A fehér üsző

Ajtó zárja zörrent halkan. Bár a hang nem volt észrevétlen, Nelle úgy lépett az előszobába, mintha meg sem érkezett volna. Nem csak, hogy az ő lépteinek hangját nyomta el a televízió és a konyhában zúgó füstelszívó, de ő sem érezte úgy, hogy otthon lenne. Egy pillanatra megtorpant, vajon becsapja-e az ajtót, de aztán csak hangosan bekiáltott a szobába: – Megjöttem!
Egy darabig nem érkezett válasz. Nelle már lehámozta magáról a sálat és a kabátot, amikor valaki visszaszólt. – Szia Nelle…
Nelle megdörzsölte kivörösödött orrát, és letörölte szemüvegéről a párát. Nem is nézett körül, mikor a nappaliba belépett, úgyis tudta, milyen kép fogadja. Dana, a húga a padlón ült és üres vizespalackokat tologatott a szőnyegen. Nelle átlépett felette, s mintegy véletlenül megbökte cipője orrával a kislányt. Dana meglepetten felnézett, aztán ajka legörbült, és visítani kezdett. Továbblépve ismét ismerős kép fogadta: az anyja a kanapén ült, és megpróbált összeragasztani egy eltört csészét, miközben fél szemmel követte a képernyőn pergő eseményeket. Nelle kötelességtudóan puszit lehelt az arcára, aztán anélkül, hogy lelassított volna, átvágott a szőnyegre terített újsághalmokon, és elindult felfelé a lépcsőn.

Nagynénje szobájának ajtaja zárva volt. Nelle bekopogott, amikor elhaladt mellette, de nem érkezett válasz, és ez megkönnyebbüléssel töltötte el. Letudta a családi kötelességeket.
Mikor végre bevágta maga mögött a szobája ajtaját, felsóhajtott, és körülnézett. A középen álló hatalmas asztalt teljesen beborították a makettek és ólomfigurák seregei. A mennyezetről színes papírszalagok lógtak le.
Hát itt vagyok, gondolta Nelle, és ledobta a hátizsákját. Felvette az egyik ólomfigurát, melyen még száradt a festék, majd óvatosan visszatette az asztalra terített újságpapírra, ahol a festékestégelyek sorakoztak.
Behunyta a szemét. Otthon vagyok, győzködte magát. Lentről feldübörgött a tévében felcsattanó tapsvihar.

Seleny összehúzta magán a ballonkabátot és esernyője alól komoran kibámult az esőbe. A sötét téren egy lélek sem volt rajta kívül, az emberek berohantak a kávézókba és a postára, hogy ott várják ki a vihar végét, vagy a buszmegállóban szorongtak.
Látszik rajtam, hogy várok valakire, gondolta, de fáradt volt ahhoz, hogy érdektelenséget színleljen. Mi másért ácsorogna a villogó számlapú óra alatt ilyen zivatarban? Cipője orra máris kezdett átnedvesedni.
Seleny a bajuszát rágcsálta. Tudta, hogy már fél órája várakozik, mégsem érzett bosszúságot a másik késése miatt, annyira telve volt a csodavárás izgalmával. Szíve hevesen vert. Micsoda pillanat, futott át rajta. Vajon milyen lesz kezet fogni vele: hiszen odaátról jön… milyen tapintása lesz a testének?
Seleny testén áramütésként futott végig az izgalom, amikor egy szövetkabátos úr felé vette az irányt. Tenyere izzadni kezdett, csúszkált benne az ernyő műanyag nyele. Már-már megszólította volna a másikat, de az idegen elment mellette, és taxi után intett. Seleny megszégyenülve visszaereszkedett görnyedt testtartásába.

Nem volt biztos benne, hogy felismeri Teribont. Mindig elmosódva látta csak a vonásait az asztalán álló, nem evilágról származó tükörben, fehér és vörös foltokat, akár egy bohóc homályos képét. Azt azonban tudta, hogy nem mozdulhat el innen, az óra alól. Egész életében a másik világ létezésére kereste a bizonyítékot, a kulcs után kutatott, ami feltárta volna előtte a kétféle lét birtoklásának lehetőségét, és erről nem volt hajlandó lemondani. Teribon volt ez első jel, hogy a világok átjárhatóak. Meg kellett várnia. Tudta, hogy nem hiába áll itt. Teribon is pontosan ugyanazt akarta, mint ő, csupán a másik oldalról érkezett.
Izgalma és idegessége egyre fokozódott. Most már szinte észre sem vette, hogy zoknija tocsogni kezd a víztől, ahogy viseltes vászoncipője végképp átázik.
Aztán oldalról futó jelenlétet érzett. Arra kapta a fejét, s megpillantott egy magas, széles karimájú viharkalapot viselő alakot, amint céltudatosan, lehajtott fejjel közeledik. Seleny kihúzta magát, és erősebben markolta meg esernyőjét.
A másik felemelte a fejét, és Selenyben bennszakadt a köszöntés. Teribon arca valóban egy bohócé volt. Az eső dacára finoman szitált róla a púder, ahogy biccentett, mintha a vízcseppek ártalmatlanul áthullottak voltak a testén.
– Dr. Seleny? – kérdezte. Meleg, mély hangja volt, mint egy kandúrnak. – Valaki elindult tőlünk. A párját keresi. Ha követjük, talán mi is megtudhatjuk, hogyan találnak egymásra.
Teribon kezet nyújtott. Tapintása olyan volt, mint egy álom: lebegő és illékony.
Seleny biccentett, és az egyik mellékutca felé intett. – Menjünk.

London csillogott a víztől, az utcák ezüstös folyamokká váltak a lámpák fényében. Valószerűtlen csillám futott be minden nedves felületet. Nem látszottak a csillagok, s a fénylő házak és járdák élesen elütöttek a sötét, szürkésnarancs égtől, melyet bederengett ugyan a fény, de megvilágítani nem tudott. A hold múlékony árnyék volt csupán.
Nelle megállt, hogy kifújja az orrát. Térde közé szorította a nejlonzacskót, s lehúzta a kesztyűjét. Zsebébe túrt, s érezte kabátja szövetének durvaságát, ahogy átfagyott kezéhez dörzsölődik. Előhúzta zsebkendőjét, és szétteregette.
Mikor felpillantott, fehér, mozgó testet pillantott meg a sarkon. Lassan leengedte a zsebkendőt, és szemét erőltetve jobban szemügyre vette a mozgást.
Új szemüveg kéne, gondolta, amikor a kép továbbra is kissé homályos maradt. Visszahúzta a kesztyűjét, felkapta a zacskót, és a sarok felé sietett, nyakát nyújtogatva próbált kilesni a járdára parkolt autók mögül.
A fehérség eltűnt a sarok mögött. Nelle megszaporázta léptei. Végül szinte futva fordult be, de azonnal megtorpant.

A járdán egy hófehér, apró testű tehén állt, szőre csillogott, akár a zúzmara. Nelle szipákolt, és megpróbálta anélkül megnézni az állatot, hogy közelebb kelljen mennie hozzá.
Nem tehén, csak üsző, állapította meg. Fiatal még. Mit keres Londonban? Nelle nem tudta, mit tegyen, hogyan kerülhetné ki az állatot, megrettent a holdszarvaktól. Aztán belenézett az üsző szemébe.
Értelmes tekintete volt, majdnem emberi, és Nelle-t egy pillanatra kirázta a hideg. Egy röpke időre mintha megértette volna az üsző gondolatait, és átfutott rajta az érzés, hogy rátalált valamire, amit régóta keresett. Aztán ez elmúlt, és ő csak egy fehér marhára bámult vissza.
Nelle kinyújtotta kezet az üsző felé. Az állat nem lehelt párát, mint ő, de mikor ez eszébe villant, már késő volt. Ujjai már végigborzolták a hófehér szőrt.
Mintha egy álmot simogatott volna, ujjbegye megbizsergett, ám mégsem tapintott semmit. Nelle tarkóján felborzolódtak a pihék, s légzése szaggatottá vált. Meleg felhőt érzett ujjai alatt.
Ilyen nincs, mondta magában, de nem tudott felhagyni az üsző simogatásával, olyan kellemes volt borzolni a látható semmit. Tudata megfeszülten küzdött az érzés ellen, amit nem akart elfogadni, mert nem fogadhatta el. Ilyen nincs, ismételte magában, nincs, nincs, nincs, visszhangozta akkor is, amikor az üsző végre megrázta magát, és hirtelen, riadt fejmozdulattal elfarolt. Egy pillanatra meg Nelle-re meredt, aztán megfordult, és elcsörtetett, bele London esős éjszakájába.
Nelle a házfalnak támaszkodott, s szívdobogását hallgatta.

