Hagyomány

Címkék

Akkor kezdődött minden. Amikor ősz derekán három hétig őriztem a hágót, a falu felett, akkor, amikor már csak megkésett utazók kísérelnek meg átjutni a havas csúcsok között. Mert amint leesik az első hó, minden út járhatatlanná válik. Még a hágó is. Akkor a klán is visszahúzódik a hegyi falvakba, és ott várjuk ki a tél végét. Ez a tanítás ideje, és az emlékezésé. Ilyenkor mesélünk a fiataloknak a Hagyományról, és így magunk is visszaemlékezünk rá. Mert a Hagyomány tartja össze a klánt, ahol mindenki harcos, és mindenki egyenlő. A síkvidékek lakói tartanak tőlünk, de inkább fizetnek a hegyeken átvezető utakért, mint hogy megkockáztassák a hosszú és nem kevésbé veszélyes kerülőt.

Valamiért velem történt meg. De azt soha nem fogom már megtudni, miért. Hiszen semmivel nem tűntem ki a többiek közül. Mindig jó voltam, de soha nem a legjobb. Vívásban legyőztem ellenfeleimet – de néha ők is legyőztek engem. A dárdát messzire hajítottam, de nem a legmesszebbre. Amikor lantot fogtam a kezembe, a tűz körül ülők figyelemmel hallgattak, de nem azzal az áhítattal, amivel az igazi dalnokokat. És néha a férfiak is utánam fordultak, de mégsem rajongtak körül.

Talán ezért is adtam meg magam olyan könnyen.

A völgybéli gróf – így nevezünk mindenkit a faluban, aki a hegyek alján él – utazott arra azon az őszön. Ki tudja hol járt, és mivel közeledett az este, ott akart éjszakázni. Hagytuk, hiszen az út lefelé is veszélyes, és aki egyszer megcsúszik rajta, annak már csak az istenek irgalmazhatnak. A sziklák között járva sokszor találtunk hófehér csontokat.

Aztán, miközben a kis karaván táborhelyét figyeltem, egy fiatal, talán ha huszonöt nyarat látott férfi osont oda hozzám – láttam, persze, hogy jön, és hallottam is; minden lépésére árulkodóan megreccsentek talpa alatt a lehullott ágak -de egyedül jött, és egyáltalán nem tűnt veszélyesnek. Akkor még nem.
Aztán arra emlékszem, hogy mellettem ül, és kisfiús lelkesedéssel magyaráz valamit a csillagokról, a véletlenekről, és arról, hogy milyen különös befolyással lehetnek a földön lakók sorsára.
Az én népem nem hitt ebben. De nem akartam megzavarni, hiszen mi tiszteletben tartjuk mások hitét, ezt parancsolja nekünk a Hagyomány.
Az egész éjszakát átbeszélgettük. Még most is emlékszem minden szavára. Amikor a hegyek felett halványan derengeni kezdett az égbolt, a szemembe nézett, és azt mondta, legyek a felesége. Zavartan nevettem – erre senki nem készített fel. Aztán hamarosan előkerült egy rémült szolga, aki láthatólag megkönnyebbült, amikor meglátta mellettem a fiatalembert.
-Gróf úr – hajolt meg és nekem ekkor jutott eszembe, hogy még a nevét sem tudom. Ő egy intéssel elküldte a szolgát, aki mormolt még valamit az indulásról, aztán visszaoldalgott a táborhely felé. Éjszakai vendégem pedig felállt, mélyen meghajolt, és bemutatkozott:
-Guilllem de Vitaro vagyok, a Vitaro dinasztia sarja. Sajna, csak másodszülött, így azt tehetek, amit akarok. – Ezt nem értettem, de nem volt időm elgondolkozni rajta, mivel a gróf közelebb lépett, finoman megfogta a kezemet, és megcsókolta. -Kérlek, hát, légy a feleségem! -Aztán ismét meghajolt, és elsietett a szolga nyomában.
Néhány lépés után megfordult, és rám mosolygott.
-Amint eljön a tavasz, küldetek a válaszodért.

Különös érzésekkel figyeltem a déli ösvényen lefelé araszoló lovasokat. Gróf. Aki másodszülött. Talán soha nem látom többet. Legjobb lesz elfelejteni.
De nem sikerült. Egész télen az ő arcát láttam magam előtt, és az asszonyok azt suttogták, még soha nem hallottak így balladát énekelni. Aztán mindentudóan összemosolyogtak.
Egyik este megkérdeztem Danithot, mit jelent az, hogy valaki gróf, és másodszülött.
-Azt, hogy úr az övéi között, de valaki előtte áll – válaszolta.
Eljött a téli napforduló, és mi a sámánnal virrasztottuk végig a leghosszabb éjszakát. Aztán lassan nyúlni kezdtek a napok, és mikor az első virág kibújt a hó alól, megérkezett a követ is.

