Hurok

„Első védelem a néma száj
Második az illékony halál
A harmadik ölelésre
tárt karral vár”

Mint valami idióta gyermekmondóka, amit körjátékokhoz dúdolnak a süvölvények, teljesen értelmetlen, ráadásul egy temetkezési vállalat mottójának fölöttébb illetlen is. Mégis, ez egy nagy múltú család, a Nifune ház mottója, reklámszlogenje és üzletpolitikája is egyben. E négy sor díszíti Sytisi erődjük kapuját, s ez kígyózik bonyolult rúnaspirálként a nemesek színarany signumán is, csillagezüst hieroglifákkal hirdetve a Nifune ház hatalmát.
Mivel is foglalkoznak a Nifune házbéliek? Természetesen nagyon sok mindennel, mint Sytisben mindenki. Egész uradalmaik vannak Ardúniában, ércbányáik a Sárkánygerincen hajóflottájuk a Keleti Szigeteken, amik mind – mind csinos hasznot hoznak, azonban mégsem ez emelte őket Sytis legbefolyásosabb házai közé. Fő profiljuk a gyász. Temetkezési vállalkozók, nem többek, még ha lassan már kétezer éve űzik is az ipart háborítatlanul, és ha több legenda fonódott is köréjük, mint némely híresebb démonfejedelem köré.

Mi emeli ki őket a sok – sok gyászhuszár közül? Mitől nyújtanak többet, mint bármelyik közepes halottmosdató vagy balzsamozó? Ha lehántjuk a Nifune házról az évezredek patináját, a divatot, a megszokást, a tagadhatatlan tőkeerőt, akkor is marad valamijük, ami annyi évszázadon át kelendő volt, és jó eséllyel kelendő is marad, amíg csak emberi lábak tapodják Abrys meggyötört földjét: A Biztonság.

Senki sem szereti, ha szerettei öröknek hitt nyugalmát megzavarják. Ha durva kezek kotorásznak a drága csontok közt, esetleg poénkodnak is rajtuk, csalódott morgással hajigálják félre az oly kedves tárgyakat, az arany csillogása, vagy a mágia bizsergése utáni mohó vágyukban. És nézzünk szembe a tényekkel: A legtöbb sírra előbb – utóbb ez a sors vár. Legyen bármilyen eldugott helyen, figyelje akár regimentnyi őr, védjék bár a legrafináltabb csapdák, hamarosan rátalálnak, s közönyösen kifosztják. És itt jön a képbe a Nifune nemesi ház. Ők egy olyan helyre rejtik a testeket, ahol senki emberfia nem találhat rájuk. Senki sem tudja, hova kerülnek szerettei, de tény ami tény, hogy még sohasem bukkant fel a feketepiacon Nifune temetésből származó sírmelléklet, pedig számlálatlan kincsvadász próbálta már kifürkészni az évek során a rejtekhelyüket, hisz temérdek kincs heverhet ott egy kupacban, amiből élete végéig úrként élhet aki rátalál. Mégis, a szerencsésebbek üres kézzel tértek vissza, a kevésbé mázlisták pedig egyáltalán nem. A Nifune ház által eltemetett halottak pedig most is békében pihennek valahol, s utolsó pompájukat egyedül az idő fakíthatta meg.

Ez a történet Rainorról szól, egy varázslótanoncról, aki elhatározta, hogy kifürkészi a titkot. Mint mondtam nem az első volt ilyen tervekkel, nem is az első, aki szilárdan hitte, hogy végül sikerrel jár majd, ám kétségtelenül ügyes, és eltökélt férfi volt, fiatal kora ellenére is. Nem is igazán a kincsek vonzották, hisz az ember mégsem hajlandó mindenét feláldozni pénzért, hanem a rejtély, a kihívás, hogy ő lehessen az első.
Apja halálakor merült föl először egy Nifune – temetés gondolata, hisz alig két évvel azelőtt, egy barbár betörés során törték föl a családi kriptát, s komolyan aggódtak a jó öreg porhüvelyének biztonságáért. Ekkor jött az ötlet: Nifune! Bebalzsamoztatták a testet, majd hajón szállították Sytisbe. Rainor kísérte az ólomkoporsót, s igen nagy hatást tettek rá a csendes Nifune nemesek bíbor – arany csuháikban.

