Vasorr

Címkék

(Második, „világfüggetlen” változat; 1998 július.)

Tirapp-ta-dí-da-da-tidó. Sötét van. A sarokban ülünk, gúvvadt, sárga szemmel, rothadó fogakkal, szakadt körmökkel, penészes bőrrel. Mocskosak vagyunk. Magunk vagyunk a mocsok. Tirapp-ta-dí. Talán már nem is vagyunk emberek, nem vagyunk már azok az aranyos, szeleburdi gyermekek, akik elcsatangoltak az erdőbe egy szép nyári napon. Dadogunk összevissza, dudorászunk, tadamm-tidó, habogunk, már magunk sem tudjuk megkülönböztetni a szánkon kifolyó nyálat a szavainktól. Egy ideig ez érdekes volt, amikor már nem fájt, de én meguntam mostanára, bizony, a sötétet is, meg a mozdulatlan rothadást is, meg a játékot a csontokkal. Különben is, a Banyának a koponyáján sincs már hús, és Mógi még a szemeit is kiszlopálta az üregeiből. Tadí. Sokunkkal csinálta ő is ezt. Tadó. Most meg hulla. Megettük szőröstül – abból igen sok volt rajta -, bőröstül, inastul és csontostul. Alig maradt valami, amivel játszhatnánk. Én már unom, az orrával sem játszom már. Pedig az vasból van. A nadrágom zsebében hordom. Akkora nagy, hogy nem esik ki a lyukakon. Holnap is ott lesz, amikor dúdolgatva továbbállok, méghozzá rögtön pirkadatkor, amikor a domb alján, a faluban a kakas kukorékol. Tirapp-ta-dí-da-da-tidó. Viszem a Banya orrát. Csak azt.

Szervusztok testvéreim! Aludjatok csak – én megyek. Szervusz, vérmocskos padló, szervusz, húségető kemence, ég áldjon, hosszú, kormos lapát, és titeket is, rothadó, kidőlt-bedőlt falak. Még egyszer visszanézek az ajtóból, az erdő pereméről, búcsút intek girhes testvéreimnek, a kívülről még mindig mézszagú viskónak, a nyitott ajtón s ablakon kifelé pillogó lukas edényeknek (a legtöbbe akár egy fél ember is belefér, vagy egy egész gyerek, tudom jól), a hosszú késeknek, a húsvágó-bárdoknak, a nyikorgó hurkatöltőnek, a kampóknak, a Banya csontjainak, no meg a ketrecnek. A testvéreim még mindig abban alszanak. Megszokták. Én is nehezen válok meg tőle. Ahol majd lakni fogok egyszer, ott majd én is csinálok egy ketrecet, ilyet, mint ez, mert nem szabad, hogy elfelejtsem, mi is történt itt. Ezért viszem a Banya orrát is. Intek még egyszer, aztán megfordulok, sarkamon perdülök, tirapp-ta-dí, da-da-tidó, nekivágok a göröngyös ösvénynek. Bántja a szemem a napfény.
Saját csontjaimnak nem köszöntem, jut eszembe öt vén tölggyel odébb, s mosolygok, félig rothadt mosollyal. Nem is akartam köszönni nekik. Legalább a csontjaim nyugodjanak békében, ha én már nem tehetem. Nyomorult Banya! Ráfázott, hogy meghagyta a lelkünket, s nem falta be azonnal.
Befőttet akart belőlünk csinálni.
Megfőztük elevenen, ahogy ő minket. Neki csak húsa volt, meg csontjai. Lelke már rég nem.

