Donnie Darko (filmkritika)

Kevés olyan film létezik, amelyet megnézve rögtön indulnánk vissza a vetítőterembe repetáért. Kevés olyan film létezik, amelynek varázsában még órákig ülnénk, elbűvölve. Kevés olyan film létezik, amelynek a végén egy briliáns csavar teljesen újraértelmezi az addig látottakat. A Donnie Darko ilyen film. És bár a 2001-es év egyik legjobb alkotásához, a tavalyi Titanic Filmfesztivál abszolút kedvencéhez és közönségdíjasához készülök kedvet csinálni, nem vagyok könnyű helyzetben: tudom, hogy mondataim szándékom ellen fognak dolgozni. A Donnie Darko komplex zsenialitásából adódóan ugyanis egy spoiler-mentes, szemezgető jellegű ismertető inkább riasztó hatású lehet (mint ahogy a filmmagazinokban olvasottak alapján barátaimmal együtt eleinte én sem szavaztam bizalmat a műnek), csak a teljes történet elmesélésével és a példásan életszagú szereplők körülírásával lehetne megértetni a film nagyszerűségét.

Mégis megpróbálom a lehetetlent. Valahol Amerikában járunk, idilli kisvárosban, az 1988-as év végén. Bush és Dukakis már javában kampányol a közelgő elnökválasztásra készülve, a slágerlistákon a Duran Duran és a Tears For Fears arat, a tudományos köröket éppen Stephen W. Hawking friss publikációja, a tér-idő utazást boncolgató Az idő rövid története foglalkoztatja, a VHS-korszakban pedig gombamód szaporodnak az önjelölt televangelisták, szektavezérek és egyéb „touch the screen”-sarlatánok. Ebben a környezetben próbálja megtalálni a helyét Donnie Darko (Jake Gyllenhaal), egy boldog családban élő különc kamasz, aki pszichotikus skizofréniában szenved, és gyakorlott holdkóros. Egyik alvajárása során meglátogatja őt Frank, a kétméteres nyúlszörny, és miután kicsalogatta a kertbe, közli Donnie-val: 28 nap, 6 óra, 42 perc és 12 másodperc múlva eljön a világvége. Rögtön ezután egy Boeing-hajtómű zuhan Donnie – Frank hívásának köszönhetően üres – szobájára, ám sem a rendőrség, sem a CIA nem tudja megmagyarázni, hogy milyen repülőgépről vált le a két és fél mázsás vasdarab. Onnantól kezdve Donnie élete gyökeresen megváltozik: Frank rendszeresen megjelenik neki, és így hamarosan kiderül, hogy a kisváros idillje sötét dolgokat rejt, beleértve a helyi lakosok többségének hipokrita viselkedését is (finom utalás: Donnie iskolájának kabalája és jelképe egy korcs). Új barátok és ellenségek lépnek Donnie életébe, de a világvégéig hátralevő idő egyre fogy – és bár főhősünk érzi, hogy minden mindennel összefügg (még Stephen W. Hawking és a Duran Duran is), az utolsó filmkockákig nem jön rá a megoldásra, mint ahogy a néző sem. A történet tehát első blikkre ijesztően zavaros, akár egy Lynch-szinopszis, ám a film fogyaszthatóbb (és megkockáztatom: sokkal inkább felhasználóbarát), mint Lynch agyonrajongott alkotásai.

