Ken Grimwood: Időcsapda

2003. június 6-án, 59 éves korában, szívrohamban elhunyt Ken Grimwood fantasztikus író, akinek legismertebb műve, a World Fantasy díjas Replay (Időcsapda) az előkelő 19. helyet foglalja el a mértékadónak tartott „The Internet Top 100 SF/Fantasy” listáján. Pályafutása során Grimwood mindössze 5 regényt írt, de az 1987-ben napvilágot látott Replay biztosította számára a helyet a fantasztikus irodalom panteonjában. Utolsó regénye, az 1994-es Into the Deep a Replay egyik mellékszála, az alternatív Spielberg-film Csillagóceánjának ötletével játszadozik el. Halála előtt állítólag a Replay folytatását írta.

Mértékadó sci-fi körökben mindenki ismeri Grimwood nevét és a Replay-t. A regénnyel kultikus ikonná vált író a legtisztább és legszebb sci-fi hagyományokat elevenítette föl és olyan érzékeny húrokat pendít meg minden olvasója lelkében, amitől garantáltan feledhetetlen élményt nyújt a regény elolvasása. A sors fintora, hogy Grimwoodnak, viszonylag rövid irodalmi pályafutása ellenére, szinte csak ezt a könyvét ismerik még lelkes rajongói is. Nem volt termékeny író, elkeserítően keveset tudni róla és sajnálatos módon kevesen ismerik, regénye jelentősége ellenére. Grimwood olyan „egykönyves” író volt, aki a Replay-jel elmondta, amit akart és nem szaporította fölöslegesen a szót. Bár kultikus körökben elismert, mégis érdemtelenül elfeledett író és regény, jelenség, ha úgy tetszik, ami sokkal többet érdemel annál, mint ami osztályrészül jutott neki.

Ken Grimwood igazi Reneszánszember volt. Útikönyvvel a kezében érte a halál. Szívroham – akárcsak leghíresebb regényhőse, Jeff Winston esetében. Életének, munkásságának – és halálának – egyes motívumai kísérteties hasonlóságot mutatnak leghíresebb művével. Grimwoodról keveset tudunk, ha nem lett volna magától is elég titokzatos figura, az Internet sem szolgál semmiféle életrajzi adalékkal. Szerencsére húga, Teresa Panther-Yates készségesen segített orvosolni ezt a hiányosságot: Az eltűnés nagymestere volt, olykor évekre szem elől tévesztette családja és barátai, ezért életének története meglehetősen hézagos. Annyi bizonyos, hogy hat éves kora előtt emlékezetből, hibátlanul lerajzolta a periódusos rendszer táblázatát és bemagolta apja orvosi lexikonjának egy részét. Gyermekkorában 200-as IQ-t mértek nála. Gimnazistaként az atlantai Emory középiskolában tanult (akárcsak az Időcsapda főhőse), színjátszókörbe járt, sokáig azt hitték, színész lesz belőle.14 évesen orvosi iskolába iratkozott, de fiatal kora miatt túl érzékeny volt az orvostudomány rideg tényeire – sokáig a rántotta is az agyvelőre emlékeztette. Tanárai szerint kiváló orvos vált volna belőle. Végül az alabamai Indian Springs tehetséges gyermekekkel foglalkozó iskoláját végezte el. Fiatalságát a Mark Twain-i atmoszférát idéző amerikai „vidéken” töltötte el. Beutazta a világot, Japánban, Ausztráliában, a Szovjetunióban (majd Oroszországban), Európa számos nagyvárosában megfordult, szabadúszó újságíróként, rádiós műsorvezetőként dolgozott. Egyetlen, rövid házasságából nem született gyermeke. Bostonban, New Yorkban, Los Angelesben, Santa Barbarában élt. New York-i tartózkodása idején kezdett érdeklődést mutatni a fantasztikus irodalom felé. Élete során mindössze 5 regényt írt, 1976 és 1994-között. Saját bevallása szerint utolsó könyvével, az Into the Deeppel beteljesítette élete küldetését. Ez a regénye valószínűleg saját ötletének, az Időcsapdában szereplő Csillagóceánnak a továbbgondolása. Nagyon csalódott volt, mikor ez a könyve nem talált olyan népszerű és lelkes fogadtatásra, mint 1987-es, World Fantasy díjat nyert regénye, az Időcsapda (Replay). Élete vége felé a Direct Relief International segélyező alapítvány kommunikációs munkatársaként dolgozott – ez a szervezet világszerte segélyekkel látja el a rászoruló gyermekeket. Időcsapda című művével bevonult a fantasztikus irodalom történelmébe és regénye az egyik legelgondolkodtatóbb modern fantasztikus történetként kultikus sikerkönyvvé vált. Ken Grimwood egész életével arra törekedett, hogy aktívan tegyen valamit a világért, amiben hitt.

