…nyitva hagyott ajtókról, és más veszedelmekről

A falak talán az égig értek, oly magasak voltak. Csakhogy nem volt ég. Nem bizony. Csak a betonszürke falak és a padló. A vasvázas ágy mellett megállás nélkül csörgött egy ütött-kopott, egykor tán vérvörös telefon.
– Hogy térhetnék így pihenni? – üvöltötte az árnyékember a huzatban. – Megőrjít a zaj! Nem állhatom ezt a fényt! És huzat van! Fúj a szél!
Dühösen feltápászkodott, felrúgta a telefont, és elindult a teljességgel valótlan szoba egyetlen ajtaja felé, mely alig résnyire, de nyitva volt. Valaki nyitva hagyta. Az árnyékember megtorpant – ez a gondolat szöget ütött a fejébe. Egy mozdulattal becsapta az ajtót – valahol valami csörömpölt.

Ebben a pillanatban valahol egy ablak függőlegesen megfeszített, időben megdermedt vízfelülete milliónyi szilánkra hasadt. Egy pillanatig semmi nem változott – aztán a cserepek idegőrlően magas hangon sikoltva a földre hullottak, le, a feneketlennek tűnő, pirkadati árnyakkal teli mélységbe. Egy új nap új, épphogy ébredező fényének tükörképe halt meg velük együtt.

Az árnyékember visszafordult az ágya és az elnémult telefon felé. Már majdnem felvette a kagylót, amikor észrevette, hogy még mindig huzat van. Nem csukódott be rendesen a zár.
A különös szoba lakója kivicsorította vakító, porcelánfehér fogait – úgy döntött, megnézi miért ilyen erős a huzat.
Csak nem egy gyerek nyitogatja a bejáratot? Ha igen, szerencséje van, gondolta.
– Csak elzavarom – suttogta. – Hagyja békén az ajtót! Hagyjon aludni!

– Mi volt ez? – ült fel riadtan egy asszony hirtelen egy ágyban, tágra nyílt szemekkel fürkészve a félhomályt.
– Nyugodj meg, Bianca – mormolta mellette egy férfi félálomban. – Csak rosszat álmodtál. Egyszerű. Nincs semmi baj.
– Igen? – az asszonynak beletelt egy hosszú pillanatba, míg rájött, hogy a férfi, aki a jobbján fekszik, nem más, mint a férje. – Akkor jó.
Visszahanyatlott a párnájára, és lecsukta a szemeit. Hosszú és gyönyörű, első ránézésre fekete, ám napfényben bódítóan mahagónivörös szempillái néha finoman megrezzentek a gyenge huzatban. A nő úgy érezte, mintha egy láthatatlan, hűvös kéz simogatná az arcát.
– Huzat van? – szólalt meg halkan, immár oldalra fordulva. – Huzat? Al! Nyitva hagytál valamit?
Nem érkezett válasz. A férfi már nem hallotta a kérdést – túl mélyre merült az álom meleg, néma hullámai közt, s a visszaalvás örvénye egyre lejjebb és lejjebb húzta. Mélykék és elmosódott, világos fények kavarogtak körötte.
Biancát nem hagyta nyugodni a huzat. Féltette a gyermekét – még megfázik. Bár, ha egész éjjel nyitva volt az ablak, gondolta, akkor már késő. Gondterhelt arccal kikászálódott az ágy gyűrött fehérségéből, belebújt a papucsába, és elindult körülnézni. Ösztönei a fürdőszoba felé vezették, a világoskék csempék és az ezüstösen csillanó, krómozott csövek közé.
Csak félpercnyi álldogálás után fogta fel, mit lát – egészen addig azt hitte, csupán nyitva maradt az ablak, és azért tud ilyen nyíltan a szemébe tűzni az alacsonyan járó márciusi Nap.
– Albert! Kitört az ablak! Becsapta a szél! – kiáltotta dühösen. – Jeremy pedig egész éjjel huzatban aludt!
A férfi ismét visszazökkent az éberlét világába. Minden borzasztóan száraznak tűnt az álmokhoz képest.
– Nem, drágám. Becsuktam… a szobája ajtaját!
– De a fürdőszoba ablakát nem! Most nézd meg, bevágta a szél, és összetört!
– Jól van, jól van. – a férfi nehézkesen felült. Önnön tükörképe köszöntötte az ággyal szemközt álló nagy szekrény ajtaján. Nyúzott volt, és borostás. – Még most délelőtt kihívom az üvegest.
– Albert! Kérlek – hallatszott a fürdőszoba felől Bianca sürgető hangja – nézd meg, hogy tényleg becsuktad-e Jeremy szobájának az ajtaját!
– Jó. Megyek. – A férfi, aki valamiért soha nem érezte igazán magáénak az Albert nevet, jobbnak látta nem ellenkezni. – Sok szilánk van?
– Nem – felelte Bianca, már söprűvel és lapáttal a kezében. – A legtöbb kifelé esett, le az utcára. Remélem nem pont valami járókelő fejére. Összesöpröm.
– Aha – dünnyögte a férje, s felállt. Ronda grimaszt vágott a tükörbe, majd elindult a gyerekszoba felé, végig az álmosbarna tapétával borított előszobán. Már akkor meglátta a keskeny, függőleges fénycsíkot, amikor kilépett a hálóból.
– Affene – dörmögte magában. – Mégsem csuktam be azt a nyomorult ajtót. Remélem Jeremy jól be volt takarva.
Előrelépett, megtéve az utolsó lépést, hogy elérhesse a kilincset – és megbotlott.
Megtántorodott, de hamar visszanyerte az egyensúlyát, noha kicsit megszédült. Míg kitisztult a látása, nem mozdult – utána pedig döbbenten vette észre, hogy az ajtó már tárva-nyitva áll, s ő bent ácsorog a szobában.
Hozzá sem nyúlt a kilincshez.

