Az ötödik döndülés

Címkék

A kétszárnyú bronzkapu felől halk döndülés hallatszott. A Smaragdtrónuson ülő Galaard király felkapta a fejét. A termet belengő fuvolahang elhalt.
A három-három vak rabszolga izmos kezébe kapta a súlyos láncokat, melyek nyakuknál fogva a kapuszárnyakhoz béklyózták őket. Galaard unottan bámulta a mindennapos jelenetet – a bronzba vésett angyal a kapu kinyitásakor fokozatosan széttárta szárnyait, mintha el akarna repülni. A királynak fogalma sem volt róla, hogy mit szimbolizál a kép; annyira pedig soha nem érdekelte, hogy megkérdezze valakitől.
Egy férfi lépett be a kapun. Galaard szeme gyenge volt, nem tudta kivenni az öltözetét és az arcát; annyit látott csak, hogy a színüket változtató ablaktáblákon bevilágító fény hideg-kéken borítja be a testét. Akár egy jégből faragott szobor. A jövevény háta mögül, a gyermekkora óta nem látogatott külvilágból egy pillanatra mintha furcsa hangok
– halk dobogás, suttogásnak tetsző kiáltások, csörgés és csattogás –
szűrődtek volna be, de mire a király igazából felfigyelt rájuk, a rabszolgák már becsukták a kaput.

Galaard bágyadtan intett a trónjához vezető lépcsősor legalján ülő széltáncos lánynak – nem nagyon emlékezett rá, de talán Rythia volt a neve – aki felpattant és kecsesen pörögve-forogva a jövevényhez libbent. Pár szót váltottak, majd a lány visszatért a királyhoz.
– Futár az északi végekről! – jelentette fagyos gleccserek ropogásához hasonlatos hangon. A király érdeklődve bólintott; mindig is lenyűgözte, ahogy a széltáncosok hangulatuktól függően változtatták a hangjukat.
A táncos folytatta:
– Vanaard báró Skarrt síkján győzelmet aratott a nagy klánok felett. A tizenkét törzsfőből kilenc az Árnyak Birodalmában bolyong, hármuknak sikerült csak rövid időre elodázniuk végzetüket. Seregük nem lévén létük jelentéktelenné vált. Az északi végek felől minden fenyegetés elhárult – egészen az örök jég honáig a te országod húzódik.
Galaard király elmosolyodott.

A trónteremben összegyűlt változatos népség – a tucatnyi, tarka ruhás széltáncos, a madár- és virágemberek (színpompás toll- és sziromruhába öltözött férfiak és nők), a buja parfümöt a levegőbe hintő illatlánykák és az udvartartás többi része – mind-mind táncra perdültek a mosoly láttán. A trónustól jobb és bal kéz felé eső pódiumokon álló süket zenészrabszolgák lágy, kellemes dallamot fújtak emberi lábszárcsontból faragott fuvoláikon.
A király egy ideig bólogatva figyelt, végül leintette a kaotikus táncot. A zene halkabbá vált, a táncosok megálltak.
– Adjatok a követnek egy pohár bort, biztosan kiszáradt a hosszú úton! Aztán töltsétek tele a sisakját csengő aranytallérokkal, mert így kívánja a szeszélyem! – parancsolta.

A bronzkapuban álló futár hálásan meghajolt, de a király már nem törődött vele – elmerült az egyik maszkos madárlány – esetleg nőies madárfiú – bájainak szemlélésében. Így azt sem látta, hogy egy illatlányka kézenfogja a követet, és kivezeti a számos oldalajtók egyikén.
A mulatság tovább folytatódott. Galaard király beszédbe elegyedett Amarthia úrnővel, a széltáncosok tanítójával, aki egy hófehér, cirkalmasan teletetovált emberi bőrökből készült palástba burkolózott. A palást, ami szemfájdító kontrasztot alkotott az úrnő szurokfekete bőrével, még a Galaard király ősapja alatt szolgáló, legelső széltáncosok bőréből készült.
Ahhoz, hogy beszélgetni tudjanak, Amarthia úrnőnek egészen a Smaragdtrónus legfelsőbb szintjéig kellett felhágnia a lépcsőkön – a király koronázása óta nem kelt fel a tónusból, ott evett, aludt, szeretkezett, és ürített, az alkalomnak megfelelő színű selyemfüggönnyel eltakarva – és ez a váratlan kegy láthatóan örömmel töltötte el. A fél tucat, Galaard körül sürgő-forgó rabszolga szemmel láthatólag nem zavarta.

