A zöld rózsa

Tavasz ismét a királyságba érkezett. Vidáman szökdécselt le a meredek hegyoldalon, melyek az országot a külvilágtól elválasztotta, s nyomában csillag alakú, hófehér virágok fakadtak. Mögötte hirtelen felvetették fejüket a fűszálak, s nagyot nyújtózkodtak, mert télen a hódunna alatt ugyancsak elgémberedtek.
Fiatal fiú képében érkezett, s talpig vibráló zöldbe öltözött, fényes ruhája úgy csillogott, mint a bükkfa friss levélkéje. Hajában sárga virágokból font koszorú illatozott, s az édes szellő, ami kísérte, már napokkal érkezése előtt megsúgta az embereknek, hogy errefelé tart. Vidáman táncolt át a mezőkön, betért a kertekbe, benézett a házakba, s az emberek meglepetten félbehagyták munkájukat.
Nem mindenki látta Tavaszt, de senki nem volt, aki ne vette volna észre keze nyomát a természeten. Mindenhol szívesen fogadták, s ahol mégsem, oda éppúgy betért, mert senki nem merte előtte bezárni az ajtaját. Ismerték jól a hatalmát, s tudta még a legmogorvább, legbarátságtalanabb remete is, hogy ha útját állja a zöld fiúnak, akkor másnapra háza bodzabokorrá, vagyona pedig egércincogássá változik. De ki is akart volna packázni Tavasszal? Mindenki örült, hogy Tél végre szedte a sátorfáját, és helyet adott kisöccsének, mert bár csodás meséket tudott, olyan fagyos volt a lehelete, hogy hallgatósága taps helyett csak hideglelős vacogással jutalmazta meg fáradtságáért.

Így hát Tavasz lassan bejárta az országot, s egy idő múlva szinte alig akadt olyan zug, ahol ne élesztette volna fel a földet mély álmából.. Egyik este kis faluba vetődött, s ha már beérte az éjszaka, betért a fogadóba, hogy elbeszélgessen a helybeliekkel.
Amint betette a lábát az ivóba, minden szempár felé fordult, s egy pillanat múlva már mindenki hozzá beszélt.
Tavasz mosolyogva hallgatta őket, s hébe-hóba, amúgy urasan, intett egyet. Bármit kértek tőle, ha hatalmában állt, teljesítette. Megbabonázta a növényeket, elbűvölte az állatokat, de volt, amin még ő sem tudott segíteni. Ha valakinek valami bánata akadt, Tavasz nem tudta megvigasztalni, hacsak úgy nem, hogy énekesmadarakat hívott oda, hadd daloljanak. Nem tudta felvidítani azt, aki elvesztette a családját, nem tudta meggyógyítani a haldoklókat, s ilyenkor furcsán tehetetlennek érezte magát. De nem is tehetett volna semmit. Az emberek úgy éltek és haltak, ahogy az elrendeltetett, s mert szabad akarat jutott osztályrészükül, sorsuknak maguk voltak kovácsai.
Tavasz ezért csak az apró-cseprő ügyekbe avatkozott bele: rábírta a tyúkokat arra, hogy tojjanak, a búzát, hogy növekedjék, a virágokat, hogy illatozzanak, és ebbe sosem fáradt el.
Éjszaka, mikor már alig egy-két férfi lézengett az ivóban, Tavasz ruhaujját egyszer csak megrángatta valaki. Lenézett, s az asztal mellett egy kislányt pillantott meg rongyos ruhában. A gyerek nagy, zöld szemét Tavaszra függesztette, s úgy nézte, mint akinek különösen szép mese lenne vonásaira írva. Az évszaknak olyan érzése támadt, mintha a kislány olvasna a szívében, és kényelmetlenül összehúzta magát. – Mit akarsz? – kérdezte végül, és rámosolygott. – Nem kéne ágyban lenned?

