Toreador

Párizs, 1836

Hogy is került ide? Lehangoltan nézett végig a hivalkodóan öltözött spicces társaságon. Hivalkodó? Ízléstelen. – Egy szó mint száz, igazi művészek, a szférák zenéjére finom érzékekkel hallgatózók helyett megint egy halom exhibicionista, túlcicomázott cerkófmajom közé keveredett. Nehéz illatú füstölők, tarka pávatollak között vihogó cafkák, meglepő öltözékben pózoló különcök, akiknek állandó sértett kifejezésbe torzul az arcuk, mintha állandó támadást kellene elhárítaniuk a világ felől…
És ez a bazár! Kisebb csoportok vitatkoztak egy- egy hamarjában a vászonra lottyintott plecsni, vagy felismerhetetlen szoborkompozíció felett. Legtöbbjük persze saját alkotásuk volt. Ott tolongott valahol Pierre, a vándorfestő is, aki elhozta ide magával. Őt kellene megkeresnie, még mielőtt valamelyik eszelős idejön, és szóba próbál elegyedni vele.
Egy kisleányt ábrázoló festmény előtt talált rá.
– Óh, Filipetti itt már sikerrel vetkőzi le előző művei gyermekbetegségeit- szavalta az egyik pozőr- de rossz irányba törekszik…
– Hadd cáfoljalak meg, édes Benedicto- m, és egyben lebbentsem le a fátylat arról, hogy Filipetti nyilvánvalóan utánozza az én alkalmazott darabosságomat itt, itt….és itt…- mutogatott hevesen a képre egy láthatóan erősen ittas, kecskeszakállas figura.
– Neked mi a véleményed Marc? – fordult felé Perre
Egy pillanatig hallgatott a rászegeződő tekintetek egzaltált tüzében. A kép egész jó volt, talán az egyik legelfogadhatóbb az itt szereplők közül. A gyermek arcán csintalan fintor virított, kissé eltúlzottan ábrázolt tartásával, hátratett kezével a rajtakapott rosszcsont tipikus szobra volt, a színekből azonban hiányzott a fény, a gyermeki bűbájt aláfestő élénkség. Mintha a festő piszkos vajjal mázgálta volna át az egész festményt.

– „Mondd, ha az utca végén, a rég elhagyott házba
egy eltévedt napsugár eljut, s az ablakon benéz,
e rég elhalt csöppség nincs- e előtted, nem hoz lázba,
s a kép megkopott bár, hallod kacaját, mosolya csorduló méz.

Elhűlve néztek rá. A vers nem volt a legjobb, de a rögtönzött sorok szinte tökéletesen lefedték a kép által keltett benyomást. Az alkalomnak tökéletesen megfelelt.
– Nem rossz.- szólalt meg egy zavaros tekintetű, rikító színű sálat viselő alak- ön netán a Bambino di Luciá- ban ír?
– Nem – morogta Marc zavartan, bár beugrott neki egy botrányairól híres, alternatív művészlap – Igazából Pierre barátom mellett ihletett meg először egy- egy kép. Elsősorban a világ nagyvárosairól festett képei. Mióta is járod a világot, Pierre?
A fiatal, szőke sörényű piktor elértette a célzást, és mosolyogva fogott bele dagályos meséinek egyikébe, mialatt Marc észrevétlenül eltűnt a környékről.
„Nna…most aztán el innen” – gondolta éppen, mikor valaki megérintette a vállát. Sóhajtva fordult hátra, aztán elkerekedett szemekkel bámult az előtte álló fekete hajú szépségre. A lány karcsú, előkelő alakja a tisztaság eleven fároszaként magasodott a fülledt, kavargó tömegben.
– Találkozott már a házigazdával? – kérdezte a lány
– Nem…még nem sikerült eljutnom Mr. És Mrs. Amiliato- hoz. A nevem Marc Haughton.
– Catherine vagyok. Jöjjön, elvezetem hozzájuk a fenti hallba.
– Kevésbé figyelemmel tarthatóbb vezetőt nem is kaphattam volna…
– Hogy mondta? – fordult felé Catherine, és bűbájos mosoly ragyogott fel az arcán
– Semmi…keresem a szavakat hogy a szépségét méltassam, még mielőtt csatlakoznánk vendéglátóinkhoz, és még módomban áll…
– Óh, igazán köszönöm…- felelt a lány, majd pajkos fintort vágott- …ami azt illeti, tudok egy hosszabb utat is.

Végül is megtalálták a házaspárt, és a sötét sarkokban ölelkező párok, a szobákból kiszűrődő zavarbaejtő hangok utána egészen más világra tárták ki az emeleti hall ajtaját.
A meglepően fiatal házaspár kedélyesen beszélgetett a kandallónál állva, rajtuk kívül csak egy elegáns öltönyt viselő, idősebb férfi állt az ablak mellett, kezében színültig telt borosserleggel.
– Marie, Angelo…ő itt Marc Haughton. – lépett elő Catherine
– Őszinte örömömre szolgál, hogy a házamban köszönthetem.- sietett elé a középkorú hölgy a kandalló mellől – – Marie Amiliato vagyok, a férjem Angelo, ő pedig – intett a közeledő elegáns figura felé- családunk régi barátja, Pietro Borri.
– Szintén művész? – kérdezte Marc
– Óh…nem. Nem olyan értelemben, mint ön. – mondta Marie- Pietro palettája az élet maga…érti ugye?
– Örvendek. – nyújtott kezet Pietro- Rendszeresen olvasom a műveit. Tetszik, hogy nem idomul a mostanság oly divatos mélabúhoz, lemondó élettelenséghez.
– Akkor bizonyára kevésbé populáris fórumokat is figyelemmel kísér. Népszerűbb helyeken még nem jelentem meg.
– Nos igen, – szúrta közbe a házigazda- ki éri meg, hogy a művei divatba jöjjenek?

Marc csendben körülnézett. A lenti környezettel ellentétben ez a helység gyönyörűen volt berendezve, körben lélegzetelállító perspektívájú tájképek, portrék voltak a falakon. Egyértelmű volt, hogy a két kiegyensúlyozott embernek ez a lakhelye, sőt, mintha a lenti kakofónia csak a vendégek kedvéért berendezett díszlet lenne.
– Jól érzi magát nálunk? – kérdezte Marie mosolyogva
– Igen…különösen egy ideje. – sandított Catherine felé – Azok ott lent állandó vendégek?
– Óh…nem.- pillantott le zavartan a földre a hölgy- csak egy részük. A másik felüket általában műkedvelők, önjelölt festők, szobrászok teszik ki alkalomról alkalomra.- felnézett, tekintete éles volt, de arcán értő mosoly ült.
A folyosóról ekkor hangos huppanás, részeg kacaj, majd egy elfúló sikoly hallatszott. Valaki kéjesen felnyögött, majd egy nagyobb tárgy – talán egy gyertyatartó- koppant a szőnyegen.
A házaspár összenézett.
– Les enfants…- mosolygott kényszeredetten Marie
– Les animeux…- fordult ridegen a kandalló felé a ház ura
Finom ujjak értek Marc karjához. Catherine vonta közelebb.
– Nem iszik valamit?
Marc merőn bámult a Pietro nevű alak serlegében kavargó mélyvörös nedűre.
– Egy kis …brandyt talán?- nyitotta ki sietve Marie a bárszekrényt
– Nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem: miért van elrejtve az a kép? – mutatott
Marc egy félhomályos sarokra a falon.
– Az? – kérdezte Marie átnyújtva az italt. – Nos…az a kép egy családi örökség. Kívánja látni?
– Ha lehetséges…..
– Hát persze….- intett a ház ura, és egy gyertyatartóval a kép alá állt, hogy megvilágítsa.

A fény egy bámulatosan kidolgozott, kecses leányalakra vetült. Nem lehetett több tizenhat évesnél, arca szelídséget sugárzott, göndör fürtjei a vállára omlottak, ahogy ezüst veretet kölcsönzött nekik a leány feje felett sütő hold. A forma, a technika, mind olyan újszerű, olyan meglepő volt, hogy Marc néhány pillanatig szó nélkül állt a kép előtt.
– Tetszik? – lépett mellé Angelo mosolyogva
– Soha nem láttam még ilyen képet. Valahogy olyan…más. Olyan meglepő. Miért van elfedve?
– Nos, barátom, amint mondtam: ki éri meg, hogy a művei divatba jöjjenek?
Marc meredten bámult a házigazdára.
– Értsem úgy, hogy ön…?
– Én festettem. – bólintott a férfi
– És ki a modell?
– Nem találja ki? – mosolygott Angelo
Marc egy ideig a képet nézte, aztán hátrafordult. Félkörben ott álltak mögötte mind. Még ha nem árulja el magát egy mosollyal, Marc akkor is azonnal megmondta volna, ki az.
– Marie…
– Úgy van. – felelte a házigazda- Az én kis Marie- m, ahogy annak idején beleszerettem.

A hirtelen beállt csöndben Marc tovább szemlélte a remekművet, a különös árnyalatokat, formákat, majd egyszer csak megakadt a szeme valamin. Elállt a lélegzete.
– Valami baj van, Marc? – kérdezte réveteg hangon Catherine
Nem szólt semmit, szemét egyenesen a kép jobb alsó sarkára meresztette.
– Mit akarnak tőlem? – kérdezte halkan
– Az csak magán múlik, barátom. – mondta nyugodtan Angelo
Mark behunyta a szemét, és remélte, hogy mikor kinyitja, rájön, hogy a látása megcsalta.
De nem csalta meg. Mereven nézte a kép jobb alsó sarkát, és remegni kezdett. Hallotta, amint a háta mögött körbeveszik, és közelebb óvakodnak hozzá. Nem fordult meg, a hangok eleget beszéltek neki – tekintetét csak a kép sarkában lévő szignóra meresztette:

Angelo Amiliato
1524, Bologna

Halott rózsák átható illata, enyészet és elnyílt virágok aromája…doh és homály mindenütt. Kripta? Óh nem. Festmények körben, csonkig égett gyertyák, – minő bátorság- múzeum talán?

Nem… Halotti koszorúk? Óvatosan körbenézett. Koszorúkkal rakták körbe, rajtuk az átható illatot árasztó, rég halott rózsák.

Mi ez?

Hunyorogva kuporodott a hideg márványra, karmait durván a kőbe vájta, szimatolt, kémlelte a sötétséget akár egy állat. Összerándult a nyíló ajtó érces hangjára, és riadtan menekült az arcába csapó fénypászma útjából.

Nyirkos tenyere a mellkasát szorította.

Nem vert a szíve…

– Hohó, hát felébredtél? – kellemes női hang- Ne félj, ez csak a lámpa a folyosóról.

…akkor ébredt rá, mikor leugrott a márványtalapzatról, és egy sarokba menekült. Nem érezte a szívét dobogni a mellkasában. Megfogta a csuklóját. Nem volt pulzusa.