Minden civilizált országban a fehér a gyász színe, a Nifune ház teljes jogú tagjai mégis kizárólag bíborszínű csuhákat viselnek, gazdag aranysújtásokkal a mellrészen, a háton, és a vállakon. A harmadik Napcsászártól kapták a jogot, hogy hófehér díszruhájukat bíborra cserélhessék, és nem akarván kisebbíteni az uralkodói kegy nagyságát, semmi mást sem viselnek. Ki is lógnak ezzel a Sytisi nemességből, ha nem festenék arcukat midig a holdnap divatja szerint, hajukat – szakállukat nem a legfelkapottabb fodrászok gondoznák, és testük nem illatozna méregdrága napkeleti illatos olajoktól, könnyen aszkétának nézhetné őket bárki.
Amikor a sima modorú Nifune – nemes résztvevő arckifejezését szívdobbanásnyi időre sem lazítva ruhaujjába süllyesztette a kerek ezer aranyat tartalmazó erszényt, akkor Rainorban megérett az elhatározás: Megtudja a pökhendi ház titkát!

Természetesen arról a bizonyos rejtekhelyről semmilyen információt sem volt hajlandó kiadni, bármilyen ravaszul csavarta is a szót Rainor, hisz „Első védelem a néma száj”. Meg kellett elégednie annyival, hogy édesapja, és minden temetési melléklete biztos helyre kerül, és majd értesítik, amikor végleges helyére került.
Megpróbálta kideríteni, hova viszik apja koporsóját. Gyenge volt még ahhoz, hogy a Nifune – erőd tegumentumán keresztül is varázsolhasson, de folyamatosan lesben állt, és minden kétkerekű kordénál nagyobb járművet feljegyzett, ami ez alatt az idő alatt elhagyta a házat. Egy hónapnyi szívós kutatómunkával sikerült kiderítenie, hogy mindegyik „tiszta”, vagyis a koporsó nem szárazföldi úton hagyta el az erődöt.
Átkozta magát gondatlanságáért, hogy a hajókat nem figyelte, hisz már az elején is nyilvánvaló volt, hogy csak vízi úton szállíthatták el feltűnés nélkül a testet. Megfogadta, hogy legközelebb a hajókat is figyeli majd, ám itt egy kis probléma adódott: Nem tudta, ki mikor adott le holttesteket, így a temetések idejét sem tudta, de úgy okoskodott, hogy ha évente csak száz ügyfelük van is – márpedig annál sokkal több gazdag harap fűbe évente – akkor is átlag háromnaponta behoznak egy holttestet, így ha átkutatja a kifutó hajókat, jó eséllyel koporsókat is talál majd, akkor pedig csak annyi dolga lesz, hogy kiderítse a hajó célállomását, és már meg is lesz a rejtekhely.

Külön meséket mondhatnék arról, hogy lopakodott fel a Nifune gályák fedélzetére éjszakánként, hogy bájolta el az őröket, hogy menekült sokszor csukafejessel az öböl biztonságot nyújtó vizébe, hogy bujkált az őrjáratok elől, hogy cselezte ki a ráeresztett szellemlényeket, hogy tüntette el maga után a nyomait. egy teljes éven át kémkedett a Nifune hajók után, de semmit sem talált. Már épp kezdett megbarátkozni a kudarc ízével, amikor egy este egy álarcosbálban észrevette azt, ami végül is elvezette a megoldáshoz. Igazából nem is a bálteremben, hanem a vécében pattant ki fejéből az isteni szikra, de valószínűleg mindenki meglepődne, ha megtudná, a korszakalkotó felfedezések mekkora része történt az árnyékszéken.

