Nőlovagok a középkorban és ma

Voltak-e nőlovagok a középkorban? A történelemben járatos olvasó ösztönösen nemleges választ adna erre a furcsa kérdésre de ne hamarkodjuk el a feleletet! Egy kis utánajárással érdekes dolgokra deríthetünk fényt ezzel kapcsolatban.
Lovaggá kétféle módon válhat az ember: vagy egy lovagi jogon bírt földbirtok révén, vagy ha lovaggá ütik, illetve fölvételt nyer valamelyik lovagrendbe. Mindkét kategóriában találunk korabeli dokumentumokkal alátámasztott példákat nőnemű személyekre.

NŐI LOVAGRENDEK

Olyan harcoló lovagrendet, amit kimondottan nők számára hoztak létre, csak egyet ismerünk: ez a katalán Fejszerend (Ordén de la Hacha). 1149-ben alapította Raymond Berenger barcelonai gróf, azoknak az asszonyoknak a tiszteletére, akik ház körüli szerszámokból hevenyészett fegyverekkel vették föl a harcot Tortosa falain a mór ostromlókkal. A tagok számos különleges kiváltságot élveztek, így például fölmentették őket az adófizetés alól, és nyilvános rendezvényeken a férfiak előtt kaptak helyet. A hölgyrend sorsának további alakulásáról nincsenek adataink feltételezhetőleg kihalt az alapítótagokkal.
A francia történelem híres nőalakjai közé tartozik Jeanne Hachette, aki onnan kapta ragadványnevét, hogy 1472-ben fejszét ragadva védte Beauvais városát a burgundiai sereg ellen. A király jutalmul adómentességben részesítette és elrendelte, hogy az esemény emlékezetére rendezett éves körmeneten a nők a férfiak előtt haladjanak. Az eset hitelessége kissé kétséges a szembeszökő egybeesésekből ítélve igen valószínű, hogy a Fejszerend történetének franciásított változatával van dolgunk.
A Dicsőséges Boldogasszony Rendjét 1233-ban alapította Bolognában egy helybéli nemesember, bizonyos Loderigo d’Andalo a szentszéki hitlevelet 1261-ben kapták meg IV. Sándor pápától. Egyes adatok szerint ez volt az első olyan egyházi lovagrend Itáliában, amelyik asszonyokat is fölvett a tagjai közé, és a militissa címmel ruházta fel őket forrásaink azonban ezen a ponton ellentmondanak egymásnak. Mindenesetre inkább ájtatos lovagrend lehetett, aligha folytatott tényleges harci tevékenységet. Nem maradt fönn napjainkig, V. Sixtus 1558-ban pápai rendelettel felszámolta.
Vannak értesüléseink két névtelen németalföldi hölgylovagrendről is, amiket angol nemesasszonyok alapítottak: az elsőt Catherine Baw 1441-ben, a másikat a három Hornes-nővér – Elizabeth, Mary és Isabella – tíz évvel később. Kizárólag erényes életű és előkelő születésű nőket fogadtak maguk közé, a tagokat franciául a chevaliére, latinul az equitissa címzés illette meg. Mi lett velük utóbb, nem tudni.
A chevaliére címzés máshonnan is ismerős: egyik forrásunk futólag említi a nivelle-i Szent György kanonokrend „lovaghölgyeit”, róluk azonban semmilyen bővebb információval nem rendelkezünk.