Napszálltakor eltűnnek az ösvények. Egyszerűen nem léteznek éjjelente. Elnyeli őket a fatörzsek szürkületbe forduló kéregbarnája, odavesznek a mélyzöld homályban, és hiába keresik őket az épp csak ébredő piciny csillagocskák, hiába a Hold, s hiába a sietős léptű vándorok. Az ösvények nincsenek már, tán sosem voltak ott. Pihenni térnek, együtt a sötét utakkal, a kivilágítatlan utcákkal, egyenesen a nemlétbe, az éjszakába. Én is velük szeretnék menni, soha vissza nem jönni – tadí, tadó, ott maradnék, én, a manó. De nem mehetek: maradok hát, itt és most, alkonyatkor. Ez az az idő, amikor a gyerekek otthon paplant húznak a fejükre, ha netán ébren vannak még – mi is sokszor tettünk egykor így. Ez az az idő, mikoron vigasság kezdődik ott, hol álmatlan emberekre lel az éj – tivornyák forgatagába, dáridó dalába, zárt ajtók mögé bújnak mind, hogy ne hallják meg a neszezést se az ablakok alatt, se a bokorban (ahol most én járok talán). Én is elvesztettem az ösvényt, nem is oly rég (már nem tudnék visszamenni a házhoz, tadamm, egyedül maradtam), de ez engem már nem zavar, tovább bandukolok a fák között, úttalanul dúdolgatok, magam is az vagyok, mitől egykor úgy féltem. Zsebemben a Banya orra, nehéz, hideg vasból. Nem bánt már. Épp csak előhalászom a rejtekéből, itt, a lombok alatti csillagtalan sötétben, amikor valami zörren a hátam mögött – vagy tán a fejem fölött, az ágak között? Kivicsorítom a fogaimat (ugyanolyan kicsik, mint régen, de sokkal, ó, sokkal erősebbek, nem kell engem félteni, még a Banya orrát is el tudnám harapni, mint ahogy el is, vagy inkább le is haraptam azon az éjjelen), megfeszítem a karomat – vézna vagyok, mint a legvéknyabb ág ott fönt, a szél is elfújna tán, ha ember lennék még. De ha a Banyát megöltük, mi négyen, bárki mást ízekre tépek én egyedül is, és hohó, nyálcsepp csurran, még kedvem is van hozzá, mert rég játszottunk már mással, mint a Banya maradékaival, és nekem hiányzik a játék. Zsebre vágom a Banya vasorrát, mert farkasok törtek rám.

Éhesek és gonoszok (furcsa nagyok, sárgán villog a szemük, és félig emberszaguk van), s a legnagyobb már harapná is a torkom, jajj-tadomm. Harapja is. Észvesztve harapja, aztán köhög, bár üres a pofája – engem már megettek egyszer, bizony, nehéz lenne másodszor is! Mire a másik kettővel végzek, ez megfullad majd. A második szürke bundás oldalról kap felém, de én visszakapok-harapok, és ó, mosolygok véres szájjal, ennek is leharapom az orrát (aztán le is nyelem, nem pököm ki, mint a Banyáét). A farkas, ez az orrtalan, bugyborogva vért hány (talán üvölteni próbál?), és elrohan az erdőbe. Kergethetném, de nincs kedvem. A harmadik követi – itt hagyják nekem a vezérüket, talán örülnek is a halálának. Vadásztam hát, tadí-tadó, ez pompás játék. Bár inkább a testvéreimmel játszanék, nem egyedül. De persze nem akarok visszamenni oda, ó, nem a világért sem akarom újra látni azt az émelyítően édes kalácskunyhót.