– Mama! Papa! Rosszat álmodtam! – sivákolta Jeremy az ágyában ülve. – Először tündér voltam, és repültem, de aztán ott volt egy bácsi, csúnya, az ajtóban! El akart vinni!
Albert nem tudott magához térni a sokkból. Fél kezével saját fejét tapogatta, valamilyen ütésnyomot, dudort keresve – valamit, ami megmagyarázta volna az emlékezetkiesést. Oda sem figyelt az épp csak felébredt Jeremyre.
– Mama, mama! A papa a csúnya bácsi! – kiabálta vékonyka hangon Jeremy.
– Ne ijesztgesd a gyereket, Albert! – Bianca felbőszült anyatigris módjára viharzott be a szobába. Egyenesen a kisfiú ágyához tartott – Jól van, kicsim, nincs semmi baj! Itt van a mama és megvéd! Állj már odébb, Albert!

– Nem kellett volna nyitva hagynom az ajtót – botorkált oda a férfi az ágyhoz. Szédült, és nagyon bizonytalannak érezte a lépteit. Mintha nem is a gyerekszobában járt volna. Megfogta Jeremy játékmaciját, és a még mindig elég elkeseredett kisfiú kezébe nyomta.
– Talán a szívem? – suttogta, majd fennhangon folytatta: – Beszélnem kell egy kicsit a mamával, Jeremy. Mindjárt visszajövünk. Addig nyugtasd meg a macit!
Bianca értetlenül nézett rá, és talán kérdezett is volna valamit, ha a férje nem rángatja ki a szobából oly sietősen. Amint kiértek, Albert megtorpant, és fél kézzel maga felé fordította a nőt.
– A fekete bácsi elvitte a mamát – hallatszott odabentről Jeremy hangja. – Legyünk óvatosak, Maci!
– Mi van? – nyerte vissza Bianca a lélegzetét, míg Albert a gyerek szavain töprengett. – Mi történt?
– Semmi – felelte Albert, aztán egy jól irányzott, precíz mozdulattal leütötte a feleségét. Az asszony úgy rogyott össze, akár egy elhajított marionett-baba.
– Vajon mit csinálok? Én nem is ismerem ezt az ütést. – Megragadta a nő bokáit, és húzni kezdte a hálószobában fehérlő ágy felé. Aztán jobb ötlete támadt.
Kiment a fürdőszobába, arrébb tette az útból a söprűt és a lapátot, majd körülnézett, a biztonság kedvéért, hogy nehogy belelépjen egy esetleg a földön maradt szilánkba. Egyet sem talált. Sehol sem fénylettek fel az oly fájón vágó üvegmorzsák. Jól van, Bianca, rendesen megcsináltad, gondolta Albert, miközben az egyik beépített szekrény aljából előkotorta az évek óta használatlan udvari szárítókötelet. Évek óta? Valamiért nem jutott eszébe pontosan, hogy hány éve is volt, amikor az új munkahelye miatt beköltöztek a városba. Három? Vagy talán tizenegy? Esetleg kétszáz? Belemosolygott a tükörbe. Meglepően fehérek voltak a fogai. Túlságosan is fehérek. Úgy látszik nem hazudott a tegnap vásárolt vadonatúj fogkrém reklámja. Albert felvihogott, pokolian magas, de reccsenő hangon. Bár tudatában volt, mégsem zavarta igazán, hogy valami nincs rendjén.