A kislány megvonta vállát, és felkapaszkodott a padra Tavasz mellé. – Finom illatod van – mondta. – Mint egy nárcisznak.
– Hisz én vagyok Tavasz.
– Tudom – vetette hátra hosszú, gubancos szőke haját a kislány. – Azonnal tudtam. Láttalak már régebben is. Hétszer biztosan, s néha álmomban is.
– És te ki vagy?
– Florin – pislantott fel Tavaszra a kislány.
– Kérni szeretnél tőlem valamit?
– Teljesíted? – Florin elgondolkozva rugdosni kezdte az asztal lábát.
– Ha tudom – Tavasz az asztalra könyökölt, s állát karjára fektette, így feje egy magasságba került a gyerekével. – Nincs nekem olyan nagy hatalmam.
Tavasznak hirtelen eszébe jutott egy kislány, még régről. Egy pöttöm rókaképű kölyökre, aki azt követelte, hogy Tavasz rajzolja le, hol lakik. Nem tudta, hogy felejthette el, mert mikor Florinra nézett, ugyanazokat a valamivel idősebb vonásokat látta. Tavasz persze sosem emlékezett az emberekre, annyian voltak, s számára mind egyformának tűntek. De még senki nem kérte tőle, hogy rajzoljon. Igen, ez ugyanaz a kislány, döntötte el magában végül, és beleborzongott az emlékbe. Most először ismert fel halandót, és ez örömmel töltötte el.
– Nem tudok rajzolni – mondta végül.
Florin arca felragyogott, s keskeny rókaszeme elkerekedett. – Ó, hát felismertél! Azt mondták, hogy nem fogsz.
– Nem fordult még elő velem ilyesmi. – Ez igaz volt. Tavasz arra sem emlékezett, ki volt az a lány, akit előző évben megcsókolt. Most még egyszer szemügyre vette Florint. Sokkal nagyobb volt, mint ahogy az emlékeiben élt, és valahogy az arca is megváltozott. Ezt különösnek találta, mert számára minden új volt, mint az élőlények, vagy változatlan, mint a hegyek. Florinra nézve úgy érezte, hogy azalatt, míg a kislány három évet cseperedett, neki magának is öregednie kellett volna, hogy megfeleljen valamiképp ennek a változásnak. – Furcsa kislány vagy, biztos azért.
– Furcsa – Florin kuncogott. A nevetés úgy bukdácsolt elő torkából, mint egy hegyi forrás gyöngyöző buborékjai. – Te vagy a furcsa! A legfurcsább fiú, akivel csak találkoztam.
– Nem vagyok fiú – figyelmeztette Tavasz. – A tavasz vagyok.

Florin ránézett és csendesen annyit motyogott orra alatt: – Miért olyanok az évszakok, mint az emberek?
– Mert szeretünk rátok hasonlítani.
– Milyen vagy igazából?
– Szeretnéd tudni? – Tavasz egészen megfeledkezett arról, hogy embernek nem mutathatja meg magát. Valahogy tudta, hogy Florin még igazi alakjában is felismerné.
A kislány bólintott, és felállt a padra, így már Tavasz fölé magasodott. Most látszott csak, hogy mezítláb van, s ujjacskái úgy kandikálnak ki a koszból, mint rózsaszín gyöngyök. – Változz át! – parancsolta, s intett, akár egy hercegnő.
– Hát jó – Tavasz nem mozdult, de ahol az előbb ült, ott már csak valami halvány villódzás látszott, mely lassan kihunyt. Friss illat töltötte be az ivót, eső utáni hegyi legelő illata, s a kocsmáros és két vendége meglepetten szívták be, mintha még sosem érezték volna, hogy milyen jó, ha a tiszta levegő átáramlik rajtuk. Mintha először lélegeztek volna fel. Florin apró kortyokban nyeldeste a fűillatú szellőt, s észre sem vette, hogy elerednek könnyei. A pultnál a három férfi úgy sírt, akár a csecsemők. Erdőket láttak és végeérhetetlen virágzó mezőket, madarakat, nyári bundára vetkőző állatokat, s még a holt fából ácsolt asztalok is mocorogni kezdtek. Színtiszta élet és nyüzsgés ugrált a falakon, táncolt a padok lába között, mert Tavasz jelenléte valahogy átváltoztatta a valóságot, s oda is pezsgő ugrabugrát varázsolt, ahol azelőtt nem mozdult semmi. Tavasz illata felerősödött, s olyan csodálatos volt, hogy a szív majd’ megszakadt belé. Alakját nem lehetett látni, de mindenhol jelen volt az ivóban, és a négy ember érezte, hogy bennük is ugyanúgy. Mikor már hangosan zokogtak és kacagtak egyszerre, mert annyira elviselhetetlen volt számukra a formába nem öntött élet és fiatalság, akkor Tavasz visszaváltozott. Ismét fiú képében ült az asztal mellett, mintha mi sem történt volna.

