Interjú Ian Watsonnal

(Az interjú július 6-án készült, az író a Szukits kiadó budapesti irodájában válaszolt a kérdésekre.)

Sok szeretettel üdvözlöm az RPG.HU – Magyar Szerepjátékosok Oldala olvasóinak nevében Ian Watsont, akit Magyarországon leginkább, mint a Warhammer 40k világának megalkotójaként ismernek az olvasók.

Üdvözlöm én is az olvasókat. Ez az első alkalom, hogy Magyarországon járok és meg kell, hogy mondjam, az ország egyszerűen lenyűgöző. Először ugyan meg voltam győződve, hogy a magyarok a klingon nyelvet beszélik, de később bebizonyosodott, hogy ez a feltevésem téves volt. A hétvégi scifi találkozón ugyanis egyike voltam a bíráknak, és amikor az egyik klingonnak beöltözött fiatalember klingonul üdvözölt bennünket, rájöttem, hogy valóban két nyelvről van szó. Igaz, hogy nem teljesen különbözik egymástól a két nyelv, de mégis más. (mosoly)

Mi az írói hitvallása? Miért érez késztetést arra, hogy történeteket írjon?

Szeretném az egész világ befogadni és átlátni. Szeretnék megmutatni olyan dolgokat és igazságokat az embereknek, amit nem látnak. Szeretnék olyan dolgokat elmesélni nekik saját magukról, az életükről és a világukról, amit önmaguktól talán nem fognának fel. A létezés és az univerzum apróbb felfedezéseit szeretném megosztani velük, hogy bátorítsam őket arra, hogy nyissák meg jobban a tudatukat, legyenek befogadóbbak. Nem csupán a szórakoztatás a célom, hanem hogy – ha kis mértékben is – de változtassanak az életükön.

Kb. 12 éves iskolás koromban (az 1950-es években) egy tengerparti angol városkában éltem. Meg kell mondjam, kifejezetten lapos és unalmas volt, kerestem bármit, ami kicsit más volt, mint a lakóhelyem és az iskolám. Így találtam rá első hobbimra, a kaktusz nevelgetésre. Ma már persze bármelyik virágboltban lehet kaktuszt vásárolni, de akkoriban ez kifejezetten ritkaságnak számított. Úgy képzeltem, hogy ezek a növények egy idegen bolygóról származnak és arra vágytam, hogy nagykoromban a sivatagot járva új és új kaktusz fajták után kutathassak és mindenfajta kalandos utazáson vegyek részt, mint mondjuk Indiana Jones.
A második nagy álmom az volt, hogy tudós legyek. Ez a vágyam azonban szertefoszlott, amikor kémia-érettségi előtt egy kísérlet során denaturált szeszt gőzét túl erősen szippantottam fel és nyeltem le. Undorító volt és azt mondtam: kémia, téged nem nekem találtak ki. Ezen kívül a történelem, a latin és angol irodalom voltak a kedvenc tárgyaim, és ezután Oxfordba mentem egyetemre angol irodalmat tanulni.

Hány éves korában kezdett el írni?

Az első igazi olvasmányélményem egy olyan kastélyról szólt, amelyik egy egész bolygó felszínét elfoglalta és benne olyan kaotikusan zajlott az élet, ahogyan a középiskolámban. Képzeljenek el egy olyan iskolát, ahol ugyanazon osztályba járnak az átlagnál két évvel fiatalabb és idősebb diákok is. Én 2-4 évvel fiatalabb voltam mindenkinél az osztályomban, ezért is hagytam ott 16 évesen és felvételiztem Oxfordba 17 éves koromban.
Ekkor kezdtem el sörözni járni a többiekkel. Először egyáltalán nem szerettem az ízét, azonban az első 20-30 alkalom után már kezdtem megszokni. Körülbelül ekkor kezdtem el írni. Akkoriban úgy gondoltam, hogy általános irodalmat fogok írni, hiszen ez volt az írások szinte egyetlen elfogadott stílusa. De bárhogyan próbáltam megfelelni az előírásoknak, műveim szinte kivétel nélkül fantasy lett, amit a tanáraim nem néztek jó szemmel. Sajnos azidőtájt a fantasy stílusban írókat kifejezetten megvetették.
Úgy emlékszem az egyetem befejezése után 25-26 éves koromban írtam először olyan novellákat, amelyek már megjelenésre méltóak voltak, amikor Tokióban tanítottam.