A még mindig alélt asszonyt szorosan hozzákötözte az egyik súlyos, faragott székhez. Némileg meglepte az alkalmazott csomózási technika – eddig csak filmekben látott ilyet. Vigyázott, hogy ne szakadjon szét a nő hálóruhája. Vigyázott, hogy sehol ne sértse fel az asszony oly finom, bársonyos, téltől sápadt bőrét. Vigyázott, hogy nehogy átlépje a jóérzés küszöbét. Nem, nem akart perverznek látszani, még önmaga szemében sem. Bár ez utóbbiban nem volt egészen biztos.
– Jeremy! Miért vagy olyan csendben? – szólt be a kisebb szobába. – Oh, ne is mondd! Tudom. Félsz a csúnya bácsitól. Szegény kicsim!
Nekilátott betömni a felesége száját egy frissen mosott, kék zsebkendővel. Érezte, hogy az asszony hamarosan magához tér majd, és nem akarta, hogy lármát csapjon. Persze előbb vagy utóbb beszélnem kell vele, jegyezte meg magában, de akkor már nem fog kiabálni. Remélem.
Amikor végzett, sietősen felrángatott magára egy farmernadrágot és egy pólót, belelépett fekete edzőcipőjébe és lesietett a garázsba. Öt perc csörömpölés után találta meg, amit keresett. Egy majdnem teljesen teli flakon festékes-sprét. Citromsárga, olvasta el a feliratot, aztán felrohant a lábai alatt dübörgő vaslépcsőn. A lakás fenti ajtaja előtt némileg kifulladva megállt, előkereste a kulcsát s belépett.

– Na, hogy is kezdjük? – Albert elbizonytalanodott.
– Felirat a falon. – válaszolta magának. Ezen elcsodálkozott, bár nem nagyon. Mindezek után? Mit nekem még egy hang? Még akkor is, ha az én számból jön, tette hozzá kimondatlanul.
Az ablakhoz lépett, hogy felhúzza a redőnyt. Túl kevés volt idebent a fény, ám nem akart lámpával világítani. Kész pazarlás lenne. De… Jézus, mennyire besötétedett hirtelen! Az égbolt alján viharfellegek gyülekeztek, meglehetősen oda nem illő módon. Félelmetes volt. Albert azonban nem félt. Cseppet sem.
– Hová írjak? – nézett körbe. Felkattintotta a világítást, és leeresztve hagyta a redőnyt. – A falra? A tükörajtós szekrényre? A szőnyegre?
– A falra – döntött végül a festékes flakon felrázása közben. – Mindig a falra kerülnek az ilyen írások. Tradíció. De sietni kell. Szorít az idő.
A spré kupakja fémes zörejjel landolt a sarokban. Albert pedig nekilátott.
ÉN – írta fel jókora, gondosan formált, citromsárga betűkkel – MÁR NEM csak ALBERT
Itt megállt, s alaposan megnézte eddigi művét. Szép. Megfelelő lesz.
VAGYOK. – folytatta, majd új sort kezdett, hogy ne kelljen a fal széle miatt zsúfoltan írnia – ÉN VAGYOK AZ ÁRNYÉKEMBER IS.
Olyan érzése támadt, mintha valaki nézné. Megpördült – igen. Bianca magához tért. Tágra meredt szemmel bámulta férje váratlan megőrülésének nyilvánvaló jeleit. Megpróbált mondani valamit, de a zsebkendő miatt csak tompa nyögdécselésre futotta az erejéből. Albert rámosolygott, majd visszafordult a fal felé. Új sor. A harmadik…
TE DÉMONNAK HÍVNÁL. PEDIG A NEVEM
…és a negyedik…
MOST (Albert) IFRIMOV, az ÁRNYÉKEMBER.
Elkészült. Befejezte. Büszkén pillantott végig alkotásán, és megállapította, hogy a citromsárga igen jól mutat az alig két hónapja festett falon. És az írás is jó lett. Kifejezetten jó. Tetszettek neki a betűk.
– Nem akarlak bántani, Bianca – fordult hozzá, és megsimogatta mahagónivörös haját. – Sőt. Azt szeretném, ha segítenél nekem. Értesz? De előbb meg kell tudnod néhány dolgot.
Az asszony szemeiben tisztán látszott a félelem belülről, a lélek legmélyéről fakadó sötétsége.
– Hm – morogta Albert. – Nem biztos, hogy könnyű dolgom lesz. Először is olvasd el azt ott.
Félreállt, hogy semmit ne takarjon el a nő elől. Egy percig várt teljesen mozdulatlanul.
– Az ott az igazság. – A férfi lehuppant az ágyra, nem túl távol a nő székétől. – Tudom, azt hiszed, megőrültem. Nem. Csak most éppen nem vagyok…
Bianca mocorgott. Megpróbálta kiszabadítani a kezeit, de sehogy nem akart sikerülni. Tengerészcsomó? De hiszen Albert soha életében nem tudott csomózni! Bianca érezte, hogy végigfut a gerincén a hideg. Beleborzongott. Észre sem vette, amint a férfi befejezte a mondatát.
– Figyelsz? – Albert megveregette a nő vállát. – Fontos! Nem vagyok már evilági. Meghasadt a valóság.
Izzadtságcsepp gördült végig az asszony finoman ívelt homlokán. Rájött, hogy tényleg képtelen elszabadulni.
– Amennyiben nem hinnéd el – és ugyan miért is hinnéd el…
Albert felemelte a kezét és a feliratra mutatott. A citromsárga halványan bár, de fényleni kezdett. A szobában hirtelen mintha melegebb lett volna egy-két fokkal.
– Kinyitom egy kicsit az ablakot. – A férfi feltápászkodott, és mit sem törődve az egyre jobban világító felirattal, az ablak felé indult. – Jut eszembe. Majd szeretnék szólni pár szót a nyitva hagyott ablakokról.
A falon tűz lobbant, s az ÉN MÁR NEM csak ALB felirat vakító izzással semmivé foszlott. De a láng nem hunyt ki, sorra falta fel a betűket, egyiket a másik után. Pernye és korom szállingózott a levegőben. A tapétának azonban – csodák csodája – semmi baja nem lett.

