Kanszej

Címkék

Sinmen Muszasi no kami Fujavara no Genshin tiszteletére és emlékére.

Éles tárgy szelte át az éjszaka tiszta és friss levegőjét. A hold fénye megcsillant a fémes tárgyon, melynek végét tollak ékesítették. Süvítő hangja hirtelen megállt, és reccsenéssé alakult. A nyílvesszőt még kettő követte. A harmadik nyílvesszőt egy erős megmunkált férfi kéz markolta. Egy laza mozdulattal eltörte majd a földre dobta. Felsőteste ugyanúgy izmos és megmunkált volt. Még a fekete kimonón keresztül is látszott. Lábán úgyszintén fekete selyem volt, tradicionális tabi. Arcát egy kendő fedte, csak két fekete szeme látszott. Szinte láthatatlan volt úgy beleolvadt az éj sötétjébe. Az íjas eldobta fegyverét majd kardot rántott. A fekete ruhás nem mozdult, egy vadászó párduc türelmével és nyugodtságával várt. Áldozata rohammal támadta. A kardját feje fölé emelte és lecsapott. A vadász az utolsó pillanatig várt és csak akkor reagált. Egy gyors mozdulattal elkapta karját, mellé lépett és megpörgette kezeiket. Ő továbbra is szilárdan állt, de a támadója hátára vágódott miután átfordult a levegőben.

A vadász balján lévő hüvelyben még mindig ott várt a kard, mint ahogy tulajdonosa vagy inkább partnere is. A Fekete ruhás nem várt tovább: egy fél szívdobbanásnyi idő alatt csapott le. A csapás gyors volt és halálos, akár a kobramarás. Hirtelen a közeli ligetből madarak röppentek fel. Rögtön ez után üvöltések hallatszottak végül alakok jelentek tűntek föl a ligetből rohanva. Nem voltak messze egy percen belül elérhették volna a magányos ragadozót. Az hirtelen szökkent egyet majd még kettőt mire már ő is egy ligetbe ért, e liget pont szemben volt a másikkal ahonnan támadtak. A támadók hirtelen két villanást láttak. A ninja-to végre kikerült a tokjából. Szabad volt, ahogy partnere is. Majd elszabadult a pokol. A ninja mellet két hulla dőlt el. Mire a földre értek a harcos ismét a két ligetet összekötő tisztáson járt. Futás helyett ugrál. Mire félútra érkezett már a üldözői is ott voltak. Hirtelen mindkét fél megtorpant. A támadók ék alakban álltak persze nem véletlenül, a hadrend nagy jelentőséggel bírt a stratégia útján, ezt minden bushi tudta. A láthatatlan kezében a kard mintha élt volna, de most nem volt olyan nyugodt mint azelőtt. Az ellenfél vérét kívánta. A támadók hirtelen félkörbe fejlődtek majd körülzárták a kardművészt. Kardjával ellentétben használója még nyugodt volt. Nem összpontosított, nem érezte szükségesnek. Megvárta míg az első támad majd lecsapott ő is, majd újra meg újra. Villanások és vérfoltok terítették be a harcteret. Két szívdobbanás múlva minden ellenség a földön hevert. Minden vérben állt, de a ninja már nem volt sehol.

Az egyik liget közepén egy kör alakú, homokos tér állt. A Kardművészt ösztönei abba az irányba hajtották. Tíz szívdobbanásnyi idő múlva már ott is volt. De nem egyedül. Egy barna inkognós alak állt a ring szemközti felén. A párduc valami olyat érzett amit már régóta nem: félt. Nem is emlékezett rá mikor történt vele utoljára ilyen, talán amikor először ölt. Levette maszkként használt kendőjét, így arca látható lett. Haja és szeme fekete volt. Hegyes füleit nem takarta a haja mivel hátra volt kötve. A másik levette barna köntösét, páncélja tiszta és fénylő volt. Alatta nehéz volt kivenni alakját, de két fegyvere látható volt. A vadász kizökkent nyugalmából. A barna csuklyás füttyentett, erre két alak jelent meg mellette. A semmiből bukkantak elő. Kezükben furcsán ívelt másfél kezes kardot markoltak. Csak úgy mint a ninja fegyvere ez is több volt mint átlagos fegyver, sőt még a ninja-tonál is különlegesebb volt. A két szamuráj két oldalára lépett a ellenfelének. A párduc ninja-toja kevesebb volt ugyan, mint a bushik katanája, de megfelelő kézben volt. Várt. Várta az első támadást társával együtt. Hirtelen az egyik harcos megugrott kardjával. Ekkor elkezdődött…

A vadász hátra hajolt majd oldalra, kezei letétele nélkül megfordult a levegőben majd felállt. A másik bushi majdnem lenyeste társát. Mindketten a földre estek. A ninja nem hagyta abba a támadását. A két harcos épp hogy ki tudott térni a csapások ellen. Mire felálltak a láthatatlan már ismét támadott. Oldalról csapott a bal oldalira majd kettőjük közé a földre ugrott, közben megfordult és a jobb oldalra csapott. A szamuráj nem tudta hárítani a csapást. Lába combja közepétől elvállt, majd a földre zuhant. A harcos nem üvöltött, csak az arca rezzent meg. Kardjával a földre csapott, ahol eddig ellensége volt. de az már továbbgurult majd felpattant a földről és újra megindult a harcosok felé. Most fentről támadott. Most a jobb oldalira támadt először. Átszaltózott fölötte és közben csapott. A bushi ismét lassú volt ám ezúttal a ninja hibázott. A sérült bushi testével lökte fel a ninját, aki rögtön továbbgurult. Ügyes mozdulattal ismét talpon volt, de kardja a bushiban maradt. A társa csak most fogta fel mi történt. Sérült társa életét adta érte. Most ő következett. Komor arccal csapott. Bár nem látszott rajta, fájt társa halála. A párducnak látszólag nem jelentett nagy gondot hárítani a csapást de a szamuráj mégis megvágta a karját. Ekkor hibázott: túl nagy lendülettel csapott, a ninja félreállt és ő tovább sodródott. A kardművész áldozatára fordult majd csapott. Nem hibázhatott. Fejében millió forma és gyakorlat villant egyszerre. Mind hasztalan. Koncentrált és kiverte a katákat fejéből és csak az alapokra figyelve, tapasztalatból indított ismét csapást. Több sikerrel mint előzőleg. Talált. A ninja felszisszent. Nem zavarta a seb. Már rég túllépett a testi fájdalmakon és örömökön. Csak a feladat járt fejében. Ellenfelének is csak egy járt fejében, tisztességesen megbosszulni társát.

