A tartozás az tartozás

Címkék

Kaleron városa még csak ébredezett. A Beltenger irányából sós illatot hozott erre a szél, amelybe belekeveredett a Kagylós folyó felől áradó fanyar, mégis kellemes levegő. Ez a fanyar szag áradt egész Kaleronból, beleette magát az itteniek ruházatába, házaiba, használati eszközeibe. Azonnal megérintette az idegeneket, s lehet, hogy kellemetlennek találták, de ha szóvá tették egy városlakónak, abból bizonyosan sértődés keletkezett. A kaleroniaknak ez a szag az életet jelentette, hiszen egész városuk a Kagylós jóakaratától függött.

Kőizom jóízűt szippantott a levegőből. A nap még nem kelt fel, de az árnyékok egyre élesebbekké váltak, s az utcán, ahol négy társával menetelt, már megkezdődött a reggeli élet. A boltok ajtaját kinyitották, az árusok elkezdték a portékájuk kipakolását, halászok igyekeztek beszélgetve a folyó felé, s a kis csapat mellett elcsattogott egy városi lovaskatona is. Alaposan megnézte magának az öt embert, de Kőizom intett neki, mert ismerte régebbről, s a katonának az ismerős látványa elég volt ahhoz, hogy ne kíváncsiskodjon.
– Ti újak vagytok! – Állapította meg Kőizom, s hátrapillantott a két hátsó emberére.
Mindkettő fiatal arcú, magas férfi volt, bőrköpenyüket szorosan összezárták, kezükben rövid lándzsán csillant meg a felkelő nap fénye. – Mióta szolgáltok Javarrnak?
– Ez az első küldetésünk, uram.
– Ne szólíts uramnak. Mondd csak nyugodtan, hogy Kőizom! – nevetett fel a hatalmas, bikaerős férfi. – S titeket hogy hívnak?
– A nevem Silente, a társamé Moreio. – Válaszolta ugyanaz a férfi.
– Izgultok? – kérdezte együttérzőn Kőizom. – Nem kell félni. Csak egy egyszerű pénzbehajtásról van szó. A fickó nyolc napja nem fizet semmit Javarr házáért, amiben lakik. Most kifizeti, vagy kirakjuk a házból.
Kőizom rápillantott két másik emberére is. Jakus és Nagyorr már régóta ebből a munkából él. Teljesítik Javarr parancsait, aki az egyik leggazdagabb uzsorás a városban. Pénzt kölcsönöz, rászorulóknak és idegeneknek adja ki a házait, és benne van még jónéhány kevésbé tiszta üzletben is. Sem Jakus, sem Nagyorr nem kérdeztek soha semmit, csak mentek, és teljesítették Kőizom, vagy bárki más feljebbvaló parancsait. Kőizom jómaga már nyolc éve szolgálta az uzsorást megbecsült harcosaként, de az üzlet belsőbb köreibe nem jutott be. Ennek is megvolt a maga oka: Kőizom nem rendelkezett túl sok ésszel.
Rajta is bőrköpeny volt, de ő nem szíjazta össze magán olyan szorosan. A köpeny alatt bőrpáncél feszült, s övére rövid kardot csatolt. Két vaskos kezén több gyűrű is megcsillant mutatva, hogy a gazdájuk rajong az ékszerekért. Busa fején, melyet csak elvétve csúfított el egy-egy hajszál, hetyke bőrsisakot viselt.