Hogyan került Tokióba Oxfordból?

Amikor lediplomáztam angol és francia irodalomból, először Tanzániába mentem tanítani néhány évig, majd utána Tokióba hívtak tanárnak. A városi forgatag egyfajta kulturális sokként ért engem, hiszen olyan éles ellentétben álltak egymással a tantárgyaim (pl. klasszikus irodalom) és a hatalmas város és a rengeteg ember, hogy teljességgel elhittem, hogy valahol, valamikor EZ lesz a jövő. A WH világának szennyezett, túlzsúfolt bolyvárosait (pl. Necromunda) valójában Tokió ihlette meg nekem. Az első scifi-fantasy írásaimat tulajdonképpen egyfajta pszichológiai menekülésképpen írtam meg itt, hogy valamiképpen kezelni tudjam a város gyakran nyomasztó negatív hatásait. Egyrészt tehát sokat köszönhetek Tokiónak, 1-2 éven belül vissza is fogok oda látogatni egy scifi találkozó keretein belül.

A Warhammer világában írt regényeinek legtöbb hőse gyakran késpengén egyensúlyoz az őrület és a tiszta gondolkodás, a vallásos áhítat és az elvakult fanatizmus között. Miért?

Én úgy képzeltem, hogy 40 évezred múlva ez lesz a túlélés egyetlen módja, ha az ember feladja józan eszét és különböző eszményeket követ. Démonok, káosz-teremtmények között az emberek csak így képesek teljesíteni a feladataikat, ha pszichológiailag instabilak lesznek. Meg kell mondanom, sokkal könnyebb volt számomra olyan karaktereket kitalálni, amelyek úgy tudják megszemélyesíteni azokat a kicsiny figurákat, amelyeket a Games Workshop készített, ha többé-kevésbé őrültek. Én voltam az első, aki a Warhammer 40k világához megpróbált regényt írni (WHFRPG-hez bármikor elég volt egy klasszikus fantasy regényt összehozni) és meglepően sok kötöttséghez kellett alkalmazkodnom, amelyek a játékban már szerepeltek, pl. rangok, szimbólumok és egy komplett, gépekkel teli világ. Komoly erőfeszítésbe telt, amíg teljesen bele tudtam magam élni a Warhammer 40k világába, de utána már szinte maguktól jöttek a pszichopata, túlburjánzott, agyonszínezett de mégis gótikus képek, amelyek magát a játékot is jellemezték. Ebből is következik szinte, hogy a regények szereplői szinte csak őrültek lehetnek.
A szereplőket jellemző fanatizmust szintén a való életből vettem. Manapság is léteznek olyan szervezetek, amelyek tagjaitól a feltétel nélküli hűséget és áldozatvállalást követelik meg, gyakran olyan célok érdekében, amiket a tagok nem ismernek. A mai terrorista szervezetek is pontosan így működnek például, de ide sorolhatnám a középkori egyházakat is, innen jött a könyvekben szereplő inkvizíció ötlete is.

Mik voltak a meghatározó olvasmányélményei?

Általánosságban David Lindsay Utazás Arcturusra című könyve, amit 1921-ben írt. Érdekessége, hogy minden fejezet más-más filozófiai mondanivalóra döbbenti rá a hőseit és azok olyan érzékszerveket növesztenek, amelyekkel érzékelhetik és felfoghatják azt a metafizikai valóságot, amit meg kell tapasztalniuk, de aztán persze minden fejezet végén történik valami, ami miatt új szerveket kell kifejleszteni és folyamatosan át kell alakulniuk.

