Hamarosan megjelenik: Raoul Renier: Setét álmok

Végre egy újabb Renier könyv a boltokban! – mondják sokan, akik szeretik az írót. Ámbátor állítólag három fajta ember él a földön. Van, aki szeret Renier-t olvasni, mások pedig nem, és vannak, akik csak most fogják megkedvelni. A fanyarszívű cinikus könnyen kijavíthat engem, és mondhatja, hogy vannak olyanok is, akik ezentúl nem fogják dicsérni.
Remélem, hogy nem így van.

Igaz, ami igaz, ezek a karcolatok az európai sötét középkort mutatják be „némi” fantáziával fűszerezve és kétségtelen, hogy az író nem szépít a valóságon. Ugyan miért is tenné? Vajon a múzeumok vitrinjeiben kiállított tárgyak, azok szépítik-e a múltat, vajon a festők ecsetjei mit ábrázolnak a történelmünkről. Hangtalanul bár, de elmondják titkukat.

Hogy mit várhat a tisztelt olvasó ettől a könyvtől? Borzongást, egyedi hangulatot, meghökkentő fordulatokat, a szereplők részéről egy nagy adag intrikát, gyarlóságot, hatalomvágyat stb., egyszóval mindent, ami a sikerhez kell. Mindazonáltal nem pusztán könnyű felhőtlen szórakozást ígérnek ezek a lapok, és a gyengébb idegzetű olvasóknak csak óvatosan merem ajánlani. Szerencsére azonban elmondhatom, hogy az olvasólámpa fénye mellett, még marad kapaszkodó a megnyugtató valósághoz, ugyanis a történeteket átszövi a humor, amely felszabadít a mondanivaló kősúlya alól.

S. A.

Október 1-én újra megnyílik a Magitor könyvesbolt.
Cím: 1072 Bp., Klauzál utca 9.
Nyitva tartás: H-P 10-18, Sz 10-13
Óriási nyitási akciók!

Raoul Renier: Setét álmok
(Dark fantasy)
Fogy. ár: 1498 Ft
Megjelenik: 2003. szeptember 29.
Kiadja: A DOLMEN Könyvkiadó

– Ha ló nincs, szamár is jó! – bölcselkedett elégedetten, miközben elvackolta magát az illatos szalmában; és nem is maradt ideje további elmélkedésre, mert amint lehunyta szemét, nyomban mély álomba merült.
Pihenése azonban, várakozásával ellentétben, nem nyúlt hosszúra. Alig szunnyadt el, egyszerre csak klikk-klakk, fordult a kulcs a zárban; a szárnyas kapu nyikorogva kitárult; szúrós lámpafény világított be az éjszakából. Pat O’Dwyer, álmából riadva, egy pillanatig azt sem tudta, hol van; azután meg rémülten kellett látnia, hogy négy marcona idegen masírozik be a pajtába, kardosan-pisztolyosan, tarka plundranadrágban, hasított ujjú zekében és tollas kalpagban. A sarkantyújuk csak úgy pengett a döngölt padlón.

– Uram-teremtőm – gondolta Pat O’Dwyer, mélyebbre húzódva a menedékadó szalmába -, hová kerültem? Tán titkos zsiványtanyára, és az öreg paraszt holmi latrokkal fúj egy követ? Igen bizony, így kellett lennie; mert a négy fegyveres jövevény – ó, borzalom! – egy ernyedt férfitestet vonszolt be maga után kötélvégen, csak úgy a porba vetve. Rég halott lehetett, szederjes képét három pisztolylövés járta át; hogy miféle szerzet, az nem látszott rajta, mert összes gúnyájából kivetkeztették, csak egy rossz pendelyt hagytak meg rajta.
– Nohát, atyámfiai – mondta az egyik idegen, kalapját szögre akasztva a szénahordó villák meg a kaszapengék mellé -, dologra fel, különben sosem vacsorázunk!

A többiek követték példáját, s ingujjukat feltűrve munkához láttak: a pelyvát szétsöpörték a pajta falai mellé, megvárták, míg leülepszik, aztán tüzet raktak középütt. Igen furcsa fickók voltak, bár nehéz lett volna megmondani, mi tűnt különösnek rajtuk. A lábbelijük mindenképpen: mert jobban odanézve látszott, hogy nem a sarkantyújuk cseng-bong olyan éktelenül, hanem mind a négyen gyalogbakancsot viselnek – csupa-csupa vaspántból.
Pat O’Dwyer körül ekkor már lucskosra ázott a szalma a verítéktől. Igyekezett olyan halkan szedni a levegőt, mint egy egérke, és némán fohászkodott a Szűzanyához, nehogy észrevegyék. Különösen a legnagyobbik lator látványa töltötte el rémülettel, aki valóságos óriás volt, bikavállakkal és torzonborz, rőt szakállal; a szemében mintha zsarátnok izzott volna. Ám minden korábbi iszonyat semmivé sápadt a legújabbhoz képest, amikor amazok négyen kötelet vetettek át a mestergerendán, fölhúzták rá a félpucér hullát, és ahogy ott himbálózott fejjel lefelé, sütögetni kezdték a tűz fölött.
– Csak óvatosan, szerelmetes atyámfia, óvatosan! – intette az egyikük azt a társát, aki a kötélvéget tartotta. – Nehogy kicsöpögjön belőle a pecsenyezsír; az adja a zamatát!
– Igyekszem, igyekszem… – morogta amaz, még az ajkát is beharapva a nagy összpontosításban. Fél kézzel a kötelet markolta, a másikkal egy vasvillanyelet; azzal döfkölte meg olykor a hullát, hogy körbe-körbe forgassa és egyenletesen piruljon.
Bizony, hajszálon múlt csupán, hogy a derék üstfoltozó a nadrágjába nem csinált rémületében. A lángok belekaptak a tetem hosszú hajába; száraz, szürke füst szállt fel belőle, orrfacsaró bűzt árasztva.
A kötél végét fogó idegen elfintorodott.
– Na, én megtettem a magamét, elegem van – jelentette ki, és a rőt szakállú óriás felé nyújtotta. – Ha enni akarsz a sültből, atyámfia, dolgozz is meg érte!
Az öles fickó felhorkant, dühösen rázta meg vörös üstökét.
– Még hogy én? Ördög és pokol, eszemben sincs! – kiáltotta, s hüvelykujjával hátrabökött a válla felett. – De itt lapul a szalmában Pat O’Dwyer, épp kapóra jön: ő majd átveszi.
Egyszerre négy arc nézett az üstfoltozóra; sőt – szörnyűségek szörnyűsége! – még egy ötödik is, mert az akasztott ember, csendes pörkölődése közben, szintén arrafelé fordult…