Maga a látvány nem volt sem igazán misztikus, sem igazán rendkívüli: Egy Nifune nemes volt az, alig húsz éves, aki már alaposan felönthetett a garatra, mivel épp egy dézsa vízben próbálta meg lemosni bíbor ruhájáról az okádékfoltokat, és aki ebből a tényből, na meg a langyos nyár eleji időjárásból kifolyólag egy szál selyemalsóban dülöngélt a vizesedény körül. Rainor odament segíteni a nyilván kissé elesett fiatalembernek, aki valami összefolyó körmondatot próbált magából kipréselni a lusta defensisről, aki még mindíg nincs itt, hogy a segítségére legyen, és akinek mellkasa mágnesként vonzotta Rainor tekintetét. Na nem holmi ferde hajlamokból kifolyólag, mivel őt nem a renyhe mellizmok érdekelték, hanem a csinos kis amulettfüzér, ami az ifjonc nyakában csilingelt. Négy kis arany lapocska, amikről Rainor, lévén a rúnamágia beavatottja a defensis érkezéséig hátralévő vagy harminc másodpercben pontosan megállapíthatta, mire valók.
Másnap reggelre már kész is volt a terve, ám ehhez már tettestársra is szüksége volt. Beszervezte hát Pufi gúnynevű barátját, és állandó jellegű ivócimboráját, aki azonban közel sem lelkesedett annyira a zseniális tervért, mint kiagyalója.