Lovon jött, és a falubéliek elismeréssel adóztak neki, hiszen a jeges hegyoldalon kora tavasszal felkapaszkodni merész vállalkozás volt, még tapasztalt hegylakók számára is.
Ajándékot hozott, és a Vének szóltak vele, utána pedig velem. Ugyanis a gróftól jött, akinek arcára még mindig úgy emlékeztem, mintha tegnap találkoztunk volna. Azzal az üzenettel, hogy várja a döntésemet.
Természetesen megkérdeztek engem is. Aztán másnap, a napnak ugyanabban az órájában, választ adtam nekik. Addigra végiggondoltam, mi várhat itt rám, a faluban, ahol harcos lett belőlem, és hirtelen, magam sem tudom miért, vágyat éreztem arra, hogy itt maradjak.
Végül mégis az ismeretlen utáni vágyódás győzött. És annak az egyetlen éjszakának az emléke.
Igent mondtam.
Archon, a legidősebb harcos arcán árnyék futott át, de azt mondta, hogy a sámánnak kell áldását adni a dologra, hiszen ő Hagyomány legjobb ismerője.

Meg mertem volna esküdni, hogy itt kell maradnom, amikor leültem a sámánnal szemben az őszi füvek illatát árasztó kis házban. Nem emlékeztem rá, hogy valaha elhagyta volna bárki is a falut, hacsak azért nem, mert súlyosan vétett a Hagyomány ellen.
-Menj el-, krákogta az öregember a tűz mellett. -Legyél a völgylakó felesége, ha így akarod. De ne felejtsd el a Hagyományt, mert ő sem felejt el téged.
Amikor kiléptem a házból, boldog voltam. Igazán, felhőtlenül boldog. Úgy éreztem, elkezdődött az életem.

A követ elment, és néhány hét múlva díszes kísérettel tért vissza. Ajándékokat hoztak, még többet, mint kora tavasszal. Nem tudtam, mit kezdjek velük, de úgy éreztem, nem illene visszavinni magammal, így aztán szétosztottam a falubeliek között. Anyám arcán nem látszott semmi, apám némán támasztotta az ajtófélfát, majd szótlanul megöleltek, és hamarosan már a gyönyörű szürke ló nyergében léptettem lefele, egyre lejjebb a hegyek között meghúzódó falutól.
Ketten kísértek el, ahogy az szokás. Két, velem egyidős harcos, hogy védelmezzenek, és hogy meggyőződjenek róla, ígéretének áll-e a kérő.
Az út csodálatos volt, bár iszonyatosan fárasztó. Még soha nem jártam ilyen távol az otthonomtól, ami azt illeti, csak a hegyeket, a hágókat és a havasi réteket ismertem. Így aztán mindenre rácsodálkoztam, ami csak utamba került, először lóhátról, aztán, ahogy a meredek lejtők fokozatosan kisimultak, a kocsi ablakából.
Még soha nem láttam ilyen szerkezetet, és nem is akartam beülni, roppant esetlennek tűnt, de mivel a gróf küldte elém, úgy éreztem, udvariatlanság lenne nem használnom.

Két hétig tartott az út, és mire megérkeztünk, a hegyek kékes árnyakká halványultak a látóhatár szélén. Egy nagyvárosba érkeztünk, rengeteg emberrel az utcán, akik virágokat szórtak, és kiáltoztak, aztán egy nagy palotába gördült a kocsi, ahol végre megláttam a grófomat, arcán ugyanazzal a kisfiús mosollyal, amit annyi éjszakán láttam magam előtt.
-Hercegnőm-hajolt meg előttem, és úgy éreztem, az istenek igazán szerethetnek engem.

Az esküvő pompás volt – azt hiszem, részben az ifjú párnak, részben pedig a Hegyvidék legharciasabb klánjával kötött szövetségnek szólt, akik a járható hágókat tartották a kezükben. A biztos utak pedig nélkülözhetetlenek a kereskedő hercegségek számára.

De mindez nem érdekelt. Amikor együtt sétáltunk fel a fűvel benőtt szertartásdombra, hogy a négy égtáj felé hírül adjuk a grófi esküvőt, úgy éreztem, enyém a világ. A mulatozás az éjszakába nyúlott, a színes forgatag magával ragadott, elsodort, és csak a grófra emlékszem, az én grófomra, aki végig mellettem volt, ott azon az éjszakán, és még sok másikon.