– Nyugodj meg, én vagyok az. – bizonytalan csend- Emlékszel, ugye?

Na igen. Nehéz lenne elfelednie bárkinek is, aki férfiszemmel tekint rá.

– Nem ver a szívem…- a szavak nehézkesen csikordultak a foga alatt, mégis panaszos volt a hangja.
– Nem baj drágám, a tehetséged megmaradt.
Halk, gurgulázó kacaj hallatszott valahonnan a nő háta mögül, aztán hirtelen megszakadt, mintha leinteték volna. A nő az ajtóban a kezét nyújtotta.
– Velem jössz?
Riadtan hőkölt vissza a homályba, majd lassan ráébredt, mit csinál. Úgy viselkedik, mint egy állat. De hiszen ő ember! Van teste, karja, lába, lelke…
Felegyenesedett. Lassan kilépett a fényre, és megfogta a nő kezét. Kiléptek a keskeny folyosóra, és hideg fuvallat cirógatta végig a testét. Lenézett, és kábán regisztrálta, hogy meztelen. A nő puha selyemköntöst varázsolt elő valahonnan. Lent, valahonnan a szalonból lágy menüett szólt. Elindultak a balkon felé. Óvatosan a nőre sandított, aki leplezetlen derűvel fürkészte az arcát. Lassan összeállt a kép. A bál. A ripacsok. Pierre…

Kiléptek a tágas balkonra, és megcsapta az orrukat a lágyan sustorgó szél, az éjjeli kert illata. Tisztán ragyogott a hold, fák közé búvó patak vizében tekintett magára, hogy egy apró vízesés fénylő cseppjeiben szikrázzon utolsót, és visszaadja magát az éjszakának.
A férfi mohón itta magába a látványt.
– Miért hoztál ide? – kérdezte a nőtől.
A hölgy elmosolyodott, hosszú haján egy pillanatra pajkosan kacsintott a holdfény.
– Azért, hogy megmutassam az új otthonodat.

Világi dolgait gyorsan sikerült elintéznie. Soha nem kötődött sehová igazán. Nem voltak ismerősei a kocsmában, a háziúr nem ismerte arcról, nem volt senki, akinek hiányzott volna. Talán a főbb irodalmi lapok szerkesztői, néhány bohém művészlélek, Annie a fűszerboltból – akivel néha a szombat estéket, és vasárnap reggeleket töltötte el- , nomeg Pierre…
Az első csoportért nem aggódott. Ha jól sejtette találkozik velük még, nagy valószínűséggel épp új otthonában, az Amiliato- villában.

A második csoporttal is ugyanez volt a helyzet, ámbár a kicsapongó alkotók javarészt akkor is saját magukkal voltak elfoglalva, ha a társaságában voltak.
Annie már nehezebb ügy volt, igazából még nem tudta mit mondjon neki, mert saját maga sem volt tisztában a lehetőségeivel, valamint azzal, hogy mit áll módjában nyújtani majd neki, és mit nem…
Pierre- ről viszont új testvérei mélyen hallgattak, hiába kérdezte őket. A többiek valahogy megérezték, hogy igazán csak Pierre- t becsülte valamire, és hogy az energikus festő jelenti számára a barátságot. Catherine egyszer mélyen a szemébe nézett, majd mondott neki valamit arról, hogy milyen veszélyes dolog feleleveníteni volt élete érzelmi kötődéseit. Hiszen nem mehet vissza hozzájuk mint ugyanaz az ember, aki volt.

Többet nem is kérdezősködött, és a villa lakói lassan befogadták az ifjút, aki éjjelente tágra nyílt szemekkel itta magába a megváltozott világot, a balkon kecsesen hajló kőkorlátján fekve révedt a holdra, vagy éppen faunként ugrált a kert fái közt, kergetve a fürge patakot, prógálgatva új hatalmát. Lassan befogadták, és úgy beszéltek róla, mint aki közéjük tartozik.
Filipetti, a villa kicsapongó piktora vonzotta magához a szépre éhes, vagy épp szépséget mímelő közönséget. Marc nem igazán állhatta Filipetti „ki- ha- én nem” attitűdjét, ám be kellett ismernie, a vértestvér által attraktált léha művésznépség remek vadászterület volt. Részeg tivornyák követték egymást az alagsorban kijelölt műteremben, felolvasóestek és irodalmi viták torkolltak egymásba a fülledt alvilágban, melynek motorja, katalizáló egyénisége az excentrikus festő volt.

Marc- nak volt egy olyan érzése, hogy Catherine- t jelölték ki őrangyalául, bár lehet hogy a nő egyszerűen különösen megkedvelte az ifjút. Ámbár az Amiliato házaspár sem zárkózott el előle, sőt…
Egyszer nem tudott dűlőre jutni egy történemi kérdésben. Az egyik verséhez keresett hiteles adatokat az ókorból. Tanácstalanul bolyongott a hatalmas könyvtárban, majd belátta hogy ott hetek alatt sem boldogul, így hát bejelentkezett Amiliato- hoz. A bejelentkezés persze egy kicsit furcsa megfogalmazás ebben az esetben, hiszen ugyanabban a házban laktak – mégha az oly hatalmas volt is- azonban Amiliato a kezdetektől fogva egy szinte tapintható tiszteletet parancsoló kisugárzással rendelkezett, amit ugyan egyetlen erélyes szóval sem kellett fenntartania, de a ház lakói egyszer sem sértettek meg.
Amikor belépett az emeleti hallba, a férfi éppen régi könyvek, két félig elkészült vázlat, és vagy kéttucat festékes edény közé volt temetkezve. Melegen mosolygott a belépő ifjúra régies pápaszeme felett, majd szabaddá tett egy fotelt az asztalánál, és hellyel invitálta.

Készségesen segített a kérdésben, és úgy mesélt az ókori mítoszok világáról, helyrajzról, szokásokról, mintha legalábbis napfényes hazájának egy általa gyakran látogatott részéről mesélne valakinek nagy lelkesedéssel. Az ifjút teljesen magával ragadta ez az előadás, néha közbe- közbeszúrt sorokat készülő verséből, néha Amiliato meséjéhez igazított improvizációkkal egészítve ki azt. Amikor a végére értek, szinte izzott közöttük a levegő a szellemi inspiráció egymásra vetített energiájától. Az ifjú elégedetten dőlt hátra.
– Nos hát, valahogy így az ókorral, fiatal barátom.- mosolygott Amiliato, és újra töltött az asztalon álló rubinszínű palackból magának.
Az idő elszaladt, lassan közeledett a reggel, amikor majd az első napsugár átragyog a hall ablakain, amiken most szélesre voltak húzva a nehéz, sötét függönyök. Amiliato azonban még szerét ejtette, hogy megérdeklődje, vajon az ifjú jól érzi – e magát a villában, hiányt szenved – e valamiben, és megértését kérte, amiért nincs annyi ideje foglalkozni vele.
– A múzsa, tudod az egyetlen végzetünk. – mutatott tétován a két félbehagyott vázlatra, amik már így is kész remekművek voltak- rengeteg tervem van, és a legtöbb energiát az vonja el tőlem, hogy a tengernyi félbehagyott művet befejezzem valahogy, mielőtt ellepik a szobát.
Az ifjú buzgón bólogatott, és arra gondolt, hogy most éppen a Napkirály kért elnézést a kancellárjától, amiért nem foglalkozik vele eleget.

A részegítően új aromákkal telített városba vezető első útjára Pietro Borri, az életművész kísérte el. Meglepődve tapasztalta, hogy az elegáns Pietro- nak mennyi ismerőse van szerte a negyedekben. Szinte minden lokálban, ahol megfordultak, kacéran ránevetett egy nőcske, néha fura különcök köszöntek rá, vagy olyan kétembernyi apache– ok veregették hátba, hogy Marc hátrahőkölt a látványuktól.
– Mitől ijedezel, hé? – nevetett Pietro- Elfelejted, hogy immár nem tartozol közéjük? Több vagy már, mint akár három ilyen kikötői rém együttvéve.
– Néha nehezemre esik felidézni, főleg ha árnyékot vet rám az Eiffel- torony, és még rám is köszön.- rázkódott össze Marc, és barátságtalanul fürkészte a csehó közönségét, ahol a züllött tömegben határozottan kirívóak voltak visszafogott eleganciájukkal. Pietro- t persze ez egy cseppet sem zavarta.
– Nos, ezen mindjárt segítünk. – dünnyögte, majd hirtelen az éppen arra közlekedő pincérlány felé fordult, és a tálcán lévő söröskrigliket egy határozott lendítéssel az egyik nagydarab figura képébe lökte.
– Mi..hh? Mia….? – próbált szóhoz jutni a figura, és ádázul söpörte ki a habot a képéből.
A csehóban megfagyott a levegő.
Pietro hirtelen Marc felé fordult.
– Mit csinálsz, te szerencsétlen?? – kérdezte felháborodottan az ifjútól, mit sem törődve Marc arckifejezésével.
A borostás figura kitörölte a szeméből a sörhabot, és Marc- ra meredt. Lassan a zsebébe nyúlt, és felegyenesedett eddigi ülő helyzetéből. Hatalmas volt.

Marc tekintete olyan volt, mintha ráparancsoltak volna, hogy vágja át a saját torkát. Előbb a fickóra nézett, aztán Pietro- ra, aztán megint a fickóra, majd a pincérlányra. A lány azonban nem szólt egy árva szót sem, már el is iszkolt a nyilvánvalóan utolsó pillanatait élvező fiú közeléből.
Marc el sem hitte az egészet. Látta, amint a fickó előhúzza a kését és közelebb jön,és amint Pietro őt nézi, és elmosolyodik
Emlékszel, mit mutatott neked Catherine? Használd, te szerencsétlen!

Marc használta. Emberfeletti gyorsasággal vetődött oldalra a székéről, futtában felegyenesedett, és követhetetlen sebességre gyorsulva eltűnt a csehó közönségének szeme elől. A borostás fickó meglepődve meredt egy pillanatig az üres székre, majd balra kapta a fejét, ahol az imént egy elmosódott csík húzott át az asztalok között, ám már csak az utcára robbanó üvegszilánkokat látta, és azt, hogy a fiú eltűnt. A kitört ablakon bevágott a szél, az emberek azonnal odarohantak. A csehó előtti tér hatalmas volt, el lehetett látni egész a jó harminc méterre lévő szabó üzletéig, vagy körbe a robusztus lakóházakig, de a tágas téren egy lelket sem látott egyikőjük sem.