Bágyadt eszmecserébe elegyedtek a széltáncosokról, és Galaard megemlítette, hogy mennyire élvezi, amint azok különböző hangokon szólnak hozzá. Hegyesre köszörült fogak villantak ki Amarthia úrnő fekete ajkai közül, ahogy büszkén elmosolyodott; majd ecsetelni kezdte a királynak, hogy milyen nehéz is a hangszalagok megváltoztatása, s hogy széltáncossá fejlődésük érdekében már az anyaméhben el kell kezdeni a gyermekek eltorzítását. Végül ő maga is előadott néhány érdekes hangot, a király nagy megelégedésére.
Nem sokkal ezután hangzott fel a második döndülés. Galaard király éppen az ajkához emelte a csavart unikornisszarvat formázó serlegét, amiből jóféle óbort kortyolgatott – felvizezve persze, hiszen gyenge gyomra nem bírta a testesebb italokat.
A bronzkapun lévő angyal széttárta a szárnyait, s megint csak egy férfi lépett be a terembe. Az ő testét aranyszínűre festette az ablakokon átszűrődő fény. Galaard királynak ezúttal is feltűntek a furcsa hangok
– halk dobogás, suttogásnak tetsző kiáltások, csörgés és csattogás –
de a trónus legalsó lépcsőjén üldögélő széltáncos mozgása pillanatok alatt elvonta róluk a figyelmét. A táncos kisvártatva visszatért, és ez alkalommal halk, de kellemetlen, zizegő hangon – mint a homokon végigcsúszó, száraz kígyópikkelyek, gondolta megborzongva Galaard – szólalt meg.
– Futár délről, Drahaard bárótól – suttogta és sziszegte. – Bayed emír és Aruj emír seregei szétszóródtak, mint a sivatag homokja a számum szelében, a nomád törzsszövetség gyáva hiénafalkaként szaladt szét. Jarra városa elesett. A világ déli pereméig, ahonnan az örökké fújó, őrjítő szelek érkeznek, a te országod húzódik.

A király elégedetten bólintott, majd utasította a széltáncost, hogy ennek a futárnak is adasson az előbbiéhez hasonló jutalmat. A táncos meghajolt és kivezettette a jövevényt a teremből. A zenészek a sivatag szeléhez hasonló, élesen sivító dallamot kezdtek játszani, de Galaard leintette őket, mert bántotta a fülét a hang.
Jó óra elteltével, a harmadik döndülés elhangzásakor Galaard már jócskán felöntött a garatra, s így, bár megint csak feltűntek neki a furcsa hangok
– halk dobogás, suttogásnak tetsző kiáltások, csörgés és csattogás –
nem törődött velük. Félig lehunyt szempillái mögül, az italtól kipirult arccal, mosolyogva hallgatta a széltáncos beszámolóját a nyugati tenger szigeteit fenyegető kalózok leveréséről és Nurra kalózkirály flottájának megsemmisítéséről. A világ nyugati pereméig, ahol a Nap vére az óceánba mosódik, a te országod húzódik – zengte a táncos; hangja mély volt, tiszta és rejtélyes, mint maga a végtelen víz. Galaard király széles mozdulattal intett az ablakon átszűrődő fény haragoszöld köpönyegébe burkolózott futárnak, majd újra a serlege felé fordult.