A Donnie Darko egyszerre sci-fi és thriller, korrajz és tanmese, mégis – vagy éppen ezért – működik. Profin egyensúlyoz a műfajok között, lenyűgözve, egyszersmind zavarba ejtve a nézőt, a film végén mégis úgy állunk fel a székből, hogy mindenre ott volt a magyarázat a celluloidon. Ez elsősorban a forgatókönyvet is jegyző Richard Kelly-nek köszönhető, aki huszonévesen kuncsorogta össze a filmhez szükséges 4 és fél millió dollárt, többek között Drew Barrymoore produkciós cégétől. A művész első rendezése rögtön kultfilmmé vált (bármit is jelentsen ez) – lám, mégis van jó amerikai függetlenfilm, mondták az ítészek (a közönség pedig az IMDB adatbázisában a 88. helyig szavazta fel a Donnie Darkót), és rögtön megjegyezték Kelly nevét. Nem véletlenül: a film ereje kétségkívül a tehetséges rendező érdeme. Kelly leheletfinoman kezeli a műfaji eklektikát és a gyors érzelmi váltásokat, hangulatfestésben pedig máris a legnagyobbak közé tartozik (az egyik film eleji hosszú snitt akár önálló klipként is megállná a helyét). Külön kiemelendők még a profin elhelyezett korhű dalok (Joy Division, Echo & The Bunnymen, Tears For Fears, de természetesen a Duran Duran sem maradhatott ki), amelyek néhol már musical-betéti funkcióval bírnak, hangulat mellett mélyebb mondanivalót is hordozva.

A szereposztás a független filmekben megszokott „kezdő és/vagy olcsó karakterszínészek + egy-két kisebb húzónév” receptet követi. De milyen jól követi! Drew Barrymoore mint Donnie tanárnője, és (a jelek szerint még mindig aktív) Patrick Swayze mint a „Szeretet és Félelem” teleshop-gyülekezet vezetője dicséretesen háttérben marad (ugyanakkor mindketten pályafutásuk legemberibb szerepével gazdagodnak), a főbb szerepeket magyar néző számára kevésbé ismert nevek játsszák el. Jake Gyllenhaal a legtapasztaltabb színészveteránokra jellemző könnyed eleganciával lehel életet a címszereplő zavarodott figurájába, hol Jack Nicholson-i démonisággal, hol Koltai Róbertet megszégyenítő jámborsággal mutatva meg a sérült Donnie arcait – erről a fiúról még hallani fogunk. És Donnie saját kis külön világát remekül ellensúlyozza a „normális” karakterek színészi játéka – és most nagyon sok példát hozhatnék Donnie rezignált anyjától kezdve (Mary McDonnell) a srácot kezelő kétségbeesett pszichiáternőig (Katharine Ross).

Nehéz összefoglalni, hogy miről is szól ez a film, miért is érdemes megnézni, de úgy vélem, nem is szabad mindenáron választ találni erre a kérdésre. Mert a Donnie Darko igencsak ambivalens alkotás: már az alaptézise (az elkerülhetetlen megváltoztatása) egyetlen hatalmas ellentmondás. Benne van, hogy mennyire fontosak a hétköznapi hősök, ugyanakkor az is, hogy mennyire nem törődünk ezekkel a hősökkel. Lebilincsel, sokszor mégsem azon jár az agyunk, amit látunk. Végig nyomasztó a film atmoszférája, mégis hangosan röhögünk a humorán. Szórakoztat, ugyanakkor földbe döngöl. Gondolkodtató és feeling-mozi egyben, az idei év filmes meglepetése a magyar mozikban.

Donnie Darko (2001)
113 perc
Rendező: Richard Kelly
Forgatókönyvíró: Richard Kelly
Producerek: Drew Barrymore és sokan mások
Operatőr: Steven B. Poster
Vágó: Sam Bauer, Eric Strand

Szereplők:
Jake Gyllenhaal …. Donnie Darko
Holmes Osborne …. Eddie Darko
Mary McDonnell …. Mrs. Rose Darko
Maggie Gyllenhaal …. Elizabeth Darko
Daveigh Chase …. Samantha Darko
James Duval …. Frank
Patrick Swayze …. Jim Cunningham
Jena Malone …. Gretchen Ross
Noah Wyle …. Kenneth Monnitoff professzor
Drew Barrymore …. Karen Pomeroy
Patience Cleveland …. Roberta Sparrow/Halál Nagyi
Katharine Ross …. Dr. Lilian Thurman