– Azt hittem, elintézed! – Pietro több- kevesebb sikerrel próbálta visszafogni feltörni készülő pogány jókedvét. Messze jártak már a csehótól, a belváros elevenen lüktető szívébe igyekeztek.
Marc az idősödő élvhajhászra nézett, és ha a tekintetével beszélni tudott volna, igen változatos helyekre küldte volna az öreget.
Pietro nyers hahotában tört ki, és felszökkent egy híd korlátjára, hogy kecsesen végiglépkedjen rajta. Botjával cirkalmas jeleket rajzolt a friss éjszakai levegőbe, sötét köpenye mesébe illő eleganciával libbent utána, és úgy lépkedett végig a keskeny kovácsoltvas íven, mintha nem is négy- ötméternyi mélység lenne alatta, hanem csak egy tavaszi estén sétálna a Montmarte- on. Egy utolsó lendülettel a levegőbe emelkedett, és tökéletes szaltóval érkezett le a földre a híd másik oldalán. Marc aggódva nézett körül, vajon más is látta- e a mutatványt.
– Azt hittem, óvatosságra intesz majd, ha először hozol a városba. – mondta rosszallóan Pietro- nak, amikor ő is átért.
– Ugyan már, nem vagy te ostoba. – csatlakozott hozzá Pietro- Ami azt illeti, megfontoltabb vagy, mint a legtöbb újszülött. No és Catherine első osztályú munkát végzett rajtad.
– A tizennegyedik törzshelyeden sem furcsállottak semmit? – kérdezte még mindig aggodalmasan Marc.
– Az a tizennyolcadik törzshelyem volt. – mosolygott Pietro, és már egész máshol járt. Az utcát bal felől szegélyező parkból két előkelő dáma, és két kísérőjük lépett az utcára.
– Mindenesetre oda nem mehetünk egy ideig.- dünnyögte Marc.
– Figyelj rám, fiam. – fordult felé Pietro- Megértem, hogy most állandóan a maszkabál jár az eszedben, mert a társaid beléd sulykolták milyen fontos, beléd sulykolták mi volt az az inkvizíció, és miért nem akarjuk, hogy ilyesmi mégegyszer előforduljon. Ez így van rendjén. De biztosra veheted, hogy nem egy alvilági lebuj mámoros közönsége fog átlátni a Kamarilla fátylain, nekem elhiheted. Főleg azért nem, mert ezek a figurák általában életük elmúlt heteire is elég ködösen emlékeznek vissza. Persze ez nem azt jelenti, hogy senkinek nem tűnik fel egy óvatlan a magunkfajtából, de…- Pietro elrévedt- …most nem állt fenn ilyen veszély. Különben bele se rángattalak volna az egészbe, szavamra mondom.
– Tehát nem beszéltek rólam semmit, miután eltűntem?
– Egynéhányan dünnyögtek valamit az utcakölykökről, néhányan megnézték, megvan – e az erszényük, mondván, csak a tolvajok iszkolnak el így ha vaj van a fülük mögött, de néhány nap múlva azt se tudják majd, ki öntött le kicsodát. Az ilyen affér ott mindennaposnak számít. Mindenesetre, ha nem muszáj ne említsd meg ezt a dolgot Angelonak.

Közben beérték a cseverésző hölgyeket, akiket láthatóan teljesen lefoglalt a pletyka. A két fiatal nő, – egyik a húszas éveinek közepén járhatott, a másik valamivel érettebb gyümölcs volt- csak akkor halkították le hangjukat, amikor Pietro éppen a Cabernet Savignon értékeit ecsetelte Marc- nak, és egy széles mozdulattal megelőzte a hölgyeket, majd félig hátrafordulva, egy udvarias mozdulattal magával vonta beszélgetőtársát, hogy a hölgyeknek ne kelljen lassítaniuk, és már bele is fogott egy újabb dagályos körmondatba – betanulta, semmi kétség– amikor hirtelen megtorpant, és hátranézett a két nőre, pont akkor, amikor azok is elhallgattak egy pillanatra, hogy a két férfit szemügyre vegyék.
– Bocsásson meg hölgyem, de ugyebár…Monell… Sophie Monell kisasszony, ha nem tévedek.- mondta az idősebbik hölgynek.
– Igen, az vagyok. Ön pedig Pietro Borri, nemdebár? – válaszolta a hölgy, kissé talán túl hamarabb a kelleténél- Ha emlékezetem nem csal, Szentivánéjen tartott bálunkon láttam utoljára. Ígért nekem egy kiváló festményt, a „Nimfák a forrásnál” címmel. Olyan elragadtatással beszélt róla, hogy szinte azonnal megvettem volna, de sajnos…
– …idő előtt voltam kénytelen távozni a bálról, de higgye el, mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy megfosszam önt ettől a remekműtől. – hajolt meg Pietro- Az ár természetesen még ugyanaz, amit akkor éjjel…
– Hadd mutassam be legjobb barátnőmet, Lisette- et. – vágott közbe hirtelen a hölgy.
Marc elvigyorodott. Vén lókötő. Ráadásul tisztán emlékezett rá, hogy a „Nimfák a forrásnál” volt a a címe az egyik rajznak, amit pár nappal ezelőtt látott Amiliato szobájában, mint félig kész vázlatot.

A fiatalabbik lány illendően bemutatkozott, majd a két szótlan kísérő közül lépett elő sietve az egyik, egyenesen Pietro elé lépve.
– Engedje meg uram…Robert Meroun.
– Örvendek a szerencsének. Mondja, hová kíséri ezt a két angyali teremtést? – rázott kezet Pietro, és leplezetlenül tovább legeltette a szemét a dámákon.
– Igazság szerint épp hazafelé tartottunk, uram…- kezdte a másik fiatalember.
– Óh, rendben…rendben, ne folytassák. – mosolygott Pietro- Ne féljenek, nem csábítom el önöket sehová. Menjenek nyugodtan. Jó éjszakát hölgyeim, uraim!
Már fordult is, átkarolva a meglepett Marc- ot.
– Jöjj, ifjú barátom! Egy üveg vár ránk 1820 évének terméséből, s ha késlekedünk, az az álnok Denis másnak szolgálja fel a Kis Hableány- ban…
Öt lépést tettek meg. Marc gondosan megszámolta.
– Várjon, Monsieur Borri…
Lisette volt az, a fiatalabbik. A két fiatalember alig leplezett kelletlenséggel követte őket.
– …azt hiszem, ma mégis engedünk a csábításnak.- mondta, és a szeme majdnem úgy ragyogott, mint Pietro mosolya.

A La Serre– ben két lendületes verse jelent meg a hónapban, a kritikusok elismerően szóltak andalító, néhol különös utalásokat, meglepő hasonlatokat tartalmazó ódáiról, a Villa Amiliato közönsége pedig áradozott az új csillagról. Catherine szívesen szegődött mellé a társasági estélyeken, hogy az ostoba magamutogatók között lavírozva elvezesse Marc- ot az igazán fontos emberekhez. Ezen az estén viszont nem voltak együtt, a lány közölte, kísérő nélkül szeretné élvezni az estélyt. Marc értőn bólintott, elhatározta, hogy egész este egy gesztussal sem fogja elárulni, hogy ismerik egymást. Tartozott ennyivel Catherine- nek.
Egy ideig elgondolkozott azon, hogy a szobájában tölti az éjszakát, de aztán úgy döntött, nem vonja ki magát az eseményekből. Igaz, egy igazi alkotó nem ad a hasztalan villogásokra, de az eseményeknek itt, testvérei között egész más jelentőségük volt, erre elég hamar rájött.
Kölcsönkért hát Pietro- tól egy elegáns nyakkendőt, felöltötte egyik frakkját, és pontban tízkor megjelent a nagyterem márványlépcsőjén.

A terem jobb oldalán maga Marie Amiliato volt látható egy társaságban, Marc felismerte köztük Párizs alpolgármesterét, néhány fontosabb tisztviselőt, és egy Marie- hoz hasonló alakot. Az alak férfi volt, kifogástalanul öltözködött, és Catherine azt mondta róla egyszer, hogy ő a Párizsban lévő összes testvérük uralkodója. Nem, nem uralkodót mondott…Herceg.
Középen kisebb csoportok beszélgettek, a zene andalító volt, Marc úgy gondolta, Marie kívánsága szerint csak éjfélkor kezdenek majd táncolni az első párok. Addig mindenki a társalgással lesz elfoglalva. Elnézve ezt a prominens társaságot, Marc egyáltalán nem lepődött meg Marie döntésén. A balra nyíló szalonban Pietro- t látta meg először, az idősödő sármőr egy nagyobb társaságban mesélt valamiről. Kellemes baritonja töretlenül hallatszott a fel- felcsendülő kacaj közepette. Tisztán hallotta a báltermet átívelő távolságon át, Pietro éppen melyik pajzán kalandját meséli el. Régóta észrevette már, hogy érzékei emberfelettien érzékenyek lettek újjászületése óta.

Marc szíve szerint elkerülte volna Marie társaságát, de tudta hogy tiszteletét illik tennie a ház úrnője előtt. Lassan elindult hát feléjük, szemével az előkelő dáma tekintetét keresve. Marie természetesen észrevette, és udvarias meghajlására válaszul mosolyogva biccentett, majd a mellette álló, visszafogottan elegáns testvérükre nézett, – akiről Catherine beszélt neki- , majd vissza Marc- ra.
Az ifjú észbekapott. Ha tiszteletét teszi a ház úrnőjének, hogyne kellene azt tennie a város összes vértestvérének urával! Hozzájuk lépett, és udvariasan várakozott.
– Drágám, hadd mutassam be legújabb felfedezettünket…- fordult a herceghez Marie.
Az alak feléje fordult, és Marc csak most vette szemügyre igazán az alakot. Vagy csak most érezte meg igazán a belőle sugárzó kifinomult, lehengerlő hatalmat. Ahogy a férfi ránézett, Marc úgy érezte, nehezére esik megmozdulnia. Még gondolni sem mert semmire, ebben a pillanatban biztos volt abban, hogy a Herceg azt is meghallaná.
– …Marc. Talán már hallottál róla.- segítette ki Marie.
A Herceg leemelte Marc- ról súlyos tekintetét, és az ifjú úgy érezte, újra levegőhöz jut. Már ha lélegzett volna egyáltalán.
– Köszönöm, Marie drágám.- mondta a Herceg, majd újra Marc- ra nézett. Az ifjú kihasználta a pillanatnyi megkönnyebbülést.
– Nagy megtiszteltetés számomra, hogy találkozhatunk, uram.
– Igazán? – kérdezte a Herceg, és halványan elmosolyodott. – Nos, ha jól emlékszem a lányom sokat olvassa a műveit.
– Talán romantikus természet? – kérdezte Marc, és maga is meglepődött, mennyire könnyedén tette fel a kérdést.
– Óh, igen….nagyon. – a Herceg elgondolkodva nézte az ifjút, majd a társaság felé fordult- Dehát senki sem tökéletes.
Halk nevetés csiklandozta Marc fülét. Egy kicsit elkedvetlenedett, tartásán azonban nem változtatott, és eltökélte, akkor sem fog elrontani semmit.
A Herceg eközben visszafordult hozzá, és tovább méregette. Majd a komoly kifejezés leolvadt egy pillanatra az arcáról, és hozzátette:
– De ha már az, úgy gondolom, legalább az ízlése jó. – és elmosolyodott.
– Megtisztel, monsieur. – hajolt meg Marc a hirtelen beállt csendben.