ERT VAGYOK.
ÉN VAGYOK AZ ÁRNYÉKEMBER IS.
TE DÉMONNAK HÍVNÁL. PEDIG A NEVEM
MOST (Albert) IFRIMOV, az ÁRNYÉKEMBER.

– Így mindjárt jobb. – Albert megfordult, el a függönytől, amit lágyan fodrozott a huzat. – Ha megígéred, hogy nem csinálsz semmi bajt, elengedlek. Elengedjelek?
Bianca nyökögött valamit. Albert tétovázott.
– Nem. Még nem. Először inkább beszélek. Tehát. Aki most hozzád beszél, az a férjed és egy árnyékember keveréke. Egymásba botlottunk. Bólints, ha érted.
A nő bólintott. Értette.
– Nem. Nem értheted igazán. Egymásba botlottunk, de nem úgy, ahogy két ember a délutáni csúcsforgalomban. Albert ideát volt, a ti világotokban, Ifrimov pedig odaát, az övében. Nem is lehetett volna semmi baj, ha nem hagyja valaki nyitva az ajtót. A nyitott ajtók és ablakok, de elsősorban az ajtók, igen veszélyesek. Mindenütt ugyanott vannak, vagyis, hogy érthetőbb legyek, ugyanazok az ajtók léteznek mindkét világban. És egymásba botlottunk. Albert innét, Ifrimov onnét. Egyszerre próbáltunk csinálni valamit ugyanazzal az ajtóval.
Albert mélyet sóhajtott. Egyáltalán nem volt meggyőződve affelől, hogy érthetően beszélt. De azért folytatta. Úgy érezte, hogy Bianca figyeli és – ami a legfontosabb – felfogja, miről van szó.
– Amikor egymásba botlik egy evilági és egy túlvilági lény, a legtöbb esetben itt maradnak, a ti oldalatokon. Nem tudom, miért pont itt. Ne is kérdezd. Szóval… – Albert rövid szünetet tartott, hogy levegőt vehessen. Odakint egyre erősebben fújt a szél – itt maradunk. Összemosódva, megtört valósággal. No várj, kiveszem a szádból azt az izét.
Amint Bianca megszabadult a szájába gyömöszölt zsebkendőtől, felemelte a fejét, és mélyen Albert szemébe nézett. Kutató, lélekig hatoló pillantással. – …az igazságot kereste. Albert teljesen megdöbbent. Remélni sem merte igazán, hogy az asszony így viselkedik majd.
– Folytatod, Al? – kérdezte a nő. Albert előrelépett, aztán leült törökülésbe, hátát a falnak vetve.
– Örülök, hogy meghallgatsz, Bianca. Hol tartottam?
– Összemosódottságnál és megtört valóságnál.
– Igen, igen. Összemosódottság alatt azt értem, hogy a dé… árnyékember és az evilági ember személyisége összekeveredik. Egyik sem, de mindkettő. Ez általában ahhoz vezet, hogy az evilági valaki elfojtott, képzelt világa, félelmei és vágyai elszabadulnak, felszínre törnek, a személyiséget radikálisan átformálják. Erre jön még a megváltozott valóság… Mármint a földi, evilági valóság.
– Igen, Albert, értem – suttogta már-már félszegen a nő. Vele sincs valami rendjén, gondolta Albert.
– A világ véglegesen megváltozik az új, összemosódott személy körül. Végleg. De csak körötte. E változásnak köszönhető, hogy egyesek vámpírokká válnak, vagy farkasemberekké. Az ilyeneknek nagyon színes a fantáziája. Másoknak, akik iszonyatos lelkierővel bírnak, ezek a dolgok csak külsődlegesen jelennek meg. Ők nem alakulnak át, de farkasembereket és kísérteteket látnak, vámpírokkal beszélgetnek, tündéreket hajkurásznak és képzelt, de számukra valódi ősi istenekhez imádkoznak.
– És te, Albert? Veled mi van?
– Albert gyenge. Gyenge vagyok. – Mintha két külön személy szólt volna egymás után ugyanazon torokból. – Borzasztóan gyenge. Ezért szeretném, ha segítenél.
– Albert gyenge?
– Albert gyenge. Nincs fantáziája. Nincsenek vágyálmai. Nincsenek rettegett félelmei. Túlságosan is hétköznapi. Ezért tudnál segíteni. Még nem olvadtunk teljesen össze. Az árnyékember és Albert még nem egy. Nehezen bár, de külön tudjuk tartani magunkat. De már nincs sok idő hátra.
– Meg lehet állítani… ezt a dolgot?
– Igen. Talán még meg.
– Mi lesz, ha nem sikerül?
– Albert egy darabig olyan lesz, mint volt. Aztán, az összeolvadásból fakadó érzékenység miatt elkezd megváltozni. Olyan lesz, mint, mondjuk, a kedvenc tévés hőse. Vagy az apja. Nem tudom. Mindenesetre olyan lesz.
– Na nem – mosolyodott el enyhe keserűséggel a nő. – Én nem akarok együtt élni egy Dexterrel.