Negyedjére már annyira részeg volt, hogy nem is hallotta a beszűrődő hangokat, és a futárra sem figyelt. A széltáncos hangja sem érdekelte, bár amit mondott – a keleti síkságok lovas törzseinek hírmondója sem maradt – önelégültséget csepegtettek a szívébe. Felemelte a serleget tartó kezét, hogy tósztot mondjon önmagára, de az kifordult az ujjai közül és a bor a mellkasára ömlött. Ezen úgy elkezdett röhögni, mintha csak valami jó kis tréfát meséltek volna neki, hatalmas tokája tehetetlenül rázkódott – aztán a röhögés hirtelen csuklásba fulladt, és a rabszolgák gennysárga függönnyel takarták el a Smaragdtrónust, hogy senki ne láthassa, amint Galaard király köhögve okádja ki magából a nemrég bevedelt vörösbort.
Miután a rabszolgák lemosták a testét és átöltöztették, zsongó fejjel magához hívatta azt a maszkos madárembert, akit korábban kinézett. Kiderült, hogy fiú – nádszálkarcsúsága, nem emberi, kénsárga kígyószemei és húsos ajkait nyalogató, villás nyelve bizarr gyönyörök ígéretét tükrözték.

A rabszolgák vörös selyemfüggönnyel takarták el a Smaragdtrónust. Galaard az ölébe ültette a fiút, de már annyira részeg volt, hogy semmit nem tudott vele kezdeni. Így hát csak simogatta a haját, és a királyságról beszélt összefüggéstelenül; a világról, ami az övé, és hogy ezután már minden az övé, amire csak vágyhat. Egészen addig beszélt, amíg végül az elfogyasztott ital, a fiú átható parfümje és az ablakokon vérvörösen beömlő fény álomba nem zsongította.
A rabszolgák fekete függönyt emeltek a Smaragdtrónus köré. A zene elhallgatott, az udvartartás suttogva beszélt tovább.

***

Galaard király felriadt.
Amint megmozdult, szörnyű fejfájás hasított belé, és gyomra is azonnal émelyegni kezdett. Átkozott bor, morogta kiszáradt szájjal, és megemelte a kezét. Csipától összeragadt szemét nem volt ereje kinyitni.
– Vizet! – nyögte, és várta, hogy majd frissítővel teli serleget emelnek az ajkához, de semmi ilyesmi nem történt. Pár pillanatig fel sem fogta a helyzetet, aztán a meghökkenés végül mégis csak utat talált lassan ébredező elméjébe.

Nem teljesítették a parancsát!
– Vizet! – hörögte most már dühödtebben és erőlködve felnyitotta ólomsúlyúnak ható szemhéját. A rárakódó csipától szinte semmit nem látott, így hát öklével dörgölni kezdte a szemeit, s eközben rátalált a hangjára is. – Hát nem halljátok, férgek? Vizet a királynak!
Ekkor tűnt fel neki a csönd: egy árva pisszenést sem hallott. A süket zenészrabszolgák sem játszottak lábszárcsont-fuvoláikon. A trónterem olyan csendes volt, mint egy kripta belseje.
Meglepetten nézett körül, s csak akkor vette észre: aludt a Smaragdtrónus négy sarkában a négy rabszolga, kezükben görcsösen szorítva a királyi álmot jelző fekete selyemfüggönyt; aludt a lépcsősor alján a széltáncos, tarka ruhája virágsziromként terült szét körülötte; aludtak a trón körül a virág- és madáremberek; aludtak az illatlánykák; aludt az egész trónterem, zenészestül-rabszolgástul, mintha csak valami furcsa varázslat borult volna rájuk.
Galaard király agyába hirtelen egy csínytevő gyermek pajkos gondolatai villantak. Mi lenne, gondolta, ha most felkelnék és elbújnék valamelyik ablak alatti beugróba? Hogy meglepődnének, amikor felébredve meglátnák, hogy üres a trón! Milyen jó lenne meglesni a rémült arcaikat addig a pár pillanatig, amíg rá nem jönnek, hogy csak tréfát űzök belőlük!
Elvigyorodott a gondolatra.