Amint tehette, távozott a társaságtól, és megkönnyebbülten lépett be a baloldali szalonba. Rögtön megcsapta a hangulatban beállt változás. Itt egy árnyalatnyival jobban kiereszthette a hangját mindenki, a terem különleges akusztikája bent tartotta a felbúgó kacajokat. Amint belépett, látta hogy most sem kerülheti el a közönségeskedést. Denise volt az. Összeszedett valahol valami nagyszájú kóklert, aki az egyik nagy pálmafa árnyékában szédítette a vendégek egy csoportját. A fickó egyszerű volt, és harsány. Az öltözete alapján a lábát sem tehette volna be a bálra, Denise valószínűleg valamelyik hátsó bejáraton csempészte be. Hórihorgas alakjához jól illett durva fejhangja, pókszerűen hosszú ujjai között egy pakli kártyát pörgetett boszorkányos gyorsasággal.
„Denise Pietro gyermeke. – mondta egyszer Catherine- Általában keveset látjuk. Privát búvóhelyei vannak szerte a városban, de néha elkerülhetetlenül feltűnik. Denise…más mint te, vagy én.”

A karcsú lány hajlakktól és szépítőszerek illatától bűzlött, és éppen az ajkát pirosította az egyik tükörben. A fickó tobzódott mellette a társaságban. Egymás után döntötte le az italokat, és ocsmány viccekkel szórakoztatta a vendégeket. Néhány vértestvér kajánul hallgatta, és alig várták, hogy kirobbanjon a botrány. Marc bosszúsan ismerte fel közöttük Filipetti- t, az örökké elégedetlen piktort, és Lucindát, akit sohasem tartott többre egy izgalmas báli cafkánál. Lucinda buján nevetett a durván eldörgölt poénokon, egyre fokozottabb tempóra ösztökélve ezzel a kóklert, aki csillogó szemmel tekintett rá, és arcán lázrózsák nyíltak ki a tudatra, hogy egy előkelő hölgy figyelmét felkeltette. Amint Denise félrepillantott, a fickó nagy szemeket meresztett Lucindára, Denise pedig egyelőre úgy tett, mintha nem venné észre.
Marc aggódva kereste Pietro tekintetét. Az szokása szerint a társaság középpontjában volt.
– …nahát ezután el is dőlt, mint a szeneszsák. Az utolsó pohár brandy messzire gurult a kezéből, én pedig felálltam, meghajtottam magam, és közöltem vele: „Monsieur, ezt az aktust kénytelen vagyok feladásként értelmezni.”

A felhangzó kacajban Pietro elégedetten nézett körbe, és elkapta az ifjú tekintetét.
„Mi a probléma, gyermekem?”
„Figyelhetnél egy kicsit a lányaidra.”
„Miből gondolod, hogy nem figyelek?”
Marc feje zsongani kezdett. Kelletlenül regisztrálta hogy a hang nélküli beszéd még nem tartozik az erősségei közé. Közelebb lépkedett Pietro- hoz.
– Remélem jogos a nyugalmad, és megint csak arról van szó, hogy messzebbre látsz, mint én. – suttogta neki Marc- Mindenesetre én a kitörő botrány előszelét érzem.
– Nos, akár így van, akár nem, nekem találkám van valakivel a kertben, a Szent Antal szobornál. – Pietro az órára nézett a falon- Próbáld meg jól érezni magad. Láttam, hogy jó benyomást tettél a hercegre, ez felettébb ritka az elsőszülötteknél. Nagy baj már nem történhet veled ma este, engedd el magad.
Marc kitekintett az Amiliato villa kertjébe. Varázsos éj volt, a fák között kelta nimfák hangját hordozta a szél. Egy lány énekelt valahol a fák mélyén, az égi erőktől telített holdfény sugaraiban nőni, élni látszottak a növények. Párok szaladtak, tűntek el az erdő mélyén, ölelték egymást önkívületben, feledve bált, erdőt, életet. A vámpír szemével nézve szenvedélyük tisztább, lángolóbb fényű volt, mint a ház körül letűzött fáklyák fénye az éjszakában. „Milyen jó lenne ott lenni velük, tobzódni velük ebben a misztikus orgiában!” Megszomjazott. Inni akart a holdfényből, az erdő illatából, a gazellatestű lányokból…

Durva kiáltás zökkentette ki ábrándozásából. Kipirult arccal fordult a hang irányába, felfokozott ösztönei az ellenfelet keresték. Ha valaki most őt fenyegette volna, nem tétovázott volna egy pillanatig sem.
De nem. A szalon egyik végében Denise lovagja állt, kezében kivont késsel. Az egyik felháborodott úriember a karját szorongatta. Marc azonnal megérezte a vér aromáját a levegőben. Denise szemrehányásokat rikácsolt a fickó felé, ám az a kikötői késelők mozdulataival lépkedett körbe, kecskenyúzóját messze maga előtt tartva. A megvágott férfi párbajt emlegetett, Lucinda erre a gondolatra hangosan felkacagott, a vendégek pedig riadtan állták körbe őket. Filipetti is érezte a kiontott vért, szeme lázas fényben csillogott, alig tudta türtőztetni magát.

Marc fogai megcsikordultak, és a külső szalon felé nézett, ahol a ház úrnője állt. Marie leereszkedő megvetéssel nézte a közjátékot. Marc koncentrált, összes szellemi erejét egyetlen titáni akaratsugárrá alakította, melynek fókuszában a nő figyelme állt. Marie a következő pillanatban meglepetten nézett a fiú tekintetébe.
„Marc…?”
„Elintézhetem, Marie?”
A nő néhány pillanatig a fiú szemében fellobbant indulatot bámulta.
„Kérlek…., ha akarod”

Marc a következő pillanatban már a késsel hadonászó alak mellett termett. Néhányan azok közül a vendégek közül akik egy pillanattal ezelőtt kettejük között áltak, bosszúsan fordultak hátra azt keresve aki durván meglökte őket, majd meglepődve látták, hogy senki sincs mögöttük, sem a közelükben. Lucinda az utolsó pillanatban lépett félre a szédületes sebességgel rohamozó fiú elől, a feldöntött pincér kezéből bántó csattanással esett a földre az ezüsttálca. Denise viszont sosem volt ennyire gyors, és most dühödten sziszegve esett neki az egyik vastag pálma törzsének egy láthatatlan lökéstől, meglehetősen előkelőtlen mozdulatokkal. A fickó kívül volt a termen mielőtt felfoghatta volna, mi történik vele. A titkos lengőajtó csak befelé nyílott meg, Marc villámgyors keze visszanyúlva behajtotta a sötét folyosón, gyorsabban, minthogy azt az emberi szem felfoghatta volna. A faberakásos falrész a helyére került a bálteremben. Senki nem vett észre semmit.

Durva reccsenéssel szakadt fel a villa melletti erdőben lévő kis műterem ajtaja. A férfi, aki néhány perccel ezelőtt még a villa vendégszeretetét élvezte, esetlenül zuhant az erdei avarba, majd a repüléstől kábán tapogatózott a kése után. Embernyi árnyék magasodott föléje. Ujjaival megérezte a csont markolat hűvösét. Balra gurult, majd féltérdre emelkedett, és ellenfele oldalába szúrt, egyenesen a bordák közé. Ekkor a háta mögött ragadta meg valaki, és csontrepesztő erővel csapta az egyik fához. A fegyver messzire repült, a késelő kábán próbált feltápászkodni, szájából vér csorgott a fa kérges gyökerei közé. Az árnyék megragadta, ellenállhatatlan erővel szorította a fatörzshöz, és rémálomba illő agyarakkal vicsorgott az arcába.
– Utolsó cenk…
Marc mélyen a férfi nyakába harapott.
A férfi kiáltásait elnyelte az erdő, egy darabig erejét megfeszítve küzdött, majd mozdulatai lelassultak, míg végül nyurga tagjai elernyedtek Marc szorításában.
– Mégis mit képzelsz magadról, te kis zöldfülű?
A hang a háta mögül érkezett. Megfordult. Denise volt az.
– Hogy merészeled…? – A lány hangja csak nyomokban emlékeztetett emberi beszédre. Zöld szeme villogott, szavai állati morgásba fúltak. Lassan lépkedett közelebb.
Marc ellépett a földre csúszó hullától. Erős volt a frissen szerzett vértől. És még mindig lángolt benne az indulat.
– Megtettem. És megteszem veled is, rossz szuka!

Ujjai karommá görbültek, szemei előtt kihívóan lüktetett a lány védtelen torka. Ugrásra készülődött.
– Mit…mit merészelsz, te fattyú? Saját testvéred ellen támadnál a menedék területén? – Denise szemei a fiúra kerekedtek. Aztán ugrott. Karmos ujjai reccsenve szántották végig Marc fehér ingét, és fájdalmasan a húsba martak. Marc védekezőn tartotta fel karjait, Denise sikoltva ugrott közelebb, villogó agyarai harapásra készülődtek, amikor…
Marc a lány arcába vágott. Kinyújtotta védekezésre emelt jobbját, és fáradtság nélkül elérte vele a lányt. Egyenesen a villogó agyarakba. Denise fájdalmasan üvöltött fel. A következő ütés letaglózta a földre. Megpróbált talpra állni, de szinte alig emelte meg magát, Marc ismét lecsapott. Éles reccsenéssel törtek el a bordái. Hátragurult, majd oldalra vetődött, ám egy rúgás érte pontosan onnan, ahová gurulni akart, és úgy döntötte az ellenkező irányba, hogy arccal a földbe fúródott. Álló helyzetbe tornázta magát, és vérmocskos arccal Marc- ra nézett.
– Ha harc, – suttogta, és karmai veszedelmesen megnyúltak- hát legyen harc…
– Elég legyen!
Pietro lépett elő a fák közül. Egyikőjük sem látta, mikor jelent meg.
– Befelé a házba, mindketten.
– Pietro, ez a kis taknyos megszegte a…
– Nem érdekel, Denise. Nem én fogok ítélni felettetek. Én csak elszenvedem érted a jogos büntetést. Azt hittem legalábbis neked több eszed van, minthogy a kis játékaidat behozd a villába.
– De Pietro, – nyafogta Denise- megölte Jacques- ot, csak úgy mintha egy…
– Befelé…! – Pietro szeme vörös lett, akár a Sátáné. Arca most nem az idősödő sármőré volt, előbújt belőle igazi természete. Marc alig ismert rá.
Szótlanul indultak befelé. A fiú egykedvűen taposta az avart. Először engedett a Fenevad szavának. Szabadon eresztette magában. Ölt, és élvezte. Nem voltak illúziói.