A Warhammer világával kapcsolatban leginkább Rimbaud versei voltak nagy hatással rám, hiszen ő is egyfajta szándékosan előidézett hallucinációk alapján írta meg verseinek nagy részét. Gyakran olvasok könyveket illatokról, különböző érzelemgazdag környezetekről és helyszínekről, sok ihletet adnak a könyveimhez ezek is. Kedvelem és a Warhammer könyveimhez gyakran használtam olyan helyszíneket, ahol jelképek, faragott szobrok egyfajta gótikus kavalkádja figyelhető meg.

Szeretem, ha leírásaim egyszerre hatnak a lehető legtöbb érzékszervre. Ezért is van talán, hogy igyekszem ügyelni az olyan részletekre, amelyek alapján az olvasók az illatok/szagok és a hangok leírásai alapján könnyebben el tudják képzelni a helyszíneket, illetve jobban bele tudják élni magukat a szereplők bőrébe. A legtöbb író gyakran csak a vizuális megjelenítésre ügyel, ami valahol érthető, hiszen az emberek többsége így fogja fel a körülötte levő világot. Necromunda városának és mondjuk az idegen lények űrhajóinak leírásánál külön ügyeltem, hogy az olvasók szinte érezzék a szagokat és hallják a hangokat is amelyekkel a szereplők találkoznak.

Melyik a kedvenc könyve?

David Lindsay Utazás Arcturusra…

Úgy értem amit Ön írt…

Jó kérdés… Háromfajta válaszom is van rá… Az első: vajon egy szülő melyik gyerekét szereti jobban? Második: az a könyv, amin éppen dolgozom, hiszen ha nem szeretném, akkor miért is írnám meg? A harmadik egy felsorolás inkább. Ha három könyvet kellene választanom, akkor a Books of Mana, ezt egyfajta költői transzban írtam meg, amit csupán annyi időre kapcsoltam ki, amikor bevásárolni mentem. A második a The Whores of Babylon, amit Arthur C. Clark díjra is jelöltek. Ezt a könyvet egyetlen más alkalommal és nyelven sem adták még ki, ami kicsit fura, hiszen ha ilyen díjra jelölnek egy regényt, akkor azt általában kiadják máshol is, ezért kicsit elhanyagoltnak értem. A harmadik kedvencem a Miracle Visitors, ami az UFO-kkal és az általuk elrabolt emberekkel foglalkozik. Részben azért is akartam ezzel a műfajjal is foglalkozni, mivel a legtöbb scifi író undorral fordul el a repülő csészealjaktól és más, hasonló jelenségektől, hiszen ők valódi idegen lényekről írnak, valódi idegen bolygókon és nem igazán tisztelik azokat az írókat akik ilyesfajta „szeméttel” töltik meg a boltok könyvespolcait. Valószínűleg én vagyok az egyetlen olyan scifi író aki a saját neve alatt jelentett meg ilyen, szerintük egyáltalán nem tiszteletreméltó könyvet. Ezt a nagyobbrészt sznob hozzáállást azonban nem osztom, kifejezetten örülök, hogy a valódi nevem alatt jelent meg a könyv.

Játszott-e valaha szerepjátékot vagy stratégiai játékot?

Soha soha soha. (mosoly)
Természetesen tudnom kellett, hogyan is működnek a Games Workshop játékai, valamennyire a szabályrendszerrel is tisztában voltam, de egyetlen alkalommal sem ültem még le játszani sem táblás stratégiai, sem szerepjátékot. Elég volt nekem a figurákra ránéznem és szereplőket faragnom belőlük, nem kellett valódi játékélményekre támaszkodnom az íráshoz.

Mennyire tartja a kapcsolatot a rajongóival?