A regény Időcsapda címen 1998-ban jelent meg magyarul a Beholder kiadó gondozásában, Fábián István fordításában, meglehetősen jellegtelen és fantáziátlan, kissé idejétmúlt, az 1980-as éveket idéző borítóval. Persze, ha jobban belegondolunk, az 1988-ban kezdődő regény hangulatához talán illik, de már külseje miatt is elsikkadt a magyar kiadás.
A látszat azonban senkit se tévesszen meg: igen jelentős és minden ízében egyedi regényről van szó. Főhőse Jeff Winston, aki 1988. októberében, negyvenhárom éves korában szívrohamban meghal. Sajátos kezdet, a folytatás pedig még érdekesebb: magához tér és 1963-ban, egyetemi kollégiumi szobájában találja magát, 18 évesen. Mindenre emlékszik, pontosan tudja, milyen úton jut el sivár, sikertelen, középszerű életének végéig, 25 év múlva. Előtte áll összes kudarca, zátonyra futó majdani házassága; a világpolitika összes fejleménye a Challenger katasztrófájától Vietnámig és Kennedy meggyilkolásáig; az informatikai forradalom kezdetétől a garázsban fejlesztő Bill Gates-ig és Steve Jobs-ig; a Sony, az IBM, a baseball és futballrangadók, lóversenyek; a kasszasiker fogalmát átértelmező filmes generáció Steven Spielberg, George Lucas, Dustin Hoffman és Francis Ford Coppola pályafutása, Kubrick 2001 Űrodisszeiája, Hitchcock Madarak-ja… a lehetőségek szédítőek. Jeff nem talál magyarázatot új létezésére és úgy tűnik, nem tehet semmit ellene. Elkezdi másként leélni az életét, a jövő biztos ismeretében: gazdag lesz és sikeres, nem kell elkövetnie ugyanazokat a hibákat, nem kell ugyanabba a nőbe szerelmesnek lennie, hiszen leendő feleségét még nem is ismeri. A sikerek ellenére érzelmileg nem találja a helyét, hűvös karrierista felesége mellett magányos. Aztán, negyvenhárom éves korában, 1988. októberében, bár látszólag makk egészséges, szívrohamot kap és meghal…
…és magához tér 1963-ban, 18 évesen, alig pár órával később, mint egy fél élettel, 25 évvel ezelőtt, mindenét elvesztette, újból egyetemista és előtte az élet. Ahogy kétségbeesetten megpróbál szembenézni harmadik jövőjével, már sejti, hogy ezúttal is utoléri a vég 1988-ban és újból 1963-ban találja majd magát.

Ezzel a hajmeresztő gondolattal játszadozik el Ken Grimwood, World Fantasy díjas regénye első ötödében, és még igazán bele sem melegedtünk. Az író nagyon különleges játékot űz olvasóval és főhősével egyaránt: bár a történelem eseményei kiszámíthatóvá válnak, teljességgel kiszámíthatatlan, mi fog történni Jeff Winstonnal. Az olvasónak is ugyanolyan sebesen jár az agya a kihasználható lehetőségeken és ugyanolyan spekulációkba bocsátkozik: mit tenne, ha újrakezdhetné és ismerné a jövőt… Újra meg újra meg újra? Egyszerre felemelő és elkeserítő kilátások ostromolják a főszereplőt és olvasót egyaránt: Jeff Winstonnal könnyű azonosulni, hiszen kinek a fejében nem fordult már meg, mihez kezdene egy ilyen lehetőséggel?

Grimwood regénye tökéletes paradoxon; a megjelenése óta eltelt 15 évben sokan sokféleképpen értelmezték, a regény pedig kiválóan alkalmas a többféle megértésre és nézőpontra: a magány, a középkorú ember válsága, az élet többszörösen összetett értelme mind intenzíven és kikerülhetetlenül árad ránk a regény minden egyes lapjáról. Grimwood könyörtelenül kihasználja a történelem és az emberiség negyed évszázadának minden apró részletét, nem csak a világpolitikát, de a hétköznapi élet és a kultúra minden meghatározó pillanatát: a hollywoodi Fenegyerekek forradalmától kezdve Tor Heyerdahlon át Szolzsenyicinig nem csak tájékozottságáról tesz tanúbizonyságot, de minden részletre fogékony, éber szemlélőként vázolja fel az emberi sorsokat.
Mindehhez persze nagyon precíz, teljesen magabiztos elbeszélői stílusra, kiváló írói készségre van szükség. Grimwood épp annyi részletet vázol föl, amitől az egyes korszakok nem lesznek unalmasak, de a kirajzolódó kép érzékletessé teszi a világot és értékessé minden mozzanatát; a veszteség érzése az olvasó számára is fájdalmas.

Ken Grimwood öröksége azt a fantasztikus irodalmat eleveníti föl előttünk, amit az Aranykor nagy mesterei hagytak ránk: egy sci-fi legyen elgondolkodtató, foglalkozzon az emberekkel és az értékekkel. Az Időcsapda nem csupán mesterien megírt szórakoztató irodalom, de tanmese és elmélkedés a döntésekről, a magányról és persze az élet értelméről. Már csak méltatlan mellőzöttségén kellene változtatni.