Daniel menekült.
Nyomában lihegtek a Kopók, karcsú, grafitszürke testük beleolvadt a környező házak falába. Hol az utcán futottak – ilyenkor karmaik kopogását tisztán lehetett hallani a kövön -, hol belesiklottak a gránitba, s csak mint árnyékok suhantak Daniel mellett. Csupán körvonalaik és parázsló szemük árulták el őket.
Nem ugattak, némán, sebesen futottak, egymással versengve.
Daniel lélekszakadva rohant a szürke kőből emelt irdatlan házak között, melyek némelyike egekig magasodott, s baljós árnyékot vetett a hamuszín földre. Fekete ablakok tátongtak a magasban.
Más hang nem hallatszott, csak a cipők és a karmok kopogása, mert sem üldözött, sem üldözők nem lélegeztek itt, a két világ peremén. A mozgás lelassult, mintha már évek óta rohantak volna egyazon fal mentén, s nem jutottak volna előbbre. Majd az idő hirtelen meglódult, és szinte szárnyra kaptak.
Daniel érezte, hogyan fogy közte és a Kopók közt a táv. Elkapnak, gondolta kétségbeesetten. Megölnek. Almabor, hol vagy? Körülnézett az ismerős vörös és sárga ruha után, de nem látta sehol. Mindenütt csak szürkeség. Csupán Daniel és a Kopók szeme világlott ki ebből az egyhangúságból.
Aztán fehér üsző robbant ki az útra, menekült az is. Nyomában ott rohant három újabb Kopó. Ezeknek a kutyáknak nem égett gyilkos vadság a szemében. Ők csupán kísérték az üszőt hazafelé. Nem engedték visszafordulni a valóságba.
Daniel öntudatlanul is az üsző után indult, mely mintha megérezte volna, hogy az ember is a kutyák elől fut, a valódi világ felé, mert visszafogott lépteiből, s felé lendítette busa fejét.
Daniel a szarvak után kapott. Vajon Almabor küldte az üszőt?
Szinte folyékony mozdulattal lendült fel az üsző hátára, s most már együtt vágtattak. Daniel kabátja, szőke haja lobogott a szélben, az állat patái alatt megdöndült a szikla, ahogy visszafordult a valóság felé.
Daniel felnevetett. Bár egyre távolodtak a peremvidék és az álom határvonalától, tudta, hogy most már bármikor visszafordulhat.
A Kopók árnyéka még egy utolsót ugrott a falon, aztán elmaradt mögöttük.
Egyre közeledtek a határhoz. Az üsző lába alól egy pillanatra eltűnt a szürke szikla, majd megszilárdultak a levegőből kiolvadó házak és macskakövek. Daniel teste megremegett, és szétfolyt.
Daniel repült. Nem az otthona, a valódi teste felé. Még nem akart hazatérni. London fölé emelkedett, és a szélbe túrva orrát végigszimatolta az embereket. Körülötte forrtak az érzések és emlékek, amiket csak ő láthatott.
Az egyik utcán elsuhanva megütötte egy különös illat. Emberé volt ez is, de rajta volt a másik világ érintése. Daniel megtorpant, és besuhant a kocsmába. A többitől elütő lélek úgy világított, mint egy csillag a ködben. Egyre szűkült a felé vezető érzés-folyosó. Daniel felgyorsult, és beleájult a megszimatolt testbe.

Nelle a sarokban ült, Jenny és Ariane közé szorítva, és Martint bámulta. Szemüveg nélkül nem látott olyan jól, de szégyellte felvenni a fiúk társaságában. Nélküle viszont a szokottnál is elesettebbnek érezte magát, s ezért csak a száját húzta, mikor a másik két lány hangosan, felszabadultan nevetett, s dühösen ropogtatta az ujjait, mert ő maga képtelen volt elengedni magát.
Mondani kéne valami jópofát, gondolta, ahogy Martint nézte. Egyre inkább az volt a benyomása, hagyni kellett volna az egész kocsmázást a csudába, de legalábbis felvehette volna a szemüveget, s akkor most egy kicsit kényelmesebben érezhetné magát. De most már túl ciki lett volna előhalászni a zsebéből, és az orrára biggyeszteni. Így hát ült tovább a barátnői között, és fintorgott.
Martint persze az sem érdekelte volna, ha rajtam van a szemüveg, gondolta. Úgyis tudja, hogy hordanom kell.

Nelle már éppen azon volt, hogy most feláll, itt hagyja a sört a fiúknak és bejelenti, hogy hazamegy, amikor valaki hangosan elkurjantotta magát. Az ajtón egy szélesen vigyorgó férfi lépett be kitérdelt nadrágban. Majd megállt a lépcső tetején, és mintegy üdvözlésképpen széttárta karjait.
– Főúr, egy pezsgőt! – szólt oda a csaposnak, majd leült egy asztalhoz, ahol két idősebb nő ült beszélgetésbe merülve.
– Figyeljétek meg, most a tyúkok kivágjak a balhét – súgta Frank.
Nelle összeráncolta homlokát.
– Ne csináld – vetette oda Martin mintegy félvállról. – Öregít.
– Szívass nyugodtan – morogta Nelle, és érezte, hogy elvörösödik.
– Mondd csak, Nelle, neked valami bajod van? – kérdezte Martin, miközben a többiek hangosan kuncogtak azon, ahogy a francia megpróbált beszélgetésbe elegyedni vonakodó asztaltársaival.
– Nincs semmi bajom, értve vagyok? – förmedt rá Nelle.
– De hiszen egész este morogsz és gúnyolódsz…
– Szállj le rólam, Martin!
– Nem szállok! Igenis jogom van piszkálni téged, ha te egyszer eltökélted, hogy tönkreteszed mindenki estéjét!
– Tartsd meg magadnak a tuti dumádat! – állt fel Nelle. – Jenny, engedj ki! Úgyis haza akartam már menni! – fakadt ki kissé epésen Nelle. – Nehogy utánam gyere, mert még fejbe váglak az első utcakővel!

Nelle félretolta Jennyt, és kimászott az asztal mögül. Közben véletlenül belerúgott a pad lábába, és dühében felszisszent. Akkor sem sírok itt a kocsmában, mormolta magában, és összeszorította a fogát. Csakazértse. Martin megpróbálta megállítani, de Nelle félrelökte a fiút.
– Sziasztok! – vetette oda, és az asztalra dobott egy bankjegyet. – Holnap a suliban.
Kezében kabátjával felrohant a lépcsőn, és kirontott az utcára.
Megállt a szomszédos ház ajtaja előtt, és könnyeit nyeldesve magara rángatta a kabátot. Keze fejével megtörölte az orrát, és nyaka köré tekerte a sálat. Minél hamarabb el akart tűnni innen, mielőtt Martin utána jön. Még csak az hiányzik.
Miért tetted, te hülye? kérdezte magától.
Megtántorodott. Melegséget érzett végigkúszni tagjaiban, mintha konyakot nyelt volna, s látása kezdett elködösülni. Olyan homályossá vált az utca képe, hogy kénytelen volt zsebéből elővenni a szemüvegét. Keze látomásszerűen, lassan emelkedett arca elé. Nelle meghallotta a szívverését, amelynek ritmusa azonban eltért a halántékereiben lüktető vérétől. Csak messziről, halványan érezte a testét. Lebegett.
Mintegy álomban látta, amint a kocsmaajtó kinyílik, és Martin haragtól lángoló arccal kilép.
Ne… Nyugodtan utáljon csak… megérdemlem. El kell mennem!
A teste azonban nem engedelmeskedett neki.
És most egy lecke – hallott halkan visszhangozni fejében egy ismeretlen férfihangot – az emberi kapcsolatokról.

Nelle úgy érezte, a legszörnyűbb az egészben, hogy végig a tudatánál van. Ne csináld, kérlelte a másikat, de az csak nevetett rajta.
Hazafelé sétáltak, mind a hárman. Martin Nelle kezét fogta. Vagy inkább: azét a másikét?
Nelle tudta, hogy ennek örülnie kéne, hogy hiszen ezt akarta, de volt abban valami hátborzongató, hogy ez a kézfogás egyáltalán nem neki szól, hanem annak a másiknak, aki egészen megszelídülve válaszol Martinnak, és kifecsegi azokat a titkokat, amiket Nelle maga nem szívesen osztott volna meg senkivel. Szerette volna elhúzni a kezét, de nem tudta. Kénytelen volt érezni Martin tenyerének melegét, az ujjakat összetapasztó izzadságot.
Nelle nem tudott sírni sem. Ez nincs így a helyen, gondolta, kérlek, ne csináld, az én kezemet kellene fognia, és nem a tiedet!
Ez te vagy, mondta a másik. Én csak segítek.
Nelle nem tudta az ajkát harapdálni, nem tudott toporzékolni, némán, moccanatlanul figyelte önmagát, ahogy lassan egy idegenné válik, s nézte, hogyan lágyul el Martin pillantása, ha ezzel az idegennel beszel.
– Itt vagyunk – szólalt meg Martin, amikor Nelle háza elé értek.
Megálltak, s Nelle kissé fásultan vette tudomásul a feszült csendet. Meg fog csókolni, gondolta, és hirtelen hideget érzett. Vacogott volna, ha a teste még az övé. És én semmit nem tehetek, hogy ne azt a másikat csókolja meg.
De, szólalt meg gondolatai közt a csúfondáros férfihang. Most.