Elsősorban gyakran járok scifi rendezvényekre és találkozókra a világban, itt szoktam leggyakrabban összefutni azokkal az angol írókkal is, akikkel otthon is tartom a kapcsolatot. Fontosnak tartom, hogy egy író felvállalja, ha rajongótábora van és tisztelje meg őket azzal, hogy tartja velük a kapcsolatot. A Games Workshop kiadványokkal kapcsolatban kicsit más a helyzet, hiszen ezeket a könyveket egy teljesen más, általában fiatalabb tábor szereti és olvassa, velük általában emailen keresztül tartom a kapcsolatot.
Évekkel ezelőtt a GW azt mondta nekem, hogy a Warhammer könyveimet soha nem fogják kiadni újra, hiszen a fejlesztők szerint már nem illeszkednek a szabályrendszerhez és az általuk újra megalkotott világhoz, a játék maga túlnőtt a regényeimen. Az olyan leveleket, amelyekben újabb és újabb Watson féle Warhammer regényeket követelnek a rajongók, általában automatikusan a GW-hoz küldtem át. Valószínűleg ennek következtében három regényemet újra kiadták, az Inkvizítor címűt azonban átnevezték Draco-ra, hiszen azóta kijött egy játék, amelynek ugyanez volt a neve. A Harlekin-t és Káoszgyermek-t is kiadták újra, azonban mindkettő elé egy olyan kétoldalas előszót szúrtak, amelyet egy jövőbeli inkvizítor írt azzal a figyelmeztetéssel, hogy ezekben a könyvekben hazugsággal, istenkáromlással és eretnek gondolatokkal lehet találkozni, és egyenesen megtiltja, hogy tovább olvassanak az emberek. Az Űrgárdistát nem jelentetik meg újra, ami számomra furcsa, hiszen a Games Workshop bevételének 90%-a Warhammer 40k-hoz kapcsolódik, és ennek 90%-a pedig az Űrgárdistákhoz.

Ez természetesen a Games Workshop játékfejlesztőinek a döntése és nem a könyvekért felelős részlegé, hiszen a játékfejlesztők ott a legnagyobb befolyással rendelkező emberek. Ettől függetlenül azonban remélem, hogy ahogyan a lassan csepegő víz is fel tud morzsolni egy sziklát, az ő ellenállásukat is fel lehet őrölni és az Űrgárdista is újból megjelenhet. Ha ez megtörténik, meg fogom írni a negyedik, befejező részt is a ciklushoz, hiszen ezek az őrült karakterek mind-mind közel állnak a szívemhez. A negyedik részben újra összehozom majd az életben maradtakat, de csak akkor, ha pontosan ugyanolyan módon és stílusban és világban írhatom meg, ahogyan az előzőeket.

Egyszerre csak egy könyvet ír, vagy többel is foglalkozik?

Szeretek egy adott történetre és könyvre koncentrálni. Egyszer ugyan megtettem, hogy párhuzamosan írtam két novellát, de végül egyikkel sem voltam elégedett. Lehet, hogy egy félkész regényt egy időre félreteszek és később újra elővéve befejezem, azonban egyszerre inkább csak egy történetet írok.

Mondana pár szót a munkastílusáról, hogyan születnek a művei?

A legtöbb alkalommal először várok csupán az ihletre, ez többnyire utazás és/vagy vásárlás közben érkezik. Aztán amikor az első néhány ötlet összeáll, és látom, hogy ezek hogyan kapcsolódnak össze, nekilátok írni. Általánosságban már elmondható, hogy ebben a fázisban sem tudom még, hogy mi lesz a történet vége. Az első három regényemet tudatosan terveztem meg, elejétől a végéig, a negyedik óta azonban csak követem a szereplőket és folyamatosan alakítom a körülöttük levő világot a cselekedeteiknek megfelelően. Egyszerűen csak írok és hagyom, hogy a történet a saját tempójában haladjon előre. Általában érzem és tudom, hogy lesz valami csattanó a történet végén, azonban ezt előre nem tudom megmondani, hogy mi lesz az valójában. Ha tudnám, hogy mi a cél, milyen végkifejlet felé halad a történet, nem lenne semmi felfedeznivaló számomra az írás során. Ez természetesen azt eredményezi, hogy rengeteg befejezetlen regényem és történetem van, de egyelőre ezt így szeretem.