A férfiak hangosan ziháltak, és tanakodtak, hogy honnét jött a szellő. Tavaszt nem merték megszólítani, annyira megilletődtek, s végül hazasomfordáltak. A kocsmáros odaszólt a megkövülten ácsorgó Florinnak: – Mondd majd meg neki, hogy itt maradhat reggelig, de ezt ne csinálja még egyszer. Nem halandónak való ez.
Az ajtó halkan kattant, s Florin összerázkódott. Tavasz kezét nyújtotta felé, de a kislány félt elfogadni a segítséget, és óvatosan lekászálódott a pad tetejéről.
– Nagyon szép vagy. Az illatod azonban nem változott – rebegte halkan Florin, még mindig túlságosan az iménti élmény hatása alatt.
Tavaszt hirtelen elfogta a bűntudat. Nem kellett volna, emlékeztette magát.
Majd reggel beszélek a fejével, gondolta, és ágyba küldte a kislányt. Megmagyarázom, mit látott. De hajnalra, mikor felkerekedett, Florin éppúgy kiesett emlékei közül, mint a halandók általában. Ha találkozott volna vele, mikor elindul, talán eszébe jutott volna, miért is akart beszélni vele. Még az is kiment a fejéből, hogy minden szabályt megszegve megmutatta magát az embereknek.
Már csaknem kint volt az országból, mikor egy szarka kétségbeesett kiáltozására lett figyelmes: – Tavasz, Tavasz! Gyere vissza, Tavasz!
Tavasz megfordult, s felnézett. Egy elegáns fekete-fehér öltönyös szarkaúr keringett felette, olyan feldúlt volt, hogy még selymes barkója is felborzolódott. Letelepedett az évszak vállára és egy cseppet kifújta magát, csak aztán folytatta: – Gyere vissza, Tavasz, Florin kért meg rá!

Tavasznak egyszeriben eszébe jutott minden, és elszégyellte magát. Hogy zavarát leplezze, köhintett egyet-kettőt: – Nem is tudtam, hogy az emberek szót értenek az állatokkal.
– A gyerekek igen, ha akarnak – borzolta fel tollait a szarka. – Tavasz, gyere vissza!
– Nem tehetem, mennem kell. Jön Nyár. Majd jövőre bocsánatot kérek, hogy így búcsú nélkül elrohantam.
A szarka dühösen összecsattintotta csőrét. – Addigra Florin már nem él.
– Micsoda? – rettent meg Tavasz, s bár eddig még sosem eresztette búnak fejét halandó miatt, elszorult a szíve. – Mi történt vele?
– Valamit te tehettél vele, Tavasz, ha meg nem sértelek, mert egy falatot sem eszik, mióta elmentél. Valami hiányzik nemiért indult sorvadásnak Florin, és hirtelen heves vágy fogta el, hogy visszatérjen, bár ideje letelt, s a Nyár már a hegyoldalakon táncolt lefelé. – Mennem kell…
– Florin – figyelmeztette a szarka. – Florin. Persze, tudom, hogy te egy évszak vagy, de akkor is: Florin.
– Megyek – fordult meg Tavasz, és futva elindult visszafelé. A szarka elvesztette egyensúlyát s riadt rikoltással szárnyra kapott.