Martin Nelle felé hajolt, és a lány megérezte, hogy egy pillanatra lazul a szorítás testén, és ismét mozogni tud. De meg nem volt teljesen szabad. A másik még ott volt a tudata peremén.
Ne, kérlelte a másikat.
De, felelte könyörtelenül a férfi.
És Nelle pofon ütötte Martint.
Miért? kérdezte a férfi, amikor Nelle ismét visszacsúszott a mozdulatlanságba és a csendbe.
Mert meggondoltam magam, válaszolta Nelle.
A testébe költözött másik várt, míg Martin elmegy, aztán mogorván megszólalt.
Rendben. Kiteszel a Kert közelében?
Kert. Nelle nem tudta, miről beszél a másik, de a szóhoz kapcsolódó érzelmek, amik átsütöttek az ő gondolatai közé, olyan erősek voltak, hogy elakadt a lélegzete. Vágy, kínlódás, kielégületlenség. Könnyfakasztó szépség. Az otthon nosztalgiája. Az elveszett paradicsom.
Hogyan? kérdezte.
Elég, ha én tudom az utat, suttogta a másik, s mintha gondolatai elfátyolosodtak volna egy pillanatra.

London lassan, fokozatosan kimosódott a valóságból, és a helyét átadta valami másnak.
Nelle tudta, hogy ezt nem lenne szabad látnia, de nem bírta behunyni a szemét, mert az többé nem az övé volt. Az előtte kibontakozó látványra meredt, miközben gondolatai újra és újra önmagukat ismételgették, mintha tudatának tűje elakadt volna. Nem akarom látni, nem akarom tudni, zsolozsmázta, de a másik kérlelhetetlen volt. Vitte tovább.
Nelle szemének ablakán át kitekintett a megváltozott Londonra. A színeket kilúgozta a füst, mely a föld felé látszott szállni, mintha nehezebb lenne a levegőnél, s minden elszürkült. Hatalmas gránittömbök magasodtak föléjük, irdatlan, tökéletes élű kockák és hasábok, melyek felszínét csak itt-ott szakította meg egy-egy erkély vagy ablak. Nem voltak egységes méretek. Az egyik ház akkora volt, mint egy irodaépület, a másik pedig hegynek is beillett volna. A jeges árnyékok rátelepedtek Nelle-re, aki érezte, hogy a lelke is kezd lassan kihűlni.
A pislákoló tudat kezdett apránként kiolvadni gondolatai közül, s már csak erőtlenül kapaszkodott bele.

Nelle hirtelen megrettent. El fog tűnni, döbbent rá.
Ugyanebben a pillanatban a másik is megrémült, és Nelle-be kapaszkodott. Nelle görcsösen utánakapott gondolataival.
Nem akart egyedül maradni ebben a szürke világban, mely nyomasztóan nehezedett rá, és mégis rátört a vágy, hogy letelepedjen az egyik fal tövébe, összekucorodjon, és hagyja, hadd hűljön ki apránként a teste is.
Aztán váratlanul egyedül volt. A másiknak nyoma veszett, csak két hang visszhangzott gondolatai között, s halványult el lassan.
Ki kell hoznod, szólalt meg egy meleg, bársonyos férfihang feddően.
Nem tudom, felelte a másik, aki eddig a lányban volt, és Nelle tudatát megérintette a sajnálat. Nem tudom, hogy jött velem idáig. Le kellett volna válnia a határnál. De a Kopók nem bántják, ugye?
Kopók… visszhangzott a hang, majd csend támadt.
Nelle ismét önmaga volt, és összehúzta magán a kabátot. Itt hagyott, gondolta döbbenten. Eldobott, mint egy használt zsebkendőt! Elöntötte a düh.
Nelle körülnézett, s az utcán megpillantott egy kutyát.
Az a fajta volt, amiről első pillantásra tudni lehet, hogy vadászatra tenyésztették. Szürke teste beleolvadni látszott a magas épületek árnyékába, melyből csak vöröslő szeme izzott elő, mint eleven parázs. Nem adott ki hangot, de Nelle érezte a belőle áradó fenyegetést.

A lány kővé dermedt. Nem próbált meg elfutni, fogva tartotta a vérvörös szempár, s nagyon is tisztában volt vele, hogy Londonba nem fog visszatalálni. Hogyan hozza vissza a valóságot ebbe a nem emberi világba? Némán nézte a kutyát, az pedig őt, s egyikük sem mozdult.
Aztán a Kopó lassan felemelkedett és egy lépést tett felé. Nelle hátrált, s ahogy a kutya egyre közeledett, úgy szaporázta meg lépteit. Aztán hirtelen megugrott.
Fejében felhangzott tulajdon hangja: most hibáztál! De akkor már rohant az életéért. A Kopó hosszú, elnyújtott ugrásokkal a nyomába eredt, s terelte az ismeretlen cél felé. Nelle szeme sarkából látta, hogy a kutya a gránitfalra ugrik, és az erek mentén siklik, akár egy rávetített árnyék.
Nelle felsikoltott, s megtörte az üldözés csendjét. Száguldása közben kitörölte szeméből a rettegés könnyeit, s megpróbált mélyeket lélegezni. Torkába ezernyi jégszilánkként szúrt a hideg levegő, sós ízt érzett. Vér?
Nem tudta, mennyit futott, míg végül felbukott, de a földön fekve úgy érezte, ugyanannak a sziklatömbnek az árnyékában fekszik, ahonnét elindult. Hátracsúszott, és a Kopóra meredt, de a kutya nem jött közelebb. Leült a földre és várt. Mögötte a szürke derengésből kezdett előbontakozni a falka.
Nelle térdére hajtotta a fejét, és behunyta a szemét. Nem hallatszott semmi nesz, s így nem is tudhatta, vajon a Kopók ott vannak-e még, vagy már elmentek, de nem is akart meggyőződni róla. Olyan hűvös volt, és annyira nehéz volt felemelni a fejét…

Léptek koppantak a kövön. Nelle erre felnézett, s tágra nyílt szemmel meredt a jövevényre.
Magas férfi közeledett sárga és vörös rombuszokból varrt Harlekin-ruhában, valószerűtlenül keskeny, sápadt arca világított a kék selyemgallér felett. Aranybarna szeme mosolyogni látszott, s a kutyák mind meghunyászkodtak előtte, bár szemükben felizzott a gyűlölet lángja. Izmaik ugrásra készen feszültek, fogaik megvillantak.
– Bocs a késésért, kis hölgy. De elfutottál.
A férfi Nelle elé lépett és kinyújtotta a kezét. A lány felnézett. – Te vagy az?
– Nem én vagyok Daniel, ha erre gondoltál – felelte a Harlekin, és felsegítette Nelle-t. – No gyere, én vagyok az éjféli gyors Londonba. Ha lekésed, várhatsz ítéletnapig, vagy amíg a Kopók haza nem kísérnek. Előbb-utóbb elfogy a türelmük, tudod.
– Ne… azt nem akarom – borzongott meg Nelle, és közelebb húzódott a Harlekinhez.
Kiléptek a Kopók gyűrűjéből. Mikor elindultak, Nelle észrevette, hogy a kutyák biztos távolból követik őket, mint szürke, karcsú szatellitek. A szemek rezzenéstelenül vöröslöttek.
– Almabor.
– Nem kérek – felelte Nelle.
– Én vagyok Almabor – jegyezte meg a férfi, és hirtelen megtorpant.

A házak között fehér üsző várakozott, tekintete Nelle-re szegeződött. A lány hirtelen megérezte a tépelődést és vágyakozást, ami az állatból áradt, de nem tudott neki nevet adni. Miért? kérdezte magában.
– Tehát ezért tudtál átjönni ide. Talán még a Kertbe is eltaláltál volna – mormolta Almabor, majd szigorúan lenézett rá. – Ne fogadd el, amit az üsző ajánl, csak ha biztos vagy benne, hogy két világ mellé meg akarod kapni a száműzetést is.
Nelle üres tekintettel nézett vissza rá. Nem értette.
A Kopók lassan megindultak, és egyre gyorsulva az üsző felé ügettek.
– Ne! – kiáltott fel Nelle.
Almabor visszatartotta. – Csak hazakísérik. Oda, ahová való – mondta, miközben pillantása szinte átfúrta a lányt. Figyelmesen fürkészte Nelle arcát. – Nem először találkoztok, ugye?
Nelle biccentett. – Már láttam – felelte, s aggódva az üsző után nézett, aki dübörögve vágtatott el a szürkeségbe, nyomában a nyúlánk Kopókkal. – Biztos nem…?
– Ne kérdezz, mert itt hagylak. Azt gondoltam volna, hogy ez a hely épp elég a magadfajtának, hogy elvegye a kedved a kérdezősködéstől.
Nelle elhallgatott. Gondolatban az üszővel együtt vágtatott a gránitházak között.
– Elviszlek a világodig – szólalt meg Almabor, mintha ez teljességgel közönséges és magától értetődő lenne. – Ott a végállomás.
– De…
Almabor lehajolt, s mélyen Nelle szemébe nézett. – Nem akarod tudni – mondta, s minden szava úgy kondult, mint egy marék föld egy koporsó fedelén.