– Pufi, ide figyelj, a tervem teljesen kockázatmentes. Elmagyaráztam már százszor, de elmondom még egyszer: Emlékszel a pucér nemesre, akiről meséltem? Na, a nyakában négy amulett lógott: Egy purgálótalizmán, ami tényleg érthető, ha az ember holttestekkel dolgozik, egy banaráktól védő amulett, ami nyilván a betegségszellemektől véd, egy illatérme, ami a férfiasan friss szagot biztosította őkelmének még egy kiadós rókázás után is, és egy idézhető vízitüdő amulett. Tudod mire jó a vízitüdő?
– Ne nézz hülyének! A környezetből vonja ki a levegő őselemet, s a tüdődbe juttatja. Amíg működik, gyakorlatilag egyetlen, folyamatos kilégzést végzel. Ezt értem, meg azt is, hogy ez egy fontos nyom, csak azt nem, mennyiben segít ez?
– Tehát mire használnának egy ilyen amulettet?
– Búvárkodáshoz?
– Ugyan már, ha az öbölben lenne a rejtekhely, már réges – rég ráakadtak volna, hisz minden elsüllyedt hajó rakományát búvárok emelik ki. Gondolj csak bele! Ugye a holttestek bomlásuk során mérgező gázokat bocsájtanak ki. Ezek ugye szabadban, vagy jól szellőző helységben nem veszélyesek, hisz elillannak. Ellenben ha mondjuk megszorulnak… mondjuk egy barlangban…
– Ébredj már fel ember! Sytis tengerparti város. Fövenyre épült. Homokra! A homokban nincsenek barlangok!
– Nem látod, Pufi, épp ez benne a zseniális! Senki sem gondolná, hogy a palazzójuk barlanglejáratot rejt! Mindíg is csodálkoztam, miért a szegénynegyed határára építették, vagy hogy amikor meggazdagodtak, miért nem költöztek valami előkelőbb helyre. Itt a megoldás kulcsa! Hisz a szegénynegyed már a szárazföldön van, a barlangrendszer pedig oda nyúlik be!
– Akkor is lökött vagy. Láttál valami furcsát, és akár az életedet is föltennéd rá, hogy bebizonyítsd.
– Oké, Pufi, elismerem, hogy ez az egy nyaklánc nem sokat nyom a latban, de akkor mi van a mottó második sorával: „Második az illékony halál”. Minden egybevág, még az is, miért nem fedezték fel eddig a titkos temetőt. Miracleában szokott néha megnyílni a föld, s olyankor dögletes párákat ereget magából. Szerinted mit csinálnak ilyenkor a parasztok? Betemetik kővel – homokkal, majd hívnak egy szentéletű szerzetest, aki varázspecsétekkel, és imáinak erejével zárja vissza a „démontorkot”.
– Ennek mi köze mindehhez?
– Ha Sytis alatt barlangrendszer húzódna, már régesrég felfedezték volna. Ám ha a barlangot bomló gázok töltik ki? Ha véletlen nyílást találnának is oda, maguk falaznák el nagy sietve, és lehetőleg még a helyét is igyekeznének elfelejteni napokon belül.
– Jó, tegyük fel, hogy igazad van. Szerintem akkor is őrültség saját magadat a kezükbe adni egy koporsóban.
– De gondolj bele! vízitüdőt én is vehetek, és ha haláltranszba esek, mint a napnyugati éhezőművészek, akár tíz napot is kibírok étlen – szomjan egy koporsóban.
– De hogy jössz vissza, te marha?
– Mágiával. Annyit gondolom, te is tudsz, hogy mágiával a hasonló helyek közt gyerekjáték utazni. Minél inkább hasonlít egymásra az indulási és a célállomás, annál kisebb energiabefektetéssel hidalható át a kettőjük közti távolság.
– De honnan tudod, hova kaparnak majd el? Barlangból is van vagy százféle, és nem hiszem, hogy bármelyik is jobban hasonítana a másikra, mint két tojás egy csatakardra.
– Épp ez benne a zseniálisan egyszerű: Csináltatunk két teljesen egyforma, jó nagy fémkoporsót, olyan légmentesen zárhatót. Az egyiket elrakjuk a borospincétekbe, a másikba belefekszem, teljes halotti pompában, majd transzba esek. Te leadsz engem a lezárt koporsóban a Nifune háznak, akik eltemetnek. Én hét nap múlva felébredek, kimászok a koporsóból, összeszedek néhány értékesebb csecsebecsét a sírokból, és visszafekszem a koporsóba. És gondolj csak bele, egy sötét barlangban fekvő koporsó, és a te borospincédben, sötétben fekvő hasonmása közt az utat már könnyedén megtehetem, legalábbis ennél nagyobb távolságokat is áthidaltam már.
– De mi van, ha a palazzó tegumentuma védi a sírokat is? Akkora arcod nem lehet, hogy komolyan elhidd, a tegumentumnál is erősebb vagy, és tudsz varázsolni az ellenében!
– Nem is kell. Ha a barlangok is a tegumentum részei lennének, a tegumentum auraérzetében is utalnia kéne rá valaminek. Láttad te már az auraérzetét? Tengerparti száraz homokot fúvó reggeli szél. Kapcsolódik ez valahol bármilyen barlanghoz?
– Te Rainor, jártál te már valaha barlangban?
– Nem, de rengeteg könyvet olvastam barlangi felderítőutakról, és minden leírás egybevágott. Ráadásul maga a szél mint olyan eleve lehetetlen egy föld alatti üregben.
– És mi van, ha őrzik a sírokat?
– Minek őriznék?
– És mi van az utolsó két sorral, az mit jelent?
– Ugyan már, ha majd ott leszek, az is biztos ilyen nyilvánvalóan egyszerű lesz!
– Én is ettől félek! És ha…
– Semmi és! Kockázat nélkül nyereség sincs. Elég a sok fecsegésből! Pufi, most nyilatkozz! Segítesz?
– Szívem szerint nem tenném, de félek akkor valami kétes alakra bíznád magad, és akkor már jobb, ha én gondoskodom rólad, amíg magatehetetlen vagy. Szóval, segítek!
– Köszönöm, barátom! Azért tudod ugye, a haszon fele téged illet!