Az öt ember elgyalogolt Tarla temploma mellett, majd rögtön bekanyarodott a templom mögötti szűk sikátorba. Tarla istennőnek közel s távol ez volt a legnagyobb temploma, bár kinézetre biztosan meg sem közelítette a főbb istenségek, a szépséges Dreana, a dolgos Fehial, vagy például a lovagi erények fő támaszát adó Fenius templomát. Tarla kisebb istenségnek számított, a megtisztulás, feloldozás istenségének. A templom egyszerű, fehérre meszelt épület volt, mégis elütött a mögötte rogyadozó építményektől. Nyomorult viskók sorakoztak arra, melyekből több is Javarr tulajdonát képezte. A kliens, akihez a behajtók igyekeztek, rögtön az elsőben lakott.
Mindig azt tanították Kőizomnak, hogy a fellépés nagyon sokat számít. Hát, az ő föllépésére nem is lehetett panasz. Ahogyan vállait kifeszítve megállt egy-egy adós előtt, az máris érezte a késztetést, hogy fizessen. Most sem teketóriázott sokat. Erős kezével határozottan kopogott be a korhadó faajtón. Senki sem nyitott ajtót. Kőizom ismét, most már erőteljesebben megveregette az ajtót. Még mindig semmi.
– Törjétek be! – rendelkezett hangosan, és a két új emberére nézett.

Azok egy emberként léptek előre, de az erőszakra mégsem lett szükség, mert ebben a pillanatban óvatosan, nyikorogva kinyílt az ajtó. Kőizom azonnal teljes testsúlyával benyomta az alkotmányt, és ellenállásra számítva betört a kunyhóba. Odabent azonban nem talált ellenséget, csak egy vén banyát, aki vastag, fekete lepelben állt odabent. Fejét is fekete kendő takarta. A vénség reszelős hangon szólalt meg:
– Mit akartok, katonák? – Kőizom határozott hangon válaszolt:
– Valami Nyestik nevű fickót keresünk!
– Nyestik? Nincs idehaza. Miért keresitek?
– Ugyan, anyóka! Átkutatjuk ezt az ócska viskót, és kiderül, hogy itthon van-e Nyestik! Nem lesz sok dolgunk, látom. Van ez a szoba, bár ebben nincsen, látom, aztán van ott az a másik, a hátad mögött, és talán egy lehet még, oldalt. Nyestik hamar előkerül, de ha mi keressük meg, hidd el, nem sok jóra számíthat!
– Mondom, nincs idehaza! Miért keresitek?
– Na jól van, beszélgessünk. Hallottál már Javarr úrról?
– Nem, még soha.
– Hah! Ne hazudj ilyen nyíltan, te boszorka! Javarr úré ez a palota, amiben laksz! És Nyestik már nyolc napja nem fizeti a lakbért!
– Lakbért?
– Hát persze, mit gondolsz, a két szép szeméért engedte meg Javarr úr, hogy itt lakjon?
– Nem, azt nem gondoltam. Igazad lehet, katona.
– Kereken harminc ezüsttel tartozik! És ha ezt most nem kapjuk meg tőle, vagy akár tőled, akkor most, itt helyben kipakolunk a házból. Ki az utcára.
Kőizom szinte érezte a hátán Jakus szúrós pillantását. Tudta ő maga is, hát persze, hogy tudta, hogy Nyestik csak huszonöt ezüsttel tartozik. De ha tényleg nincsen idehaza, és ha ebből a boszorkából ki lehetne préselni a pénzt, akkor mind az ötüknek jutna egy-egy plusz ezüst, a fáradozásukért.
– Harminc ezüst…. – A vénasszony hangja elhalkult. Sok pénz ez…
Kőizom érezte, hogy hagyni kell egy kicsit ezt a dolgot. Érjen meg a vén boszorkában a fizetési szándék. Másra terelte a szót.
– És benned kit tisztelhetek, anyóka?
– Én? Én egy hatalmas mágus vagyok, a nevem Sunnaflon! – Azzal az anyóka reszelős hangon, döcögve nevetni kezdett. Kőizomnak azonnal leesett a dolog: a vén boszorka nem normális.
– És mit csinálsz itt, ebben a viskóban?
– Mit csinálnék? Semmit. Vigyázok a társamra, Gron-Gron-Chon-ra.
– Értem, anyóka. És ez a Gron-bon…. kicsoda, szóval ez a társad mit csinál itt?
– Alagutat fúr a templomhoz. Tudod, – fordult bizalmasan Kőizomhoz a vénasszony – ellopjuk Tarla istennő ereklyéjét, a Tisztaság Leplét.
Kőizom elnevette magát. Aztán gyorsan ismét komorra, sőt vészjóslóra rendezte a tekintetét. A vén boszorka célja éppen az volt, hogy megnevettesse a behajtókat, hátha sikerül az engedékenyebb légkörben valami kis engedményt kicsikarnia. Nem, ezt Kőizom nem veszi be. Éppen elég behajtásban vett már részt az utóbbi időben. Szigorúan kérdezte hát meg:
– Gondolkodtál a dolgon, anyóka?
– Milyen dolgon?
– Ne dühíts, vén szipirtyó! A harminc ezüstpénzen.
– Harminc ezüst?

