ruházata letűnt korokat idéző, ősi viselet, ujjainak végén pedig karmok…azok a karmok… és a fogai…nem ember volt, már rég nem. Az egész olyan ismerősnek tűnt, mintha már átélte volna ezt valahol máshol, valami más időben.
A tolvaj testén jeges félelem kezdett felfelé kúszni, lassan, mint borostyán a várfalakon. Botorság volt azt hinni, hogy elmenekülhet…. Megint mosolygott, most már nevetett, sőt hangosan röhögött. Most értette meg: az egész csak játék volt, mindvégig csak játszott vele, soha nem is volt egy fikarcnyi esélye sem. Ő csak az éjszaka vándora, de ez a valaki, valami uralja a sötétséget. Mintha egy üres, fehérre meszelt szobában akart volna elbújni a fény elől.
Lehetetlen…
Büszkén és gyorsan, mint edzett acél villanása a telihold fénye alatt… Úgy lett vége. Az utolsó amit látott, hogy saját húsának cafatjai csapódnak az arcába…majd kéjes üvöltés harsan.

Az üvöltés még mindig a fülében csengett, olyan valóságos volt az egész. Hihetetlen, pedig csak álmodta, ugyanazt a rémálmot már sokadik alkalommal. Hirtelen mozdult, felült nyughelyének szélén. Szétnézve a jól ismert kép fogadta. Egy egyszerűen berendezett, apró helység, átható ezredéves dohszag. Valahol mélyen a föld alatt, ez az otthona. Egyetlen gyertya halovány lángja kél birokra a nyomasztó őrök éjszakával, ami a talaj nyirkos leheletét árasztja magából. Felállt, kinyújtóztatta tagjait. Ideje valami étel után nézni, hisz már napok óta nem evett…igen az óta mióta álmodik, de ma éjjel már nincs mire várni. Az éhség lassan, de biztosan felőrli, cselekedni e kell, ennie kell, hogy létezhessen…tovább. Kifelé indult a szobából, de egy pillanatra még lelassított, majd megállt. Egy az ajtó mellé állított embermagas ovális tükör előtt. Mindig viszolygott az ilyenektől, de a napokban mégis beszerzett egyet. Az álmai nem hagyták nyugodni. Egyedül ez a töredezett, mégis még itt-ott régi pompáját idéző felület volt képes megnyugtatni és az, amit benne látott. Bizonyság volt ez a lététről, arról, hogy ő még mindig ő.

Viszolyogva bár, de belenézett hát mélyen, fürkészőn. Azt látta, amit kell, amit látni akart…SEMMIT.
Elmosolyodott, mert tudta: itt és most ő a vadász.