Csörgés. Fémek csúszása. A két kard összeakadt. A két ellenség egymásnak feszült. A ninja ismét a párducok ügyességével cselekedett és lépett félre, rántotta el a harcost és tolta át rajta kardját. A szamuráj a földre esett. Feje tovább gurult. Dörgés zavarta meg a zansint. Az ég tisztelete a szamuráj felé. Lelke boldog volt, tisztességgel harcolt és halt meg. Szamurájhoz méltóan. Méltán viselte a Jamamotók nevét, ahogy társa is. A barna csuklyás férfi következett. Páncélja nem adott hangot miközben előre lépett. Kardja szintén csöndesen kúszott elő a tokjából.

A ninja meglepődött. A szamuráj két kardot húzott elő. Egy rövidebbet, a szamurájok becsületeként ismert wakizashi-t és a tradicionális hosszabb, katanát. A ninja csak egy fegyverrel harcolt, habár nem csak ezzel bánt profi módon. A szamurájt Mijamoto Muszasi néven ismerték japánban. Furcsa állást választott. Hátradőlt harántállásból, első lábát kinyújtotta, míg hátsót behajlította. Szinte guggolt. Kardja előre mutatott hegyével, míg kasharája a harcos testéhez nyomta. Hosszú kardja feje felett, párhuzamosan a másik kardjára. A ninja egyszerűen középső állást vett fel, oldalsó tartással. Egyelőre mindkettő tökéletes volt. Percekig álltak így egymással szemben. Vártak a megfelelő pillanatra. A ninja még várt, mire Mijamoto nem törődöm arckifejezéssel felállt, megfordult és elment.
A ninja megdöbbent, ahogy a szamuráj akarta. Tétovázott majd döntött. Elrugaszkodott a talajtól és ember által elérhetetlen magasságba szökkent, miközben fegyverével Mijamoto fejére célzott…
Kétszer hibázott egymásután. Először hibásan döntött, majd ismét rosszul cselekedett amikor így támadt. A szamuráj megpördült, ezalatt leguggolt, így elkerülte a ninja vízszintes vágását, majd mikor az elfordult bordája szabadon maradt…
Muszasi is felugrott. A hosszú kard a ninja bordáinál ment be és ugyanott bukkant fel ismét a másik oldalon. A bushi kardja még szabad volt, de már nem sokáig. A ninja feje ért először földet, majd a ninja-to, maga a ninja, és végül a szamuráj, teljes nevén Sinmen Muszasi no kami Fujavara no Genshin.
A dörgés elmaradt. Nem véletlenül. A harcos felállt hagyományos siburi mozdulattal lerázta vért pengéiről, majd elegánsan tokba csúsztatta őket és útnak indult. Ahogy már oly sokszor, maga se tudja még hova…

* * *

Sötétség. Csönd. A harcos teste megremegett, mielőtt hirtelen talpra ugrott. Erősen zihált. Szeme körbevillant. Megnyugodott mikor meglátta katanája markolatát, páncéljai mellett. Lassan visszafeküdt. A többiek csecsemőként aludtak, mellette a sátorban. Ismét rossz álmok gyötörték. Gyötörték? Bíztató a döntő csata előtt. Ez az utolsó tennivalója itt. Adott szava a csata után már nem kötelezi tovább így ismét szabadon vándorolhat. Várta már. Biztosra vette, túléli a csatát és nyer is. Nem önteltségből vagy önbizalomból, egyszerűen érezte. Így szokott ez lenni párbajai közben is. Talán ugyanilyen sugallatra nyerte első párbaját 13 évesen. Sokszor átgondolta már ezt, de soha nem tudta meg a teljes igazat. Elmélkedése alatt ismét álomba merült. Álma zavartalan volt az éjszaka hátralevő részében. Legközelebb már csak kürtszóra ébredt. Ködös reggel volt. Alig lehetett átlátni a másik sereg táborára. Mindkét fél érezte nem alkalmas ez az idő a csatára. A szamurájok türelemmel vártak. Vártak a parancsra. Tokugava ellenlábasai zavartanul tervezte stratégiáját, amivel legyőzhetik az egyesítő daimjo seregét. Ez volt az utolsó Csata, a mindent eldöntő legvégső ütközet. Gyengébb de elszánt sereggel rendelkeznek a szövetséges daimjok.. Előnyt nyújthat nekik e köd. Ekkor egy tiszt viharzott be a sátorba. Mélyen meghajolt, majd ura intésére beszélni kezdett:
– Uram, mozgolódást jelentettek az ellenséges táborban.
– Sejtettem. – mondta a parancsnok – Hadrendbe! Mindenki! Alakzatot felvenni. A balszárnyat Dzsinku vezesse. A jobb a magáé. Tudja a dolgát.
– Hai! – vágta rá a tiszt. És gyorsan útjára indult.

Fél órán belül a két sereg egymással szemben állt a sekigeharai síkságon. Tokugava meglepetésére egy lovas indult feléjük.
– Megadják magukat, uram?! – kezdte Ókubo Tóemon, Tokugava jobb keze.
– Lie, nem hiszem. – Válaszolt a hadvezér, tisztje költői kérdésére.
– Akkor?
– Mindjárt megtudjuk. Íjászok, ne tüzeljetek.
– Hai! – hangzott több száz bushi szájából. Ennek ellenére íjaikat nem engedték le.
A lovas egyre közelebb ért. A daimjo volt az.
– Érdekes.
– Hai, uram.
A lovas egyre közeledett. Visszafogta lovad. Lassan megállt. Pont Tokugava nagyúr előtt.
– Tiszteletem. – mormogta mialatt meghajolt. Tokugava viszonozta a köszöntést és a tiszteletteljes meghajlást is.
– Mi ügyben jött épp a csata előtt?
– Érdekes kérésem lenne. – kezdte Dzsinbei, a takeda daimjo, sose volt jó képessége a tárgyaláshoz. Ezért nem is erőltette a bájolgást, a közepébe vágott. – Kihívom egy tisztessége párbajra.
– Hogy képzeli?! – csattant Tóemon.
– Hagyd, Ókubo! Elfogadom.
– Remek. – A vezér nem bírta örömét magában tartani.
A két fél ló nélkül indult a seregeket elválasztó mező közepére. Dzsinbei kérése volt ez, rögtön vissza is küldte lovát.