NŐK A TÖRTÉNELMI LOVAGRENDEKBEN

Minden harcoló lovagrend elfogadott ájtatos felajánlásokat különféle rendű-rangú asszonyoktól, a birtokadományoktól az önkéntes munkáig némelyik azonban tovább ment ennél, és nem zárta ki a szervezeti kapcsolatok lehetőségét sem. A német lovagrendben például kezdettől fogva voltak consorores, akik a rend előírásos öltözékét viselték és a regula szerint éltek. Ám ezek a nők inkább cselédek voltak, mint lovagok: ház körüli munkákkal és betegápolással foglalkoztak. Valamivel nagyobb tekintélynek örvendtek a Szent János (ma máltai) lovagrend kötelékébe tartozó ispotályos nővérek (soeurs hospitaliéres). Az ő helyzetük a renden belül a férfi paptestvérekének (fréres prétres) felelt meg, akik rangban ugyan a lovagok alatt álltak, de azért nem a szolgaszemélyzet szintjén.
Később, a XII. század vége felé, Szent János lovagjai már külön konventeket létesítettek a rend nőtagjai számára – például az angliai Bucklandben, amely II. Henrik korától 1540-ig adott otthont az ispotályos nővéreknek. Aragónia területén Sigenában, San Salvador de Isotban, Grisénben és Alguaire-ben működtek ilyen konventek, egy-egy parancsnoknő (commendatrix) vezetése alatt, Franciaországban pedig Beaulieu-ben (Cahors közelében), Martelben és Fieux-ben. Valószínűleg elsősorban kórházként funkcionáltak.
Az a fajta nyitottság, amellyel a Szent János védnöksége alatt álló ispotályos rend fordult a női jelentkezők felé, ebben az időben még meglehetősen egyedülállónak számított. A többi harcoló rend mereven elzárkózott az asszonyok elől, az ibériai Szent Jakab-rendet kivéve ez azonban más elbírálás alá esik. Szent Jakab lovagjai már 1175-ös alapításuk óta befogadtak házasembereket 1200 körül aztán a nők előtt is megnyitották soraikat, s az ispotályosokhoz hasonlóan saját konventekbe szervezték őket. A késő XIV. századból hat ilyen közösséget ismerünk, valamennyit Ibéria területén elöljáróikat a források hol priorissza, hol commendatrix (spanyolul: commendadora) néven emlegetik. Nincs kizárva, hogy a délebbi fekvésűek (Destriana vagy San Pedro de la Piedra) tevőlegesen is részt vállaltak a reconquista háborúiból – például úgy, hogy a nővérlovagok harctéri ápolókként kísérték a keresztény seregeket.

SAJÁT JOGÚ NŐLOVAGOK

A középkori francia nyelvben két olyan szó is van, amit „lovaghölgynek” szokás fordítani: a chevaleresse és a chevaliére. Annak idején kétféle értelemben használták őket. Elsősorban „lovagfeleséget” értettek alattuk, már a XIV. század óta. Úgy tűnik azonban, időnként hívtak így olyan nőket is, akik saját jogon bírtak lovagi címmel. Menestrier, a lovagkor XVI. századi jeles kutatója, ezzel kapcsolatban a következőket írja: „Nem feltétlenül csak a lovagfeleségek címeztették így magukat. Különleges királyi kegy révén néha nők is örökölhettek fiági birtokokat, a velük járó lovagi ranggal együtt. Az ilyen asszonyokat az iratok akkor is chevaleresse-nek címezik, ha a férjük bizonyíthatóan nem volt lovag.”
Ami a francia középkor legendás hősnőjét illeti, a forrásokban semmi nyoma annak, hogy Jeanne d’Arcot lovaggá ütötték volna. A tévhit gyökere feltehetőleg az, hogy a családját valóban megnemesítették, mégpedig leányágon is öröklődő érvénnyel, ami tényleg igen szokatlan a nemesítéssel azonban nem járt sem lovagi cím, sem lovagi jogú birtok. Jeanne d’Arc egyébként valóban páncélt öltött és lóhátra ült, de kardot nem kötött az oldalára, és soha nem ölt meg senkit, csak a királyi zászlót hordozta a csatákban.

NŐLOVAGOK NAPJAINKBAN

A modern francia lovagrendekből természetesen nincsenek kirekesztve a nők. Különösen a napóleoni alapítású Becsületrenddel tüntettek ki aránylag sok asszonyt a XIX. század közepe óta, bár a címadományt nem igazítják a nemükhöz: az előírásos megszólításuk mindig chevalier, sohasem chevaliére vagy chevaleresse. Az első hitelesen dokumentált eset Marie-Angélique Ducheminé (1772-1859) volt, aki végigharcolta a forradalmi háborúkat, 1798-ban katonai rokkantnyugdíjban részesült, 1822-ben hadnaggyá léptették elő, és 1852-ben kapta meg a Becsületrendet.
Ami Angliát illeti, itt az első lovagi rangra emelt hölgy külföldi volt: Laura Bacio Terricina nápolyi költőnő, akit VI. Edward tüntetett ki a Térdszalagrenddel. Ez azonban csak epizód maradt, és az angol lovagrendek még hosszú ideig nem fogadtak be nőket egész pontosan 1917-ig, amikor Mária királynét felruházták a külön e célra alapított Brit Birodalmi Érdemrenddel. A nagymúltú szigetországi lovagrendek közül a Viktória-rend 1936-ban nyílt meg a hölgyek előtt, a Bathi Lovagrend 1965-ben, a Szent György-rend 1971-ben, a Terricina kisasszony avatását semmisnek tekintő Térdszalagrend pedig 1990-ben. A kitüntettek köre sokáig kizárólag az uralkodócsalád hölgytagjaira szorítkozott. Ez a hagyomány csak nemrégiben, 1996-ban tört meg, amikor Lady Fraser – elsőként a nem királyi vérből származó nők közül – ünnepélyes fölvételt nyert a skót Bogáncsrendbe.

Rúna V./3, 1999. július
kézirat kelte: 1999. április