Egy történet a sok közül

Hideg volt. Csontig hatoló, kegyetlen hideg. Az a fajta hideg, amely nem csak az ember testét, hanem a lelkét is átjárja. Az égboltot beterítő hatalmas, sötét felhők a legapróbb napsugaraknak is útját állták, így hiába volt kora délután, a várost mégis félhomály uralta, mintha épp alkonyodott volna. Az ilyen napokra senki sem emlékszik vissza szívesen.

Az élet viszont nem állt meg. Az emberek nyakig begombolkozva jöttek-mentek, cipőtalpaik csattogtak a sáros aszfalton. A hideg ellenére mindenkinek volt valami sürgős elintéznivalója, amely nem tűrt halasztást sem a dermesztő levegő, sem a metsző szél, de még a hamarosan eleredő eső miatt sem.
Több száz, több ezer önálló, egyszereplős kis történet, mint megannyi apró, életre kelt mozifilm, pergett párhuzamosan. Szereplőik tudomást sem vettek egymásról, hacsak nem volt feltétlenül szükséges.

Csak egyvalaki nem sietett. Neki már nem volt hova. Némán bámult a többiekre, akik ellenben tudomást sem vettek a sáros aszfalton csattogó cipőtalpaik közt kuporgó szánalmas alakról.
Volt ideje megszokni. Több mint elég. Az eltelt évek viszont nem csak ráncokkal barázdált arcán, hanem lelkében is otthagyták nyomukat, így nem haragudott senkire. Tudta, hogy a helyükben talán ő sem venne tudomást a fal tövében didergő, rongyos ruhákba és elázott újságokba burkolózott vén koldusról. Elvégre mindenkinek megvan a maga baja, és amíg az meg nem oldódott, miért is foglalkozzon az ember a másokéval? Az öreg tudta ezt, és el is fogadta.
Persze mindig akadtak kivételek. Nekik köszönhetően húzta ki eddig. Néhány másodpercnél és némi aprónál többet azonban ők sem áldoztak saját életükből.

Ezen a napon viszont más volt a helyzet. Többre volt szüksége. És muszáj volt megszereznie.
Felemelte a tekintetét. Egy nő épp előtte téblábolt, mintha keresett volna valakit, vagy valamit. Magas, elegánsan öltözött, középkorú asszony volt abból a fajtából, aki nyilvánvalóan méltóságon alulinak tartaná, hogy teljesítse a kérését. Az öreg egész életében ilyen embereket szolgált, jól ismerte őket. Az asszonynak valószínűleg nem is lett volna gusztusa ilyen közel megállni hozzá, ha észreveszi.
De ennek ellenére meg kellett kísérelnie. Karját kinyújtva esdeklő hangon szólította meg:
– Nagyságos asszony… !
Az idejét múlt megszólítás szinte teljesen elveszett az utca zavaros hangorkánjában. Újra kellett tehát próbálkoznia, ezúttal hangosabban.
– Nagyságos asszony… kérem!
A gyenge, elhaló könyörgésben alig-alig ismerte volna fel bárki is az egykori zengő, érces hangját. Nem futotta sokkal többre az erejéből, mint előző alkalommal. Az asszony mégis, mintha meghallotta volna, egy pillanatra megdermedt… majd elindult egy hasonló korú és hasonlóan elegáns, jól megtermett férfi felé, akivel átkarolták egymást, és együtt mentek tovább. Az öreg követte őket a tekintetével, míg el nem tűntek. Ők is siettek a dolgukra, mint mindenki más. Nem lehetett őket hibáztatni. Az ő történetükben nincs helye egy ilyen alaknak…

A szél még jobban feltámadt, az öreg pedig úgy érezte, mintha ez is az elkerülhetetlen jeges lehelete lett volna. Még jobban vacogott, de nem adta fel. Hosszú percekig feküdt mozdulatlanul, összegyűjtve minden erejét, hogy megragadja a talán utolsó lehetőséget.
Nagy nehezen félig ülő helyzetbe tornászta magát a kínálkozó alkalomra várva, amely hamarosan meg is érkezett, méghozzá egy sietős léptekkel elhaladó harmincas üzletember képében. Nem volt sok választása: csak ez az egy ember volt megfelelő távolságban. Ezúttal biztosra akart menni, így amikor a férfi elég közel ért hozzá, belecsimpaszkodott a karjába. Közben könyörgő hangon szólt hozzá:
– Uram, kérem… ! Kérem, tegyen meg nekem–
A mondatot azonban nem fejezhette be, mert az üzletember olyan erővel rázta le magáról, hogy arccsontja az aszfalton csattant. A férfi megdöbbent arckifejezése viszont elárulta, hogy ezt ő sem így képzelte. A hirtelen harag elillant, helyét pedig lelkiismeret-furdalás és szánalom vette át. Egy pillanatnyi töprengés után a tárcájába nyúlt, és egy bankjegyet ejtett az öreg mellé egy alig hallható „sajnálom” kíséretében.

Az öreg csendben elsírta magát. Pénz. Üres szavak. Mintha érnének valamit. Azt hitte, a végső, legmélyebb kétségbeesés adott neki erőt ehhez az utolsó erőfeszítéshez. Az utolsó reménye volt, amely most még mélyebbre taszította. Ott feküdt, és zokogott mozdulatlanul, míg a számára már értéktelen bankó teljesen elázott, és eggyé lett a sáros újságpapír-fecnik tengerével.
Az ég dörögni kezdett, az öreg fülét azonban más, furább zaj ütötte meg: lépések. Friss, fiatalos, kopogó léptek, melyekből bármikor hallhatott ezerszám. Azok viszont mind közeledő, majd tovasiető léptek voltak, ezt pedig épp maga mellett, a közvetlen közelében hallotta megállni – ez volt a legkülönösebb.
Felnézett. Egy bájos, fiatal lány állt fölötte, egyszerű, de mégis elegáns öltözetben, a kezét nyújtva, hogy felsegítse.
– Hallottam, hogy kérni akart valamit a bácsi attól az úrtól – mondta mosolyogva – Én nem segíthetek?
Az öreg a mosolyt látva, és a kérdést meghallva visszamosolygott.
– Már segítettél, gyermekem.
A lány kérdő tekintettel az arcán leguggolt hozzá, az öreg pedig folytatta:
– Az egyetlen kérésem egy utolsó, őszinte, szívből jövő mosoly lett volna… egy igaz embertől – megfogta a lány kezét – Tőled megkaptam, és örökké hálás leszek érte.
Ekkor az öreg szemei lecsukódtak. Az elkerülhetetlen bekövetkezett. Már nem látta, amint eleredt az eső, és azt sem, hogy a lány arcán végigfutó esőcseppek forró könnyekkel keverednek.

A több száz, több ezer önálló, egyszereplős kis történet közül egynek vége szakadt. A többi viszont pergett tovább.
A lány pedig még nagyon sokáig nem tudta elengedni az öreg kezét. És talán sosem fogja igazán.