Mikor Tavasz a szarka irányításával visszatért a faluba, az emberek először nem akarták beengedni.
– Nyarat várjuk – szóltak rá feddőn. – Most már érnie kell a búzának, mit keresel még mindig itt?
Tavasz átvergődött közöttük, s Florin házába lépett. A kislány aludt, s ágya lábánál, a takarón egy másik lány ült. Az ismeretlen hosszú fekete haját fésülte, s minden egyes mozdulata kilopott egy lélegzetet Florin tüdejéből. Nem szólt semmit, mikor Tavasz belépett, csak felpillantott, s egy cseppet összevonta szemöldökét.
– Menj el! – szólt rá Tavasz, mert csak ő látta az idegen lányt, s csak ő ismerhette fel.
– Azt hittem, nekem adtad Florint – mondta Halál, mert persze ő volt az ágy lábánál ülő lány.
Tavasz fejét rázta. – Soha!
– Valóban? – kérdezte Halál, s tovább fésülte éjszín haját. – Megmutattad magad neki, aztán elmentél. Megjelölted, aztán magára hagytad.
– Nem viheted el!
Halál szomorúan Tavaszra nézett, és sötét szeméből az évszak kiolvasta a megmásíthatatlant. Mindketten lehajtották a fejüket, és a lány keze egy pillanatra megállt a fésű felett.
– Nem kíméled meg? – kérdezte Tavasz. – Az én kedvemért sem?
Halál a fejét ingatta. – Valakit magammal kell vinnem.
Tavasz felnézett rá, és zöld szeme megvillant.
– Akkor vigyél engem!
– Tényleg akarod? – kérdezte Halál, és felállt.
Tavasz Florin alvó arcára nézett, és bólintott. – Az én hibám.

Halál övébe tűzte a fésűjét, és hűvös kezével megérintette Tavasz arcát, aki megremegett. A lány ujjai lassan lesiklottak a mellkasához, és valamit feltekertek. Amikor Halál elhúzta a kezét, egy zöld rózsa volt benne.
– Mi ez? – kérdezte Tavasz, és a szívére tette a kezét. Üresnek érezte magát.
– Nem ismered fel?
Tavasz a zöld rózsára nézett, és az ürességből a szíve helyén megtudta, mi az.
Halál szelíden kézen fogta, és elindult vele kifelé. – Ne nézz vissza! – mondta halkan.
Tavasz mégis visszanpillantott, és Florin ajtórésben eltűnő arcát nézte, ahogy lassan sétáltak el a háztól. Sajgott a szíve helye.
– Mégis mindenki visszanéz… – suttogta Halál, és megcsóválta fejét, de a hangjából nem lehetett rosszallást kiérezni, csupán szeretetet.

