Assasin

Hogy hol kezdődött? Nem is igazán tudom megmondani. Semmiképp sem ott, ahol a feleségem gondolja, vagyis az éjszakai támadásnál, hanem jóval előbb, amikor még minden normálisnak tűnt.

Befizettem egy társasutazásra, magamnak, és Marie -nek, a feleségemnek, utolsó, kétségbeesett próbálkozásként, hogy megmentsem házasságunkat. Látszólag tökéletes volt, egyenlítői ország, kisváros, háromcsillagos szálloda, tengerpart, sok napfény, és a mi pénzünkhöz mérten nevetségesen alacsony árak. A nagy kibékülés nem jött össze, a harmadik nap már egy izompacsirtával flörtölt a parton, de azért előtte udvariasan a tudtomra adta, mindennek vége köztünk. El voltam keseredve, és erre az egyetlen lehetséges módon reagáltam: Beültem a szálloda bárjába, és gurigattam le a feleseket sok sörrel. Már iszonyú részeg lehettem, ahogy vissza tudok emlékezni, már ülnöm sem sikerült egyenesen, amikor egyszer csak megjelent mellettem a fickó. Nem emlékszem, hogy bejött volna a bárba, vagy leült volna az asztalomhoz, ami nem is csoda, mivel az előtte eltelt másfél órára sem emlékszem egyáltalán, és arról is csak képregény maradt bennem, hogy kerültem vissza a szobámba. Elkezdtünk beszélgetni, először teljesen közömbös témákról, aztán egy kis idő múlva (Percek? Órák?) azon kaptam magam, hogy kitálalok neki mindent, hogy a feleségem vagyonos, én meg csak egy szimpla vízvezeték-szerelő vagyok, és a válással mindenemet elvesztem, na meg hogy esetleg fény derülhet a sikkasztásomra is, meg úgy általában mindent, ami akkoriban a lelkemet nyomta. Ő türelmesen végighallgatott, azután csak ennyit mondott:
-Én azt hiszem, tudok egy megoldást.
Szép lassan elmagyarázta, mire gondolt:
-Él itt a hegyek közt valahol egy szekta. Egy amolyan fanatikus – harcos társaság, akik a dzsihadot akarják folytatni a hitetlenek ellen, de pénzért hajlandóak mindenféle különmunkára is. Egyszerűen odamegyünk, és megalkudunk velük, aztán, pár napon belül valami sajnálatos baleset történik neje őnagyságával, amibe belehal, a leggondosabb orvosi ápolás mellett is. Errefelé az ilyesmi nem szokatlan dolog, a rendőrség nem nagyon fog nyomozni, ön pedig megörökli a pénzt, és a továbbiakban azt tesz, amit akar.

Az italtól kábán beleegyeztem, és a jó hírre rendeltem még egy kört magunknak. Az utolsó vodka azonban túl sok volt. Semmi másra nem emlékszem innentől kezdve, csak hogy reggel iszonyú fejfájással ébredtem, ruhában – cipőben a szállodai szobámban, a kezemben pedig egy cetlit szorongattam egy itteni címmel. Ahogy rendbe hoztam magam, felkerestem a tegnapi illetőt, akinek még a nevét sem kérdeztem, illetve nem emlékszem rá hogy kérdeztem volna. A papírfecnin levő cím pontosnak bizonyult, és egy fél óra múlva már a tegnapi ismeretlen mosolygó, barna képét láthattam. Egy dzsippel vágtunk neki, egy ideig a műúton, azután a sivatagban.
Még életemben nem jártam ilyen elhagyatott helyen. Ahogy a keskeny betonszalag eltűnt a horizonton, hirtelen rámtört az elveszettség érzése. Körös – körül, ameddig a szem ellátott csak kövek és por, kövek és por. Egy árva fa, vagy bokor sem élt ezen az ellenséges helyen. Az egyetlen látnivaló, – ha annak lehetett egyáltalán nevezni – egy hegyvonulat volt a távolban, ami ugyanolyan égővöröses színben játszott, mint az egész síkság a delelő nap égető fényében.