Kőizomban felment a pumpa. Jobb kezével megragadta a vénasszony nyakát, és felemelte, hogy annak aszott lábai a föld felett kalimpáltak.
– Ne dühíts fel még jobban, azt ajánlom! Add ide Javarr úr pénzét! Vagy most kilódítalak az utcára, és veled együtt mindent ebből a viskóból, Gon-bon … mit tudom én hogy kivel együtt!
A boszorkány sivítozva rángatta magát Kőizom markában.
– Engedj el, te átkozott! Tegyél azonnal le! – De a behajtó szilárdan tartotta a könnyű terhet.
– No mi lesz? Várom a válaszod!
A vénség érezte, hogy itt nem ér el eredményt már, sem hazugsággal, sem erővel. Kalimpált még néhányat, aztán lassan megadta magát a sorsának.
– Jól … jól van! Jól van! Csak tegyél le már végre, te behemót!
– Fizetsz? – kérdezte még a biztonság kedvéért Kőizom, bár tapasztalatból tudta, hogy a másik már megtört.
– Jól van, fizetek….
Kőizom csak most engedte el a boszorkányt. Az a szoba sarkába ment, félredobott pár pokrócot, és elővett egy kis erszényt. Leszámolta a harminc ezüstöt, egyenesen Kőizom markába.
– Nesze!
– Jól van, öreganyám, tudtam én, hogy meg fogunk egyezni! – Kacagott fel a behemót, és hátrakacsintott a társaira, akik mindezidáig a komor arcú hátteret adták Kőizom színjátékához.
– Menj már … menj, te átkozott! – nyögte a vénasszony, és a ruháját próbálta meg a helyére rángatni. Kőizom vidáman tisztelgett, azzal kimenetelt az ajtón. A bejárattól még visszafordult:
– Üdvözlöm Nyestiket! Meg azt a Bon… ki a csudát is! Ég veled, anyóka!
– Ég veled! – válaszolta amaz, és sötét tekintettel csukta be a hívatlan látogatók után az ajtót.
Végig ment a kis szobán, be a hátsó, még jobban leromlott helyiségbe, megkerült egy nagyobb vermet, amely a szoba közepén éktelenkedett, és megállt egy földön heverő férfi előtt.
– Nyestik, Nyestik, majdnem bajba sodortál!

Azzal belerúgott az alakba. A rúgástól a fickó teste megmozdult, s a feje lassan lecsúszott a nyakáról. Tökéletes vágással választották el a törzsétől, s a félhomályban csak most lehetett észrevenni, hogy a fejen a szemek tágra nyitva, vakon merednek a világra.