– Dexterrel? – kérdezte elkerekedett szemekkel az árnyékember, mivel Albert hirtelen elnémult odabent.
– Egy idióta rajzfilmhős. Al és… Jeremy kedvence. – A gyermek neve megkongatott valamit a nő lelkében. És Albertéban is. – Mindegy. Hogyan segíthetek?
– Úgy, hogy – kezdte Albert, de az asszonynak hirtelen eszébe jutott valami, és a szavába vágott.
– Miért akar…tok szétválni? Nem jobb az… árnyékembernek, ha itt lehet?
Albert és az árnyékember alaposan megfontolta a választ.
– Hm, először is – kezdték – mondj nyugodtan Ifrimovot árnyékember helyett.
– Miért? – kérdezte összeszűkült szemmel Bianca. – Ez a neve? Vannak nevek… odaát?
– Nem. Nincsenek. De ne zavarj össze. Majd elmondom ezt is. Tehát: az árnyékembereknek, esetünkben Ifrimovnak, nem rossz itt lenni. Egyáltalán nem. Addig sem kell elviselniük önmagukat. Kikapcsolódnak, csendben figyelik az evilági személyiség tobzódását valóra vált álmai és rémálmai elbűvölő, színes forgatagában. A varázsban, ami a két létforma egymásba botlásával szabadult el.
– Tehát jó neki. Akkor…?
– De Albert világa színtelen. Jobbára teljesen üres. Nem nevezném igazán elkápráztatónak – dünnyögte Ifrimov, először szólalva meg teljesen önszántából, önmagát kinyilatkoztatva. – Sőt. És hogy én ezt egy emberöltőn keresztül elviseljem… Ráadásul úgy, hogy még magamat sem feledhetem el… Na nem. Álmos vagyok. Vissza akarok menni. Nincs kedvem most ehhez.
– Értem – bólintott Bianca. – Hogy is volt ez az Ifrimov, meg a nevek? Mielőtt megfeledkeznénk róla.
– Miért érdekel? – kérdezett vissza az árnyékember. – Mondd meg!
– Mert lehet, hogy többet sosem lesz alkalmam megtudni.
– Jogos. Azért hívnak Ifrimovnak, mert eddigi létem – életnek nem nevezném – során ez az alak volt a legérdekesebb társam. Mindig a legérdekesebb nevét használjuk.
– Volt valaki, akit Ifrimovnak hívnak, és te… az árnyékember belebotlott?
– Igen. De nem akarok róla mesélni, ha megbocsátod. – Albert mélyet sóhajtott, majd némileg ironikusan hozzáfűzte: – Talán legközelebb.
– Oké. Nem akarsz eloldozni, Al? Ifrimov?
– Oh, persze, azonnal. Nincs már kérdésed?
– De van. Meddig élsz?
– Nem tudom. Azt hiszem, örökké.
– Az is, akivel összemosódtál?
– Ha valami olyanban hisz, akkor igen. De az egy idő után unalmassá válik. Legutóbb, vagyis majdnem legutóbb például négyszáz évig vámpír voltam Velencében. Dögunalom.
– És mi történt? – faggatózott Bianca óvatosan.
– Megunta az életét és felgyújtotta magát. – Az árnyékember érezhetően Albert szókincsére támaszkodott. – Tiszta blamázs. No mindegy, vége, túl vagyok rajta.
– Hm. Egyetlen tisztázandó dolog maradt. Hogyan választható szét Ifrimov és Albert?
– Akkor bomlik fel az összemosódás, amikor az evilági valaki olyan helyzetbe kerül, ami abszolút és teljességgel normális. Ahol helyreállhat a földi ember összemosódás előtti realitása. Mint például tűzhalál, vagy ideggondozói ápolás. A mai elmeorvosok bárkit képesek visszazökkenteni. Megmagyarázni bárkinek, hogy eddig csak képzelődött, hallucinált.
– Ezek szerint volt már dolgod velük?
– Eh, igen. Egy új-mexikói, nagy lövöldözéssel végződő eset után. Egy Forbes nevű fickó majdnem megőrült. Mondjuk nem is csodálom… Többen is ott voltunk. Úgy értem, dé… árnyékemberek. Mindegy.
– Jó. Mindegy. Miért akarsz folyton démont mondani?
– Honnét tudod? – kapta fel a fejét Al és Ifrimov döbbenten.
– A falra is azt írtad – emlékeztette Bianca.
– Valóban. Azért, mert Ifrimov, mármint az eredeti, akitől a nevet kaptam, nagyon kedvelte ezt a kifejezést.
– És mit csinálunk a te esetedben, Al?
– Nem tudom – felelte őszintén Albert. – Nekem így is majdnem minden teljesen oké.
– És ez nagyon nagy baj – tette hozzá Ifrimov. – Megy az idő. Most sem könnyű, de ha én passzívvá válok…
– Dexter – mondta a nő, és a fejét rázta. – Engedj már szabadon, Al! Szorít ez a kötél!