Alkonyodott, mire a hegyekhez értünk. Vezetőm, akiről közben kiderült, hogy Ali névre hallgat (Nem vagyok túl nagy ismerője ennek az országnak, de ez még nekem is álnévnek tűnt.), biztos kézzel kormányozta be a dzsipet egy kanyonba, majd minden átmenet nélkül le is állította a motort. Kiszálltunk, és gyalog folytattuk utunkat. Egy szerpentinen mentünk fölfele, balról egy szakadék terpeszkedett, jobbról pedig teljesen sima sziklafal határolta a kis ösvényt. A fal sima volt, mintha smirglipapírral csiszolták volna, és szabályos időközönként kis fülkék törték meg. Kíváncsian benéztem az egyikbe, és elakadt a lélegzetem. Nem láttam pontosan, mi van odabent, illetve láttam, csak a részletek nem álltak össze az agyamban. Kővé szikkadt hús, fehér csontocskákra tapadva, a fülke alján pedig vörös por.
-Ez, ez, ez ugye nem vér? – Kérdeztem Alitól
-De, az. De nyugodjon meg! Azok ott benn birkaembriók. A környékbeli babonás pásztorok szokták néha iderakni őket, hogy elnyerjék Allah jóindulatát.
Kicsit megnyugodtam, bár nem győzött meg teljesen, mivel az iskolai biológiaórák hatására fölrémlett valami olyasmi, hogy a birkáknak nincs szemfoguk, de mivel rossz tanuló voltam világéletemben, nem igazán bíztam a tudásomban.

Rövid séta után elértünk egy párkányra, ahol legnagyobb megdöbbenésemre egy katedrálist láttam magam előtt. Biztos vagyok benne, hogy semmilyen keresztény épület nem lehet a környéken, hiszen idáig sohasem jutottak el a Megfeszített hívei, de ez a tünemény leginkább egy keresztény katedrálisra hasonlított. Két oldalt szoborerdőt faragott ki az ismeretlen építő a homokkőből, középen egy gyönyörű bélletes kapuzatot, a kapu két oldalára pedig egy – egy életnagyságúnál jóval nagyobb szobrot, amik valami szablyás – szárnyas lényeket ábrázoltak, nem tudom, mert a művészettörténet sohasem érdekelt. Ali egyenesen a bejárathoz vezetett, és be is léptünk, minden késlekedés nélkül.
Egy hosszú, keskeny, és teljesen sötét folyosóra jutottunk, amin megállás nélkül haladtunk végig. Egyedüli támponton a tájékozódáshoz Ali a folyosó kijáratának világosabb négyszögében felsejlő sziluettje volt. Ahogy kiértem a sötétből, egy kellemes, egyetlen mécsessel megvilágított szobában találtam magam. A szoba egyetlen kijárata egy fekete pokróccal volt letakarva, és két burnuszos figura őrizte. Ahogy kiléptem, kezük megrándult AK-47 -esükön, de Ali pár szóval megnyugtatta őket. „A jó öreg Kalasnyikov! – gondoltam magamban – Errefele mindenki ezzel harcol.” Ali megállt a függöny mellett, félrehúzta, és intett, hogy lépjek be. Ahogy átléptem a küszöböt, megdöbbenésemben mozdulatlanná dermedtem egy pillanatra. A koszos pokróc egy hangárnyi méretű sziklacsarnokot takart, amit láthatóan szorgos kezek faragtak ki az élő kőből. Az előbbi sötétség után bántotta a szememet az aranyfüstlemezekről visszaverődő, és a mindenhol megtalálható kristálydíszeken szóródó reflektorfény, amit néhány ügyesen álcázott halogénlámpa adott. A terem padlóján szép, egyenes sorokban vagy két – háromszáz burnuszos ült törökülésben. Hirtelen azt hittem egy mecsetbe hoztak, de el kellett vetnem ezt a gondolatot, mert láttam, hogy minden ücsörgő lábán cipő van, már pedig minden iszlám templomba csak meztéláb lehet bemenni. Ahogy jobban szemügyre vettem a „híveket” feltűnt, hogy egyáltalán nem beszélnek, még csak meg sem mozdulnak. Egyetlen pisszenés sem hallatszott a hatalmas csarnokban, olyan csönd volt, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, csak hát éppen egyetlen légy sem tartózkodott a környéken.