– Remélem mindannyian tisztában vagytok azzal, mi lett volna, ha ez a kis közjáték Párizs utcáin játszódik le.
Angelo halkan beszélt, olyannyira hogy szavait néha elnyomta a kandallóban ropogó tűz. Várakozóan nézett a két fiatalra. Denise kedvetlenül meredt a szőnyegre, Marc közönyösen várta, hogy Angelo folytassa a mondandóját. Az idősödő háziúr lemondó tekintettel meredt maga elé egy pillanatra, aztán Pietróra nézett.
– Gyors halál Monsieur Adamanteri pengéje által. – szavalta Pietro. Marc a szeme sarkából látta, hogy Denise összerándul.- A Brujah egy percig sem tétovázik, ha ilyesmiről van szó.

Némán álltak mindannyian a hallban. A vendégek mind elmentek már, André a komornyik gondoskodott róla hogy az éj utolsó óráiban semmi és senki ne zavarhassa meg a villa lakóinak eme különgyűlését. Szerte az erdőben, és az épület körül a villához hű szolgák pásztázták a sötétséget emberi mértékkel nem behatárolható érzékekkel. A komornyik a bálteremben állt az ajtó előtt, a fények és emberek nélküli kihalt helyiségben, akár egy kísértet. Elméjében összefutott a számtalan mentális fonálon közvetített kép, illat, hang és benyomás. A kiművelt elméjű férfi fejében egységes képpé állt össze a villa és környezete. Tudatában volt az erdőben megrezzenő bokroktól kezdve a távoli kocsiúton elhúzó járművek és személyek mibenlétéig bezárólag mindennek, ami az Amiliato- villára fenyegetést jelenthetett.
Az épületben egyedül az emeleti hallban volt észlelhető mozgás. Halkan tanácskozott a villa összes rég halott lakója.
– Nem választom szét az ügyet személy szerinti vétkekre vagy mulasztásokra. Nem leszek két vértestvér bírája, mert itt volt a herceg, és látta mi történt. Látta, és ha nem tetszett neki akkor felszámolhatja ezt az egészet itt. – mutatott körbe az évszázados falakra Angelo- Eltüntethet mindent, és mindenkit aki itt áll ebben a teremben.

Mindenki elcsendesedett. Angelo ítélethozatalra emelkedett.
– Ma este egy előkelő barátunknak felsértették a karját egy bicskával. Ez a barátunk nem egy kikötői lebujba jött mulatni, hanem az otthonunkba. Az Amiliato villába. Ha még egyszer ily módon megsérti valaki bármelyik vendégünket, legyen az nemes, nemtelen vagy akár a szolgák szolgájának szolgája, kiutasíttatik innen mindörökre. Ki a villából, és Párizsból is. Ugyanerre a sorsra jut, ha az afférban bármilyen módon részt vesz, vagy ha az illető gyermeke, ismerőse, vagy stricije teszi ugyanezt.
Marc sikeresen nyomott el egy mosolyt. Marie mindig tudott hatni a férjére. Oldalra sandítva látta, hogy Denise is érzi, bármit is mondott Angelo, a fenyegetés súlya jobban nehezedik rá mint Marc- ra.
A többiek felengedtek egy kicsit, lassan mindenkin erőt vett a fáradtság. Angelo elfordult a társaságtól, és egykedvűen kotorta a tüzet a kandallóban. Catherine egy ideig Marc tekintetét fürkészte, talán hibásnak érezte magát amiért egyedül hagyta a fiút az estélyen.
Sajnálom, ha rossz érzéseid vannak miattam, Catherine. Megértem, ha leveszem a kezed rólam.
Catherine hosszan nézett a fiú tekintetébe, aztán lassan, tüneményesen elmosolyodott.
Ne butáskodj, Marc! Egyáltalán nem hoztál szégyent rám. A kezem pedig még mindig azon az öntudatos fejeden pihen.

Marc érezte, amint valaki megsimítja a tarkóját. Hátrafordult, de nem állt ott senki. Csak Catherine libbent ki az ajtón, pajkosan a fiúra sandítva.
Lucinda és Filipetti lázasan tárgyaltak valamit, Filipetti időnként Marc- ra nézett közben. Denise már elhagyta a hallt, talán már a villát is. Egy pillantást sem vesztegetett a fiúra.
Lassan azonban mindenki nyugovóra tért. A felkelő nap szürkére festette az ég alját a fákon túl, a házaspáron kívül csak Pietro állt az ablakban, és az ő fajtájuk által oly ritkán látott látványosságot nézte. Marc ráébredt, hogy még mindig a szobában van. Marie a függönyökkel bíbelődött, Angelo a tüzet nézte, kezében a csengő zsinórjával. Nyilvánvalóan mindjárt szól az egyik szolgának, hogy oltsa ki, és készítse elő a hálót.

Senki sem szólt neki, hogy távozzon. Senki sem mondta, hogy menjen a szobájába. Hallgattak.
De érezte, hogy jelentősége van annak, hogy most itt van. Talán azt várják, hogy megszólaljon.
– Nem is veszed figyelembe a szándékaimat? – törte meg a csendet a fiú.
Angelo felkapta a fejét, és úgy nézett rá, mintha az valami sértést vágott volna hozzá.
– Úgy gondolod, számít bármit is a szándékod, ha Párizs hercege holnap ideküldi az ítéletvégrehajtóit?
– Értem. Tehát ha nem távolítom el azt a kötekedőt, csak Denise kap elmarasztalást.
Angelo sokáig nézte az ifjút, fáradt, ősöreg szemekkel.
– Ez nem ilyen egyszerű. A mi világunkat érzékeny egyensúly tartja a helyén. Egy kisebb meggondolatlanság elég, hogy bizonyos emberek kellemetlen következtetésekre jussanak. A botrány rengeteg testvért ránthat a Végső Halálba. Ezért a legnagyobb hatalmú közülünk inkább elkülöníti a baj forrását, és nem nézi, a közösség érdekében kinek kell pusztulnia. Messzemenően nem rázza meg, része volt- e az egyénnek a galibában vagy sem.
Marc szótlanul lépett közelebb az ablakhoz, Pietro mellé. Az még mindig nem nézett a fiúra. Marc most először érezte, hogy mázsás súlyokként nehezednek rá új életének terhei. Mintha minden mozdulata sűrű szirupba ragadt volna.
– Nem hibáztatlak, amiért még nem látod át ezeket a dolgokat. Fiatal vagy még. De szeretném ha észben tartanád, hogy ez senkinek a szemében nem mentség.
Elmondatott, kész, vége. Marc nem tudta még igazán a helyükre tenni a dolgokat, de érezte hogy többet most nem várhat.
– Jó pihenést, Marie, Angelo, Pietro. – hajtotta meg magát, és kilépett a hallból.
Mögötte talányos tekintettel néztek össze a többiek.

Ki a városba, ki a levegőre, – ez határozta meg az elkövetkező időszakban a fiatal vámpír életét. Időre volt szüksége, hogy a hirtelen sebességgel meglódult eseményeket rendbe szedje új életének szabályai szerint. Céltalanul rótta Párizs utcáit, fel s alá. Még a lokálokhoz sem volt kedve.
– Hová hová, ifjú ködlovag?
Meglepetten pillantott a hang forrása felé. Érzékei nem jeleztek neki senkit az imbolygó lámpafénnyel kísértett utcán. Most mégis volt ott valaki. A nő kissé alacsony volt, fekete szemek domináltak enyhén szív alakú arcán. Testhez simuló ruháján a fekete és a piros szín uralkodott. Jó ízlés, kétségtelen. Harcias szépség.
– Azt hiszem hozzád. – Marc meghajtotta magát- Marc Haughton. Keresve sem találhatnék üdítőbb társaságot egész Párizsban mint ön, hölgyem.
– Óh, mily modoros. – mímelt elragadtatást a nő- Tehát leckéket vettünk viselkedésből.

Közelebb lépkedett, közben kihívóan Marc szemeibe nézett, majd hirtelen leszakította a fiúról a felleghajtót összefogó ezüst rózsa- szimbólumot. Amit Catherine- től kapott még az első éjszakáin, és amit Párizs legjobb ötvösmestere készített.
– Concita. – a nő játékosan meglengette a bőrszíjon függő ékszert, majd mintegy véletlenül elengedte a gőzölgő csatornanyílás fölött.
Marc előrevetette magát. Ez a rózsa volt az egyetlen értéktárgy, amit birtokolt. Arcába csaptak a bűzös csatornalé visszataszító gőzei, kezei azonban csak az üres homályt markolták. Concita néhány méterre tőle lépett elő a sötétségből.
– Óh, pardon. Csak felmértem csillogó jómodorod határait. – lefitymálón nézett a kezében tartott ékszerre- Ami azt illeti, elég szűkösek.
Laposan nézett a közeledő fiúra.
– Rendben van. Benne vagyok a játékban. – mosolyodott el a fiú.
Concita elragadtattan felsikkatnott, majd összezárult előtte a homály.

Végtelen utcákon kergetőztek, hidakról ugrottak le egymás nyomában, lépteiket elnyelte az éjjeli város. Marc legszívesebben telerikoltozta volna az éjszakát. Érezte, hogy Concita nem olyan gyors mint ő, ám a nőnek különleges tehetsége volt a rejtőzködést illetően. A fiú lassan megtanulta felfedezni a formás idomokat egy- egy fa hosszú árnyékában, ám néha így is csak későn vette észre, hogy puszta árnyékot kerget, míg Concita gonoszkodón nevet rá egy kapualj alól. Sötét fodrok lebbentek a karcsú alak után, hogy csupán árnyjáték, vagy valóban a lány ruhája, nem tudta eldönteni. Minden erejére szükség volt, hogy kövesse. A hajsza közben képességeinek határát súrolta, és ez tetszett neki. Megfeledkezett óvatosságról, józanságról, és egyre űzte, csak űzte a fekete szemű tüneményt. Kedvtelve nézte a sugárút végén rohanó lányt. Nekilódult, majd megfordult egy utcalámpába kapaszkodva, és az útra ugrott. Egyenesen a lány előtt. Concita megtorpant, láthatóan meglepte ez a fordulat. Beugrott egy ivó ajtaján és felsikoltott:
– Szatír!!!!

Marc vigyorogva süvített felé, és ügyet sem vetett a rémülten kiáltozó tömegre. Félresöpört néhány figurát az útjából, és beugrott a söntés mögé. Nyíló ajtó, utcai zajok. Tehát a hátsó kijárat. Dobbanó léptek a kövön, ládák zörögnek. Ugrott.
Tompa reccsenés, ahogy egy láda az arcának csapódik. Az összesűrített pillanatban még a fekete „Gin” feliratot is kivette a deszkákon, mielőtt ízekre tört volna a fején. Meglódult a világ, majd meglepve tapasztalta, hogy repül a föld felett. Zúgva robajlott át egy láda- tornyon, majd pörögve csúszott tovább az utcaköveken. Jónéhány tárgyat és embert elsodort, mire végre megállapodott.
A hátán feküdt, és kábán nézte a csillagos eget. A sugárúton volt ismét. A csehó bejáratából halvány arcok bámulták szótlanul. Nehézkesen ült fel. A csehó mögül Concita lépett elő. Marc megropogtatta a tagjait. Az ivó bejáratában a bámészkodók önkéntelenül is összerándultak a kellemetlen hangok hallatán.
– Bedühödtünk? – kérdezte a lányt.