Nelle beleburkolózott a valóságba, de az olyan volt, mint egy elszabott ruha: sehogy sem tudta kényelmesen belefészkelni magát. Iskolába ment, de nem erezte a tudás súlyát, találkozott Martinnal, de többé már nem kívánta, hogy ismét megfoghassa a kezét. A fiú és a család mind beleolvadt abba az arctalan felhőbe, amit valóságnak hívnak, és Nelle többé nem érezte magát a köd részének.
Égett benne valami, amit sehogy nem tudott kioltani. Olykor tehetetlen düh rázta, mert tudta, hogy miért nem találja a helyet. Miért mutattad meg a másik valóságot, kérdezte a semmitől, ha utána elveszed?
Nem a sziklatömbökre vágyott. Valójában csak az üszőt várta minden áldott nap. Az állat azonban nyomtalanul eltűnt. Pedig tudni akarta, mi az a választás, amitől Almabor intette.
Nem találta a helyét. De volt-e helyem itt valaha is? ötlött fel benne, mikor a konyhából a családját figyelte. A tálalópult kerete akár a képernyőé is lehetett volna. Minden idegen volt már korábban is. Mi változott hát?
A választásaim, gondolta. A lehetőségeim.
Minden egy üsző szarvára van felakasztva.

Teribon egyre rövidebb időszakokra látogatta meg Seleny-t, s egyre türelmetlenebbé vált. Hiába fenyegetőzött azonban, ő maga is éppolyan tehetetlen volt, mint a doktor, aki megidézte. Valahányszor megjelent, egyre hamarabb kezdett kifakulni a valóságból, ahogy a világ megkísérelte kitörölni testéből a másvilági foltot: a bohócot. A Kopók pedig eljöttek érte, hogy hazakísérjék.
Teribon nem találta a testvértestet, s a kutatás minden egyes nappal egyre reménytelenebbé vált.
– Tudom, hogy volt, akinek sikerült! – hangoztatta mindig. – Talán az üsző, aki elindult, ő is rátalált már a párjára!
Seleny nem törődött vele. Nem volt szüksége Teribonra, csak addig, míg a bohóc meg nem keresi az ő másvilági testét az összeolvadáshoz. Meditációi azonban sorra kudarcot vallottak, s nem találta meg a Kert kapuját.
Seleny kezdett türelmetlen lenni. Már London utcáit járva is csak a tömeget fürkészte, hol pillant meg valakit odaátról, amint evilági testvérét keresi. Teribon állította, hogy van, aki tudja, hogyan találja meg a párját, s nekik is csak ezt kéne valahogy megtudniok.
Tű a szénakazalban, gondolta Seleny.
Félresöpörte iratait, és kinyitotta a pralinésdobozt. Nem kereshetem örökké azt a nyomorult testet, gondolta. Teribon meg le van szarva. Kissé összehúzta magát. Sosem érezte magát biztonságban a bohóc mellett, a másvilági lény jelenléte olyan volt, mint egy viszkető folt a valóság testén, s Selenyt minduntalan az az érzés kísértette, hogy természet ellen való Teribon puszta létezése is.
Elgondolkozva szopogatta a pralinét, és bekapcsolta a televíziót.
Fel kéne hagynom ezzel az egésszel, gondolta, bár tudta, hogy késő. Túl sokat tudott meg már így is a Kertről, hogysem megálljon itt, félúton.
A híradóban éppen a tömeget mutatták, amint London utcáin összeverődik, kisebb közlekedési dugót okozva. Baleset, gondolta, s már éppen átkapcsolt volna – nem bírta a vér látványát -, mikor megpillantotta a fehér üszőt, a forgalmi akadályt magát.
Bár nem látta, hogy bárki is átlépett volna az üsző testén, minden kétséget kizáróan tudta, hogy a Kertből jött. S hogy a testvérét keresi. Ha pedig egyszer Londonba jött, akkor azt legközelebb is megteszi.

Daniel végigszáguldott a világ lenyomatán, kereste a személyiségek örvénylő tömegében azt az egyet, amit most mindennel jobban ismert. Nem kellett volna lemerülnöm a lelkébe, gondolta. Nem kellett volna napokon keresztül bujkálnom benne, kutakodnom a titkai között, keresni a választ, hogy miért van rajta a Kert ujjlenyomata.
Most már késő.
Daniel most már tudta, hogy Nelle nem hajlandó elfelejteni, amit látott.
Érzések fonták körül, s hatodik érzékével végigszimatolta őket. Elkapta Nelle illatát, és sebesen megindult a csapán. Fájdalmak és örömök suhantak el mellette, még meg sem született gondolatok, melyek belekapaszkodtak, s megpróbáltak szétcibálni. Oldódj fel bennünk, hívták.
Daniel elzárta tudatát, csak Nelle nyomára figyelt. Egyre gyorsuló ütemben zuhant bele a lány lelkébe, akár egy kútba.
Állj.
Remegve megtorpant a küszöbön. Találomra elkapott egy tudatot Nelle közvetlen közelében, és magára rántotta a hozzá tartozó testet.
Tapintás. Puha pulóver. Melltartó.
Nem. Danielt rendes körülmények között nem érdekelte, kinek a testet ölti magára, de most találkája volt, és nem volt benne biztos, hogy Nelle örülne neki, ha egy asszony mutatkozna be neki Danielként. Kicsusszant a testből, vissza az érzelmek és gondolatok szökőárjába, és ismét körbeszaglászta a lány környezetét. Megérintett egy újabb tudatot, majd habozás nélkül a háttérbe taszította.
Szeme előtt lassan kiélesedett az utca képe. Nelle mellette állt a buszmegállóban, s mogorván méregette a járókelőket. Daniel felülről lenézett rá, majd gyorsan végigfutott új testén. Kényelmesnek tűnt.

Nelle-t véletlenül meglökte egy idős férfi, mikor a menetrend felé hajolt. – Hé! – kiáltotta a lány sértődötten.
Nem bízik senkiben, gondolta Daniel. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy bújócskázik egy kicsit Nelle-lel, és körbeszalad a tekintetek ablaka mögött, de aztán sóhajtva letett róla, és köhintett. – Vártál rám? – kérdezte.
Nelle felé kapta fejét, s szeme összeszűkült. Daniel tudta, most gyűjti össze ismét az erőt ahhoz, hogy kibírhatatlanul undok legyen, s ezért gyorsan közbeszúrta: – Daniel vagyok. Már találkoztunk benned. Segíteni akarok, hogy mindent megérts.
Nelle arca kisimult. Mennyire más így, futott át Danielen, és hirtelen ráébredt, hogy valóban segíteni akar. Ilyen az, ha a halandóknak nem csak a bőrébe bújik bele az ember, gondolta szomorúan. Most már mindegy. Almabornak igaza van: most már felelős vagyok a sorsáért. Még ha csak részben is.
– Megérteni – mormolta Nelle. – Almabor azt mondta, hogy ne…
– Fütyülj rá, mit mondott Almabor, önző alak – mondta Daniel, és karját nyújtotta. – Kisasszony?
Mikor kissé odébb értek, Nelle kihúzta karját az övéből. – Ne hidd, hogy ezzel meg is bocsátok – morogta.
– Nem hiszem. Voltam a fejedben, emlékszel?
Nelle megrázkódott. Daniel tudta, miért, és sajnálta, hogy kicsúszott a száján a megjegyzés.
– Hé, kislány…
– Nem vagyok kislány! – csattant fel Nelle.
A francba, elfelejtettem, milyen érzékeny, gondolta Daniel. – No idefigyelj – mondta -, kezdem elveszíteni a türelmemet. Nincs értelme, hogy haragudj rám, mivel amúgy is a legjobb úton voltál afelé, hogy tönkre tedd az estéd. Én pedig csak segíteni akartam, ha nem így lett volna, nem emlékeznél semmire, és te is csak egy test lennél, amit használtam.
Nelle lehajtott fejjel hallgatott, majd kissé fojtottan megszólalt: – Ez kissé erős volt.
– Úgy látom, veled nem megyek semmire, csak ha nem kertelek.
Nelle a kavicsokat rugdosta.
– Úgyhogy legjobb lesz, ha elmondod, mit akarsz – nézett figyelmesen Daniel Nelle arcába.
– Élni – suttogta Nelle.
Egy darabig hallgattak, és Daniel félrenézett, míg úrrá lett pislogásán. – Úgy, ahogy eddig? – kérdezte végül.
– Úgy már nem tudok.
– Akkor velünk?
Nelle bólintott. Ha eltűntök, mondta a tekintete, akkor légüres térben hagytok. Elvettétek a régi világomat, és nem adtok helyette újat. Daniel beleborzongott a pillantásba, ő tudta, ez mit jelent. Visszafogni egy kezet, mint egy angyal.