Utána számlálatlanul teltek a napok, nyár lett, aztán ősz, és tél – ó, milyen engedékeny is Fagy Anyó itt lenn, – aztán tavasz, és egyre jobban hozzászoktam a kastélybeli élethez. Már nem akadtak össze a lábaim, ha hirtelen kellett ütemet váltani a táncban, tudtam, milyen ruhát kell felvennem, ha vendégeket fogadok, és milyet, ha vadászatra megyek. Rájöttem, hogy a kastély nem is olyan hatalmas, mint néhány szomszédunké, hogy számtalan hercegség vesz körül bennünket, kisebbek és nagyobbak, erősebbek és gyengébbek; és arra is, hogy a hágókon át zajló zavartalan kereskedelemnek hála, egyre tiszteletreméltóbb helyet sikerül kivívnunk közöttük.
Azt hiszem, sikerült hasonlóvá válnom a völgylakókhoz. És bármennyire meglepett, élveztem.
De nem felejtettem el a sámán által rám rótt terhet sem. Minden hajnalban elvégeztem a távollevők szertartását, így emlékezve a klánra, és nem feledkeztem meg az ősök szellemének kijáró tiszteletről sem.
Csak a kardomat vettem elő egyre ritkábban. Úgy éreztem, már soha nem lesz rá szükségem.

Aztán, az egyik télen Guillem bátyja, a herceg megbetegedett. Hívtak hozzá gyógyítókat, még a déli sivatagokból is, de mire megjelentek a fákon az első rügyek, a hercegné megözvegyült, az én grófomból pedig herceg lett. Nem engedtem, hogy a palotájába költözzünk, mert halott házát elvenni szégyen a Hagyomány szerint -de ha a hercegné meglátogatott, mindig tárt kapuk várták.
Hamarosan ő lett a legjobb barátom.

Férjem egyszer csak hadat üzent a szomszéd hercegségnek. Ostobaság háborúzni azokkal, akik nem az ellenségeink, mondtam neki, de ő a gazdagságról, kereskedelemről és területekről beszélt, és nem figyelt rám.
Attól kezdve megszokottá váltak a felperzselt falvakról, távoli csatákról szóló hírek. Két hatalom küzdött egymással. De egyikük sem volt képes győzedelmeskedni.

Eltelt még néhány év, és az én grófom szívében lassan kialudt az a láng, ami az irántam érzett szerelmét táplálta. Nem tudom, hogy a megszokás tette-e, vagy más oka volt, de éreztem, ahogy lassan eltávolodunk egymástól. Az utolsó nap, amikor még láttam benne azt a fiút, aki egy éjszakán át mesélt nekem a csillagokról, az volt, amikor megmondtam neki: gyermekünk lesz. Akkor átölelt, és megígérte, hogy minden megváltozik, minden olyan lesz, mint régen, és ő véget vet annak az ostoba háborúskodásnak, amit szomszédaival kezdett. Az volt az utolsó nap, hogy újra felhőtlenül boldog voltam.
Aztán, alig két hét telt el, amikor megütött.

Veszekedtünk, és részeg volt, mint már annyiszor, de soha, soha nem tett ilyet előtte. Hiába nem fogtam már rég fegyvert a kezembe, egy pillanatig úgy éreztem, megölöm. Már a torkát szorította a kezem, és láttam a rémületet a szemében, de végül győzött az önuralmam Azt azonban tudtam, hogy ezután már nincs visszaút. A fülébe suttogtam, hogy ha még egyszer megpróbálja, megölöm, aztán elengedtem, és otthagytam. Csak szobám zárt ajtaja mögött kezdtem el sírni. Először és utoljára, mióta megérkeztem a kastélyba.
Attól a naptól fogva már nem osztottuk meg a hálószobánkat. Látszólag udvariasak voltunk egymással, de már minden eltűnt, amit valaha iránta éreztem; a helyét üresség, és valami lappangó gyűlölet foglalta el. Talán ő sem érzett másképp. De ezt soha nem fogom megtudni.

A határokról pedig rossz hírek érkeztek. A seregeink kénytelenek voltak visszavonulni, de az én grófom, úgy tűnt, nem akar békét kötni. De akkor már nem igazán érdekelt. Éreztem, hogyan növekszik bennem napról napra a másik kis élet, és megfogadtam, hogy a Hagyomány szerint nevelem fel. Ahogy a sámán kívánta.

Már a hetedik hónapban voltam, amikor meghozták a férjem halálhírét. Vadászni lovagolt ki, kora hajnalban, és elszakadt a többiektől. Késő délután találták meg, egy vízmosás alján, holtan. A kezében kard, a torkán mély vágás, körülötte feltúrt föld. Csak nem párbajozott egy vaddisznóval? gondoltam szórakozottan.
Nem rázott meg túlságosan az esemény. Természetesen felöltöttem a gyászruhát és könnyeket is hullattam – ó, megtanultam itt, hogyan kell – de nem éreztem semmit. A háborút lezártuk egy békével – sokat vesztettünk, de nem láttam értelmét további csatáknak. Most nem.
A szomszéd báró mélyen meghajolt előttem, és azt mondta, hogy örül, hogy végre megtalálta azt, aki valóban békét akar. Kezet csókolt, és megborzongtam az emlékektől.

