Jégcsákány, a harci dekás

Szeva haver! Jégcsákány vagyok. Meséljek magamról?! Végül is… most ráérek, itt a kórteremben nincs jobb programom. Fehérre meszelt falak, a biztonsági ablak egy szépen rendben tartott kertre néz, csinos humán ápolónők mosolyognak ránk a folyosóról. Joggal kérdezheted, hogy egy magamfajta középkorú ork bicskás, hogy a francba kerülhet egy ilyen puccos kórházba? Hosszú útja volt annak…

Életem a Seattle Belváros alatt húzódó Ork-városban kezdődött. Munkás szülők vásott gyermekeként naphosszat az utcán lógtam a hasonszőrű társaimmal. Haver! Vazze’, az volt aztán a jó móka. Testvérek között lógni egész nap, elemelni azt, amire éppen szükségünk volt, hatalmas ütlegeket adni és kapnia szomszéd „banda” tagjaitól. Kemény világ egy gyerek számára, de mi élveztük a helyzetet. Szabadok voltunk és együtt, egymásért küzdöttünk. El sem tudtunk képzelni ettől jobb életet. A trid adásokból ismertük ugyan a fenti világot, de mindig megvetően szóltunk a puhapöcsű humán csákókról. A negyvenkét és félkilós takonygombócok másról sem tudtak vakerálni, mint a drága pénzen vett belvárosi verdájukról, meg a legújabb lugnyáikról. Én mondom neked, igazi seggfejek.
Aztán egyre nagyobbak lettünk és egyre nagyobb balhékba sikerült belekeverni magunkat. A bandánk egyre nagyobb hatalmat szerzett a környékünkön. Ezzel arányosan egyre csökkent a szülői befolyás felettünk. Egész egyszerűen nem bírtak velünk. Ellenálltunk mindennek, mert nem akartunk olyanok lenni, mint ők. Mi nem fogunk beállni egy seggarcú humán öltönyke gyárába, tizenhatozni, hogy aztán annyit se keressünk, hogy rendes kaja kerüljön az asztalra. Azt már nem!

Inkább üzleteltünk mindennel, amivel csak tilos volt. Drogok, JMÉ, fegyver, pénzbehajtás soroljam? Tudod te, miről beszélek!
No persze ez sem mehetett a végtelenségig. Egyszer bebuktunk, de nagyon. Épp egy gyógyszertárat nyomtunk fel a belvárosban, amikor a Lone Star rajtunk ütött. Nekünk sem kellett több. Naná, hogy tüzet nyitottunk. Sokan megsérültek mindkét oldalon, mielőtt a rohamosztagosok legyűrtek minket.
A tárgyalást persze egy tésztaképű humán köcsög vezette, aki állítólag példát akart statuálni „a belvárosban elszaporodott metahumán bandák” miatt. Lószart! Csak éppen rühellte a képünket. Ismered azt a fajta poliklubbos vadbarmokat, akik életcéljuknak tekintik a fene nagy társadalmuk „tisztán” tartását? No, ez is pont olyan volt. A barom! Tizenhét évesen, betörésért másfél év a sitten? Normális az ilyen? Állítólag nagy mákom volt ezzel az ítélettel, és ezt ma már én is tudom, de akkor nagyon rosszul esett.

Ha az utcát jó iskolának tekintjük, akkor a kaptár egyenesen egyetemnek számít. Ott aztán minden volt. Az első héten bekóstolt egy humán nagyfiú. Hátulról belém vágta a bökőt, az anyját! Naná, hogy nekiestem. Olyan dühöt még nem éreztem előtte soha. Ráugrottam és egy mozdulattal kitörtem a nyakát a szerencsétlennek. Úgy rogyott össze a kezem között, mint egy rongybábú. Szar érzés volt, de ezzel kivívtam a megbecsülést a magam számára. Fiatal korom ellenére az ork testvérek is befogadtak, így többé nem mert csesztetni senki.
De nem múlt el az a másfél év értelmetlenül. Együtt dolgoztam a fémolvasztóban egy hámozott giliszta alkatú humán csókával. Meghúzta magát, ezért békén hagytam, de idővel összehaverkodtunk. Rá kellett jönnöm, hogy nem minden humán seggfej. Különbözőségünk ellenére jól kijöttünk egymással. Kiderült, hogy adatlopásért varrták be, és elég jó neve van dekások között. Rávett, hogy iratkozzam fel a börtönben működő felzárkóztató tanfolyamok egyikére. Annyira nyomta a dumát, hogy jelentkezzem az IT tanfolyamra, hogy végül belementem. Képeld csak azt a nyerítést, amikor az ork testvérek kiszagolták a dolgot! Égett a pofám, mint a rongy. De akkor már mindegy volt, ha belevágtam, hát végig is csináltam. Kiderült, hogy van érzékem a dologhoz, és ezen én lepődtem meg a legjobban. (Ki tudja, mi lehetett volna belőlem, ha nem épp goblin fajba születek?)
Idő közben a szüleim meghaltak, állítólag valami vírusfertőzésben, de szerintem inkább bánat vitte el őket. A temetésre nem mehettem el.