Megfordulok, s a szemébe nézek a hátramaradt ordasnak. Fagyos már a tekintete, és a nyelve is kilóg. Megdöglött, meg, a randa dög, torkán akadtam, bizony, de ő nem fog ott akadni az enyémen. Nekilátok, s ott, ültő helyemben megeszem. Meg se nyúzom. Lelket sem, csontokat sem hagyok – csak a vért a fekete füvön, meg a kiontott beleket, azokhoz nincs kedvem így fövetlenül, és igen, kipöccintem és megtartom az első vadászat emlékéül az egyik szemét is. Akkora a hasam, mint a Banyának volt, amikor Mógit megette (hogy jajgatott szegény, miközben a kemencében pirult!). Ha azt a másik farkast is lenyeltem volna, tadamm, akkora lennék, mint amekkora a Banya volt, miután engem is befalt, rögtön Mógi után – jajj, jajj, nekem is nagyon fájt a tűz, meg a fogai is, igen. Most itt lapul az orra a zsebemben, vasból van, bizony. Vasorr, vasorr. Ő meg halott. Megettük, testestül, lelkestül, mint ezt a farkast én itt. Leheveredek egy vén, százados tölgy alá, s előveszem az orrot ismét, mire a fák fekete levelei közül valami rám ront, hussanva, én pedig már harapnám is (bár püffedt vagyok kissé), de már látom, hogy mi az, és vigyorgok, teli szájjal, és kipiszkálok egy húscafatot a fogaim közül. Hát, ami így, hopsz, rám ugrott, az nem más, mint a Banya söprűje. Tirapp-ta-dí-da-da-tidó, repülni fogok hamarost. Felkapaszkodok rá (engedelmesen vár), de felszállni nem tud. Miért? Mert nem bír el. Ki kell okádnom a farkast (valamiért amúgy sem volt jó), de azért ez furcsa, mert a Banya teli hassal is tudott repülni vele. Lehet, hogy gyengébb így a seprű, most, hogy csak az orr van már meg egykori gazdájából? Vasorra volt, tirapp-tadó.

Csillagok fölöttem, sötétség köröttem. Visítok a forgatagban, rikoltok a halott éjben, s új dalt dúdolok. A zúgó erdőtől tanultam, zúú-húú, húú-tú. Zú. Száguldok, pörgök, forgok, a seprű visz, mindegy hova (régen, nagyon régen bármit megadtam volna azért, hogy felülhessek apám egyetlen, göthös lovára, de „kicsi vagy még!”, elzavartak). Zúúúúúú! Húúúúúú! Meg ne próbálj levetni magadról, seprű! Te vesznél oda hamarább. Jól van, jól. Huss, afelé a domb felé, oda tartasz? Mért oly nehéz a zsebemben a vasorr? Lehúz.
Kis tisztásra ereszkedünk alá, füstcsíkot és sült hús szagát eregető tábortűzhöz közel, haramiák közé. Rongyosok mind (bár én rongyosabb vagyok), gonoszak is talán (régen apám is rettegett tőlük, de én már nem félek, csöppnyi félsz sem mérgezi szívem). A rablók sikoltva futnak szerteszét, bokor és tüskék közé vetik magukat mindahányan, rettegnek tőlem. Pedig csak egy kisgyerek voltam, s most sem vagyok olyan, mint a Banya, még ha söprűn jövök akkor sem. Ha tőlem így megijedtek, ha tőlem így szaladnak, vajon hogy futottak volna, ha őt látják meg egy teliholdas éjszakán, seprűnyélen lovagolva?
Ho-hó, nyársakra húzott sült hús hever szanaszét a fűben – vaddisznó lehet talán -, éhes vagyok, mert a farkas bizony rossz volt, ki is köptem. Talán a szőre volt túl mocskos. Tirapp, tarapp, itt is egy nyárs, meg amott is, és van kenyér is, bár csak kevés, a tűzön pedig leves fövöget, foltos, kormos, forró kondérban (beh kicsi ez, a Banyáéhoz képest!), nem lesz több, mint egy kortyintás. A hús finom, jó fűszeres (soha nem ettem még tán ilyet), ki tudja, miféle uraságtól emelték el… De hiába eszem sokat, hiába falom be az összes haramia minden pecsenyéjét, nem telik a hasam, éhes maradok, egyre éhesebb.
Ujjammal csettintek, s hopsz-huss, a seprű már itt is terem, megragadom, vadászni viszem. A haramiák úgyis rosszak – de lelkük van, ó, az finom, attól talán csillapul ez a mardosás itt belül.