A két vezér a mező közepére érve egymással szembe helyezkedtek el, 3 méter távolságra. Mindkét fél tiszta, csillogó páncélt viselt. A nagy győzelem napja lehet ez Ijejaszunak. Az ellenfele, aki szerinte tudatlan barbár volt – nem értette miért nem akarnak a daimjok egyesült japánt – kardot rántott, és sajátos alapállást vett fel. Kibo – dachi, lovaglóállást vett fel ellenfelétől haránt irányban. Felsőteste előre dőlt, kardja arca mellett feküdt, hegye Tokugava szemére mutatott. Ijejaszu hagyományos első tartást vett fel. Ő is előre tartotta kardját, ezzel is zavarva ellenfelét.
– Halálig. – mondta Dzsinbei. Röviden, komoran.
– Hai – válaszolt Tokugava Ijejaszu kellő komolysággal.

A két fegyver egyszerre mozdult használóikkal és annak testével. Körözni kezdtek. Tökéletes mozgásban. Mindketten hibát kerestek ellenfelük állásán, mozgásában. Nem találtak. Hirtelen Dzsinbei, a kendzsucu stratégája megindult. Tokugava kardja már alsó tartásban várta. Ő a iaidzsucu stílussal támadott, vagyis még várt. Dzsinbei megpördült, majd feje felett megfordította kardját és somennel csapott. Hiba volt. Végzetes. Kardja átszelte a levegőt ahol eddig ellenfele állt. De ő már nem volt ott. Tokugava kilépett, meghajolt és vágott. A hideg penge a húsba vágott, pont a páncél lemezeinek illesztésénél lévő résen. Dzsinbei nem üvöltött. Térdre rogyott. Felismerte veszteségét, és azt is hogy tisztességgel harcolt. Halála gyors és méltó lesz egy daimjo-szamurájhoz. Ellenfele megpördült és lecsapta fejét. Erre a mozdulatra hirtelen nyílzápor zúdult rá a takeda sereg felől.
– Szemét. – köpött ki Ijijaszu megvetése jeleként. Nem foglalkozott ellenfele tetemének nyugalmával, maga elé kapta, pajzs ként. Ennek köszönhetően egy nyílvessző sem érte. A zápor elállt, de már indult is a sereg. A daimjo ledobta magáról a tetemet és saját serege felé futott. Lova már elébe is indult. Mögötte az egyesítők serege. Teljes erejéből rohant lova felé, közben ellenfelét átkozta. Mögötte egyre közeledtek a lovasok. Alig érte el lovát és seregét. Lovára ugorva megpördült, meghúzta a kantárt, mire a ló felágaskodott. Mellső lábaival fejbe rúgta az épp rá támadó katonát. A két sereg egymásnak rontott.

Elkezdődött hát a vérontás. Mindenütt szamurájok harcoltak. Sokan leestek lovukról és így is életben maradtak. De voltak, akik nem. Tokugava, akárcsak emberei hősiesen harcolt. A harc hevében találkozott Dzsinbei fiával. Az rögvest nekiugrott. Gyors iramra fogta lovát és megindult apja gyilkosa felé. A lovak elhaladtak egymás mellett a kardjaik összeütköztek. A fiú karja gyengébbnek bizonyult. Tokugava elütötte kardját és megvágta. A ló továbbment, de gazdája ott maradt, mivel leesett lováról. Szinte biztos halált jelentett ez egy csatában egy szamurájnak de egy daimjonak nem. Nem merték megtámadni, mivel látták a párbajt. Kardja után ugrott. Megmarkolta, gurult egyet és már talpon is volt. Ez alatt a másik daimjo megfordult lovával és újabb rohamra indult. Lehajolt nyergéből és vágni akart de erre már nem maradt ideje. Hirtelen feje tetejére állt a világ. Háttal érkezett a földre. Kardja elsodródott tőle. Háta mögött lova esett a földre. Dzsinbei fia kihúzta a lóból a kardot, és ellensége felé indult. Tokugava kardja túl messze volt ahhoz, hogy érte nyúlhasson. Kirántotta wakizashiját. A bosszús daimjó rátámadt. Yokomennel támadt bal felől. Meglepő húzás volt. Ijijaszu kardja képtelen volt védeni. Ekkor a semmiből egy szamuráj lépett elő és a két fél közé állt. Tóemon volt. Szamuráj módjára meghalt uráért, de nem ő vágta le ellenfelét. Ezt meghagyta urának, viszont Becsülettel esett el. Ahogy az ellenállók újdonsült daimjója is. Tokugava rögtön két szamurájért kiáltott. A serege elviharzott mellette megsemmisítve az ellenfelet. A két bushi helyett öt lépett a daimjója mellé. Tokugava térdre ereszkedett kardját barátja és jobb keze testére fektette. Fejet hajtott előtte, és úgy maradt egészen a csata végéig.

Vége. Az ellenség megsemmisült. Táboruk felégett. Tokugava saját kezűleg tisztított meg egy 4 méter átmérőjű kört barátja teteme körül. Szintén saját kezűleg ásta meg sírját és temette el. Vele saját kardját is. A sereg már rég a táborban volt, és dolgukat végezték. A harcmező szélén egy lovas állt. Messziről nézte a daimjót.

* * *

Halál és vér mindenütt. Mindenütt tetemek, a mezőn, amíg csak szem ellát. A mező mindkét szélén füst, de különböző időkból. Az egyik oldalon a vereséget szenvedett fél sátrai égnek. A tábor romba dőlt. Teljes megsemmisülés. A daimjo, a hadvezér is elesett. Tisztességes halállal akár csak a többi szamuráj. Minden harcos teteme az ellenség felé nézett. Így volt rendjén. A rét másik peremén még álltak a sátrak, de nem sokáig már. Nemsokára sátrat bontanak, és visszatérnek Edó tartomány központi palotájába. 1603 volt. A belháborúknak látszólag vége. Ijejaszu Tokugava legyőzte utolsó ellenfeleit. Ijejaszu erőskezű hadvezér és uralkodó. Bizonyára sikerrel jár.