Az üsző patája nem adott hangot az aszfalton. Lassan, lehajtott fejjel ment, kereste az ismerős szagot. Fáradt volt, léptei nehezek voltak.
Hangokat hallott. Felkapta a fejét.
Háta mögé két ember lépett ki a kapualjakból. Bár a szemük szürke volt, ugyanaz a fény égett bennük, mint a Kopókéban. Az üsző ismerte ezt a pillantást, és megugrott. Az emberek utána rohantak, akárcsak a kutyák, a peremvidék őrzői.
Az üsző felbőgött, és berontott a deszkakerítéssel körülvett udvarba.
Akkor pillantotta meg a bohócot. A szeme tágra nyílt, és busa fejét leszegte. Szarvai ide-oda inogtak tanácstalanságában.
Kötél suhant, és hurok csúszott a szarvára. Az üsző megvetette lábát, és meglepetten felemelte fejét. Összenézett a bohóccal, aki elmosolyodott.
– Hívd a testvéred, és akkor elengedünk!
Az üsző remegett, fehér szőre úgy borzolódott, mint a szélfútta fű. Végül az égnek emelte orrát, és behunyta a szemét. Némán kiáltotta el a hívást.

Nelle a kezébe vette az ólomfigurát és az ecsetet. Óvatosan a festékbe mártotta a szőrszálak végét, és nekilátott rendjeleket pingálni az ólomkatona mellkasára. Ujjai közt alig rezzent az ecset. Mikor érezte, hogy a keze remegni kezd, letette a figurát és várt. Odalent zúgott a porszívó.
Mikor ismét kezébe vette az ólomkatonát, elgondolkozott. Tudta, hogy Daniel nemsokára ott lesz a téren a ház előtt, és egy új testben várja. Nelle nem volt benne biztos, hogy ismét találkozni akar vele, mégis türelmetlen volt.
Van valami, amiről Daniel ne tudna? kérdezte magától, s szíve tájékán fagyot érzett. Ilyen az, ha nincs semmi titkod. Csak te nem tudsz senkiről semmit, csak te nem vagy képes mások szívébe látni.

Nelle letette az ólomfigurát.
Valami nyugtalanság fészkelte be magát a vérébe. Valami hívta, valami, ami nyártól és mezőktől illatozott. Nelle azon kapta magát, hogy már a cipőjét húzza fel. Mennem kell, gondolta. Daniel meg úgyis megtalál majd, ha akar.
Mintha lelke köré vékony Ariadné-fonal lett volna hurkolva, mely kivezette a házból, át a téren, át a városon. Nelle nem szállt buszra, gyalog ment, s a bőre alatt bizsergő érzés szerint fordult be a sarkokon, mászott át kerítéseken. Napfényt érzett az arcán, noha borús idő volt, sárga foltok táncoltak körülötte, akár aprócska napok. Valami hideg érzés futott át rajta hirtelen, de arcához nyúlt, s letörölte magáról, mint a pókhálót.
Befordult egy sikátorba, és belépett egy építésre váró telekre.
Megtorpant. Az üsző egy oszlophoz kötve ragyogott, mellette hárman álltak, egy kopottas öltözékű, bajszos úr, egy bohóc, és valaki, aki bírt a londoni otthontalanok minden jellegzetességével. Nelle meglepetten tett egy lépést előre.
– Ő az – szólalt meg a bohóc, és feljebb tolta széles karimájú kalapját.
Nelle mögött nyikorogva becsukódott a fakapu, s egy újabb csavargó dőlt neki a deszkáknak.
A lány az üszőre nézett. Nem hagyhatom itt, gondolta, de a bohóc tekintete megrémítette. Reszketni kezdett, majd hirtelen sarkon fordult, hogy valamiképp félrelökje a kaput támasztó csavargót. Minden idegszála megfeszült. A bohóc szemében felismerte azt a túlvilági csillogást, aminek párja az üsző tekintetében tükröződött, ez azonban hideg volt és keserű.

Ekkor a kapu kivágódott, s a csavargó térdre esett. Egy kövér asszony zuhant be a telekre, s kapaszkodott meg a kerítésben. – Gyere! – intett Nelle-nek, épp csak egy pillanatra emelve fel tekintetét. Szeme tágra nyílt, mikor a négy alakot megpillantotta odabent.
A bohóc előrelendült. – Ne törődjetek a lánnyal! Ott van, akit keresünk! – rikoltotta.
Minden mozgásba lendült. Nelle érezte, hogy az asszony elkapja a karját, és kirántja a kapun, aztán futásnak eredtek, nyomukban ott rohant a bohóc és a két csavargó.
– Egy sportosabb testet kellett volna kerítenem – zihálta az asszony -, de a környéken csak ez volt.
Nelle nem válaszolt, ajkát összepréselve rohant, mintha csak a Kopók kergetnék.
– Fuss, Nelle – tolta meg a lány derekát az asszony. – Én… ugrok.
Az asszony megtorpant, s mikor Daniel távozott a testéből, szívéhez kapta a kezét, és a házfalnak tántorodva lihegett. Nelle nem várta ki, mi történik, ha a bohóc és a két csavargó odaérnek hozzá, hanem rohant tovább, miközben kétségbeesetten pásztázta az utcákat az élet jelei után.
Kirobbant egy forgalmas utcára, s a járókelőket félrelökve tovább rohant. Kabátja lecsúszott válláról. Egy öregember ugrott elé, majd balról egy utcakölyök. Nem lassított, úgy kerülte ki mindkettőt, s szaladt tovább lélekszakadva, nyomában a három férfivel. Egy fiatal fiú utána fordult, és a nyomába eredt. Nelle úgy érezte, már időtlen idők óta rohan, s hogy izmai immáron teljesen függetlenek az akaratától, mikor megérezte a fiú kezét a derekán, ahogy tolta előre, támogatva a rohanásban.
– Daniel? – zihálta Nelle.
– Kár, hogy te nem tudsz váltófutást játszani – lihegte mögötte a fiú. – Kénytelenek leszünk felszállni arra a buszra!
Előttük húsz méterrel éppen kinyitotta ajtaját egy busz. Nelle hátrapillantott, de a bohóc és két társa valamivel le voltak maradva mögöttük. Nem néztek körül, úgy rohantak át az úttest túloldalára a buszhoz. Dudák harsantak fel körülöttük. Nelle mellett csikorogva elsuhant valami fényes kék, Danielt oldalról súrolta egy visszapillantó tükör, s egy pillanatra összegörnyedt. A busz csengetett.
Nelle bezuhant a busz lépcsőjére, majd hátrafordult, s maga után rángatta Danielt. Mikor az ajtó becsukódott, mindketten összeestek a padlón, s hisztérikus kacagásban törtek ki. A bohóc arca mögöttük maradt az utcán, a tömegben.

Nelle ügyet sem vetett rá, hogy az egész busz néma csendben, döbbenten figyeli őket, feltápászkodott, és megigazította a kabátját. Daniel az oldalára szorította kezet, és fájdalmasan vigyorgott rá.
– Kik voltak ezek? – kérdezte Nelle, ahogy arcáról lassan leolvadt a mosoly.
– Eltört egy bordám – felelte Daniel.
– Majd kicseréled a ruhád – vetette oda gonoszul a lány. – Szóval: kik voltak ezek?
– Szeretnéd ország-világnak kikürtölni, vagy tudsz várni egy kicsit? – állt fel Daniel, és arcán fájdalmas fintor futott át.
– Meddig? – kérdezte Nelle, s eszébe jutott az üsző, az ő hófehér, gyönyörű üszője. Szíve elszorult, s dühösen meredt Danielre, mintha az ő hibája lenne az egész.
Daniel leült. Sápadtnak tűnt. – Míg hazaérünk. A mi házunkba.

Nelle elindult felfelé a dombra. Még hallani vélte Daniel utolsó mondatait: Fent, a ház a nyírfákkal. Én itt kiugrok – a testemnek kórházba kell jutnia.
Nelle elővett zsebéből egy félig megkezdett csokoládét, és majszolni kezdte. Kétoldalt kertes házak sorakoztak, a zöld gyepen összegereblyézett, nedves avarhalmok álltak, némelyik ablakra már kifüggesztették a karácsonyi lámpafüzéreket. Az emberek elhaladtak a lány mellett, aki csak futólag pillantott rájuk, tökéletesen idegennek érezte ezt a külvárosi békét. Szájában elolvadt a csoki és édessége dacára kesernyés ízt hagyott maga után.
Megszaporázta a lépteit. Minél előbb ott akart lenni, hogy feltehesse a kérdéseit. Ha tudják a válaszokat. Úgy tűnt, Daniel sem ismeri a bohócot.
Nyírfák fehérlettek jobb kéz felé egy vörös ablakkeretes családi ház előtt. Ágaikon itt-ott még lengedezett egy-egy aranysárga levél, törzsükön feketén ásítottak a foltok, mint megannyi száj. Nelle belépett a sövénybe vágott kapun keresztül, és átsétált a hullott levelekkel beborított kerten, melyet szemmel láthatólag már régen nem gondozott senki.
A vörös ajtó elé lépett, és becsöngetett. Hallotta a csengő dallamos visszhangját, aztán a lépteket. Öntudatlan mozdulattal lesimította haját, és felszegte a fejét. Most, gondolta. Olyat kapnak, hogy…