Tavasz pedig többé nem jött el. Az emberek első évben még csak panaszkodtak rá, de aztán átkozni kezdték. A fák nyáron rügyeztek a fagyok után támadt hirtelen hőségben, de gyümölcsüknek nem volt ideje beérni. A madarak megzavarodva ősszel raktak fészket, és fiókáik megdermedtek, amikor zúzmara lepte be a fákat. Nem jöttek enyhe tavaszi esők, és a föld csontszárazra égett Nyár perzselő talpa alatt.
Éhínség támadt. Az állatok, s lassan az emberek is a fák kérgét rágták, vagy szívós örökzöldek levelére fanyalodtak, melyeknek mindegy volt, milyen évszak van.
Florin ebben a hol hideg, hol forró, virág és zsendülés nélküli világban nőtt fel. Nem felejtette el Tavaszt – bár az emberek hajlamosak elfeledkezni arról, ami nincs többé szem előtt – , mert egyszer érezte az évszak valódi illatát, és attól fogva képtelen volt többé kiverni a fejéből.
Nem értette azonban, Tavasz miért nem jön el, pedig évről évre várta, miután Tél súlyos hóbundájában felszedelőzködött. A völgyek lejtőin azonban nem szökellt le senki, csupán Nyár bolyongott a határvidéken, egyre közeledve.
– De hát hol marad? – fakadt ki egyszer Florin, amikor Nyár aranyló ruháját látta csak megcsillanni a távolban. A hó szempillantás alatt piszkos lévé olvadt.
– Nem tudod? – szólalt meg egy rekedt hang a feje fölött. – Pedig miattad ment el.
Florin felnézett és egy őszöreg szarkát pillantott meg a fonnyadozó barackfa ágán.
– Nem emlékszel? – kérdezte a madár. – Beteg voltál, és eljött érted a Halál, de Tavasz kiváltott.
Florin szíve megsajdult, és dermedten nézett a szarkára. A keze a torkához rebbent. – Meghalt?
A szarka megbillentette a farkát. – Elment Halállal.
– Akkor nem is lesz tavaszunk többé? Soha?
– Ezt nem tudhatom – felelte a szarka, és megvonta tollas vállát.
– És Halál hol lakik? Azt tudod? – kérdezte Florin.

A szarka cserregve felnevetett. – Azt mindenki tudja: a hegyeken túl, az utolsó kapunál, a világ végén.
– Akkor elmegyek – jelentette ki eltökélten Florin. – Visszakérem tőle Tavaszt.
Florin soha nem járt még messzebb a falujuk határánál, de nem félt nekivágni az útnak. Szívére súlyosan nehezedett a teher, hogy őmiatta éheznek az emberek, sorvadnak a fák, miatta nem ismerik a kisgyerekek a virágokat.
A szarka a hegyek határáig elkísérte, de ott visszafordult, és Florin magára maradt a köves lejtőn, amin az évszakok szoktak lelépdelni minden évben. A csúcsok falként magasodtak előtte, szürke ormaik mögé nem lehetett belátni.
Florin elindult fölfelé, de ő csak ember volt, nem tudott olyan könnyedén szökellni, mint a halhatatlanok, és kezét-lábát felsértették az éles kövek. Összeszorította a fogát, és szemét a kék égre meredő csúcsokra szegezve mászott tovább. A nap kétszer is elvonult felette, hogy a hegyek mögé bukjon, s mire felért a gerincre, már a második éjszaka sötétedett rá.
Még utoljára lenézett a völgybe, az országra, ahonnét jött, de a sötétben csupán a viskók ablakaiban pislákolt némi fény a távolban, mintha szentjánosbogarak lettek volna. Nem sajnálta, hogy nem látja a tájat; sokkal kellemesebb volt lelki szemei előtt felidézni a zöldellő réteket és virágzó mandulafákat, mint a sivár vidéket bámulni. Remélte, ha visszatér, már megint hajtani fognak a rügyek.
Aztán nagy sóhajjal megfordult, és elkezdett lefelé ereszkedni a hegyoldalon.