A vezér döntése, hogy a sereg reggel hazaindul, hogy Tokugava a politikai színtéren is győzelmeket arasson. Nem lesz könnyű, de nem nehezebb, mint a túlélés a harcmezőn. Mindenütt sebesült bushik ültek és kötözték sebeiket, vagy aki már megvolt vagy esetleg meg se sebesült, már kardjait, yari-jaikat tisztították. Ezután páncéljuk következett. Aki nem is sebesült meg, annak is sok dolga volt vértje tisztításával mivel az ellenfelek és társai vére kelletlen is ráfröccsent. Okosabbak már az ebédet készítették. Ám ez csak a látszat, ugyanis a parancsnokok nevezték ki az étel felelőseit. Ezek általában az őrök voltak, mivel míg harcostársaik a mezőn küzdöttek urukért és annak nemes céljaiért, az őrök a táborban voltak, és őriztek. E harcosok általában rosszul érezték magukat, hogy nem harcolhatnak, de végül mindig elfogadták, mivel urukat szolgálták így is. Így méltán illet rájuk a szamuráj szószerinti jelentése, szolgálattevő. Általában békés feladataik voltak. Harctól és haláltól mentesek. Néha kivételes alkalmakkor ők is harcra kényszerülnek. Ijijaszu előző ütközetén például súlyos sérülései miatt visszavonult a parancsnoki sátorba. Az ellenfél erről persze rögtön tudomást szerzett és nyomban útnak indított két láthatatlant, ninját, a jövendőbeli shogun meggyilkolására. Az akció természetesen kudarcba fulladt mivel az őrök nehezen bár, de levágták az egyik ninját, aki halála előtt csak megtizedelte az őröket. Ez alatt a másik besurrant Tokugava sátrába és végzett az Etákkal, szolgákkal. A sebesült Tokugava viszont fejét vette, anélkül hogy a gyilkos mérge testébe juthatott volna. Ezután persze rögtön visszatért a csatamezőre és friss dühével megnyerte a csatát.

Az őrök természetesen nem vágytak még egy hasonló esetre, és ettől fogva körültekintőbbek lettek.
Mijamoto Muszasi amint elmúlt a veszély tovább állt. Itt véget ért feladata, a serege vesztett, elveivel együtt, de ő maga él. Tovább állt hát, hogy tovább tökéletesítse technikáit és a stratégia útját megismerje. Fiatal huszonéves volt még és mégis milyen mészárlást élt túl. Az egyesítő Tokugava többszörös túlerővel nyert. Ma történelmet írtak, többszázezer ember vérével…

Sisido Bajkin

A lovas sűrű porfelhőt húzott maga után. Madarak repültek fel az erdő széléről. Az út, ahol a magányos lovas vágtatott az erdő mellett vonult. A paták dobogása zavarta meg a madarakat és más természetben élő állatot. A lovas egy kanyarhoz ért. Éles volt ugyan de a lovas könnyűszerrel bevette. Hirtelen megfékezte lovát. Majd kiesett a nyeregből mikor a ló megállt. Alig egy hajszálon múlt hogy nem esett a szakadékba. A sziklafal mély és meredek volt, alján sebes folyó vize csobogott. A lovas hátraléptette lovát majd káromkodott. Komótosan megfordult és lassan visszaindult. Egyre gyorsabban hajtotta lovát, míg végül pár percen belül visszaért a kereszteződésbe, ahonnan rossz felé indult. Bekanyarodott és lassabb iramra fogta a lovát, mondhatni sétált a ló. A gazdája elővette kulacsát a nyeregtáskából majd meghúzta. Hideg édes víz. Frissülést okozott a lovasnak.
-Te is innál már mi? – kérdezte kedvesen hátasát. – mindjárt találunk egy forrást ne izgulj.
A ló nyerített, mintha értené.
-A francba is. – kezdte a szamuráj – Rég jártam már erre.
Lassan mentek tovább. Madarak fütyültek körülöttük. Csend és nyugalom. Muszasi örült, hogy ismét élvezheti a természet szépségét. Az utóbbi időben aligha érezhette ezt a friss levegőt. Mar hónapok óta csak vér és hullaszagot érzett. Most ismét szabad és boldog volt. Bárki érdekesnek tartana ilyen érzelmeket egy ilyen zord ember külsője alatt. Mijamoto soha nem mutatott gyengeséget vagy akármilyen érzelmet a világlakói számára. Utoljára akkor sírt mikor hét évesen elvesztette szüleit. Bár azt sem lehetett sírásnak nevezni, mivel csak pár könnycsepp futott ki a fiú szeméből. Ugyancsak érdekes az is, hogy nem érzett semmit, amikor először ölt. Ismét eszébe jutott első párbaja…

A küzdőtér nem volt üres. Egy férfi állt rajta egy gyermekkel szemben. A szamuráj jóval idősebb volt a tizenhárom éves harcostól, de az még így is magasabb volt nála. A férfi Arima Kihej, a shinto ryu stratégája kihívta az ifjú Mijamoto Muszasit, mivel apja állítólag tiszteletlen volt vele, réges-rég. A gyermek nagybátya akart kiállni a mesterrel, de az nem volt hajlandó. Azt mondta: „a fiúnak kell megvédenie apja becsületét, ahogy nekem kell a sajátomat”. Azt is mondta, hogy apja állítólag tisztességtelenül győzte le párbajban. Muszasi megsértődött apja emlékékének sértegetése miatt. Vállalta a párbajt. A csatát bokennel, fakardal vívták. Arima kezdett. A fiúra rontott ki mellé lépett majd áthatolt védelmén és egy csípődobással a földre dobta. Kihejnek nem volt ideje fölkelni. Muszasi halántékon csapta. Fejéből vér ömlött ki.
– Senki se vonhatja kétségbe apám becsületét! -monda, és elsétált.
Arima meghalt becsületéért.

A szamurájt vízcsobogás zökkentette ki emlékeiből.
– Látod, én megmondtam. – súgta a lovának miközben leszállt, és a patakhoz vezette. A patak az út mentén csordogált, de pár méterrel az erdőben. Muszasi nyugodtan, lassan elővette kulacsát, kiöntötte tartalmát majd megtöltötte a jéghideg forrásvízzel. Nem csak a víz volt hideg, hanem a levegő is. Nyár vége volt, első hűs szellők cikáztak Iga tartományban. Míg a harcos meghúzta a kulacsát ismét eszébe jutott Tokugava Ijejaszu és győzelme. „Talán most megváltozik japán. Talán most se. Ki tudja. Talán még maguk a kamik-se, nemhogy én, Mijamoto Muszasi egy közönséges szamuráj. „gondolta.” Na azért annál talán több „szólalt meg benne büszkesége és önbizalma. Igaz, ami igaz, sok érdekes dolgot tett már és sok olyat megélt amit egy hasonlóan fiatal szamuráj nem élhetett túl. Ő mégis, de ennek ellenére sose bízott isteni szerencséjében. Amiben bízott az csupán két kardja és agya volt. De persze nem vetette meg soha szerencséjét. Nem volt értelme ezen gondolkozni. Fontosabb dolga is akadt most éppen. Stratégiájának és teste fejlesztése miatt egy furcsa stílus dojoját kereste. Ebben a dojoban állítólag a mester, Sisido Bajkin egy érdekes fegyverrel tanította a harcot. E fegyver több méteres lánc volt, egyik végén egy acélgolyó, a másikon egy sarló. Sok nagymester bukott már el e teremben, hol ezt oktatják, hallotta Muszasi pár hete a csata előtt bajtársaitól. Igaz ő nem volt igazi bajtárs mivel csak az utolsó ütközetekben csatlakozott Ijejaszu csapatához. Ez a történet is furcsa és zavaros volt mint Muszasi eddigi élete. Mialatt erre gondolt, a szamuráj lepihent egy kicsit a friss fűben.