Elkészült a két koporsó is, bár a szarkofág kifejezés sokkal találóbb lett volna a két monstrumra. Bronzból öntötték őket, és egyenként is nyomtak vagy egy tonnát. Gazdagon díszített fedelük csak úgy ragyogott a napfényben, a szobrászmester műhelyében. Négy ember is beléjük fért volna, ám szükség is volt a sok helyre a temetési mellékleteknek, na meg visszafele a szajrénak. Rainor felöltözködött. Aranysújtásos kaftánt terített magára, vastag bőrövvel fogva össze derekán. Fejére hímzett fejfedő került, amilyen Miracleában szokásos, oldalára kard, s csatacsákány, miken csak új burjánzottak a kacskaringós rúnák. Nyakában vastag füzérben kolompoltak a védőamulettek, amik utolsó nyughelyének békéjét voltak hivatottak biztosítani. A legavatottabb szemlélő is csak időrabló vizsgálatok sorával jöhetett volna rá, hogy a szokatlanul robusztus csatacsákány alapelvét teljesen eltorzították a rávésett szimbólumok, s így inkább kőfejtésre, mint páncélnyitogatásra alkalmas, a kard mágikus rajzolatai pedig fáklyaként működnek, semmi közük az ellen aprításához, a nyakában lógó érmék pedig inkább mérgektől, sebektől, betegségektől óvták a szokásos démonok helyett, amik pedig ha belegondolunk nem sok kárt tehetnek már egy bebalzsamozott halottban.

Befeküdt a hamis koporsóba, ami – ezzel nagyon is tisztában volt – könnyen valódivá is válhat, elég hozzá egyetlen kis botlás. Elkezdte a légzőgyakorlatokat, és hamarosan át is csúszott a boldog időtlenségbe, ami ennek a különleges transznak a mellékhatása volt.

Arra ébredt, hogy embertelenül szomjas. Megmozdult, s azonnal be is ütötte könyökét a csatacsákány markolatgombjába. Halk káromkodást szűrt át fogai közt, majd beindította a vízitüdő amulettet. Hirtelen úgy érezte, mintha föl akarna robbanni a mellkasa. Ösztönösen kinyitotta a száját, ahonnan halk hussanással folyamatosan tört elő a levegő. Természetesen már próbálta azelőtt is, de ehhez az érzéshez akkor sem könnyű hozzászokni, most is percekig tátogott, ahogy a tüdeje hasztalan próbált belégzést végezni. Ahogy megnyugodott, elhatározta, hogy körülnéz. Először is a koporsó fedelét záró reteszt húzta el, majd két lábát egész mellkasáig húzva nekifeszült a nehéz bronzfedélnek, mire az hangtalanul feltárult, ő pedig nem akart hinni a szemének.

Narancs – arany fény csordult lustán a szarkofág belsejébe, pillanatok alatt romba döntve Rainor magabiztosságát. Csodálkozva ült föl, s nézett körbe. Végtelennek tetsző, szürkéssárga homoktenger közepén hevert a behemót bronzkoporsó, sok – sok ezer hasonló alkotmánnyal egyetemben, láthatóan minden rendszer nélkül, ötletszerűen a homokba dobálva. Az ólomkék égbolton narancsszínű nap függött, ami valahogy groteszkül idegennek hatott, mintha állandó alkonyba vonta volna a hullámzó homoksíkságot. Rainor kilépett a koporsóból, s a teljes csendben, a mozdulatlan kénbűzökkel teli levegőben pedig valahogy furcsán oda nem illőnek tetszett a homok suhogása a talpa alatt. Mostanra jutott csak el a tudatáig a szörnyű kénkőszag, amitől idáig megóvta az orrán kitóduló, tüdejéből feltörő édes, lélegezhető levegő, ám ahogy a csodálkozástól tátva maradt a szája, a csontig hatoló szag is utat talált orrába.