Szabadulás után megpróbáltam visszaköltözni az Ork városba, de nem találtam a helyem. Szakítani akartam a múlttal, túl sok emlék gyötört az ottani utcákon. Bűnözői RASZ-ommal új életet kezdtem a Redmond pusztulatban. Főként illegális izommelókat vállaltam, mindent, ami csak jött. Voltam kidobó, pénzbehajtó, olcsó testőr stb. De a haver bíztatására tovább képeztem magam a mátrixban is. Idővel egyre jobb lettem mindkét területen, és egyre több lóvét akasztottam le. Jól mentek a dolgaim, és elkezdtem magamban dédelgetni egy álmot, hogy összehozok annyi dellát, amiből gondtalanul élhetek valahol a Karib-ligában. Úgy gondoltam, hogy tíz év elég lesz erre, és akkor még csak harminc leszek. Bőven lesz időm kiélvezni a „nyugdíjas” éveimet.
Jó voltam, de ennyire azért mégsem. A lóvé, amit kerestem kellett a kibercuccokra, és persze az „árnyélet” sem olcsó, bármit is állítsanak az olcsó trid-mozik.
Négy hónapja a közvetítőm összehozott egy öltönykével, aki Mr. Yoshida-nak nevezte magát (alias Mr. Johnson). Rühelltem a dolgot, de elég nagy pénzeket kínált ahhoz, hogy magamban tartsam a véleményemet. Behatolás ide-oda, adatlopás innen-onnan. Tudod, a szokásos céges szarság, ahogy az lenni szokott.

Aztán egy hete újból megkeresett, és megbízott egy húzós melóval. Hogy mivel? No, ez az, amit nem mondhatok el. Legyen elég annyi, hogy a dolog balul ütött ki. Nagyon balul. Megpróbáltunk behatolni egy laborba, hogy elemeljünk egy hi-tech kutatási anyagot. A fájlokat egy zárt rendszerben tárolták, ezért volt szükség egy olyan dekásra, aki képes megvédeni magát, és fel tudja törni a kódoló jegeket is. Két indián bicskás volt az ideiglenes társam, akik el is távoztak az örök vadászmezőkre, amikor egy céges osztagba botlottunk. A céglegényekkel még nem is lett volna gond, de volt velük egy combos varázsló is, aki elég jól betette a kaput a nyomorult elementáljával. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy „csak” a jobb karomat veszítettem el. Durva helyzet volt, nem szívesen beszélek róla.

Most itt fekszem a vadi új kiberkarommal, amit Mr. Yoshida „jóvoltából” kaptam, tele spéci cuccokkal. Mit gondolsz mibe fog ez nekem kerülni? Megmondom. Pontosan kétszáz rongyba. Tudom, mert tegnap felhívott és a mézes-mázas modorával tudatta velem, hogy ennyivel tartozom neki a cuccért. Jó kis befektetés vagyok neki. Fasza! Másra sem vágytam.
Ahhoz képest, hogy nemsokára harminc leszek nem sok gyűlt össze a „Nyaralási alapba”. Sőt! Most még kétszáz ruppóval mínuszba is kerültem. Ennyit az álmokról.
De tanultam is a történtekből, csak az a kár, hogy ilyen drága volt. Elhatároztam, hogy megpróbálok felhajtani egy fix csapatot, akikkel nagyobb esélyem van biztonságosabban leszakítani a tuti lóvét. Félre teszem a magányos prérifarkas büszkeségemet, és ha kikerülök innen, keresek egy tökös brigádot, akik nem félnek megdobni a Nagyot…