Egy nehéz párbaj után, mikor Muszasit többen támadták meg lesből, egy fürdőbe vonult vissza ellenségei kiirtása után. Mozgalmas nap volt, mivel a bushi még ott sem pihenhetett. Míg haját mosta a medencének nevezhető nagy kikövezett árokban, egy arcátlan eta elvitte kardját. Ezt látván Muszasi ráüvöltött mire az eta megpróbált elrohanni, de a nagydarab bushi utána ugrott, de már későn. Az ajtókon szamurájok léptek be. Jellegzetes monjuk a takedákra utalt. Nem volt meglepő, mivel Mijamotonak volt egy kis négyzeteltérése a takeda klánnal. Ravasz lépés volt ez tőlük, hogy egy nap kétszer próbálkoznak, és ráadásul egymás után. A takedák nem tétováztak rögvest ellenségükre, vetették magukat. A termetes szamuráj testével elsöpört három másik bushit, mielőtt azok kardot ránthattak volna. Az ellenfelek viszont sokkal többen voltak mint azt Mijamoto gondolta volna. Nem sokon múlt, hogy ott leli halálát. Szerencséjére a fürdőben tartózkodott Tokugava Ijejaszu és jobb keze, Tóemon is. Nekik köszönheti életét.

Az incidens után Muszasi megkérdezte a két szamurájt, hogy hálálhatná meg mire ők azt válaszolták csatlakozzon a seregükhöz.
Ez volt az utolsó ami Mijamoto fejében járt, mikor elnyomta az álom.

Nyerítésre ébredt mély álmából. Lova zavartan lélegzett és forgolódott. A gazdája tudta mit jelent. Villámgyorsan felpattant és kardjaiért nyúlt.
Minden csendes volt a ló nyerítései kivéve. A csendet füttyszó zavarta meg.
– Csak madarak. – Mondta határozottan habár tudta, hogy nem. Megnyugtatta lovát. A fütyülés nem maradt abba sőt. Volt benne valami különleges.
Még nem tudta mi. Felnézett a fák lombjára. Nem látott madarakat. Feketeruhás rablókat viszont igen. Ő már értette. Úgy tett mintha nem látná őket. Kardjait övébe tűzte és indulásra készült. Nem csak látszólag. Örült volna ha nem kell harcolni. Kipihent volt bár de még se volt most kedve vért ontani. Remélte elkerülhető, de belül tudta nem az. Nem megfutamodni akart csak nyugodtan tovább menni, de belátta ehhez meg kell ölnie a rablókat. Nem akart kezdeményezni, nem is tudott volna. Várt.
A rablók nem várattak sokat magukra, fél percen belül leugrottak a fákról és rohamra indultak, miután rájöttek az áldozat tudja itt vannak. Nem volt nehéz rájönni mivel mikor az egyik felhúzta íját a célpont a kígyók gyorsaságával röpített tantót a gyilkos fejébe.
Hárman voltak, nem jelenthettek veszélyt a nagy harcosra. Mint kiderült nem is jelentettek. Egyszerre léptek, és mozogtak, szép teljesítmény egy csürhétől. Ék alakot vettek fel.
– Okos. – mondta komoran-de nem eléggé!
– Meglátjuk, vándor. -dacolt vele a támadók vezére. Legalábbis Muszasi azt gondolta ő a vezér mivel az ék csúcsa volt.

Egyszerre is támadtak. A vándor ügyesen hárította a csapásokat és vissza is csapott mire a vezér a földre zuhant. Ezt még túlélné, de a felsőteste kicsit arrébb esett a lábaitól. Muszasi elmosolyodott, de a mosoly arcára fagyott. Fájdalom nyilat nyakába. Hátra nyúlt és előhúzott egy tűt a nyakából.
– Méreg – mondta az egyik, és ez volt az utolsó amit mondott életében, mert mielőtt a célpont elesett a támadója fejét vette.
Közben eszébe se jutott, hogy vége. Nem érezte életveszélyben magát, még nem. Aztán fér fröccsent arcára és a támadó vigyorgó arcú feje a porba hullott, aztán minden fekete lett. Muszasi is a földre zuhant, és nem ébredt fel egyhamar.

Késő délután volt, mikor a harcos magához tért. Kicsit sajgott feje a méregtől, de nem foglalkozott vele. Kezei hátra voltak kötve, lábai szintén. Egy fa tövében feküdt. Megvizsgálta a kötés erősségét. Ki tudott volna szabadulni, de nem tette, még várt. Előbb felmérte a terepet. Három fogjulejtője egy meggyújtatlan tábortűz mellett ültek. Röhögtek és ittak. Mi mást is csináltak volna. A lova egy fához volt kötve, nem messze tőle. Kardjait elvették. Még csízmájában tárolt tantója is a rablóknál volt. Hasra fordult, és körbenézett a másik irányba is. A látvány megdermesztette. Egy koszos erdei bandita a családi katanájával, fát aprított. Muszasiból előbújt a vadállat, ahogy már oly sokszor.
Nem várt tovább. Felpattant, de elfelejtette, hogy lábai is le vannak kötve, így rögtön visszaesett. Tompítani se tudott. Tüdejét hátulról egy gyökér nyomta meg, hatalmas fájdalmat okozva Muszasinak, aki nem üvöltött ugyan, de nyögött egyet. A rablók most már látták, hogy magához tért.

Sugdolóztak, majd megindultak fogjuk felé. Az első amint odaért, óriási erővel gyomorszájon rúgta. A vándor fel volt rá készülve, így csak alig érezte. Most se, mint soha, nyögött. A másik már nem rúgta meg, ezzel meglepte a harcost. Felállította majd a fához állította. Kezét hátrahúzta, hogy bezúzzon egyet a bushinak, de az okosabb volt nála, no meg gyorsabb is. A rongyos fel se fogta mi történt vele. Muszasi orrnyergen fejelte, de úgy mint még soha senkit. A rabló menten elájúlt. A másik kettő idegesen de kicsit félelemmel rontottak Muszasira. Kicsit bánta, hogy nem tanult meg ugrani és a levegőben harcolni. Lehetőségek ezrei futottak át agyán egy tizedmásodperc alatt, mégis özönösen cselekedett.
Felugrott majd lábait mellkasához húzta, és páros lábbal mellbe rúgta az első támadót. Nem volt ideje arra se, hogy lábra essen nemhogy arra, hogy védekezni tudjon a második támadó ellen. Az nem kímélte megkötözött áldozatát: Izomból fejbe rúgta a foglyot. Habár ez nem nevezhető rúgásnak, nagyon fájt az áldozatnak.
– Lehet, hogy megrepedt – gondolta Muszasi, majd már üvöltötte a következő: – ezért meghalsz.
Ahogy kimondta már lendült is testével, de lassú volt. Ellenfele egy pörgő lendítéssel bordán rúgta. „Eltört” – futott át a szamuráj agyán majd az is, hogy erre most nincs ideje. Összeszedte hát erejét és ismét előrelendül. Egész teste megfeszült, de hiába. Ismét a földre került.
A kínzója vigyorgott. Látszólag el is felejtette vagy csak nem érdekelte, hogy két társát most terítette le. Időközben a kardos is odaért.