Az A.I. – Mesterséges értelem stáblistájában olvastam, hogy Ön is dolgozott a film forgatókönyvén. Mi volt, amit Ön adott a történethez, mi az, amit módosított benne, és mennyire elégedett az elkészült végeredménnyel?

Amit először kiindulópont gyanánt kaptam Kubricktól az Brian Aldiss története volt. A fiú, a játékmackó és a fiú vágya, hogy valódi ember legyen. Egyfajta modern Pinokkió-történet, robot szereplőkkel. Kilenc hónapig dolgoztam Stanley Kubrickkal a történeten, de persze emellett rengeteg más dologról is beszélgettünk. Stanley ugyanis képtelen hét és fél percnél tovább ugyanarról a témáról beszélgetni. Gyanítom azért, hogy a beszélgetés intenzitását fenntartsa, nagyon gyakran vált témát. Például miközben kitárgyaljuk a közel-keleti válságot, hirtelen megkérdezi: „A játékmackónak legyen egy öve vagy erszénye. Mit gondolsz?” De a beszélgetések első 4-5 órája után már hozzá lehetett szokni ehhez a tempóhoz. Bevallom soha nem gondoltam volna, hogy a történetből valaha is mozifilm lesz. Igaz, hogy a szerződésem szerint szép summa járt, ha megjelenik a film, de nem igazán hittem benne.
Mit tettem én a történethez? Alapvetően a játékmackó figuráját én dolgoztam ki, az összes csetlés-botlásával együtt. Egyik nap aztán azt mondta nekem Stanley, hogy ezek ketten nem jutnak el sehova, ha nem kapnak másvalakitől segítséget, mondjuk egy igazi, bátor, segítőkész katonától egy G.I. Joe-tól. Ebből találtam ki Gigolo Joe, a robot-szerető nevét és alakját. Amikor elmondtam Stanleynek az ötletem, rámnézett, majd vállat vont. „Oké, ez a te jeleneted lesz én nem nyúlok hozzá… Mondjuk azt hiszem a kiskorú nézőket itt vesztettük el, de kit érdekel?”
Stanley véleménye szerint Gigolo Joe egy erősen retardált figura lett volna, aki egy kerti robotnál csak kicsivel nagyobb szókinccsel rendelkezett volna, de amikor megszólal, kozmikus bölcsességeket hallunk tőle. Én eszerint írtam meg a párbeszédeket, de Spielberg végülis kibővítette azokat, és úgy kerültek be a filmbe, mintha én írtam volna meg.

Spielberg egyik nagy eredeti ötlete a Flesh Fair volt a filmben, ő aztán igazán értett hozzá, hogyan teremtsen vérfagyasztóan brutális helyszíneket, amely szinte sokkolja a nézőket.

Eredetileg Stanley egy olyan ’tökéletes’ filmet akart csinálni, ahol minden tökéletes. A kameramozgás, a világítás, a szereplők dialógusai… mind-mind optimálisak, tökéletesen kiszámítottak kellett volna hogy legyenek. Spielberg viszont azzal érvelt, hogy ilyen módon nem jut el a mozinézőkhoz az erkölcsi dilemmák súlyossága és a társadalom kétszínűsége.
Végülis olyan film készült el, ami összességében nekem nagyon tetszett, talán egyetlen jelenetet kivéve – Dr. Know-t (Tudor Doktor). Úgy érzem itt a film nagyon átment Disney stílusba, pedig kimondottan ügyeltünk arra, hogy ne forduljon ilyesmi elő.
Én alkottam meg Rouge city-t is, az amsterdami vöröslámpás negyed alapján, innen vettem a nevét is.