Másnap reggel mosolyogva ébredek, mohos, szürke sziklának vetett háttal, véres kézzel, fekete rongyaimban, jóllakottan. Akkor szomorodok csak el, egy hosszú nyújtózás és egy kis séta után, amikor ráébredek, hogy nagy éhemben, vad haragomban a seprűt is megettem, s akkor válik csak igazán rosszá a kedvem, amikor ráeszmélek, hogy az éjjelen elcsípett haramiának csak a kezeit és az egyik lábát ettem meg, a többi ott maradt, még a lelke is. Ó – hogy nyüszíthetett egész éjen át, tudom én jól. Nem is tőle telt hát meg a hasam?
Bizony, nem repülhetek többet a Banya söprűjével, trarapp, tadó, gyalog megyek majd, árkon s bokron keresztül. Tövis tép majd (én meg őt), ág is húz majd, de ha kell, kidöntök akár fákat is. Hja, felfaltam a söprű-varázst.
Bánatomban nekilátok a feltrancsírozott banditának. Fél fogamra sem elég.
Nem, nem, a lelke sem.

Ó-ó, rólad, te gyerek, te lányka, zörgő csontú testvéreim jutnak eszembe, no meg a magam sorsa. Itt lógtál egész éjjel, megkötözve, zsákba dugva, ágra akasztva? Kopognak a szemeid az éhségtől? Szívedet halálos félelem mardossa? Nyugodj meg. Nem bántalak. Én nem. Banditák sem ártanak már majd neked, farkasok prédája sem leszel, és ó, tirapp, tiró, a Banya sem, nem-nem, ő se szopogatja majd tört csontjaidból a velőt, nem csinál lekvárt véredből, befőttet lelkedből. Jer, te gyerek-lányka, kikötözlek (látod, én is olyasféle vagyok, mint te, igen, igen), kézen foglak és hazaviszlek. Még a dalomat is megtanítom neked, bár neked nem folyik majd nyál a szádból, ha dúdolod. Így szól: Tarapp, taró, eltévedt a manó, tidam-tidamm, na most akkor mi van? Tadó, tadó, csak vidámabb a manó, mert tarapp, taró, eltévedni de jó.

Ott, a völgyben, az ott a tanyátok, lányka? Éreztem én – bár hogy hogyan, honnét, nem tudom, talán ide is a Vasorr hozott – mutatta az utat, mint a haramiák tisztására? Menjünk hát. Kecsketejet fogok inni, és sajtot eszem majd hozzá. Elmúlik az éhem vajon? Tán még rokonunk is lakik itt, hisz nincs messze innét, alig pár dombnyira és alig pár kanyarnyira lehet a mi falunk – de arra én biztosan nem megyek. Mily csúfság lenne holtan beállítani. Ők bizton észrevennék, jóanyám és jóapám, többi testvéreim…
Ha élnek még egyáltalán.
Alig ötven téllel ezelőtt hagytuk ott őket.

Hogy örülnek az érkeztünknek! Talán már a szemeim sem olyan gúvvadtak, a tiszta víz lelohasztja kissé a püffedést, és talán a bőröm sem tűnik most épp oly betegnek – bár a penész nem tűnt el, és a számból se illant tova a bűzös rothadás. Még mindig magam vagyok a mocsok. A mocsok maga. És ezt tudják ők is, tudják jól, furán pillantanak rám, de örülnek, mert hazahoztam a kislányukat. Igaz, nem is sejtik, és soha nem is fogják, hogy halott vagyok, mint ahogy azt sem, hogy messze az erdő fekete mélyén, egy émelyítően mézszagú (hogy tetszett régen, jajj), kicsiny-hatalmas, csirkelábon forgó kalyibában enyésznek a csontjaim – és a testvéreim. Azt remélik, hogy egy pap majd kigyógyít a kórból, úgyis jön egy nemsokára, hisz az egyik szomszéd orrát leharapta valami az éjjel, az apját meg a tegnapi estszállta óta nem látták, keresni kéne talán, de ki tudja, mi van az erdőben?! Én. Csak nem kérdeznek, meg úgyse szólnék (nem tudok), de majd a pap kigyógyít a kórból, a némaságból – no igen, a dünnyögő nyálcsorgatásból. Ha így lesz, azt tervezik, befogadnak, hogy a jövő héten már mehessek is velük, a földesúr mezeire, kaszálni, mert bizony, itt az aratás ideje.
Ó-ó, tarapp, tada.
Aratás és kasza.
A kecsketej finom volt, akár maga a sajt és a cipó. De én éhes maradtam. Olyan rég nem ettem rendesen, jajj nekem, olyan régen nem ettem semmi finomat… Este, lefekvéskor mesét mond egy vénasszony, nekem, meg a többi tíz gyereknek. Szép mesét. A Vasorrú Bábáról szól a történet, meg talán rólunk (vagy a már előttünk befaltakról, mert bizony, volt ott sok csont, szépen faragott és mocskos egyaránt, meg befőtt és lekvár is, lélekből és vérből). Szegény gyerekek. Felfalta mindet a Banya. Itt az orra a zsebemben, tadam, tadó.
Azt meséli a lányka nagymamája, hogy a Banya csak kedves, fehér, ártatlan lelkekkel tud jól lakni (csak tudott, csak tudott – már megettük). Ezen én elgondolkodom, hosszasan. Ágyba bújok, akár a többiek, ők fejükre húzzák a takarót, sírnak, rínak – csak a lányka nem, kit hazahoztam, ő szótlan, fekszik csak, mint egy fadarab. Vajon mit csináltak vele a haramiák? Ó-ó. Lehet, hogy én leszek a Banyamanó?
Tarapp, tadí.
Tadó.