Ekkor, mint egy varázsütésre, egy reszelős hang töltötte be a helységet, és ahogy körülnéztem, csakhamar a forrását is megtaláltam: A terem túlsó végében, egy amolyan oltár, vagy szentély előtt egy barna köpenyes – csuklyás figura szónokolt. A nyelvet ugyan nem értettem, de azt a taglejtésekből, és a hanghordozásából ki lehetett érezni, hogy nagy szenvedéllyel ellenez valamit éppen. Gondolom épp a hét főbűnről beszélhetett a híveknek, vagy a világuralomra törő USÁ -ról. A hívek ezt is ugyanolyan pisszenés nélkül hallgatták végig, és abból, hogy a végén nem kezdtek el éljenezni, azt szűrtem le, hogy talán nem akarnak azonnal felkoncolni. Ez kissé megnyugtatott. Ahogy befejezte, Ali odavitt a szónok elé. Közelről látszott, hogy rajta is burnusz van, de a derekánál a barna köpenyt egy aranykötéllel kötötte meg, és fölül a csuklyarész teljesen az arcába lógott, úgyhogy semmit sem láttam belőle. Ez a furcsa együttes valami leírhatatlan hatást keltett a háromembernyi vastag, díszesen faragott kőoszlopok, az aranylemezekkel borított oltárfülke, és a néma hívek előtt.
-Tehát, mi lenne a kívánságod, messziről jött testvérem? – Érdekes, hogy nem is lepődtem meg hogy tud angolul. Ennél a titokzatos pátriárkánál valahogy természetesnek tűnt.
-Hát … Izé … Szóval, van egy feleségem…
-Azt szeretnéd, ha meghalna?
-Igen, igen, igen, azt szeretném! – Vágtam rá mohón
-Akkor holnap este baleset fogja érni. Sajnálatos baleset.
-Mibe kerül ez majd?
-Semmibe sem kerül, de azt jó néven vesszük, ha adakozol szerény kis közösségünknek. Mondjuk a láncaid, az órád, és a gyűrűid. Na meg ne felejts el valamit: Minden terven túli halált ki kell egyenlíteni.
-Persze, persze! – Mondtam szórakozottan, miközben láncaimmal bíbelődtem. A vén sarlatán jól megkopasztott. Az ékszereim érhettek vagy harmincezer dollárt, de nem baj, ez aprópénz Marie vagyonához képest, holnapután pedig bánatos özvegyként rám száll az egész.
-Elnézést, hogy is mondta? Mi van a terven túli halállal?
-Ha a küldöttünk elhalálozik, önnek meg kell térítenie a kárt.
-Méltányosnak hangzik. Áll az alku!
-Akkor elő is készítem a küldöttet. Kérem, kövessen. Van fényképe a feleségéről?
-Igen, tessék! – Ezzel odaadtam neki egy igazolványképet, amit még odahaza csináltattunk. Ő elvette, és egy darabig mereven nézett maga elé. Illetve csak úgy sejtettem, hogy maga elé, mivel a csuklya miatt semmi sem látszott belőle.
-Igen! Ez jó lesz. Kérem kövessen!

Egy oldalhajóba vezetett, ahol sokkal szegényesebb volt a díszítés, hiányoztak az aranylemezek, kristálydíszek alig voltak, és reflektorok helyett is csak két kis izzó világított, sejtelmes homályba burkolva a hajó nagy részét elfoglaló gránitmedencét. A medence olyan volt, mintha valami áldozathoz, vagy kereszteléshez használnák, de homokkal volt tele, az oldalán furcsa faragványokkal, amik mintha valami nagyon hosszú, tekergő kígyót ábrázoltak volna. A pap megállt a medence mellett, és belemerítette a kezét. Fölemelt egy maroknyi homokot, és lassan átpergette az ujjai közt.
-Ez a világ lelke uram. A hegyek legvégső formája, minden élet alapja, a homok.