Az ajtó kinyílt, és Almabor nézett le rá. – Gyere be – állt félre azonnal az útból a Harlekin. – És eszedbe ne jusson kivágni a balhét: én figyelmeztettelek.
Nelle-ben bennszakadt a szó, és némán belépett Almabor után. A ház fehér volt és derengő, mint egy üvegkalitka, a falak csaknem üresek, a padló világos deszka, a bútorok sápadt színűek, akár egy álom. Nelle kérdőn a férfire nézett.
– Fel a lépcsőn. A nyitott szoba.
Almabor előreengedte Nelle-t. A lány elindult felfelé, s egy pillanatra visszanézett, vajon a Harlekin haragszik-e rá, de a férfi arcáról semmiféle érzelmet nem tudott leolvasni.
Az emeleten fehér ajtók sorakoztak jeltelenül. Az egyik szobából kiáradt a piszkosfehér délutáni napfény, s végigömlött a halovány deszkákon. Halk lélegzet borzolta odabent a csendet.
Mikor Nelle belépett, egy ágyat látott, melyben szőke fiatalember feküdt. Pilláit félig leengedve nézte a lányt. Haja szétterült a párnán. Volt abban valami szokatlan, ahogy feküdt, de Nelle nem tudta megnevezni, mi az.
– Helló, kislány – mosolyodott el melegen a fiú, és feljebb csúszott a párnán.
Nelle félrehajtotta fejet. – Daniel?
A fiatalember biccentett, és Almaborra pillantott. – Hé, Almabor, mi lenne, ha felbontanánk azt a portóit a vendég tiszteletére?
– Ne fáradj – horkant fel Nelle, és ledobta kabátját az egyik székre. – Ez te vagy, vagy az egyik ruhád?
Daniel arcán fájdalmas mosoly futott át. – Én.
– Szóval végig volt saját tested – kezdte lassan Nelle. – Akkor miért? – hirtelen előrelépett, és teljes erőből pofon ütötte Danielt. Jól esett a sajgás a tenyerében, a bőr égető bizsergése, jó volt látni, hogy a másik feje félrecsuklik, s arcán vörös folt üt ki. Nelle hangosan zihált, fojtogatták a könnyei. – Csak szórakoztál velem… te strici… – elakadt a szava. Almabor néma jelenlétét érezte a hátában.

Daniel lassan felnézett, és lesütötte a szemét. – Sajnálom – mondta félszegen.
– Sajnálod – mordult fel Nelle. – Jó vicc.
Nelle ekkor észrevette, milyen lapos a takaró. Milyen rövidnek tűnik Daniel teste a paplan alatt.
Kínos csend támadt.
– Hát ezért – mondta Daniel.
Nelle nem szólt semmit, s mikor megszólalt, érezte, hogy elszalasztotta a pillanatot, amikor még bocsánatot kérhetett volna. Ezért nem tette. – Kik voltak azok az emberek?
– Az embereket nem tudom – Daniel Nelle válla felett Almaborra nézett. – A bohóc viszont a Kertből jött.
– Mi az a Kert? – kérdezte halkan Nelle, és valami megsajdult benne.

A meg nem fogható valóság. A világ tükörbéli párja.
A világ egy – de csak két felével teljes. Az, amit mi valóságnak nevezünk – és a Kert. A tudat peremen lebegő érzések. A ki nem mondott gondolatok, melyek valahol testet öltenek. Másvilági anyagukat azonban a valóság elemészti, s való világ kifakul a tükör túloldalán.
Ha lenne valami a világon kívül, onnét visszanézve egész lenne a kép, mint két réteg papírra festett alakok, amelyek egymást kiegészítik. Így, a papírlapon élve azonban a felület börtönében lakozunk.
A Kert a megmagyarázhatatlan, a természetellenes.
A Kert az élet hiányzó fele.
– És az üsző? – kérdezte Nelle.
– Az üsző te vagy – felelte Daniel.

A nyírfákat rázta a szél, elkapta a sárga leveleket, s elsodorta magával. Lassan esteledett, és az időnek kezdett foga lenni.
Nelle az ajtó előtt állt, és ismét csöngetett. Orrát pirosra csípte a hideg, ajka kicserepesedett. Nyisd ki, toporgott, s egyre dühösebb lett Almaborra, amiért megvárakoztatja.
Egész nap nyugtalanság gyötörte, és délután felé már érezte, hogy ismét meg kell látogatnia a két különös teremtményt, akikben összeolvadt az evilági és a másvilági, s akik egyszerre voltak mindkét világ részesei és száműzöttjei. Volt ideje gondolkozni. Most úgy érezte, készen áll arra, hogy ha az üsző megkeresi, elfogadja a felkínált lehetőséget.
Az ajtó továbbra is zárva volt.
Léptek hangzottak fel mögötte, a kerten átvezető betonösvényen.
– Almabor nincs itt – szólalt meg mögötte egy aggodalmas hang.
Nelle megfordult, s végigmérte a vele egykorú, skótszoknyát viselő diáklányt. Már majdnem kibukott a száján, hogy „jó a lábad, Daniel”, de érezte, hogy ez kegyetlenség lenne a részéről. – Hol van?
– A testvéred keresi – lépett mellé Daniel, és ajkát harapdálta. – Ki akarja szabadítani, mielőtt ártanak neki. De már itt kéne lennie.
Nelle összevonta szemöldökét. – Akkor most mi legyen?
Daniel megvonta a vállát. – Van valami ötleted?
– Látni akarom a Kertet.

Daniel rámeredt, a kölcsönvett azúrszín szemek elkerekedtek. Mikor megszólalt, hangja remegett. – Nelle, ne akarj meg jobban belefolyni…
– És ha elfogadom, amit az üsző ajánl? Tudnom kell, mi az, amit cserébe kapok. – Nelle ajka ingerülten reszketett.
Daniel sóhajtott, és karórájára nézett. – Rendben.
Elindultak lefelé az utcán, egymásba karolva, akár a jó barátnők. Daniel karja remegett. Most, most kéne kiszállni, magára hagyni Nelle-t, most, amíg még nem tudja, mi az, amit az üszőtől kaphat, izzott benne a gondolat. Szánalom tört rá. Megsebzi majd az árulás, de meggyógyul idővel. Daniel tudta, hogy akkor hibázott, amikor a két világ közti peremvidékre elvitte a lányt. Azt már nem lehetett elfelejteni. Azon már nem lehetett túllépni.
Daniel fázott. Tudta, hogy ugrania kéne, magára hagyni Nelle-t, de mégis tovább figyelte a lány elszánt arcélét, az összeszorított ajkakat, a csillogó szemüveget. Hirtelen fáradtnak érezte magát.
Pár utcával odébb Daniel elengedte Nelle-t, és felszaladt egy lépcsőn az egyik ház félemeletére. Becsöngetett, majd intett a lánynak, hogy kövesse – Gyere kislány!
Idős úr nézett ki a biztonsági lánc fölött. – Igen, kisasszony? Miben segíthetek?
– Szervusz, Nathaniel – Daniel ismét kézen fogta Nelle-t, akinek ujjai ugyan megrándultak a tenyerében, de nem húzódott el. – A kép miatt jöttem.
– Daniel? – kérdezte bizonytalanul az öregember, majd mikor a skótszoknyás lány bólintott, leakasztotta a biztonsági láncot.
– Nathaniel, ő itt Nelle – mutatta be a lányt Daniel. – Nem akarunk sokáig zavarni, csak meg szeretném mutatni a képet neki.
– Hogyne – hajolt meg előzékenyen az öreg, és kezet fogott Nelle-lel. – Erre.
Miközben átvágtak az apró, zsúfolt szobákon, Nathaniel elmesélte nekik a napját, de egyikük sem figyelt rá igazan. Daniel halántékán dobolt a vér. Fordulj meg, gondolta, meg mielőtt meglátja a képet. Aztán elmosolyodott, és előreengedte Nelle-t, miközben belül vérezni kezdett benne valami.
Nelle lélegzete elakadt.
Daniel lehajtotta a fejét.

Nelle-lel szemközt a falon egy kép függött. Valójában már ez sem volt biztos, mert a szobát csupán homályosan érzékelte, aztán zuhanni kezdett. Színeket látott örvényleni a négyzet alakú ablakban, növényeket, indákat, melyek szinte kirobbantak a keretből. Körbefonták Nelle-t, és magukkal húztak, be a képbe.
Felsikoltott, mikor a teste eltűnt, és ő feloldódott a kavargásban. A kis csíra, ami Nelle volt, vérvörösen lüktetett a kígyózó minták között. Megérintette valami fel nem fogható. Hirtelen megértette, mi történik körülötte.
Valami egyszerre puha és kemény felfogta esését.
Nelle kiszakadt a képből, de otthagyta maga mögött a megszerzett tudást. Felsírt, mint egy csecsemő.
Daniel támogatta a fotelhoz. Nelle hagyta, hadd beszéljenek hozzá azok ketten, nem akart tudni semmiről. Aztán hirtelen fellángolt benne a düh, mert egyvalamit biztosan megértett: – Át akartál ejteni – hallotta saját hangját. – Ez nem a valódi Kert volt.
Kinyitotta szemét, és Daniel tekintetét kereste, de a másik félrenézett.
– Valóban – ismerte be végül Daniel. – Ez csak egy horgony, ami a Kertet ehhez a világhoz köti. Nem kapu. Csak egy lánc.
Nelle tekintetében elszántság lángolt. – A valódi Kertet akarom látni.
– Nem akarod tudni… – de Danielből hiányzott Almabor tekintélye.
Nelle közelebb hajolt hozza, és fölényesen elmosolyodott. – De te mégis meg fogod mutatni.
Igen, suttogta valami Danielben megtörten.