A ruhaszárító kötél a földre hullott, Bianca pedig felállt, és kinyújtóztatta elgémberedett izmait. Olyan volt, mint egy mahagónivörös hajú, fénybe öltözött angyal. Egy igencsak nőies angyal. Albert kedvtelve nézte. Hát igen. Lehet, hogy a fantáziám szegényes, gondolta némileg sértődötten, de az ízlésem…
– Igen – dörmögte Ifrimov. – A vámpírnak is nagyon tetszett volna. Imádta a feminin szépséget.
– Köszönöm – biccentett Bianca, és megtekintette magát a tükörben. – Igazán kedves.
Albert felállt, és körbe-körbe járkált a szobában. Láthatólag igen erősen lekötötte a megoldás mikéntje. Szerettek volna szabadulni egymástól – és e helyett egyre közelebb kerültek.
Odakintről lassan belopózott a szobába az ablakpárkányon halkan kopogó eső illata. Friss volt és hűvös. Távoli mezőkről szóló meséket hozott magával, álmokkal és színekkel terhes cseppeket, tán egyenesen a skót felföldekről. Tündérkönnyek, sóhajtott Bianca, igazi tündérkönnyek. Hiányolta a tündéreket a világból. Ó, ha belém botlott volna ez az árnyékember... Megrázta a fejét, tovaűzve a szívfájdítóan csábító, ám hiábavaló reményeket. Nem. Nem én voltam ott, az ajtóban.
– Hogyan csináljuk? – Ifrimov kérdése visszazökkentette az elmúlt fél, vagy tán egy óra kerékvágásába.
– Albert! Mi normális számodra? Miből estél ki?
– Nem tudom – torpant meg a férje elkeseredetten. – Nem tudom megmondani. Ez az egész furcsa, de valahogy nem annyira, hogy ne szoktam volna meg máris. Majdnem teljesen.
– Talán mielőtt elestem – folytatta Ifrimov. – Mármint mielőtt Albert elesett. Mi történt akkor?
– Fogalmam sincs. Nem voltam ott. Éppen egy betört ablak cserepeit söpörtem fel.
– Betört az ablak? – Ifrimov a nő tekintetét kereste, Alberttel együtt. Nem is tudtak volna máshogy tenni – hisz ugyanazon egy fejük volt. Albert feje.
– Be – biccentett Albert. – Még az éjjel. A huzat miatt.
– Aha! – Ifrimov ökölbe szorított kézzel a levegőbe ütött – Ez az! A huzat!
– Ne hadonássz, ha lehet. – Albert leeresztette a kezét, amit Ifrimov még mindig maga előtt tartott. – Nem akarok semmit összetörni.
– Elnézést. Ez még attól a mexikói FBI-os pofától, Forbes-tól maradt, nemsokára elfelejtem.
– FBI-os? – Bianca úgy húzta fel a szemöldökét, mint aki valóban képes volt még ezen meglepődni.
– Mindegy. A huzatnál tartottunk. Én, mármint Ifrimov, becsaptam odaát az ajtót. Azt hiszem akkor tört be itt az ablak. Mert nyitva hagyták az ajtót.
– Nem teljesen értem – tette hozzá Albert kissé csüggedt hangon, de nem keltett túl sok együttérzést sem Biancában, sem Ifrimovban.
– Ki hagyta nyitva az ajtót? Nem egy gyerek?
– De – vágta rá Bianca – de hiszen Jeremy látta is… látott is, Ifrimov. Várjunk csak! Látott téged, pedig csak Al volt ott.
– A gyerekek mindig messzebb látnak, mint a felnőttek. És jobban. Nem tanultad még meg? Igen, emlékszem. Rá akartam ijeszteni, mert álmában bejött hozzám, a szobámba, a Szürke Szobába. Ő hagyta nyitva odaát az ajtót, amikor lelépett. Nem szabad ilyet csinálnia.
– Most biztosan megtanulja. Halálra van rémülve. Valószínűleg az ágy sarkában kucorog a macijával.
Egyszerre indultak a gyerekszoba felé. De csak Bianca ment be. Jobbnak látták így.