Majd elkezdett kántálni. Nem tudnám pontosan megmondani, mikor kezdte el, először azt hittem, csöndben áll, de pár perc múlva már hallottam valami morgást, valahol a tudatom szélén, ami aztán folyamatosan erősödött, míg végül azon kaptam magam, hogy titokzatos vendéglátóm karcos hangján valami ismeretlen rituálé szövegét ordítja, és a visszhangzó igéktől mintha hunyorogni kezdtek volna a lámpák az egész teremben. Erről azonban már nem tudtam meggyőződni, mivel valami más, valami lehetetlen látvány vonta magára figyelmemet: A medencében minden külső beavatkozás nélkül örvényleni kezdett a homok! Először csak pár szem gurult le egy miniatűr dombocska oldalán, majd egyre több, egyre több, míg a mélyebben levő szemcsék is megmozdultak. Egy ideig úgy tűnt, mintha hullámok csapkodnának a kis medencében, de aztán rendeződött a mozgás, és örvényleni kezdett a homok. Örvénylett, egyre gyorsabban, egyre szédítőbben, majd a tölcsér széle kezdett kicsapni az edényből. Ez után a levegőbe emelkedett, és elkezdett sűrűsödni. Tudom, furcsán hangzik, hogy sűrűsödni kezdett, de nekem akkor tényleg úgy tűnt, mintha egyre átlátszatlanabb lenne, és mintha feketés árnyalatok is megjelentek volna a sárgásbarna homokban.

Egyszer csak meggörbült az örvény, mintha kérdőjelbe akarna hajolni, de amikor a teteje a homok felszínéhez ért, hirtelen kiokádott magából egy kutyát. Nem tudom, miért neveztem el pont kutyának, hiszen pont annyira hasonlított kutyára, mint bármely más négylábúra a világon. Két hátsó lába izmos volt, szürke szőrrel borított, és puha macskatalpszerűen végződött, míg mellső lábai barnák voltak, bár ezek is ugyanolyan tappancsokban végződtek. A teste volt a legfurcsább az egész állaton, nem is tudom igazán mi miatt, de olyan „más” volt. Talán a csontjai és az izmai álltak másképpen, mint a földi kutyáké, vagy a mozgása volt lehetetlen? Nem tudok egész pontosan visszaemlékezni. A feje normális kutyafejnek nézett ki, eltekintve a ténytől, hogy se füle, se szeme nem volt, ezek helyén csak a teste első felét beborító, rövid, sötétbarna szőr remegett megszakítás nélkül. Igen, remegett, mert az állat pontosan úgy remegett, mintha fázna. Ahogy szilárd alakot öltött, a köpenyes alak abbahagyta a kántálást, és a feleségem fényképét a kutya orra alá dugta. Az megszagolta, majd szemek nélküli fejét a pap felé fordította. Az szó nélkül rámutatott az egyik törökülésben nyugvó hívőre. Kutya elrugaszkodott a medence pereméről, és egyenest az ülő alakra vetette magát. Földöntötte, majd jóízűen lakmározni kezdett a szerencsétlenből. A fickó nem is próbált védekezni, mozdulatlanul tűrte, hogy Kutya lassan, falatonként megegye. Amikor egy rántással együtt a burnusza is lerepült róla, megértettem, hogy miért.

A csuklya alól egy keleti arc került elő. Japán, vagy Kínai, nem tudom, sohasem tudtam a két népet megkülönböztetni. Az arca ugyan, akárcsak a teste kőmerev volt, de egy pillanatra a szemébe néztem, és amit ott láttam, attól elszállt a maradék kis önkontrollom is. Olyan mérhetetlen fájdalmat, és megkönnyebbülést, ami abban a két kocsonyás kis golyóban honolt, azt hiszem egy nagyváros is csak évek alatt termel ki. Üvöltve elrohantam a még mindig mozdulatlan hívek előtt, ki az ajtón, – a két fegyveresnek felocsúdni sem volt ideje – át a folyosón. Azt várná az ember, hogy a szabad levegő, a nyitott térség kissé kijózanított, de nem így történt, csak még jobban megvadultam. Annyira begőzöltem, hogy nem is emlékszem az ezután következő eseményekre, csak arra, hogy vadul kutatok a dzsip kulcsai után, aztán meg hogy bőgő motorral száguldok a pusztában, majd megint egy kis kihagyás, aztán arra tértem magamhoz, hogy a földön fekszem. Pár méterrel mögöttem ott volt a dzsip, felborulva. Ahogy körülnéztem, észrevettem, hogy pont az úton fekszem. Szerencsém volt, hogy őrületemben eltaláltam a helyes irányt, különben a sivatagban kellett volna szomjan halnom. Bár lehet, hogy akkor jártam volna jobban. Elindultam a város felé. Hogy miért, azt nem tudom, de éreztem, hogy ott valami fontos vár. Szeretem azt gondolni, hogy Marie -t akartam megmenteni, de ez nem fedi a valóságot. Egyszerűen csak ott akartam lenni, amikor megtörténik. Másnap délig gyalogoltam a végtelen betonszalagon, amikor végre jött egy autó. Fölkéredzkedtem, a disznó egy százasra levágott, mivel látta, hogy nagyon sietős.

