A Karib-tenger kalózai – A Fekete Gyöngy átka

A kalózokról szóló filmek lassan 25 éve vallanak kudarcot sorra a pénztáraknál. Éppen ezért nem is találkozhattunk sokkal a filmvásznon, legfeljebb Polanski Kalózok c. remeke (fsz: Walther Matthau), valamint Geena Davis és akkori férje, Renny Harlin Cutthroat Islandje (Guinness rekorder: a legnagyobb bukás) c. filmje lehet ismerős. A Karib-tenger kalózai nem csak azért különleges film, mert hihetetlenül nagy siker lett, hanem azért, mert talán az első olyan film, melynek alapja egy vidámparki látványosság. Bizony, a Pirates of the Carribean egy disneyland-i élményutazásból készült. A végeredmény is hasonló.

A kaland főhőse Will Turner (Orlando Bloom), a délceg kovácslegény, akit gyermekkorában egy különös medállal a nyakában halásztak ki egy égő hajó roncsai közül. A hajón utazó Elizabeth Swann (Keira Knightley), a kormányzó lánya megkedveli a fiút és mielőtt még kalóznak bélyegeznék a medálja miatt, elveszi az eszméletlen fiútól és elrejti. Alig egy évtized múltán, miközben a kormányzó (Jonathan Pryce) arra próbálja rávenni lányát, hogy válasszon férjet magának, különös vendég érkezik Port Royalba: egy szál árbockosáron érkezve Jack Sparrow (Johnny Depp) egykori kalózkapitány teszi a lábát a szigetre, kimenti a vízből az alélt Elizabethet, majd amikor a helyi angolok nem elég hálásak túszul ejti, a városba menekül, vad párbajt vív az ifjú Will Turnerrel, aki nem hagyja szökni, bebörtönzik, eztán megérkeznek a még igazibb kalózok, a rettegett Barbossa (Geoffrey Rush) és a Fekete Gyöngy kalózai és igazán elszabadul a pokol… kezdődik a kaland.

Ezzel egyúttal az év – sőt, az elmúlt legalább egy évtized – legszórakoztatóbb, legizgalmasabb, leglátványosabb és legvirtuózabb kalandja veszi kezdetét. A film minden ízében remekbe szabott munka, ami elsősorban Jerry Bruckheimer producer érdeme. Bruckheimert ugyan az igénytelen, nagy költségvetésű, bombabiztos nyári kasszasikerek iparosaként ismerhetjük, aki a Szikla óta nem tudott igazán meggyőző filmet produkálni, most azonban felülmúlta önmagát. Elsősorban az ő érdeme ugyanis, hogy a kalózos kalandfilmek pénznyelőnek, bukásnak és általában halottnak hitt műfaját volt bátorsága újra elővenni, és keresztülvinni akaratát a bizalmatlan, garasoskodó filmstúdiók ellenkezésén. Ez azonban még mindig nem elég a sikerhez, ugyanis fantáziátlan, igénytelen és sótlan kosztümös látványparádét viszonylag könnyű előállítani: különösen, ha a Disney stúdió és egy disneylandi látványosság kerül a célkeresztbe. Inkább tűnhet biztos reklámfogásnak, mint igazán jó ötletnek ebből a témából filmet forgatni.

Bruckheimer tehát, bár nagyot kockáztatott, innentől kezdve biztosra ment: forgatókönyvírónak a zseniális Ted Elliot – Terry Rossio duót kérte föl, akik olyan sikeres produkciókat tudhatnak maguk mögött, mint az Aladdin, a Zorro álarca és a Shrek, akik a rájuk jellemző könnyed, laza humorral láttak neki a feladatnak. Rendezőnek a Mexikói és a japán kultfilm, a Ringu amerikai feldolgozását, a Kört jegyző Gore Verbinski-t kérte föl. Azt sajnos nem tudni, melyikük ötlete volt Johnny Depp kiválasztása a kissé buggyant kalóz, Jack Sparrow szerepére, de már ezért díjat érdemelne.

Johnny Depp ugyanis a film lelke, egyszemélyes show, igazi dinamó; játékával – bár a történet fontossága alapján csak társ a többi főszereplő, Bloom és Knightley karaktere mellett – nemcsak uralja a vásznat, de olyan töltéssel ruházza fel az egész filmet, amire más színész talán nem is lett volna képes. Depp nem csak a kellő humort csempészi a szerepbe – bár még nem láthattuk igazán vígjátékban -, de egyfajta lazaságot és testbeszédet, ami mindenképp újítás. Sparrow szerepében, legalább fél kiló sminkkel, fejkendővel, gyöngyökkel a hajában és rasztásított szakállában máris egy jelenség, de Depp nem áll meg ennél: megszállott tekintettel mered a távoli horizontra, tarka ruhájában úgy mozog, mint Keith Richards, a Rolling Stones gitárosa a harmadik joint után, hozzáállásában és örökösen botladozó, azonosíthatatlan akcentusával pedig a Tapsi Hapsi rajzfilmek romantikus görényét, Pepe Le Pew-t idézi. Egyedülálló performansz ez, amit mind a filmkritikusok, mind a közönség meghálált Depp-nek, és a Karib-tenger kalózai felzárkózott a Némó nyomában mögé az év második legnagyobb kasszasikerének.

A többi szereplőnek már nem sok mozgástér jut Depp mellett, de tisztességgel helytállnak: Geoffrey Rush ízig-vérig karakterszínész, aki már változatos szerepekben feltűnt, de kalandfilmekben még nem domborított – sugárzó intellektusa ebben a filmben is megtölti Barbossa elég szabványos szerepét a kellő, fenyegető intelligenciával; Orlando Bloomot végre nem csak Legolasként ismerhetjük meg, ami valószínűleg jót tesz majd karrierjének, hogy ne csak egyetlen szereppel vonuljon be a hírességek közé őt. A látványra ezek után nem is érdemes sok szót vesztegetni: az ILM guruk továbbra is hibátlanul vegyítik a trükköket az élőszereplős felvételekkel, vagy egészítik ki a pazar díszleteket hiányzó elemeikkel (a leghatásosabb természetesen a holdfényben csontvázzá váló kalózok megjelenítése, különösen, mikor a holdfény számos résen át szűrődik be a barlangba, ahol hőseink az élőhalott kalózokkal küzdenek).

A Karib-tenger kalózai az elmúlt évek egyik legüdítőbb moziélménye, amit leginkább egy elátkozottnak tartott műfajt fölvállaló producer és a jó érzékkel összeválogatott stáb emel messze az átlag fölé. Az ilyen kalandfilm-élmények olyan rég mentek már ki a divatból, hogy aki még emlékszik rá, fiatalabb korában milyen jól szórakozott, mennyire izgult a tévében vetített filmek láttán, annak már csak a nosztalgia kedvéért is érdemes beülni, mert ez a film az összes ifjúsági kalandregénynek állít emléket, amit valaha is olvastunk, vagy olvasni szerettünk volna.

És még valami: akinek a 144 perces játékidő után még van türelme megvárni a felirat végét, annak még egy kis jelenet lesz a jutalma.