Egyszer egy moszkvai filmszakos egyetemistától kaptam emailt, hogy miben különbözne egymástól Spielberg és Kubrick filmje, ha mindketten megcsinálták volna? A válaszom az volt, hogy szinte semmiben, hiszen mindketten nagyon hasonlóképpen képzelték el a helyzeteket. „De akkor hogyan fogom megírni ezt a dolgozatot?!” – kérdezte a következő levelében a fiú.

Pár évvel ezelőtt megkerestek egy Warhammer filmmel kapcsolatban, akkoriban a Dreamworks-t érdekelte a világ és megkértek rá, hogy javítsam ki a meglevő forgatókönyvüket. Az alaptörténet szerint a főszereplő hősként indul a film elején és hősként is fejezi be a filmet, de sehol semmi karakterfejlődés vagy személyiség nem volt felfedezhető benne. Átírtam a forgatókönyvet, leadtam, kifizették és soha nem hallottam újra róla. Sajnos valahol ez Hollywood.
George Martin mesélte egyszer, hogy 10 évig élt Hollywoodban, 10 filmhez írt forgatókönyvet, mind jó filmek lettek volna, jól meg is fizették, de soha nem látta eredményét a munkájának. Egyikből sem készült film és mivel a kreativitását szerette volna filmen is viszontlátni, elég csalódottan költözött el onnan.

Az évek során jónéhány díjat kapott írásaiért. Melyikre a legbüszkébb?

(Rövid gondolkozás után.)
Talán a Francia Apolló díjra, hiszen ezt az első regényemért kaptam. Teljesen meglepődtem, hiszen zöldfülűként, első regényemet jelölték a díjra. Ilyenkor általában senki nem figyel a kezdő írókra, de hirtelen a Time címlapjára kerültem. Elkezdtek rendezvényekre hívni, találkozókat szerveztek…

Regényeinél csak novelláinak száma nagyobb. Ez egyfajta pihenés számára, vagy csupán sajnál kárba veszni egy jó ötletet?

Az ötleteimet általában versekben szoktam megörökíteni, ha nem akarom, hogy elvesszenek. Ennek története a korai novelláimhoz nyúlik vissza, ahol volt egy visszatérő hősöm, aki költő volt. Azért, hogy ezt hitelesen ábrázolhassam, én is nekiláttam verseket írni, amiket aztán a szereplő elszavalhatott a novellában. Akkoriban fel sem tűnt, hogy scifi verseket írok, de néhány évvel ezelőtt a Lexicographer’s Love Song című kötetben összegyűjtve kiadták őket. Amikor egy versem 2001-ben a harmadik helyezést érte el a Rhysling díjon, én voltam a legjobban meglepődve. Egy szép keretezett oklevelet kaptam, amit azóta is a szobámban őrzök.

Mennyire és hogyan változtatta meg az életét a népszerűség?

Nem érzem magam igazán népszerűnek a szó legszorosabb értelmében, csak amolyan „közepesen népszerűnek”. Most, ha elmegyek egy rendezvényre, eljönnek néhányan, hogy dedikáljam a könyvüket, de ez az elfogadható mértéken belül van. Nem is szeretném, ha tízezrek várnának rám odakinn, hogy mindegyik egy darabkát hazavihessen belőlem. Vegyük például Pratchett-et. Tudom, hogy minden dedikálása legalább 6-8 órás, én biztosan nem bírnám ennyi ideig erővel és cérnával a tömeget. EZT én biztosan nem csinálnám szívesen. Ha az ember 30-40 könyvet dedikált, utána már eléggé megunja a monotonitást. Úgy vélem, ha egy írónak soksoksok rajongója van, nem tudja velük igazán a kapcsolatot tartani. Arctalan tömeg lesz, nem pedig egyedek csoportja.

Nagyon szépen köszönöm az interjút, remélem jól érzi magát Magyarországon, és ha legközelebb is idelátogat, már az újonnan, magyarul megjelent könyveiről is kérdezhetünk.

Köszönöm a lehetőséget, ha lesznek még olvasói kérdések, igyekszem válaszolni rájuk. Sok sikert a magazinhoz!