Tanácstalanságában épp oda akart lépni az alig pár lépésre heverő legközelebbi koporsóhoz, egy ébenfából faragott fa – csipke költeményhez, amikor észrevette az oszlopot. Saját szemfödelének fejrésze mellé szúrták gondos kezek a porszerű homokba azt az elegáns vöröstölgy rudat, aminek a tetejére kötözött papirusztekercs, és a mellőle lógó zöld üvegcse mágnesként vonzotta tekintetét. Gépiesen, szinte öntudatlanul törte fel a Nifune címeres vörös viaszpecsétet, s nyitotta szét a levelet.

„Tisztelt Uram!
Sajnos azt hiszem lelepleződött. Balzsamozott holttest létére ugyanis elég élénk aurája volt, amit sajnos előkészítőtermeinkben nem vettünk észre, olyan jól álcázta a rengeteg varázstárggyal. Itt az Elveszett Világon is csak egy szerencsés véletlennek köszönhetően jöttünk rá, hogy ön még életben van. Azt kívánom bárcsak hamarabb megtudtam volna, mivel így nincs más választásom, mint családom egyik legrégebbi hagyományát követni, és itt hagyni önt. Mint tudja, családunk mottója is így szól: „Első védelem a néma száj” Mindazonáltal úgy vélem megérdemel némi tájékoztatást. Ön jelenleg egy másik, mérhetetlenül távoli világon van, ahová a ránk bízott testeket visszük. A világ teljesen halott, egyetlen élőlény sem él rajta, így egyetlen korty vizet, egyetlen falat ételt sem talál, bárhogy keresné is. A levegő mérgező gázokkal van tele, amik órák alatt szétmarják a tüdejét, bár az önnél talált amulett ezt az időt igencsak kitolhatja. A távolban látható magányos bazaltépület rejti a térkaput, amin át ide jutottunk, de sajnos ki kell ábrándítanom: Hetekig nem jön át rajta senki, és ez alatt az idő alatt zárva is tartjuk.
Kérem próbálja elfogadni saját maga által választott sorsát, amihez némi segítséget is szeretnék nyújtani. Az üvegcse azonnal ható, fájdalommentesen ölő mérget tartalmaz, erre a szavamat adom, hisz ma délelőttig az én nyakamban lógott, épp hasonló helyzetekre számítva. A „Használja egészséggel!” azt hiszem nem igazán lenne helyénvaló, így csak annyit kívánhatok, használja békével!
Egyébként fogadja őszinte gratulációmat, hisz az ön terve tökéletes volt, és a felszereléséből ítélve csak egy hajszál választotta el a helyes következtetések levonásától.

Ata Sulla Nifune”

Kiejtette kezéből a levelet, ami tompa zizzenéssel hullott a homokra, s felkacagott. Majd’ tíz percig nevetett folyamatosan, hisz a tüdejéből feltörő levegő ezt lehetővé tette, s a végén is inkább hasizmainak kimerülése szabott gátat az eszelős felhangoktól mentes nevetésnek, mint a légszomj.

Elindult a távolban sejdített fekete épület felé, ami a levél alapján a téraput rejtette. Órák alatt odaért, s a három oldal nyitott boltíveinek egyikén belépve szembe találta magát a díszesen faragott, egymásba fonódó rúnákkal ékített, ám élettelen – feketén szunnyadó, vak boltívvel, ami csakis a térkapu lehetett. Tenyerével végigsimított a kapu hűvös, mattfekete anyagán, kiterjesztett aurájával megpróbálva befogadni, átérezni, ezáltal megérteni, és esetleg irányítani a faragott szimbólumokban szunnyadó mágiát, ám fertályórányi vizsgálódás után biztos volt benne, hogy sohasem lesz képes működésre kényszeríteni a világokat összekötő kőívet, mivel a szimbólumok végtelenül távol estek mindentől, amit valaha is ismert, vagy ismerhetett. Tanácstalanul nézett a bal kezében szorongatott üvegcsére, illetve a benne csordogáló vaddohánymézsűrűségű folyadékra. Ekkor a háta mögül rászólt valaki:
– Szia! Honnan jöttél?