A táj sűrű, zöldesszürke köd-dunnát húzott magára. Florin a hegyről leérve hamar elvesztette tájékozódóképességét, és csak bolyongott a sűrű füstben, mely úgy derengett, akár a jádekő. Nem tudta, mennyi ideje halad, és hogy merre van Halál kapuja, csak remélte, hogy ösztöne majd a helyes útra tereli.
A távolból elfeledett illat szállt felé. Annyira halvány volt, hogy nem ismerte fel, de mégis arra indult. Legszívesebben rohant volna a ködbe, az illat felé. Legszívesebben rohant volna arra, amerről a forrását sejtette.
Az illat ugyan nem erősödött, Florin mégis úgy sejtette, hogy egyre közeledik. A ködből lassan kibontakoztak egy kapu halvány körvonalai, és a lány megállt. Bár soha nem járt itt, csupáncsak álmában, ráébredt, hogy a világ végén van, és az utolsó kaput látja. Innét áradt az ismerős illat.
Ahogy a ködből felderengett a kapu, Florin egy lányt pillantott meg mellette a földön ülve. Annyi idős lehetett, mint ő, és hosszú, éjfekete haját fésülgette.
– Ki vagy? – kérdezte Florin.
A lány felnézett, és tekintete éjsötét kútként ásított Florinra, csak a mélyén csillogott valami.
– Nem ismersz meg? Pedig találkoztunk egyszer.
Florin összevonta a szemöldökét, aztán felkiáltott.
– Halál vagy! Hozzád jöttem!
Halál szomorúan mosolygott. – Tudom.
– Add vissza Tavaszt! – lépett közelebb Florin.
Halál felegyenesedett. – Nem tehetem. Már átlépett a kapun.
Florin lesújtva állt, keze ernyedten lógott.
– Akkor sosem lesz többé tavasz? – kérdezte.
Halál megrázta a fejét.
– Én azt nem mondtam.
Halál felegyenesedett. – Mit tennél meg azért, hogy legyen újra tavasz?
– Bármit – mondta Florin, és úgy is érezte, hogy igazat mond. – Akár még veled is szembeszállnék.
– Velem? – nevetett Halál. – De hiszen itt van velem a tavasz, és te mégsem veszed észre!

Florin meghökkenve vette észre, hogy a zöld ködben, a kapu tövében egy rózsa nő, s csak azért nem látta korábban, mert ennek is ugyanolyan jáde-színe volt, mint mindennek ezen a vidéken. De az illat, ami idáig elvezérelte ennek a szirmai közül áradt. Florin elszégyellte magát.
– De nem adom ám neked oda – mondta Halál szigorúan, amikor a lány a rózsáért indult.
– Miért?
Halál odalépett hozzá, és a szívére tette a kezét. – Nekem kell adnod érte a te dobogó ember-szívedet.
Florin megkövülve állt, és szíve hevesen verdesett Halál tenyere alatt, mint egy riadt madár. – A szívemet? – kérdezte reszkető ajakkal.
Halál szomorúan nézett rá. – Valamit itt kell hagynod cserébe a tavaszért.
Florin megértette, és lehajtotta a fejét. Tudta, hogy nem fog többé emlékezni az emberekre, a szüleire, sem a gyermekkorára, mint ahogy Tavasz emlékezete is véges volt annak idején. Halál megsimogatta az arcát, és Florin felnézett.
– Nálam lesz a szíved – mondta Halál. – Mindig. Megőrzöm neked.
Florin szipákolva bólintott, és felnézett rá. – Akkor csináld.
Halál pedig belenyúlt a keblébe, és kioldozta a szívét, óvatosan, hogy Florin szinte ne is érezze a veszteséget. Pedig mégis megérezte, mert egyszer felkiáltott, és sírva fakadt. Halál azonban gyorsan letépte a zöld rózsát, és betette a lány hiányzó szíve helyére.
Florint elöntötte a meleg, és madárdalt hallott a távolban. Illatok fonták körül, talpa alatt csiklandozva sarjadtak a fűszálak. Meglepetten nézett Halálra, aki mosolyogva lépett hátra, és kebléhez szorította Florin emberszívét.
– Itt leszek mindig – mondta Halál. – De te csak menj! Nem ezért jöttél?
Florin egy hosszú pillantást vetett rá, aztán futva elindult a hegyek felé, talpa alól virágok szöktek elő, és rohant, miközben belengte az illat, amire mindig is vágyott, s ami most már a sajátja volt.

(Scriptorium 2)