Muszasi szeme megcsillant.
– Kéne mi? – kérdezte a kardos, egy nyomorék hangján, majd röhögni kezdett „Undorító férgek” – gondolta a vándor. A két szakadt bandita annyira belefeledkezett a röhögésbe, hogy észre se vették, hogyan szabadult ki a fogy keze.
– Így már sokkal másabb-ezúttal Muszasi vigyorgott. Még mielőtt a kardos csaphatott volna ő már talpon volt. Hatalmasat szökkent. Ezalatt testével elgázolta a kardost, ki elvesztette kardját. A másik valami igénytelen küzdőállást vett fel. Muszasinak egyre jobban tetszett a móka. Lehajolt és kiszabadította lábát. A rongyos ezt kihasználva fejbe ütötte. A vándornak nem fájt különösebben. Ő is küzdő állást vett fel, majd ellenfele felé indult.
Az már vesztett is. A harcos két ütéssel megölte. Egy a mellkasra majd egy a gégére. A kardos magához tért, épp időben.
– Nem öllek meg, ne félj. Veled más terveim vannak. – mondta a szamuráj nyugodtan, szinte már kedvesen.
– Hogy merted megérinteni családom kardját!? – förmedt rá hirtelen. Felvette a kardot és lecsapott, de ahogy mondta nem ölte meg a szerencsétlent. A jobb kezét viszont nem kímélte, majd a balt se. Ezután a markolattal gyomgoncsapta. Az rögtön elesett.
– Sok kínban lesz még részed míg elvérzel-vigyorgott a bushi, majd még hozzátette édes komorsággal-ne is reménykedj.

Letépte halott ellenfelei ruháját és elszorította a vérző sebeket áldozatán. Míg ez szenvedett, a harcos nyugodtan faragott három egyforma karót.
Majd módszeresen ráhúzta a már kivégzett ellenfelek fejét. A botok másik oldala is hegyes volt. Nem véletlenül. Miután végzett mind a hárommal az út szélére vitte őket és a földbe szúrta. Az utolsó áldozat nem menekült el míg távol volt. Nem volt ereje. A szamuráj egy vasdarabbal tért vissza ismét vigyorgott. Megmarkolta a vasat és módszeresen kettesével verte ki az egykori fogvatartója fogait. Ez még mind nem volt elég. Gondolatait és cselekedeteit egész családfája irányította. Végül mikor a hangok elmúltak a fejében végzett a rongyossal. Hason szúrta.
Ahogy felmálházta lovát és útnak indult, nem látszott érzelem az arcán. Talán pont ez volt. A legközelebbi városban pihenésre lesz szüksége, meg egy orvosra is, gondolta.
Nem tartott soká míg elérte a várost. Másnap reggel már ott is volt. Habár nem aludt az éjjel elég friss volt. A városba első dolga volt egy fogadót keresni ahol megszállhatott. Elég olcsó volt a szoba, így két hétre bérelte. Ebből két napot át is aludt rögtön. Mire két nap után felébredt sebei begyógyultak, de legalábbis nem akadályozták semmiben.
– Talán a harcban – gondolta. – Á, dehogy – nyugtatta meg magát.
Miután evett, rögvest neki látott munkájának, amiért idejött.

Úgy gondolta először föltérképezi a dojot majd ha tud belekukkant a kulisszák mögé. Aztán a lakosok közt elvegyülve információt szerez a stílusról. A piacon kezdte. Segített pár embernek akiknek épp nagy szükségük volt rá, majd cserébe egy kis beszélgetés közepette érdekes dolgokat tudott meg. A dojo pár hónapja indult, és állítólag ez az egyetlen iskola a földön. A mester Sisido Bajkin-t néhányan istenként vagy legalább is isteni küldöttként ismerik és félik. Nem, gondolta hogy ez igaz. Nem hitt túlságosan az isteni személyekben, de magukat az isteneket tisztelte, sose kért tőlük semmit a tiszteletért, sem másért. A vásárban ő is vett néhány csecsebecsét így is kontaktust teremtve a lakossággal.
Egy szobrásszal is barátságot kötött mivel jómaga is gyakran faragott szobrokat. E művésztársától, akinek mellesleg csodás szobrai voltak, megtudta, az ő iskolájának mesterét is legyőzte Bajkin, pedig ez sem átlagos iskola volt. Ennek az iskolának a mesterei a hatalmas japán pallost, vagyis a no-dachi-t másnévvel dai-katanát használták. Ez a fegyver jó hat láb volt. Hatalmas csapásokat lehetett az ellenfélre zúdítani vele.

Állítólag, maga a szobrász is látta a harcot ugyanis beosont. Látta a mestere halálát. Égett benne a bosszú, de a látottak miatt nem mert visszavágni. Most, hogy ez a különös idegen felbukkant minden reménye beleszállt. A csata elmondása szerint gyors volt. A dai-katanás mester maga mellett tartotta fegyverét, és még így is messze tartotta Sisido-t. Ő várt is a megfelelő pillanatra mint mindig. És az el is jött, mint mindig. Takamura, a no Dachi-s szamuráj előrelépett és hatalmasat sújtott. Vágása vízszintesen fejre irányult. Sisido lebukott kifordult és rögtön a katana másik oldalán volt. Innen már könnyű dolga volt. Sarlójával további lendületet adott a hosszú katanának. Ezalatt a hatalmas vasgolyóval bokán csapta ellenfelét majd a láncot lábára tekerve a földre kényszeríttette. Takamura elvesztette fegyverét, ahogy a földre zuhant. Sisido fölé hajolt, majd nyugodtan fejébe mélyesztette a sarlóját, mialatt a bushi kivehette volna a szájából wakizashiját.
– Sisido Bajkin egy kegyetlen féreg! – köpött ki Jakamo, a szobrász. – Te biztos le tudod győzni Muszasi-szan.
– Meglehet. Sőt ha eljön az ideje biztos. De még tanulnom kell előtte.
– Áh. Értem. Egyébként, szamuráj-szan, milyen iskolában tanult.
– Már magam se tudom-mondta kissé szomorúan a szamuráj-szan. – De ha arra vagy kíváncsi mit tudok, mindjárt megtudhatod. – és ezzel felpattant helyéről és gyors léptekkel a tömegbe vetette magát.