Utána pedig mindenki lélegzetvisszafojtva várta a kis trónörökös érkezését.

A nyolcadik hónap végén jártam, amikor megtaláltam az ajtóm előtt a kardot. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor megláttam, sietve körbepillantottam a folyosón, de természetesen nem láttam ott senkit. Akik idetették, óvatosabbak annál.
Szemügyre vettem, bár jól tudtam, mit fogok látni. A markolaton fekete bársonyszalag – a gyász, és a veszteség. A klán osztozik fájdalmamban. A penge vörös selyembe csavarva – árulás, álnokság, gyilkosság történt. Amikor nehézkesen felemeltem a kardot, a selyem félrecsúszott, és megláttam a pengébe vésett írásjeleket: egy sor a „Hegyek Emlékezetéből”, a Hagyományt őrző legendából. Maga a kard: könnyű, ívelt penge, igazi mestermunka. Női fegyver. Tehát nekem kell bosszút állnom.

Becsuktam az ajtót, nekitámaszkodtam. Nehéz lett mindenem, de tudtam, hogy nem tiltakozhatom. Nem vadászbaleset volt hát. A férjemet megölték, és bármennyire nem jelentett már nekem semmit, a férjem volt. És csak én maradtam, aki elégtételt vehet a gyilkosán, mert a férfi és a nő egyenlő, mondja a Hagyomány, életben és halálban, harcban és békében. És bosszúban.
Kezem alatt a fém hűvöse élni látszott. A lángok színesebbnek tűntek a kandallóban, mint annak előtte. Mint bármikor annak előtte.
Rájöttem, hogy túlságosan völgylakóvá váltam már ahhoz, hogy tiltakozás nélkül fogadjam az ítéletet. A Hagyomány azonban gúzsba kötött. Nagyot sóhajtottam. A klán tudatni fogja velem, ki végzett a grófommal. Addig maradt még néhány hónapom. Talán meghallom még a gyermekem első szavait.

Szerencsém volt. Közel két év telt el, és az én kis hercegem, – Guillem de Vitaro, az apja után, akit soha nem ismert – már anyának szólított, amikor ismét üzenetet kaptam. Ezúttal csak egy klánjelekkel vésett medált – egy név volt csak rajta. Akkor tudtam, hogy a Hagyomány nem feledkezett meg rólam. Néhány nap telt el, és én az éjszaka közepén homlokon csókoltam kis hercegemet – az idősebb hercegné jó anyja lesz, tudtam, és talán néha emlékezni fog az igazira is – és lóháton indultam kelet felé.

„Mert minden adósságot meg kell fizetni” mondja a Hegyek Emlékezete, és ezt vésték a kardra is, amit most a kezemben tartok. Már hallom a közeledő lépteket, a báró lesz az, akivel háborúztunk; kíséretével, egy hosszúra nyúlt mulatság után támolyog a hálószobája felé. Azt mondják, jó ember. És nem is kételkedem benne. Talán még hálás is lehetnék, mert megszabadított meggyűlölt férjemtől. Talán még kedvelhettem volna. De az adósságot meg kell fizetni.
Nyolc ajtón jutottam át, észrevétlenül. Nyolc nyitott ajtón. De az első kiáltásra lezárják őket.
Hamarosan itt lesznek. Megszorítom a markolatot, és közben arra gondolok, vajon alszik-e már a fiam. Aztán arra, apám vajon meglátja-e valaha is.
Nem fogok rájuk szégyent hozni. Ha elég gyors vagyok, akár a második ajtóig is eljuthatok.

Utolsó hozzászólások   [Ugrás a fórumhoz]

    Vendég LamaXX

    2003-08-21 20:53:30

    Atyaúristen.



    Vendég LamaXX

    2003-08-21 20:54:02

    Te télleg managga vagy :9



    Anthilia

    2003-08-23 12:17:46

    Engem is érdekel a vége...de az a megoldás különösen tetszik, hogy az Író hagyja az olvasó képzeletében lejzajlani a végjátékot.

     

    Mivel én a happy-endeket preferálom-bár még egyik "alkotásom" sem rendelkezik ilyen befejezéssel- szerintem hazajut :aboci:



    Vendég Egy hang a sok közül

    2003-08-25 10:17:49

    Csak gratulálni tudok. Az egész tőrténet, híven tükrözi a lány lelkét.Egyszerűségében szép, tisztelettudó, és hűséges.Megismert egy másik világot, de nem veszett el benne. Végig önmaga maradt.



    Vendég kempf

    2003-08-25 20:01:53

    Nekem tetszett, bár a végét egy picit elsietettnek érzem.

    Soha rosszabb novellát.




belépés jelentkezz be    

Back to top button