– Jeremy! Mit csinált a papa, mielőtt bejött? – Bianca a szoba kellős közepén talált rá Jeremyre. – Láttad?
A kisfiú igent biccentett, és elmerülten újabb elemet illesztett egy ezerszín építőjáték-konstrukcióba. Nyoma sem volt az arcán félelemnek. Mintha teljesen kiment volna a fejéből a csúnya, fekete bácsi. Mintha nem is járt volna álmában, abban a szobában, amiről Ifrimov beszélt.
– Mondd el, kérlek, a mamának – guggolt le mellé az anyja, és megsimogatta a fejét. – Kócos vagy. Meg kéne fésülködnöd.
– Jött befelé – közölte Jeremy. – Aztán megbotlott, és aztán már ő volt a fekete bácsi.
Bianca biccentett.
– Tehát megbotlott, azt mondod. Biztos ez, Jeremy?
A gyerek összeszorított ajkakkal, és összehúzott szemekkel koncentrált az építésre. Nem válaszolt.
– Jeremy, figyelj rám, kérlek – Bianca megfogta a kisfiú állát, s maga felé fordította. – Ez nagyon fontos. Megbotlott a papa?
– Nagyon fontos?
– Az.
– Megbotlott. Biztos. Így görbüljek meg – hajlította be Jeremy a mutatóujját.
– Jól van. Én most beszélek a papával – Bianca felkelt, s otthagyta Jeremyt a szőnyegen. A gyerek egyetlen pillantással elbúcsúzott tőle. Túl érdekesnek bizonyult az építkezés? Vagy csak vele sem volt minden rendjén? Bianca nem keresett választ. Más dolga volt.
Kitalált valamit.
Kilépett a szobából, és behúzta maga mögött az ajtót. De hagyott egy kis rést. Hogy minden olyan legyen, mint volt.