Ugyanebben a pillanatban az anyóka megrázkódott. Összegörnyedt teste kiegyenesedett, s arca, löttyedt bőre furcsán hullámozni kezdett. Ahogyan lassan elmúlt a látszatvarázs, úgy vált láthatóvá a vénasszony igazi alakja. Vékony, szinte csontvázszerű férfi állt a szobában. Keselyűre emlékeztető arcából éles tekintetű fakószínű szemek figyelték környezetét. Hosszú ujjait végigfuttatta fekete ruháján, s valamelyik láthatatlan zsebéből kis üvegcsét vett elő. Ivott belőle egy jókora kortyot, s a hullámzás végre befejeződött. Kimerülten nyögött fel. A látszatvarázs fenntartása ilyen hosszú ideig szinte felemésztette az erejét. A kis helyiség közepén lévő veremhez lépett, és leszólt:
– Hogy haladsz a munkával, Gron-Gron-Chon?
A verem alján zaj hallatszott. Egyre közelebbinek tűnt, s végül megjelent valaki odalent. Felegyenesedett, s ekkor derült ki, hogy jól megtermett troll az illető. Zöldes bőrén megcsillant a helyiséget megvilágító asztali mécses fénye. Agyarakkal szegélyezett száját kinyitotta, köpött egyet, aztán felszólt a társának:
– Jól haladok. Már csak pár méterre lehetek. Ma éjjel ellopjuk az ereklyét!
– Remek! Fog örülni Ronfit istenség, hogy megint gyengült az egyik ellenlábasa! Tarla az ereklye nélkül gyenge lesz, mint a harmat. Ha szerencsénk van, talán el is kell hagynia ezt a világot!
– Igen… – vigyorgott a troll, azzal nem is pazarolta tovább a szót. Visszatért a munkájához.
Sunnaflon, a mágus, pedig eltöprengett azon, hogy mennyire szerette volna megölni ezt a behemótot. De nem tehette. Ha megöli őket, akkor lelepleződik a tervük. Ha viszont nem fizet, akkor kipakolják őket az utcára, és megint csak lelepleződik a terv. Fizetnie kellett. Dehát harminc ezüstöt megér a Tisztaság Leple! Meg ám!

Ezalatt Kőizom és társai már messze jártak. A behemót nem is vette észre, csak Javarr úr palotája előtt, hogy két új társa, Silente és Moreio eltűntek.
– Mi a csuda? – kérdezte, csak úgy magától, de nem rémüldözött. A feladatot teljesítették, csak ez volt a lényeg. Javarr úr elégedett lesz.
Pár utcával odébb Silente és Moreio ledobták magukról a bőrköpenyt. Ekkor lehetett látni, hogy mindketten Tarla istennő papjainak ruházatát viselik, a méltóságteljes, ezüstszínű vállpánttal.
– Mindent tudunk! – mondta Silente. Moreio homlokán még mindig gyöngyözött a veríték az erőfeszítéstől, amit az elmúlt rövid idő alatt kellett tennie.
– Igen… – nyögte elhaló hangon.
– Nagyszerűen csináltad! – dicsérte meg társát Silente. Moreio bólintott.

Valóban. Nemcsak azt tudták meg, hogy kik azok a furcsa szomszédok, akik nyolc napja beköltöztek a részeges Nyestik viskójába, hanem azt is, hogy miben mesterkednek. És ebben az igazmondás varázs segítette őket, amely ellen a vén szipirtyónak, vagy legyen bárki is, nem volt ellenszere. Elmondta az igazat, még ha az ostoba Kőizom és két társa nem is értette azt meg. Az igazmondás varázslat fenntartása Moreio minden erejét elvette. Ha nem lettek volna olyan közel Tarla templomához, akkor talán nem is tudja végigcsinálni.
– Gyerünk, nincs vesztegetni való időnk! – intette társát Silente, azzal a két férfi sietve visszatért a templomba, hogy megkeressék a titkos alagutat, és többi paptársuk segítségével alaposan ellássák a behatolók baját.

Utolsó hozzászólások   [Ugrás a fórumhoz]

    Vendég -=Angel=-

    2003-10-10 06:53:59

    :D

     

    Aranyos, bár kissé összecsapottnak tünt.

    Nyugodtan lehetett volna még pár sort szentelni neki!

    (Ezek a "beszélő nevek", meg isteniek :))

     

    -=A=-



    Szaky2

    2003-10-10 09:40:28

    Wow! Egy igazy fantasy kémtörténet! Naon jó!

    Szaky!



    Kadmon

    2003-10-10 22:27:52

    Nekem ez a kedvenc Andrew Field novellám, de lehet, hogy én elfogult vagyok :D



    raud

    2003-10-14 19:16:19

    Tetszett :-)



    Pett-moondevil

    2006-01-13 00:36:53

    A történet tetszik, de ahogy[/] leírja - főleg a végén -, az nem annyira.




belépés jelentkezz be    

Back to top button