Egyenesen, suttogta Daniel Nelle fejében.
A diáklány testét Londonban hagyták, és Daniel egy időre ismét visszaváltozott testetlen szellemmé, mely tetszése szerint ki-be járt Nelle tudatának kapuján.
A gránittömbök föléjük magasodtak, s némán őrizték az utat. Árnyékuk élesen elkülönült, noha nem lehetett látni a napot, mintha csak fekete papírból kivágott formákat terítettek volna a földre. Semmi nesz nem hallatszott, csupán Nelle cipőjének kopogása és a kabát surrogása.
Most kezdj el lassan futni, súgta Daniel.
– A Kopók?
Fuss! felelte erre a társa, és Nelle rohanni kezdett. Nem tudta biztosan, a Kopók ott vannak-e a nyomában, mert nem mert időt vesztegetni arra, hogy hátrapillant, de Daniel hangjának sürgető színezete beléoltotta a félelmet. Hangosan zihálva futott, át két óriási gránitépület között egy keskeny hasadékon, míg el nem maradt tüdejéből a levegő.
Fények cikáztak körülötte, s hirtelen megérezte, hogy Daniel többé nincs vele. Mellette alakot öltött az egyik száguldó fénypont, s a ragyogó ködből kibontakozott a szőke fiú, amint lélekszakadva rohan. Arcán nem látszott félelem, csupán valami várakozó ámulat. Egyre mélyebbre fúrták be magukat a hasadékba, s a falak kezdtek elhalványulni.
Ilyen lehetett Daniel, mikor még csak a Kertbeli fele élt, gondolta Nelle, és a fiú után rohant.

Kiugrottak a légüres térbe, s egy pillanatig csak lobogtak a levegőben, mint két, fényből szőtt fáklya. Aztán belehengeredtek valami zöldbe, és illatozóba, ami akár fű is lehetett volna.
Nelle-t érzések rohantak meg, melyek azonban nem a sajátjai voltak. Hangokat hallott szikrázni körülötte a levegőben.
…tudd…
Nelle feltekintet a ragyogó égre, mely kékebb volt, mint valaha, és megértette, hol van.
…az álmok…
Daniel feltápászkodott, s belenézett a kavargó ködbe, melyből előlépett néhány karcsú, orsószerű alak.
… a másik oldal…
Tétován lenyúlt, és figyelmeztetően megveregette Nelle fejet. A lány behunyt szemmel küzdött az ellen, hogy elsodorják a hangok.
Átléptem a tükrön, gondolta.
Daniel hátrálni kezdett. Szeme kifényesedett a nedvességtől.
…soha nem fogad be!
Vakító fénypászma robbant elő a semmiből, s ütötte át Daniel testét, aki az utolsó pillanatban, mintegy öntudatlanul Nelle elé mozdult. Felkiáltott, s hangja kéken és aranylón robbant ki a szájából, akár egy párafelhő. Lassan hanyatlott hátra, mintha a levegő meg akarta volna tartani. Nelle utánakapott, de kezén átsiklott a fiú teste.
Fakulok, gondolta kétségbeesetten, s Daniel fölé hajolt.
Vissza, formáztak Daniel ajkai, s belekapaszkodott Nelle-be.

Olyan volt, mintha egy felhőt vitt volna, testük minduntalan átsiklott egymáson, Nelle a valósághoz tartozott, de Daniel a Kerthez. A lány felragadta azt az illékony ködfelhőt, ami a fiú volt, és rohanva elindult a hasadék felé.
Daniel egyre testetlenebbé vált, ahogy a szürke gránittömbök kezdtek feltünedezni körülöttük, majd elolvadt kezében, mint a hó.
– Daniel? – kiáltott fel Nelle, s megperdült.
Itt vagyok, hangzott fel fejében egy erőtlen suttogás. Itt vagyok.
Nelle elsírta magát. Még mindig a hasadékban állt, egyedül, háta mögött a Kerttel, amiről most már tudta, hogy végtelenül idegen. Rémisztő volt a hirtelen rátörő vágy, mert ugyanakkor félte is azt a másik valóságot. Összegörnyedt, és megpróbálta elfelejteni azokat a színeket.
Mikor felpillantott, az üsző állt előtte. Érezte, hogy tudatában Daniel mintegy visszafojtja lélegzetét, s átfut rajta valami heves érzelem. Féltés? Vágy? Düh?
Nelle remegve megállt az állat előtt, s kinyújtotta felé a kezét. Az üsző reszketett, mintha fázna, majd váratlan mozdulattal Nelle tenyerébe nyomta az orrát, s lehunyta szemét. A lány keze minden egyes remegéssel valamivel beljebb siklott az üsző testébe.
Most, gondolta Nelle, és ő is behunyta szemet. Most, esetleg magamnak követelhetem mindkét világot. Vajon magam leszek vagy az üsző? Melyikünk kapja meg az ajándékot?
Aztán eszébe jutott a Kert, s hevesen elrántotta a kezét. – Menj! – kiáltott az üszőre – Eredj!

Az üsző tétován ingatta a fejét. Mikor Nelle nem mozdult, lassan megindult a ragyogás felé, minden lépessel egyre öregedve.
Daniel tudata lüktetett a fájdalomtól. Indulj, Nelle, suttogta. Almabor ott maradt. A Kertbe csalták.
Nelle habozva elindult a sziklatömbök között.
Azért, tette hozzá Daniel, nem vagy valami romantikus alkat.
Miért? torpant meg Nelle.
Én legalábbis megcsókoltam volna haldokló magamat, mondta Daniel, s nevetés gyanánt felköhögött pislákoló tudata.

Teribon megtorpant a Kert előtt. Tudta, hogy oda Almabor csak élete kockáztatásával teheti be a lábát, hiszen száműzött volt, mint mindenki, aki egy világ helyett kettőt birtokolt. Az egésszé vált lények birtokolták az álom foszló anyagát elpusztító erőt, ezért kitiltották őket a Kertből.
Almabor azonban nem állt meg, jött sebesen, sárga és vörös örvénylésben, mintha nem számítana neki, hogy mi lesz, miután Teribont elfogja.
A bohóc beleolvadt a fényességbe, de nem tudott elmenekülni, Almabor a nyomában volt.
-A két világ kell neked? – kiáltott rá a Harlekin. – Bolond! Mit tudsz te arról, hogy miféle világ nyílik meg előtted?
Teribon Almabor irányába fordult, és nekilódult. Nem félt. Itt, a Kertben ő volt az erősebb, segítője számtalan. Almabor azonban egyedül volt, egyetlen barátját pedig, aki utána jöhetett volna, Seleny várta egy üveggömbbel és a bohóc tanácsaival.
Nem, Daniel nem fog közbeavatkozni.
Teribon felrikoltott, és összecsapott a sárga lángokkal.

Daniel végigszáguldott a tudatok folyamán, s hol itt, hol ott merült alá, Seleny-t keresve.
Almabor eltűnt, dübörgött benne a gondolat. Almabort elkapták.
Aggodalom színezte sárgára gondolatait, s Daniel kapkodva szitálta át a tudatokat, azt az egyet keresve, mely biztosan elárul valamit Almabor hollétéről. Másodperc töredéke telt csak el, s ő már bejárta Londont. Lebukott az érzések közé, hagyta, hadd folyjon át rajta mások gondolata, s végül rátapintott Seleny tudatára, mely lüktetve szólította magához, akár egy fárosz.
Megkönnyebbültség futott át rajta. Végre.

Seleny már várta. Mikor megérezte a fejében tapogatózó tudatot, új csatornát nyitott elméjében, s szorosan tenyerébe zárta a bohóctól kapott üveggömböt. Fél pillantást vetett Almabor és Teribon dulakodására a Kertre nyíló tükörben, majd hagyta, hadd áramoljon át rajta Daniel.

Daniel zuhant. Mikor megérezte a különbséget az őt körülvevő tudatban, már nem tudott megállni, s pörögve hullott bele a sötétségbe.
Mozdulatlanság. Üresség. Konduló csend.
Aztán Daniel megértette. Felsikoltott.
Vajon mikor veszi észre Nelle, hogy az ágyban alvó Daniel többé nem ébred fel? Vajon ott marad-e egyáltalán az ágy mellett?
Csend.
Mozdulatlanság.
Vajon meddig?
Mennyi idő alatt koptatja el a lélek börtönét?
Csend.

Seleny a zsebébe süllyesztette az üveggömböt, majd a tükörre nézett. Teribon látszott felülkerekedni. Elgondolkozott, majd határozott mozdulattal az asztal éléhez csapta az üveglapot. Már nem volt szüksége rá. Csak a lány kellett neki, és az üsző.
A szilánkok a földre hullottak, bennük a Harlekin és a bohóc darabokra törött arcával.