Concita lassan bólintott, majd hátrább lépett, ahogy Marc felállt.
– Még mindig benne vagy a játékban? – kérdezte a lány.
Marc elegánsan biccentett, majd válasz helyett kanyarított egyet felleghajtóján, egyenesen a csehó bejárata felé. A leskelődők riadtan ugrottak hátra, asztalok, emberek dőltek le a lábukról. A „szatír” azonban már a sikátorban lépkedett. Concita elismerően füttyentett.
– Nem tagadom, élvezem veled a játékot, ifjú herceg.
– Én szintúgy. Folytatjuk?
A lány elmosolyodott, és kecsesen közelebb lépkedett.
– A kis mohó. Pedig épphogy csak belekóstolt…Majd máskor. Most beszéljünk.
Marc megigazította ruházatát, majd karját nyújtotta a nőnek. Az magától értetődő eleganciával fogadta el, és hátrasimította könnyű köpenyét, akár a nemeshölgyek.
Marc rámosolygott Concitára, és kitépte a hosszú ujjak szorításából egyetlen ékességét.
– Óh, te kis….- fújt dühösen a lány.

Marc azonban már túl volt árkon bokron. Néhány utcahossz után lelassított, és egy kapualjba húzódva hátrakémlelt, miközben visszatűzte a helyére az ezüst rózsát. A hajsza kifárasztotta, idejét érezte, hogy harapjon is valamit. Mivel a lánynak nem volt semmi nyoma, kanyarított egyet köpönyegén, majd néhány sarkot elhagyva jóleső érzéssel fordult be egy aprócska ligetbe. Magabiztosan lépkedett előre, noha a lámpák fénye alig talált utat a faleveleken keresztül a kavicsos ösvényre. Kikerülte a kovácsoltvas padokat, biccentett a park szökőkútjában trónoló Heléna- szobornak, mely tökéletes kő- idomaival makacsul dacolt az idővel, – hasonló a hasonlónak– azután becélozta az út másik oldaláról messzire virító vörös lámpást. Igazított némiképp öltözékén, ellenőrizte az erszényét, majd belépett volna, ha valamely titáni erő fel nem kapja a földről, az ajtó elől.

Fél kézzel még markolta a sárkányfejes kopogtatót, ám hirtelen megfordította valami a levegőben, és emelte, egyre csak emelte az ablakok fölé, ahonnan meglepetten látták, hogy Marc Haughton, a művészetet tanuló diák és Clarissa gyakori látogatója kissé oldalvást emelkedik felfelé a levegőben. Felnézett és megpillantotta, hogy valami homályból szőtt rettenet tartja a derekánál fogva a levegőben, ami meglepő módon a masszív lépcsőfeljáró árnyékában gyökerezik. A különös tünemény ezután fellibbent a fiúval a tető fölé, és egy végső rándulással megszabadult terhétől. Marc nagy robajjal gurult végig a bordély tetején, bőven felverve mindenféle szemetet az útjában. Zúgó fejjel tápászkodott fel, de így is meghallotta a finom csizmák koppanását a tető szélén. Vért, és egy jó adag tavalyi avart köpött a földre, majd feltápászkodott.
Concita még nem nyerte vissza emberi alakját. A kerekded csípőt már megformálta a sötétség, ám a karcsú derék, s ami még e fölött jelentette a nőt, a fiú szeme előtt szövődött testté az eleven árnyékokból. Festői látvány volt, ahogy az akaratos vonások arccá lényegültek. Concita lassan lépkedett Marc felé, bár hajának fekete tincsei itt- ott még cirkalmas árnyékszálakkal játszottak, mintha csak a szél borzolná őket.
Marc kezébe vette ezüst ékességét.
– Látom nem adja fel, hölgyem.

Concita felnevetett, majd ahogy az utolsó fekete hajtincsek is a halandók világába simultak az árnyékok szövedékéből, királynői mozdulattal feltartotta hosszú körmeit.
– Jó szórakozás volt, de most már nem csak arra a haszontalan csecsebecsére tartok igényt.
A fiú óvatosan megtapogatta sérült tagjait, majd észrevette, hogy három újabb alak körül fodrozódik a homály Concita mögött.
– Mire tart még igényt, szép hölgy?- kérdezte Marc, és szomorúan konstatálta, hogy az esés rosszabb állapotban hagyta halhatatlan testét, mint gondolta.
– A véredre.- jelentette ki a nő. Karcsú alakja mögött három ösztövér figura jelent meg.

Marc hátranézett, egyenesen le az utcára. Nagyot nyelt, hogy legyőzze a háta mögött elterülő mélység keltette iszonyatot. A bordély hátsó udvara szűk utcácskára nyílott. Szatócsboltok, néhány ócska lakóház, és egy hentesüzlet. Ideális azok számára, akik feltűnés nélkül, avagy illumináltan és kissé idő előtt távoztak az intézményből. Visszanézett a nőre. Concita elégedetten méregette prédáját, Marc felé azonban – immár minden kellemet félretéve- csak az ösztövér alakok közelítettek. Hullabűz, és évszázados ruhák aromája áradt belőlük, rútságuk a képiesen látó Toreador számára áthelyezte őket a túlvilági dimenziókba, infernális kipárolgásaik kitartóan ostromolták kifinomult érzékeit. Tanácstalanul állt, míg az egyik figura kezében meg nem villant egy hatalmas bikanyúzó. A másik kettő, úgy látszott puszta erejét is elegendőnek tartja. Hátrasandított, és kinézett magának egy kopott kőoroszlánt, ami az egyik lépcsőfeljáró oldalán üldögélt. Párját valószínűleg megette az idő, ám jelenleg a bestia feje volt a legmagasabb pont. Ha oda ugrik, talán…ám ekkor szeme sarkából észrevette, hogy támadóinak árnyéka vészesen közeledik, már körülfogta a bokáját, és…

Az árnyékok pedig tudvalevőleg nem tekeregnek. Concita figyelmeztetően felkiáltott, Marc viszont azonal ellökte magáta peremtől. Épp időben, hogy a bokája köré hurkolódó sötétség- fonadékból kiszabaduljon.
Ha eddig elviselhetők voltak sérülései, a kőszoborral való találkozás ezen bőven túlmutatott. Testét egy pillanatra a busa kőfejre préselte az ütés ereje, majd nyögve gurult a járdára, törmeléket, és egy harsányan nyávogó macskát sodorva magával, egyenesen két finom bőrből szabott fekete csizma elé. Erős kéz ragadta meg a Toreadort, és szemmagasságba emelte. Marc szemét először az alak oldalán hordott gyönyörű vívótőr ütötte meg, ám egyebet nem igazán látott. A fiú inge, jól szabott mellénye rútul elszaggatva, köpenyéről lassan pergett le a szemét, és a kosz. Szakadt verébként hunyorgott az alak szemébe, aki úgy tartotta a levegőben, mint egy elszabott, ócska frakkot.
– Monsieur Adamanteri…? – nyögött fel Marc.
– Iiigen.- felelte elnyújtottan az elegáns útiruhát viselő férfi, mintha elgondolkozna, mit válaszoljon a szerencsétlen ifjúnak.
Aztán a falhoz lökte a fiút, és pengét rántva az utca felé perdült.

Sorra érkeztek a földre mind a négyen, Concita legutoljára. Megfontoltan vették körbe a bajvívót, látszott, a túlerő ellenére határozottan óvatosak. Ám ekkor történt valami.
Az egyik ösztövér alak közel lépett egy gőzölgő csatornarácshoz. A gőz lassan beszivárgott a vállas figura ruhája alá, majd hirtelen pokoli fény tört elő a rácsok közül, és mintha a Purgatórium lángjai törtek volna fel a föld alól négy láb magasba, egyenesen a sötét figura mellett. Az rémülten üvöltött fel, a lángok száraz avarként égették a tagjait. A másik három támadó oldalra lépett a meglepő fordulat láttán, ám ahogy az út másik oldalára húzódtak fáklyaként égő társuk láttán, bömbölő lángoszlop csapott ki lépteik nyomán az összes csatornarács alól.
Marc döbbenten bámulta a tüzijátékot, a lángoló gyűrűbe fogott Concita pedig gyűlölködőn sziszegte:
– Tremere!
Azzal bele is vetették magukat az éjszakába. Hátramaradt társuk gyorsabban hullott szét égő zsarátnokká és hamuvá mint bármi, amit Marc valaha égni látott.

Adamanteri egy ideig még fürkészte a sötét utcát, majd hüvelyébe tolta pengéjét, és a fiúhoz lépett, aki láthatóan komoly nehézségekkel küszködve próbált talpra állni. Amikor végre sikerrel járt, a férfi összekulcsolta hátul a kezeit.
– Nos, ki vele, ki fia borja vagy.
– A nevem Marc Haughton, és az Amiliato- villa lakója vagyok.- mondta halkan.
– Ki a nemződ, gyermek?- recsegte egy hang a háta mögött. Marc meglepetten próbált hátrafordulni, ám rögtön meg is bánta. Egy- két tagja nem igazán volt a helyén, bal vállától például csak nehézkesen tudott a hang felé fordulni. Sötét, kerek szemüveget és cilindert viselő alacsony férfi lépett elő. Bűvész. Marc- nak ez jutott eszébe először.
– Aki felügyel rám, egy Catherine nevű ifjú hölgy a villából. – Marc egy darabig erőlödve próbálta követni tekintetével az őt kígyóbűvölő- tekintettel körülsétáló férfit, ám egy idő után feladta.- De nem tudja, hogy ma éjjel itt vagyok. Kérem ne hibáztassák az én könnyelműségem miatt. Minden ami ma történt, önhatalmúlagos cselekvésem következménye. Senki nem biztatott rá, és senkitől nem kaptam engedélyt.
Adamanteri felkapta a fejét, és újult érdeklődéssel vizsgálta a lerongyolódott ifjút.

A cilinderes figura azonban rosszallóan csóválta a fejét, miközben az elégett vámpír maradványait rugdalta a csatornába.
– Az a gyanúm, léha nevelőid egy- két dologról nem lebbentették fel a fátylat, amiket jobb ha előbb- utóbb megtudsz, mielőtt megint fogócskázni támad kedved Párizs utcáin.
Adamanteri elnyomott egy mosolyt, majd indulásra ösztökélte őket. Amint sietve lépkedtek a város lüktető szíve felé, atyaian átkarolta a bicegő fiú vállát.
– Nos, barátom. Hallottál- e már valaha a Szabbat- ról?