– Miért hagytad abba?
– Hisz innen már tudod, mi történt, talán jobban is, mint én.
– Azért mondd csak el, sokkal jobb a te szádból hallani. Úgy lesz az egész történet kerek egész.
– De hát semmi újat sem mondhatok már!
– A tényeket én is ismerem, de az elbeszélő mindíg rengeteget tesz hozzá saját magából is a történethez, és nekem pont az a plussz tetszik, amit csak te szőhetsz bele. A stílusod, a hanghordozásod, egyszóval az, ami Te magad vagy. A tényeket én is ismerem, téged viszont nem.
– Jól van na, folytatom.

Rainor megfordult, s elkerekedett szeme a döbbenettől. Egy olyan tizenötévesforma kreol bőrű, barna hajú lány állt a sárgásszürke homokon, pucér testén, s hátából kiálló hatalmas fekete bőrszárnyain kacér táncot jártak a névtelen nap sötétsárga sugarai.
– Szia, honnan jöttél? – Ismételte meg az előbbi kérdést kicsit más hangsúllyal, de épp olyan pajkos vidámsággal a hangjában.
– Ki … ki vagy te? – Kérdezte Rainor, dadogva a meglepetéstől és a képtelenül szürreális helyzettől.
– Én vagyok az Elveszett Világ morádja, vagy bolygószelleme, ha úgy jobban tetszik. Magam vagyok ez a világ, a por, ami serceg a talpad alatt, a kéndús levegő, amit oly sikeresen tartasz távol érzékeny légutaidtól, s talán még a lassan folyó fény is én vagyok, ami naponta végigömlik a tájon. – Válaszolta a lány, éretlen külsejéhez egyáltalán nem illő pátosszal.
– Ez így már érthetőbb. De azért árulj el valamit: Hogy lehet bolygószelleme egy lakatlan világnak? – Kérdezte Rainor, akiben kíváncsisága hamar felülkerekedett meglepetésén.
– Nem volt mindig lakatlan. nem is hívták mindíg Elveszett Világnak. A saját lakói pusztították el, a saját gyermekeim perzseltek meddővé. – Komorult el a kislány arca, ami egyáltalán nem illett hozzá.
– Hogy hívtak azelőtt?
– Azt sajnos már egyedül én tudom, és nem mondhatom el. Menten semmivé foszlanék, ha kiadnám utolsó titkomat is, én pedig létezni szeretnék még.
– Miért? Miért akarsz ezen a kopár homokkupacon búsulni magányosan, a múlt iszonyú emlékein rágódva, ahelyett, hogy kikerülve a Keréken kívülre újra kezdhess mindent?
– Miért gondolod, hogy csak rossz emlékeim vannak? A gyermekeim nem voltak eredendően romlottak, csak kicsit önzők, és végtelenül felelőtlenek. Talán minden bolygószellem saját képére formálja teremtményeit, talán én hasonultam a rajtam élőkhöz, de képtelen vagyok őket hibáztatni. Egyáltalán nincs bennem gyűlölet, csak szomorúság. Az újrakezdésnek pedig még nincs itt az ideje. Hiányzik még hozzá valami. – Mosolyodott el az Elveszett bolygószellem, maga köré tekerve szárnyait, amitől úgy nézett ki, mintha egy feltört tetejű fekete tojásból kelne épp ki. – És ami azt illeti egyáltalán nem vagyok egyedül. Épp ti láttok el mesékkel.
– Mesékkel?
– Igen. Időről – időre megjelentek itt, és meséket hoztok. Testekbe zárt meséket, kőbe zárt meséket, fában, ércben, üvegben oldott meséket. És igen, néha – mint most is – élő meséket is. – Kacér mosolya félreérthetetlenné tette, kire gondol.
– Úgy érted nem én vagyok az első? Nem én jutottam el ide először? Nem én fejtettem meg elsőnek a Nifune ház titkát? – Rainor érezte, ahogy a kétségbeesés jeges ujjai cirógatni kezdik összeszoruló gyomrát.
– Igen, volt már itt kettő vagy három fajtádbéli, aki élt, mégis itt maradt velem, de egyikük sem volt vele tisztában hova jutottak. Te vagy az első aki tudatosan jött ide, és nem sikoltozva rohangál, felkavarva a homokot, vagy nem próbálja megzavarni a többiek nyugalmát. – Mondta a szellem, és szárnyait diszkréten a háta mögé csukva, megnyugtatóan tenyerébe vette Rainor kezét.
– Ezt csak azért mondod, hogy megnyugtass. – Mosolyodott el a fiú, ahogy az angyal érintése mintha elfújta volna kezdődő hisztériáját. Tudta, hogy az angyal hazudik, de tulajdonképpen megértette, hisz fordított helyzetben ő is ezt tette volna. Na meg igazából amúgy sem számított az egész. Akkor már nem.
– Hmm… Ez azt hiszem elég sablonos válasz volt. Nem akarsz mesélni nekem valamit?
– Mit meséljek?
– Bármit, ami eszedbe jut. Például hogy kerültél ide? – A szárnyas lény pár lépést hátralépett, majd lekuporodott a sarokba, és meztelen combjait törökülésbe hajtogatva kényelmesen nekidőlt a hűvös kőfalnak.
– Ha elmesélem a történetemet, cserébe nem akarod megnyitni nekem ezt a kaput? Olyan szívesen hazamennék! – Próbálkozott Rainor, bár valahogy maga is sejtette, hogy teljesen reménytelen.
– Sajnos nem tudok. Amikor ide jöttetek, kötöttünk egy alkut, és ennek egyik feltétele volt, hogy szándékosan elfelejtettem, hogy működik az effajta mágia. Tényleg sajnálom, szeretnék segíteni rajtad, de képtelen vagyok rá.