Nelle másnap rájött, hogy Daniel nem ébred fel, hiába rázza. Mikor erre ráeszmélt, felpattant a székből, és az ajtóra meredt. Egy pillanatig csak állt, miközben szíve hevesen vert a torkában, majd megszállta a végtelen nyugalom.
Almabor szabadjára engedte az üszőt, aztán eltűnt. Most Daniellel történt valami. Egyedül maradt, és ekkor ébredt rá, hogy ez hiányzott neki.
Nelle nem torpant meg, hogy gondolkozzon. Tudta, akkor visszatérne a Kert emléke, s azt nem akarta. A fehér falakra gondolt, miközben lerohant a lépcsőn, ki az utcára, s belevetette magát az esőbe. Körülötte jegesen csillogott a járda, s az aszfaltról záporozva verődtek fel a cseppek, mikor egy-egy autó elhaladt mellette.
Nathaniel ajtaját könnyen megtalálta. Nekiesett, s öklével verni kezdte, hogy csaknem kiserkedt a vére. Mikor az öreg beengedte, űzött tekintetet vetett rá.
– Daniel és Almabor bajban vannak – zihálta, hajából csöpögött az eső. Hunyorgott, alig látta Nathanielt; szemüvege a kabátzsebében lapult, összehajtogatva.
– Ó – Nathaniel zavartnak tűnt, de lassan átragadt rá Nelle izgalma. – Tudod, hol vannak?
A lány elengedte füle mellett a kérdést. – Biztonságba kell vinnem a képet – hajolt közelebb az öreghez.
Nem nézett a Kertre, csak kabátja alá dugta a keretet, s rászorította a kezét, de még így is érezte a szöveten átsütő napmeleget. Hagyd abba, szisszent fel. A kép azonban tovább égette.
Lassan kihátrált Nathaniel lakásából, majd, miután kilépett, sarkon fordult, és elrohant, kabátja alatt a másvilág pecsétjével. Haza, futott át rajta, és hirtelen elfogta a vágy valami iránt, ami többé nem volt az övé. Le akart ülni a tévé elé, ólomkatonát akart festeni, a csajokkal beszélgetni, pattanások felett töprengeni. Hevesen megrázkódott, s rohant tovább, arcán, nyakán végigcsurgott az eső, s combjához tapasztotta a farmerját.

A kép a horgony, mondta magában. Lánc a Kert és a világunk között. Megszorította a festményt a kabát alatt.
Nem számított rá, hogy majd várni fogják, de az utca végében egy férfi állt szürke esernyővel, s egyenesen őt nézte. Nelle el akart rohanni mellette, de Seleny kinyújtotta a kezét, épp mikor a lány elviharzott volna mellette, s felcsillantott egy alma nagyságú üveggömböt. A fehér villanás megállásra kényszerítette Nelle-t, aki zihálva megtorpant. Kicsit összegörnyedt, nehogy kicsússzon kabátja alól a kép.
Nelle felismerte a férfit, ő is ott állt a bohóccal a téren. Kisimította haját az arcából, és fagyosan felnézett Seleny-re. – Mit akar?
– Nyugi, csak semmi hirtelen mozdulat – szólalt meg Seleny enyhén remegő hangon, mint aki nincs hozzászokva ahhoz, hogy másokat fenyegessen, s a megfelelő szavakat sem ismeri. – A barátod nálam van.
Nelle az üveggömbre nézett. Megvonta a vállát. – Na és? – és indult volna tovább, de ekkor Seleny felemelte a gömböt.
– Én… összetöröm – jelentette ki a férfi, s hangjából most végre kicsendült az elszántság. Nelle megtorpant. Szeretett volna továbblépni, de egy pillanatra megingott.
– Mit akar?
– Hogyan talált rád az üsző?
Nelle elmosolyodott, halványan, keserűn. – Á, csak nem maga is olyan akar lenni, mint ők? Tudja, milyen a Kert?
– Tudni akarom – lehelte Seleny, s merőn nézte a lányt.
Nelle behunyta a szemét. Megérintett lelkében valamit, s halkan megszólalt. Gyere, hívta a párját. Siess. Érezte, hogy a kettejük között feszülő húr megremeg, s az üsző egyre közeledik a valóság felé. Patáinak dübörgése Nelle szívverésébe csapott át, s az esőből előbukkant a nedvesen fénylő szőrű, hófehér üsző. Az állat megtorpant, mikor észrevette, hogy Nelle nem egyedül van, s szarvai megcsillantak.
– Kérdezze tőle – intett Nelle az üsző felé. – Ő talált rám.
Seleny tett egy lépést előre, s kinyújtotta kezét az üsző felé. Mikor megfogta az állat szarvát, az beleremegett az érintésbe, de aztán mozdulatlan maradt, csak szeme tágult ki a félelemtől. Nelle-re nézett. Elárultál, mondta az üsző tekintete.
Nem számít, üzente vissza Nelle. Nem lesz ideje bántani téged.
Nelle már-már elfordult volna, mikor Seleny hirtelen ránézett. – Fogd! – dobta oda neki a gömböt.
A lány gondolkodás nélkül elkapta. Daniel, bizseregtek ujjai.
-Viszlát – mormolta Nelle, és futásnak indult. Seleny-t egy pillanat alatt elfelejtette.
Miközben az eső végigvágott rajta, gondolatai visszagyűrűztek a Kerthez.

Lehet úgy élni, hogy részese vagy a fénynek? dobolt fülében a vér. És ha nem? hangzott a válasz, s ismét szemébe villantak a színek. Emlékezett a súlyra, ami ránehezedett, Isten gondolatainak visszhangjára, ami a levegőben zúgott.
Szabad megértenünk a világmindenséget?
Lehetünk teljesek, és mégis önmagunk?

A Kertben Almabor és Teribon összefonódtak a harcban. Testükről foszlányokban hullott le a valóság, ahogy eltérő lényeik sebeket égettek a másikba. Nem tudták, mióta keringenek a fényben, csak szorítottak egymást ádázul, s ujjaik egyre mélyebben izzottak a másik húsában.

Milyen egésznek lenni? Milyen lehet úgy meghalni?
Milyen úgy élni, hogy emlékszem a másvilágra?

Almabor szemét égettek a könnyek. Nem miattam, bizonygatta magának, ahogy megmarkolta Teribon egyik felfedett, csupasz bordáját, és feszíteni kezdte. A bohóc felsikoltott. Miatta.
Add meg magad, lehelte a Harlekin fájdalmas, gyönyörű angyalarccal, miközben a ködből kezdtek kibontakozni a kísértet-alakok. Megóvlak a teljességtől, testvér.

Nelle megtorpant a felüljárón. Milyen lehet – futott át rajta – lélek börtönében élni?
Hangosan zihált, s bőre eggyé vált a nedves rongyokkal, melyek valaha a ruhái voltak. Felemelte a gömböt.
Nem látta Danielt benne, nem tudhatta, ott volt-e egyáltalán. Fejében visszhangzott a fiú kérdése: mit akarsz?
Élni.
Nelle foga megcsikordult. Áthajolt a korláton, s elengedte a gömböt. Az megcsillant a sápadt fényben, aztán eltűnt a lent morajló forgalomban, csilingelő hangját sem lehetett hallani, ahogy szertespricceltek a szilánkjai.

Daniel felsóhajtott az ágyban. Egy pillanatra visszarobbantak tudatába a színek, tisztán érezte a párna melletti kancsóban álló rózsa illatát, ahogy még soha. Aztán feloldódott a folyamban.

Nelle előhúzta a képet, s a Kertet kifelé fordította, hogy ne kelljen ránéznie. Sajnálom, gondolta, mikor eltépte a horgonyt, s kiszakította a valóságból.
Valami hangot várt, de legalábbis egy fényvillanást. A kép azonban úgy szitált alá hosszú csíkokban, mint bármelyik közönséges, felhasogatott festmény. Nelle utánabámult, de nem tudta felfedezni a kerekek alatt a darabjait.
Mikor már rázta a hideg, kiegyenesedett, és körülnézett. A világ épp csak árnyalatnyit fakult. Ruhát kell váltanom, gondolta, és már nem emlékezett rá, hogy milyenek voltak a színek korábban.
Nelle zsebredugta kezét, s elővette szemüvegét. Megtörölte a lencsét. Halkan szipákolva elindult a buszmegálló felé.
Megpróbálta elfelejteni az ágyon fekvő Danielt, a Kopókat, de legfőképpen azokat a képeket, amik körbefolyták, míg a Kertben volt. Ezt egy ember sem vállalhatja önként, gondolta, amikor felszállt. Megpróbálta kiverni a fejéből az üszőt, akit elárult. Remélte, hogy végül elolvadt, és visszatért a Kertbe, mielőtt elszakadtak volna a két világot összekötő kötelékek. Szerette volna elfelejteni a titok peremén élt heteket. Az aszfalton szétzúzott üveg-életet.
Nem volt nehéz. Lassacskán ez is kifakult gondolatai közül.
Nelle azon kapta magát, hogy sír. A busz ablakához szorította arcát, és megpróbált visszaemlékezni rá, hogy miért.

(Scriptórium 2)