– Tűzcsóvák? Óh, ez remek.- mosolygott Marie a vendégekre.
Monsieur Adamanteri, és – miután a cilinderes figura bemutatkozott- Konrad von Hochenfels viszont nem találták ennyire mulatságosnak a dolgot.
– Tehát már a szórakozónegyedben sem átallanak portyázni.- hajolt előre Adamanteri- Ha a Szabbat már ott is felüti a fejét, az mindenesetre nyugtalanító, nemde?
– Úgy van. – szúrta közbe Angelo- De nem mi vagyunk felelősek a város biztonságáért. Csodálkozva hallom ezeket a dolgokat, miután a Herceg oly elismerően szólt az éjszakáink biztonságáról legutóbbi bálunkon. Az ifjú barátunk által felkavart események talán csak a felszínt kaparták meg.
– Az a gyanúm,- szólt közbe Konrad- hogy egy darabig most hiába keresnénk őket. Legközelebb egészen máshol fognak támadni.
– Hacsak valaki elő nem csalja őket.
Mindenki meglepve nézett Marc- ra. Catherine- nek, akivel talán a legbensőségesebb kapcsolata volt, lassan elfelhősödött a tekintete.
– Ezt mégis hogy érted…hm, fiatal barátom? – kérdezte Adamanteri
– Úgy, hogy én előcsalom őket. – Marc belefáradt, hogy levegőnek nézik.- Concita szerintem elsősorban beszélni szeretett volna velem…
– Concita…? – suttogta Marie. A többiek egymásra néztek a hirtelen beállt csendben.
– Elmondta a teljes nevét? – kérdezte Adamanteri összehúzott szemmel.
– Nem, de mint említettem elsősorban beszélni akart velem. Vállalom, hogy üzenek neki, és találkozóra hívom. Elvégre én „kapartam meg a felszínt” nemdebár?
Catherine kétségbeesetten rázta a fejét.
Marc…ne…
– És mégis hogy akarsz neki üzenni…Marc? – kérdezte Adamanteri
Marc kibámult a villa festői kertjére, és szemét a lassan imbolygó árnyékokba mélyesztette.
– Azt bízzák rám.

Megvolt a helyszín. Nem volt nehéz kiválasztani, már korábban megszületett benne a gondolat. Egy nagy, lapos tetejű raktár. A környező, éjjelente többnyire elhagyatott épületek tetejéről jól belátható. Szívós faanyag, jól tűri a festéket. Tökéletes.
Ha valaki látta volna a raktár tetején folyó dolgokat a Mű születésének éjszakáin, igencsak elcsodálozott volna. Egy fantomként keringő alak, amint néha andalgó lépésekkel, olykor követhetetlen sebességre gyorsulva íves, hosszú festékvonalakat húz a tető felületére. Marc számára lassan kibontakoztak a gigantikus festmény körvonalai. Kissé ovális arc, telt, mélyvörös ajkak. Elrévedő,de határozott tekintet. Akár egy uralkodóé, amint trónján ülve a jövőről elmélkedik. A nő hosszú fekete tincsei néhol az arcába hullanak. Vagy némelyikük hosszú árnyék csupán? A kezek csuklónál összeérnek, keresztben, kissé enigmatikus pózban mutatnak a nő vállai felé. A bal kéz ujjai pedig talányos, hajladozó árnyékmintákat fonnak a levegőbe. Concita.

Nem kellett sokáig várnia. Míg a festmény körvonalait követve rótta útját fel s alá, azon gondolkozott, vajon tényleg őrült- e, ahogy a többiek mondták róla a villában. Nem sokáig elmélkedhetett. Talán jobb is.
– Kopp, kopp.
A nő ismét észrevétlenül érkezett. Haját most hátul nagy, vörös selyemrózsával fogta össze. A megzabolázott hajkorona némely tincsei tőrhöz hasonlóan meredtek szerteszét a selyemszirmok mögött. Akár a tövisek. Lassan lépkedett előre, miközben némán méregették egymást. A homályból sorra bontakoztak ki a lány kísérői. Marc törte meg a csendet.
– Megfejtetted a jelzést? – mutatott a látszólag kusza árnyékmintákra, amit a nő kezei írtak a levegőbe a festményen.
– Pontosan érkeztem, nemde? – szegte fel állát a nő, de mosoly bújkált szája szegletében.
Marc nekidőlt a cégtábla peremének, mely korlátként magasodott a tető utcafront felőli részén.
– Tetszik?
– Gyönyörű. – ismerte el a lány- És ötletes.

Marc halkan sóhajtott. Nem volt könnyű olyan festékanyagot találnia, ami csak az árnyjárók számára látható. A felületre felkenve a különös anyag egy órán belül egyszerűen eltűnt. Helyét valami ködszerű gomolygás vette át. Tulajdonképpen javarészt úgy dolgozott, mintha bekötötték volna a szemét. A kép bárki másnak csak ködpamacsok, és kusza árnyékok egyvelegének látszott csupán. Az árnyjárók számára azonban tisztán kivehető volt a legapróbb részlet is.
– Mit szóltak uraid és parancsolóid ahhoz, hogy találkozni akartál velem?- kérdezte a lány.
– Azt mondták, leveszik a kezüket rólam.
Concita felnevetett.
– És most miben reménykedsz?- kérdezte, miután lecsillapodott.
– Semmiben. Reméltem, hogy tetszeni fog a kép.
Concita ragadozómosollyal lépett a fiúhoz, tekintetébe azonban némi kíváncsiság is vegyült.
– Nem félsz, ifjú Toreador?

Marc keményen összpontosított, hogy eddig megőrzött üres, szemlélődő hangulatát el ne borítsák a félelem hullámai. Ezernyi lehetőség villant fel most előtte. Saját összetört testét látta, amint a raktár tetejére borulva vérével felrajzolt ábrák között eleven elemként építik be a festményébe. A Szabbat szörnyei, amint lassan, módszeresen bekerítik, egy ocsmány rituálé…
Tudta, csak akkor őrzi meg méltóságát, ha kirekeszti a félelmeket és továbbra is semleges marad belül.
Vállat vont, és állta a nő tekintetét.
Concita szemét még mindig a fiún tartva oldalra fordította a fejét.
Marc- nak ebben a pillanatban feltűnt valami. Egy ősöreg arc, az egyik vámpír arca a körülötte állók közül. A kissé filigrán alak volt talán a legjobban öltözött az összes többi közül. Ősz haját lófarokban fogta össze, kissé zavaros tekintetének mélyén egzaltált tűz visszfénye ragyogott fel egy pillanatra amíg Marc- ra pillantott, aztán el is tűnt nyomban. Vontatott hang hallatszott, mintha egy vénséges- vén, rezignált színházkritikus véleményét kérdeznék egy végtelenül unalmas darabról.
– Nincs benne félelem.

Aztán csak a lány elméjében zengtek az öreg szavai:
„A fiúnak döntenie kell, és dönteni fog. Talán besorol seregedbe, talán nem. Erről azonban most nem te fogsz dönteni. – rövid, bizonytalan csend- Ám ha csatlakozik, csak tűzön keresztül teheti.”
Conchita elgondolkozva meredt előre. Képek lebegtek előtte. Hatalmas, rőt máglyákról, táncoló tüzekről, és a Szabbat bajnokairól, amint állatias félelmüket legyőzve, vad dervistáncban ugrottak át a lángokon. A Tűztánc. Vajon …
– Nos? Itt fogunk álldogállni egész éjszaka? – A Toreadort kezdték feszélyezni a Conchita körül álló bábukként előremeredő alakok.
Conchita felrezzent, majd megfordult, és maga után intette a fiút.

Dübörgött az utca. Valahol megint zavargások voltak, a terekre tódult embereket férelökdösve haladtak egyre csak előre. Marc néha félrenézett, a levegőben kavargó indulatokra, érzésekre figyelt, mint azt öröklött vére diktálta. Nyugtalanul bámult a késő őszi szélben kavargó forgatagba. Kétoldalt tetovált, megszállott tekintetű ghoulok kísérték. Kíméletlenül sodortak félre az útjukból bárkit, aki csak eléjük került. Hang nélkül jöttek, ütöttek ha kellett, hogy nekik egy percre se kelljen lassítaniuk. Gátlástalan, öntörvényű lények, az árnyékbirodalom leendő lovagjai. A két Lasombra lemaradt tőle, nyilván tőlük igen távol állt ez a közönséges lökdösődés.
– Nem értem. Még mindig nem látom be, mire kell neked ez a fattyú. – mondta halkan Ricchi, Conchita alattomos képű, nyurga szárnysegédje.
– Nem baj, Ricchi. Én tudom mire kell. – pillantott rá hidegen a lány.
– És még véletlenül sem osztod meg velünk, ostoba pórokkal.
Conchita dühösen fújt egyet.
– A fiú különleges. Több van benne, sokkal több mint amennyi látszik. Nem hagyja hogy az ősei rángassák, és… – a lány tűnődve kereste a szavakat- …mindenesetre az Amiliato villa lakói még sohasem választottak felelőtlenül gyermeket maguknak. Őt pedig…nos, mindegy.
Ricchi lassan elvigyorodott.
– Nem voltak felelőtlenek. Legalábbis eddig.

Valami történt elöl. Az egyik halandó gyanútlanul közeledett feléjük, amikor azonban a ghoul- ok annak rendje és módja szerint el akarták lökni az útből, az belevágta tőrét az egyikbe, aztán eltűnt. Mintha ott sem lett volna. Ricchi figyelmeztetően felkiáltott, de egy újabb ghoul tűnt el a tömegben. Aztán valami feldöntötte a nyurga szárnysegédet, és az öreg Malkávot ragadta el közülük, az ősz hajú vámpír meg sem tudott nyikkanni, úgy vonszolták a földön mint valami rongybabát. Az utca bal oldalán ekkor jelent meg a Nemzeti Gárda egyik egysége. Conchita néhány gyors paranccsal megállásra kényszerítette embereit, majd lefordultak a sugárútról.
– Kerülnünk kell, ehhez nem vagyunk elegen. – sziszegte a lány, majd hirtelen megtorpant. A leágazó utcában, az egyik lakóház előtt megpillantotta Malkávját, amint két úri ficsúrnak öltözött lény felváltva merítette meg benne a kardját. Az egyik fiatalember rávigyorgott, majd megragadta, és erőteljes lendítéssel a falhoz lökte a hörgő vámpírt. A két Lasombra nekiiramodott, de Ricchi elé kipenderült egy Gárdista, és közvetlen közelről a felsőtestébe lőtt. A ghoulok megragadták Marc- ot, és miközben az egyik lekaszabolta a Gárdistát, Conchita után loholtak. Az egyik ficsúr mögött megnyúlt az utcai lámpa vetette árnyék, majd a nyakára fonódott, és a lámpavashoz húzta a kapálódzó ifjút. A másik beugrott az épület ajtaján, darabokra szaggatva a tölgyfa bejárati ajtót. A lány utána ugrott, majd miután végigrohantak a tágas hallon, tovább üldözte ki a teraszra, végig a holdfényes kerten, átugrottak a csipkézett kőkerítésen, és egyenesen egy romos faépületbe értek. Miután Conchita berontott a dohos levegőjű helyiségbe, meglepetten konstatálta, hogy a ficsúr eltűnt, és a Toreadoron és néhány ghoul- ján kívül nincs mellette senki. Emberei szétszóródtak a korhadt polcsorok között, melyekre minden elképzelhető szerszámot, kötelet, és faanyagot halmoztak az épület tulajdonosai. Conchita rosszat sejtve nézett körül. Túl sok itt a fa.
Ekkor lépett elő a Tremere.
Konrad von Hochenfels elegánsan meghajolt, majd elégedetten vigyorogva rájuk szabadította a Gyehenna mindent elemésztő tüzét.