Csendben vagyok. Mint a holtak (higgyétek el, nekem nem túl nehéz). Csak a hús serceg néha a fogaim alatt, csak a vér loccsan-toccsan kicsit, csak a csontok törnek úgy, akár a faág, halk reccsenéssel (igen jó ez a velő, bizony). A lelkek fényesek. És finomak. És némák. Szót se szólnak. Ügyelek, hogy észre se vegyék: aludjanak csak. Örök nyugtuk lesz a bendőmben. A koponyákat letisztítom, zsákba rakom, egytől-egyig, tizenötöt, szépen sorban, ott fehérlenek, elviszem mindet (házat építek majd talán). Tadamm, tadó. Én lennék a Banyamanó? Nem lenne az jó.
Meghagytam egyet, egy lelket, azt, akit hazahoztam. A kislányt. Megígértem neki, hogy bántatlan, ha rajtam múlik, ártatlan lélek marad. (Igaz, letéptem és felfaltam a kezecskéit, hátacskáját, meg minden mását, de neki az úgyse kell, én meg évek óta nem ettem rendesen). Igaz, így már nem olyan fehér, vérszín inkább, de sebaj: hagyom aludni (hisz oly jól dúdolt velem), s hagyok neki még valamit, emlékül és ajándékba. Nekem már…
Nem kell nekem ez a vasorr.
Én kisfiú vagyok, ő a lányka.
Azt hiszem, hosszú időbe telik majd, mire oly rút lesz, mint az a Banya.
Addig ő lesz talán a fekete tündér.
Hohó, aztán meg az új boszorka!

És én?
Tarapp, taró, egy eltévedt kis manó.
Tidam, tidam, na és akkor mi van?
Tada, tadó, vigyorog a manó,
mert tarapp, taró, eltévedni de jó.
A reggel már az erdőben talál.

Utolsó hozzászólások   [Ugrás a fórumhoz]

    Vendég LeComte

    2003-07-03 11:04:27

    Telitalálat, gratulálok!



    pepe

    2003-07-03 19:09:30

    Én is olvastam már és emlékesztem is rá, de most sem tudtam kihagyni!

    Amon? Miféle utalás Ynevre?



    whoisnot

    2003-07-05 09:29:32

    pepe: több, mint egy hold, egy kis Ediomad... ilyesmi.

     

    mindenki: :) :)



    Vendég SiZo

    2003-07-17 17:27:08

    Megijedtem az elején, mert elég gyengének látszott, de végül kiforrott, egészzé állt és nagyon jó! Tetszik.



    Vendég kalem

    2003-12-31 17:39:14

    Hihetetlenül jó!

     

    Borzongató és talán egy kicsit bomlott is. Kísért. Napokra lekötötte sötét fantáziálásaimat, ami azért nagy szó. Maradandó.




belépés jelentkezz be    

Back to top button