Jakamo nem értette. Igazából sose értette igazán a szamurájokat. Hát, nem is lett bushi, habár adottságai megvoltak hozzá. De ő inkább szobrász maradt. Míg ezen elmélkedett a tömeg kezdett széledni. Arra kapta fel a fejét, hogy valaki üvölt. Felugrott és a tömeg alkotta kör szélére állt. A nagydarab bushi akivel az imént beszélt két ugyancsak vaskos testű heimin között ált. Megpróbálta szétválasztani a két verekedő félt. Egyenlőre sikeresen. Ekkor hirtelen egy alacsony de vastag ember lépett el mellette, egy vastag, vasalt bottal.
– Ne avatkozzon bele, idegen, különben megbánja. – Üvöltötte mérgesen Muszasira.
A szamurájt hideg tőrdöfésként érte a paraszt tiszteletlensége.
– Mit képzelsz koszos heimin. – dörögte – Hajts fejet előttem.
– Azt várhatod, te betolakodó. Nem tudod mibe ütöd az orrod, és egyébként ki vagy te hogy csak úgy beleavatkozz akármibe is.
– Ezért meghalsz, kutya.
A paraszt nem várta meg míg a bushi támad. Rárontott. A két ellenfél, akiket a szamuráj szét akart választani, hirtelen összefogott és lefogta.

A botos heimin már majdnem elérte, de Muszasi csak várt, nyugodtan. Mikor már ott volt és csapásra emelte botját, csak akkor cselekedett a szamuráj. Megacélozta bal kezét és előrerántotta a bal oldali fogvatartóját, míg a másikat az ellenkező irányba mozdította. A bal karján engedett a fogás, ahogy a heimin feje szétrobbant a vasalt bunkótól. Szabad kezével fejbe somta a másikat. Az alacsony botos még talpon volt. Rögtön Muszasira támadt. Botját megemelve csapott.
Ekkor villant valami, majd a villanást egy suhogás követte azt pedig egy sikoly.

A bunkó és a kéz szinte egyszerre értek földet. A heimin rémült arca még akkor is feszült amikor Muszasi pengéje már nem mehetett tovább a Tsuba miatt. Nem adta meg a lefejezéssel járó tiszteletet. Mire lerázta a vért katanájáról és eltette a megmaradt harcos-paraszt is felállt. Muszasi szóra se méltatta. Tiszteletlensége jeleként hátátfordított a „küzdőtérnek”, és elment. A heimin nem hagyta annyiban. Felkapta a bunkót és a szamurájra rontott. Az hirtelen, az utolsó pillanatban lépett oldalra. A csapás elsuhant mellette. Muszasi kipördült és vízszintesen gerincen rúgta a támadóját. Az rögvest földre esett. Most már tényleg nem foglalkozott többet a parasztokkal. Míg a szobrásszal a háza felé tartottak, a heiminek eltakarították a hullákat. A tömegben egy furcsa ruhás kopasz alak indult Muszasiék után. Egészen a szobrász házáig követte őket, majd rövid ideig megfigyelte a két harcost aztán Sisido Bajkin dojoja felé vette az irányt.

A dojo ajtaja szokatlanul alacsony volt és egy vastag függönyszerűséggel takarták el. Ezzel ellentétben a falai magasak voltak. Jól takartak a kelletlen kíváncsiskodóktól. Ezek közé tartozott Mijamoto Muszasi is. Kis kudarc érte, de még nem aggódott. Tele volt tervekkel és ötletekkel. Ha nem látja a gyakorlást, majd hallgatja. Békésen letelepedett törökülésbe, és várt. Megpróbálta a városi zajokat kizárni fejéből és csak az edzés hangjaira figyelt. Az emberek gyakran megbámulták, de nem foglalkozott vele.
Már jó pár órája ott ült amikor egy csuhás alak lépett ki a függönyön keresztül. Ekkor új ötlete támadt. Felállt és a kopasz után indult. Ugyan az volt aki a minap követte. Ő azt hitte észrevétlen volt de nem járt túl Muszasi agyán. Az rögtön ki szúrta, hogy követik. Nem zavarta túlságosan. Megszokta már, és kelletlenül is észrevette. Megedződött az évek során, ilyen téren is. Sok ellensége volt. „vajon miért?” – gondolta sokszor, viccesen. Ő is követte a csuhást, ahogy az tette vele. Először a piacra ment, majd pár boltba. Úgy látszik ő volt a beszerző ember. A vándor fejében az is megfordult, hogy végez vele és fejét üzenetként a dojoba dobja, de aztán letett róla. Kivételesen nem akart fölösleges életeket kioltani. Hát igen , néha előbújik belőle a jó szellem. Persze elég ritkán. Sokáig követte a kopasz mire az hazatért. Mikor a függönyön belépett, félretolta azt. Ez megfelelő pillanat volt Muszasinak, hogy belessen. Isteni szerencsére épp a harc egy fontos pillanatát kapta el. A vasgolyó az ellenfél kardjára tekeredett és elrántotta azt. A függöny bezárult így a folytatást már csak a hangokból állapította meg.
Második nap egy eldugott utcában vékony falra talált, így jobban halotta a zajokat, még két teljes napon át. Úgy gondolta a következő és egyben utolsó lépés a kocsmába ment. Kis összegből meghívta az egész koszfészket pár görbe menetre majd mindenki vígan szobaelegyedett vele. A beszélgetés a dojo felé terelődött. Semmi újat nem tudott, meg, csak pár csatát meséltek neki. Egyre talán mégis csak jó volt: a stílus egyre biztosabban körvonalazódott benne. Készen állt a küzdelemre Sisido Bajkinnal.