Marc nem hitt a szemének. Nem is lángok voltak azok, a boszorkánymester a saját személyes poklát bocsátotta szét a teremben. Üvöltve zúztak, emésztettek mindent a lángoszlopok, ami csak az útjukba került. Kígyózó testük nem kímélt se fát, se üveget, se halott húst. A Lasombra ghoulok utolsó élő tagja iszonyodva hátrált, míg egy lángkígyó ferdén keresztülhaladva két darabban vetette a falnak gyorsan üszkösödő maradványait. Egy pillanat volt csupán. A boszorkánymester eszelős módjára bömbölt a pokol közepén. Mellén a hatalom ki nem mondható jelei égtek a nyakában lógó amuletten. Misztikus erejével szétzúzta a pörkös gerendákat a Lasombra felett, és miközben pusztító lángjait a nő karcsú alakjára összpontosította, elégedetten kiáltott, amint gigászi hasábok hulltak a kandallóba, amiben Conchita vonaglott. Marc a földre lapult, és azt gondolta, hogy ezt sem ember, sem más lény nem élheti túl.
Valami azonban mozdult a lángok alatt.

Alaktalan tintafolt terjedt szét a rőt pokol mélyén, nyomában lelohadtak, elhaltak a lángok. Marc nem hitt a szemének. Két ívelt árnyékkar indult a Tremere felé, egyik a jelekkel vésett botot ütötte ki a kezéből, a másik derékon ragadta, és az izzó deszkafalnak vetette a meglepett varázslót, hogy az kis híján saját lángjai közé bukott. Felugrott a földről és rikoltva dobta el lángoló cilinderét. A sötétségburok, mely eddig a lányt védelmezte, erejét vesztve enyészett el, jó tízlépés átmérőjű körben azonban eloltotta a lángokat a Lasombra körül, és felette is. Elgyötört és csapzott volt, ajkán azonban győzedelmes mosoly ült.
Marc nagy nehezen felállt, és tisztán látta, hogy ha a varázsló nem szedi össze magát, rájuk, kettejükre fog omlani az égő épület. A lány már ugrott is, és két ütéssel kidöntötte a falat maga előtt. Hűs szellő áradt be a nyíláson, nyomában fellélegeztek, nyüszítve éledtek újra a lángok. Conchita kiszélesítette a nyílást, és már indult is, előtte azonban …megfordul, a Toreadorra néz…
Marc ráeszmélt, hogy a Tremere ékes pálcája valahogy a kezébe került. Maga a varázsló még mindig a köpenyét oltotta a földön, …a Toreador pedig felállt, és nekikészült, hogy átugorja a lángokat, egyenesen a lányhoz…

Conchita mohó szemekkel nézte a fiút, aki …vajon megteszi?
A varázsló azonban magához tért. Intésére egy sodrott acéldrót- tekercs csapódott ki egy beomlott, kormos polc alól, hogy egyenesen Conchita bokájára tekeredjen. A Tremere felállt, kezében sziszegve gyűlt egy utolsó lánggolyó. Conchita szabadulni próbált. A Tremere végül elengedte elméjével a kötelet, a lány azonban még küszködött vele. Nyilvánvalóan erejük végén jártak mindketten …azonban a varázsló kezében még mindig ott izzott a láng. A Tremere fénylő ívet húzott a levegőbe ahogy hátralendítette kezét, Conchita sikoltott, a férfi diadalmasat kiáltott, és el is hajítja nyomban, ha…

Alattomos módon meg nem taszítja valaki, vagy valami. Méltatlan módon hemperedett odébb a földön, mielőtt felfoghatta volna, mi történt vele. Dühösen vetette fel a fejét. Mellette deszkák, polcok hulltak a földre, az egyik faoszlop kidőlve hevert mellette. Gyorsan körülnézett, s ekkor látta meg a Toreadort. A fiú összekuporodott a lángok előtt, és tágra meredt szemekkel kereste a kijáratot. Pontosan az átellenes sarokban, mint ahol eddig volt. A varázsló összehúzta szemhéjait, s lassan olyan lett a tekintete mint a kígyóké.
És ebben a pillanatban tört be a Brujah. Pengéje vértől vöröslött, és bíbor körívet rajzolt a lángok fölé, ahogy gazdája követhetetlen sebességgel ugrott Conchita felé.
A lány azonban nem volt sehol.

– A villához, és a Hotel de Ville- hez küldött falkáknak vége. Adamanteri és a többi Brujah lekaszabolta őket. A Nemzeti Gárda néhány csapata is ellenünk fordult. – sorolta Ricchi, majd a siralmas állapotban leledző lányt mustrálta- Te egyben vagy?
Conchita nem szólt, csak a kocsik felé intett. A szakadt ruhás aklakok, – csavargók, késelők- seregük maradéka a kigördülő alkotmányokba vetette magát. Vasalt zárak csattantak, az egyik mellékutcából még sikoltozás hallatszott, Ricchi azonban kipenderítette, és az egyik kocsiba parancsolta a táplálkozásban megzavart rémet. Aztán jelképesen leprolta kezeit, és patkányképének lehető legalattomosabb vigyorával meredt Conchitára.
– Eljárta a lovag a tűztáncot?
Hangos csattanással zuhant a kövekre, majd továbbgurult, egészen egy ház faláig.
– Farkasok igyák az értéktelen véredet, te fattyú. – Lépett odébb a lány, és sajnálkozva gondolt rá, hogy a nemrég szerzett vér egy részét egy ilyen idiótára kellett pazarolnia. Gyorsan összerendezte elgyötört vonásait, amint három felderítője bontakozott ki a sötétből. A parancsnokuk előlépett.
– A Brujah- k visszavonultak. A boszorkánymester összeszedte magát, és Adamanterivel a villa felé tartottak, amikor elindultunk visszafelé, de ez lehet megtévesztés is. A Tzimisce ghoulok mind egy szálig odavesztek, de a zavargó csürhe egy merő pánik volt tőlük, és a Brujah védők nagy része is ott maradt. – a parancsnok elmosolyodott, ahogy eszébe ötlöttek az említett események képei.
Conchita bólintott, és mondani akart valamit, ám szemei elkerekedtek. A három felderítő mögött Marc lépkedett elő a hunyorgó lámpafényben.
– Azt hiszem jobb lesz, ha most eltűntök. Mögöttem lohol Konrad a boszorkánymestereivel.

Az egyik Lasombra gondolkodás nélkül tőrt rántott, és a fiúra rontott. Az félig- meddig elkerülte a lesújtó acélt, vállából vékony vérpatakot fakasztott a tőr, ám a következő csapást hárítva hirtelen a Lasombra mögött tűnt fel, saját kardját belevágva felemelte, és a kövekre dobta. A másik kettő elzárta a menekülés útját, Conchita azonban felkiáltott, és visszaparancsolta harcosait. Azok kelletlenül kapaszkodtak fel az egyik utolsó batárra. A sebesült végig vöröslő szemeket meresztett, de nem támadt rá. A közeledő Tremere- ek híre körbejárt, és a kocsik veszett sebeséggel indultak el a Szajna mentén. A téren már csak az utolsó batár maradt, egy egyenruhás ghoul, és Ricchi, aki lassan összeszedte magát, és ismét érzékelte a külvilágot.
– És te? – kérdezte a fiút Conchita, és egy intéssel visszaparancsolta lassan közelebb óvakodó szárnysegédjét.
– Engem küldtek, hogy megtaláljalak. Legjeljebb tíz percetek van.
– Nos, ha így állunk … – a lány hátrafordult – … befelé mind. És ha egy mód van rá, ne szenvedjünk több veszteséget. Rád pedig – fordult az egyenruhás felé – nincs már szükségem.
Marc elfordította a fejét, a hangokat azonban nem tudta kizárni. Ricchi visszahúzta hatalmas tőreit, majd újra a helyére került mindkettő. A test, ami eddig a Gárda egyik tisztjéhez tartozott, nagyot toccsanva hullott a vérmocskos kövekre. Az utolsó batárban mozgolódni kezdett az egyik vámpír, Ricchi azonban éles kiáltással elindította őket, és maga is felkapaszkodott a gyorsuló batárra.
– És te? – kérdezte mosolyogva a Toreador.
– Nos, én elhatároztam hogy szert teszek rád, mert használni tudlak a seregemben. – a fiú szemébe nézett – Ezért most velem jössz.
Marc viszonozta a tekintetét, majd lassan ingatta a fejét.
– Ez most nem fog menni.
Conchita szeme dühösen villant. „Hát mégis igaza volt a vén eszelősnek.”
– Menj el, Conchita. Előbb- utóbb úgy is visszatérsz, tudom. Egyszer talán én leszek majd ennek a városnak a hercege, s akkor úgyis visszajössz.
– Igazán? – kérdezte gúnyosan a lány – És miből gondolod hogy te …
– Az leszek. – mondta Marc – Arra szántak. Angelo már nem lehet, mert belefáradt az öröklétbe.
– Ezt honnan veszed?
– Érzem. Egy ideje tudom, hogy ő a nemzőatyám. Ha egy kicsit belegondolsz, beláthatod hogy túlságosan itáliai, túl sokat élt már napfény nélkül, az örök sötétségre kárhoztatva. A kristálytükrök, báli fáklyák fényei nem egyenrangúak az ő napfényével, ami valaha a lelkében ragyogott, amiért kiválasztották.
Conchita hallgatott.
– És ha akkor visszatérek majd a városért?
Marc megengedett magának egy vigyort. Egy egészen gonoszat, először, mióta belefogott ebbe az egészbe.
– Akkor újra elcsábítalak majd.
A lány Marc- ra meredt, majd dühöset szisszenve kapott a fiú után. A kimeredt karmok azonban csak a hűvös hajnali ködöt kavarták fel. Könnyű szellő, valami felkavarja a homályt az utca végén, egy alak elegánsan fordít egyet a köpenyén a messzeségben, aztán semmi.
A lány pedig szitkozódva indul a Szajna felé, az ajkai körül feltűnő, kissé kényszeredett mosoly azonban sejtetni engedi: elfogadta az újabb kihívást.