– Nos? – Albert a hálószobában várta. Odakint zuhogott az eső, és fújt a szél. Enyhén kilengett a plafonról alálógó lámpa – a pasztellszínekkel kifestett búra lassan, forogva táncoló árnyék és árnyalat-kavalkádot varázsolt mindenhová. Tavaszillat lengett a levegőben.
– Semmi. – Bianca csüggedten az ablakhoz lépett, s feljebb húzta a redőnyt. – Szeretlek, Al.
– Én is, Bianca. – Albert mellé lépett, és átkarolta. Pár hosszú pillanatig együtt bámulták a szürkés, esős reggelt.
– Próbálj meg te is beszélni vele.
– Meg fog ijedni – rázta meg Albert fejét Ifrimov. – Bár… próbáljuk meg. Nagyon kevés időnk van már.
– Rendben – biccentett Albert. – Megyek.
Legszívesebben megcsókolta volna Biancát. Olyan érzése volt, mintha nagyon messzire készülne, hosszú-hosszú időre. De nem akarta, hogy Ifrimov – az árnyékember – is részese legyen. Cseppet sem. Mi van, ha hazudik, rémült meg hirtelen Albert. Ha ez az egész csak gonosz játék? Átverés? Az Ördög bálja?
– Nem az – mondta Ifrimov hangosan, és ennyi elég volt Albert meggyőzéséhez. A férfi megfordult, és ronda grimaszt vágott a tükörbe, mielőtt lassan elindult a gyerekszoba felé. Végig, végig az álmosbarna tapétával borított előszobán. Már akkor meglátta a keskeny, függőleges fénycsíkot, amikor kilépett a hálóból.
Mielőtt a kilincshez érhetett volna, Bianca leütötte. A citromsárga festékes spré fémflakonjával.
Óvatosan, de azért úgy, hogy elájuljon. Tudta, hová kell ütnie. Orvos volt.

– Albert! Albert! Kelj fel! Jól vagy? – Bianca hangja ködlő félhomályon keresztül szivárgott be Albert ziláltan ébredező gondolatai közé.
– Hol vagyok? – kérdezte a férfi az asszony karjai közt fekve, és megpróbálta kinyitni a szemeit. Sikerült – de a gondolatok félhomálya a világra is kiterjedt. Nem látott tisztán.
– Elestél, Jeremy szobája felé menet. Nem emlékszel?
– Valami rémlik – nyöszörögte a férfi.
– Azért küldtelek, hogy megnézd, nyitvahagytad-e az ajtót. Elestél a szőnyegben és elájultál.
– Aha – bólintott a férfi. – Akkor minden rendben. Valami egészen furcsát álmodtam.
– Semmi baj, drágám. Meggyógyítalak.
Bianca lehajolt és megcsókolta Albertet.
– Igen. Minden rendben – suttogta a nő. – Mindig is rendben volt. Nem történt semmi. Semmi az égvilágon.

– Mama! Mama!
– Igen, kicsim? – Bianca felpillantott. Elkerekedtek a szemei. Megrémült?
Jeremy a félig nyitott ajtóban állt.
A félig nyitott ajtóban.
– Tündér vagyok – mosolyodott el a kisfiú, és kiterjesztette ezüstkék, varázsból szőtt szárnyait. – Tudok repülni!
Elrugaszkodott a földtől, s döbbenten figyelő szülei fölé röppent. Szelíd tavaszi szél borzolta kócos, rakoncátlan, szőke fürtjeit. Tündérhaj.
– Ajtóban álló tündér vagyok! – csilingelt a tündér nevetése. A tündéré, akit egykor Jeremynek hívtak.
Bianca szeméből könnycsepp gördült alá. Egyenesen Albert homlokára hullott.
– Ne sírj, mama! Te is tündér vagy! És a papa is! Gyertek velem táncolni az erdőbe!
A tündér, aki egykor Bianca volt, sírt. Boldog volt. Tündérkönnyeket hullajtott. Igazi tündérkönnyeket.
A gyerekek fantáziája nagyon erős, gondolta ujjongva. Nagyon!
Hát még a tündéreké! Hiszen ők örök gyerekek!
Segített az ügyetlenkedő Albertnek szárnyat bontani.

Epilógus: Bianca zárszava
Van, amikor az ég szürke és kék, egyszerre. Borongós, akárha szűk tengeröböl vize lenne, és fenséges, mint a távolban magasodó hegyek sötét vonulatai. Épp úgy nem tudni, mit rejt ilyenkor a levegőóceán odafent, a fejünk felett, mint amikor a part fövenyéről felpillantva a vihar előtti erdő átláthatatlan árnyalatait pillantjuk meg. Amikor így hozza a sors, úgy érezhetjük, akárha a közelgő szürkület egy darabját elhamarkodottan sodorták volna erre a nyughatatlan szelek. És mégis – mégis fehéren világlanak a házfalak. Imitt-amott felhasad Isten palástja, és az átszüremlő fény finoman hulló fátyolként ad bizonyosságot az Ő örök dicsőségéről.
Csak Ő tudja, meddig élnek, élünk mi – a tündérek.

(Megjelent 1997-ben, a Talizmánban.)