A teherautó csigalassúsággal haladt, már alkonyodott, mire beértünk a városba. Kiszálltam, és egyből a partra rohantam. A feleségem már nem volt ott. Higgadtan, mintha éppen csak érdeklődnék, megkérdeztem a pincért, nem tudja -e hol lehet? Készségesen elmondta, hogy a Higgadt Nyúlba ment vacsorázni. Ismertem a helyet, az útikalauz szerint ott lehet a legjobb helyi ételeket kapni. Méltóságteljesen távoztam, majd az első sarkon rohanni kezdtem. Ekkorra már erősen sötétedett, lélekszakadva rohantam, hogy le ne késsem a műsort. Épp amikor odaértem, láttam, hogy Marie azzal az izomfiúval kart karba öltve sétál. Már csak egy olyan ötven méterre voltak az étteremtől, amikor a sötétből hirtelen előugrott Kutya. Nesztelenül haladt, én magam se vettem volna észre, ha nem épp arra nézek. Mint egy kilőtt nyílvessző vágódott ki az éjszakából, és azonnal támadott. Senki sem vette észre, de Izomgyuri valamilyen sugallat miatt, vagy nem is tudom, mitől, hirtelen felkapta a fejét, és pontosan a közelítő Kutyára meredt. Ezer emberből ezer ebben a helyzetben összecsinálta volna magát rémületében, de ez a fickó úgy látszik nem csak testfelépítésében emlékeztetett Conan -re. Ellökte Marie -t a támadás útjából, és egy tökéletes kohászegyenest vitt be Kutya homlokára, az azonban mintha meg se érezte volna, csak annyiban, hogy az ütés ereje ellökte prédájától. Újra lendületet vett, és elrugaszkodott, Izomgyuri azonban rávetette magát, és a földre rántotta. Ott birkóztak az aszfalton, és Izomgyuri egyértelműen vesztésre állt. Kutya talpai nem csak kinézetükben elékeztettek a macskáéra. Kieresztette centis körmeit, és birkózás közben módszeresen szétszaggatta Izomgyuri alhasát, aki tehetetlenül vergődött alatta, karjaival csak a csattogó agyarakat próbálta meg távoltartani. Ahogy egyre mélyültek a sebei, úgy fogyott az ereje is, és másodperceken belül kétségtelenné vált, ki lesz a győztes. Ám ekkor hirtelen vérveszteségtől ködösülő szemei egy pillanatra még felizzottak, és minden maradék erejét egyetlen fogásba sűrítette. Átkarolta Kutya nyakát, és herkulesi erővel szorította meg. Száraz reccsenés hallatszott, és Kutya összerogyott. Mire Izomgyuri feje a betonon koppant, már ő is odaát volt.

Ekkorra ocsúdott fel Marie annyira, hogy sikoltani tudjon. Nem is hagyta abba napokig, legalábbis ezt mesélik az ápolók. Hirtelen nagyon rosszul éreztem magam, amikor eszembe jutott az alku második fele: Minden terven túli halált ki kell egyenlíteni.” Reménykedtem benne, hogy Izomgyuri halála, és némi készpénz elsimítja majd a nehézségeket, de valahol a tudatom mélyén már akkor motoszkálni kezdett, hogy ennyi nem lesz elég. Szomorúan néztem Izomgyuri tetemét, véres mellkasát, kifordult beleit. Sejtettem, hogy épp egy hatalmas hőst láttam meghalni, de abban a helyzetben ez nem hatott meg. Lassan fölálltam, és elindultam.

A negyedik sorban vagyok tizenegyedik. A főzettől nekem is merev minden izmom, csak a szememet tudom mozgatni, de azzal nem sokat érek, mert a burnusz elég szűk látóteret hagy. Ha szerencsém van, egy éven belül sorra kerülök…