Mindezt félszeg mosollyal közölte, és Rainort tényleg egyáltalán nem zavarta a tény, hogy meg fog halni. Körülbelül mostanra elfogadta, hogy nincs tovább, s hogy valószínűleg a következő karaván már csak egy kénkristályokat virágzó, összeaszalódott, díszes kaftános múmiát talál majd az Elveszett Angyal ölén. Nem tudta, hogy ennek a természetellenes nyugalomnak mekkora része származik a halál közelségéből, az elmúlás leheletéből, és mekkora részt adott hozzá a morád bűbája, amit az érintésével bocsájtott rá, de igazából nem is érdekelte.
– De azt megígérhetem, hogy ha mondasz nekem egy mesét, akkor egyetlen csókkal kitépem halhatatlan lelked, és fájdalommentesen segítelek át a halálba. Tudom, nem hangzik valami nagy dolognak, de sajnos semmit sem adhatok, bármennyire szeretnék is. – Az angyal szomorú mosolyától Rainor egy pillanatra kényelmetlenül érezte magát, s hosszan szemezett a kezében tartott üvegcsével, de végül egy keserédes mosolyban felolvadt minden csalódottsága.
– Romantikus leszek. Szép hölgy, bármit megtennék egy csókodért, s csak annyit szeretnék kérni, hogy utána fektess vissza a koporsómba, ha már annyi pénzembe került. Azt hiszem épp most fejtettem meg az utolsó két sort is. Miről meséljek?
– Mondtam már. Ha nincs jobb ötleted, meséld el, hogy jöttél ide! – Mondta az angyal izgatottan, már előre örülve a történetnek.
– Hát jó. Lássuk csak, hol is kezdődött:

„Első védelem a néma száj
Második az illékony halál
A harmadik ölelésre
tárt karral vár”

Mint valami idióta gyermekmondóka…