Másnap reggel frissen ébredt. Mosdás után felötözött, de mint oly sokszor, most se vett fel páncélt. A dojoba indult.
Hívatlanul érkezett. Eltolta a függönyt és belépett. Nehéz dolga volt az alacsony ajtóval mivel a megszokottnál is jóval nagyobb volt. Végül csak bejutott. Nem zavartatta magát, leült a küzdőtér közelében, törökülésbe. Őrök nem voltak. A budokák furcsán néztek rá, de folytatták gyakorlásukat.
– Remek – gondolta Muszasi. A pár perc gyakorlást még látott, így még felkészültebb lett.
Kis idő múlva megérkezett, akire várt, Sisido Bajkin szenszei.
– Konbanwa, ismeretlen-szan. Mi célból jött, ha tudhatom.
Muszasi felállt, méltóságteljesen de még is keményen hajtotta végre e egyszerű mozdulatokat. Ebben is látszott ki is ő valójában. A tanítványok nem, de a mester észrevette, és rögtön konstatálta, hogy akárki is ez, igazi szamuráj.
– Mijamoto Muszasi – hajolt meg mélyen lehajtott fejjel. – Az ok, amiért jöttem igazán egyszerű…
– Nem akarom megsérteni Muszasi-szan, de tudom, mire akar kilyukadni, és nem fogadom el a kihívást. Sok embert öltem már, pihenni szeretnék.
– Megértem, mester, de biztosíthatom ez az utolsó párbaja.
Sisido értette a sértésként is értelmezhető célzást, így hát elfogadta a kihívást.
A két bushi egymástól megfelelő távolságba helyezkedett el. Bajkint sorra érték a meglepetések: Ellenfele nem szokásos stílusban harcolt, mint ahogy ő se. Nem egy kardja volt amit két kézzel markolt, hanem kettő amiket egy-egy kézzel fogatott.
Érdekes volt még valami. Most hogy az idegen mester felállt és kihúzta magát hatalmasnak tűnt.
Állása is különös volt.

Rövidebb kardja az ég felé mutatott, míg hosszú katanája a föld felé, de egyik se merőlegesen. A mester tudta, hogy ez nem a megszokott küzdelem lesz. Felkészült és harcedzett ellenféllel áll szemben. Egy pillanatig átfutott az agyán, hogy veszíthet. Ezt gyorsan kiverte a fejéből és a párbajra koncentrált. Golyót nem messze engedve magától pörgetni kezdte. A sarlót pedig feje fölé emelte.
Sisido tudta hogy a katana a lábrátekerésben fogja akadályozni, ugyanúgy ahogy a wakizashi pedig a felsőtestre való támadást blokkolja.
Még nem volt elképzelése. Lassan elkezdett Muszasi felé közeledni, ez alatt a fuszari-gámáját pörgette.
Muszasi pont ilyen ütemben forgatta feje fölött a kardját, kis köröket írva vele. Tudta hogy a ritmus a nyitja a győzelemnek. Ezt nem csak ő tudta, hanem Sisido is. Érezte, hogy Muszasi rá van hangolva az egész párbajra és azt is tudta, hogy nem véletlenül, vaktában fog támadni. Muszasi épp nem gondolt semmire, nem tervezett semmit. Üres volt mikor a támadás jött. Sisido végre talált egy megfelelő alkalmat, de képes volt elrontani.

A golyóbist lendítette a Vándor-mester mellkasa felé. Majd erőteljesen elszakadt a talajtól és a sarlót markolva csapott. Csak ekkor döbbent rá hibájára. A vasgolyó célját tévesztette. Meglepően Muszasi nem kardjával, hanem hosszúkardjával védett. A lánc ártalmatlanná tette ugyan de még volt egy fegyvere. Sisidónak is.
A sarló a vendég bushi feje mellett csapott el. Sisido nem tudta visszafogni lendületét. Földre zuhant. Vér fröccsent rá. A győztes siburija.
A tanítványok fel se fogták, mi történik. Az egyik rangidő éppen feleszmélt és kardjáért nyúlt. De későn. A rohanó Mijamoto fejét vette két társával együtt. még pár végtag gurult a porba és az út máris szabad volt a győztes előtt. De vajon tényleg igazi győzelmet aratott?

Utolsó hozzászólások   [Ugrás a fórumhoz]

    Vendég Tiborc

    2003-05-16 05:59:17

    Samurai: biztos, hogy nem IAIDO-s irta. Ha igy lenne nem lenne ilyen szar.

    Ha pedig mégis egy olyan valaki irta aki IAIDO-zik, attól még őt nem nevezném IAIDO-snak, sőt...



    Rorimack

    2003-05-16 09:00:58

    Off:

     

    Tiborc, gratula!

     

    Most, hogy igy verig sertetted a kendosokat (merthogy ha nem iaidos... ), nomeg a iaidosokat (merthogy ugy latszik, te annak tartod magad, ilyen bejegyzessel), ki maradt?

     

    Vagy lehet, hogy en vagyok a muveletlen, es akik eddig nekem karddal hadonasztak, azok igazabol sodo mesterek voltak, es az igazzy kendosok csinaljak azokat a gyonyoru kalligrafiakat?

     

    Szoval a iaido az egy irokor, akik bizonyos minoseg alatt kitagadjak, s szeppukura kenyszeritik tagaikat?

     

    Mindig tanul az ember...

     

    (Az ertekeles neked szol... )



    Vendég KaRMoS

    2003-05-19 01:16:56

    Off és :D

     

    Hagyjuk már ezt a keletet.... nemsokára belépünk az EU-ba.... nyugat felé tartunk, nem? :)



    Vendég WhereCoyote

    2003-05-22 09:33:24

    Szia!

     

    Én is kedvelem a keleti harc és kard művészeteket, bár ezek közül egyiket sem művelem (bár van egy könyven a shin ken do-ról :D), és ezáltal szívesen olvasok ilyen jellegű írásokat, vagy nézek meg ilyen filmeket/rajzfilmeket. Sajnos, ez az írás tényleg nem sikerült túl jól (az első két harc leírásáig olvastam csak el, sorry). Szóismétlések, olykor oda nem illő megfogalmazások. A nija-to az micsoda? Ha ez a nindzsa kard (rövid, egyenes penge, kocka alakú cubával, vagy mi a szösszel) akkor az nem ken? Egy nindzsa, ha olyan ellenféllel találkozik, aki esetleg gondot okozhat, akkor leveszi a maszkját? Az a cucc (tudtommal) bonyolultabb, hogy ott nekiálljon leszedni, mert nemcsak maszk, de vmi csukjaszerűség is van rajtuk.

    Kb ennyi, lehetett volna jobb is. Remélem, olvasunk tőled hasonló történetet, jobb, átgondoltabb fogalmazásban.

     

    Tisztelettel:

     

    WhereCoyote



    Vendég WhereCoyote

    2003-05-22 09:43:54

    Pontosítok, bocsánat:

     

    a ninja-to tényleg a nindzsa kard (a ken csak kard). :D




belépés jelentkezz be    

Back to top button