Kósza szellő suhant át a tróntermen – a Smaragdtrónus mögül érkezett, onnan, ahová a király koronázása óta nem vetette tekintetét – és furcsa illatot hozott magával. Nehéz volt, buja és élettel teli, és Galaard rájött, hogy sok-sok évvel azelőtt már érezte. Végül felismerte: a föld illatát szívja magába, amit oly sokáig elnyomott az illatlánykák nehéz parfümje.
Elemi erejű vágyakozás fogta el a külvilág iránt. Nyögve tornázta fel elhízott testét, és miközben ügyetlenül próbálta magát kiegyensúlyozni pipaszár lábain, hálát adott az isteneknek a vajákosok erősítő főzeteiért, amelyek nélkül talán meg sem tudott volna mozdulni. Hirtelen megundorodott saját tehetetlenségétől.

Sikerült talpra állnia, bár ehhez a trónszék melletti asztalkán fekvő, másfél méteres királyi jogart is magához kellett vennie. Legalább valami haszna is van ennek az ócskaságnak, zsörtölődött, amikor botként rátámaszkodva levánszorgott a Smaragdtrónus lépcsőin.
Vigyázva átlépte a legalsó lépcsőfokon fekvő széltáncost és az emelvényt megkerülve a trónus mögé indult. A nagy bronzkaput nem lett volna ereje egyedül kinyitni; ha pedig felébresztené a hozzáláncolt ajtónyitókat, azok felriasztanák az egész termet. Abból aztán jókora kavarodás származna.
Az évszázados domborművekkel díszített hátsó falon egy kétszárnyú ajtó nyílott, és Galaard király, nem törődve a földön fekvő emberekkel, elindult felé.
Az ajtószárnyak mögött jókora terem húzódott, amiből féltucat folyosó indult minden irányba. Bal kéz felé, egy falba mélyesztett beugróban kövekből rótt csigalépcső tekeredett a magasba. A király évtizedes emlékei ködéből felderengett, hogy a lépcső a palota legmagasabb tornyába vezet, s mellesleg az orrát is megcsapta a föld nehéz szaga, ami odafentről áradt.

Elindult hát Galaard király felfelé, egyre magasabbra és magasabbra hágott. Eleinte minden tizedik lépcsőfok után megpihent, de minél feljebb ért, furcsamód annál frissebbnek érezte magát. Lassan már csak minden tizenötödik, huszadik, aztán huszonötödik lépcsőfok után támaszkodott a falnak, s az utolsó negyvenet egy szuszra tette meg. Végül – úgy érezte órák teltek el az indulása óta – egy csapóajtót vett észre a feje fölött. Erőlködve kilökte a kezében tartott jogarral és kimászott a szabadba.
Csillagos ég borult fölé. A Hálószövő Pók, Kígyóanya, A Folyók Ura és a többi csillagkép zavartalanul sziporkáztak a feje felett, s a király addig bámulta őket mélyen beszívva a külvilág tiszta levegőjét és a nyugatra lévő szirteken megtörő tenger zúgását hallgatva, amíg zsongani nem kezdett a feje. Akkor gyorsan elkapta róluk a tekintetét, mert félt, hogy leszédül a magas körbástyáról, és lenézett a mélységbe.
A gyomra egy pillanat alatt görcsbe rándult, keze sápadtan szorult rá a jogarra. A királyi főváros legbelsőbb falai körül száz és száz tábortűz égett, s az éjszaka sötétjében is ki lehetett venni a védművek romosságát. Mintha csak… mintha csak ostrom alatt állna a város!
– Látomás… – motyogta hitetlenkedve a király.
– Tévedsz – a sötétségből érkező válasz annyira meglepte, hogy önkéntelenül is hátralépett, s ez majdnem az életébe került. Egy lőrés kőperemének ütközött, egyensúlyát vesztette és a mélység fölé billent. Izmos kéz ragadta meg és rántotta vissza a biztonságba.

A király az éjszakába meresztette a szemét, és egy alak sötét körvonalait fedezte fel maga előtt.
– Ki vagy te? – kérdezte Galaard megborzongva.
Szikra pattant és egy mécses lángja lobbant fel. A király szeme összeszűkült a hirtelen fénytől, de azután meglátta az arcot, és ettől, ha lehet, még jobban megborzongott.
– Te… – nyögte rémülten. Az előtte álló, hús-vérnek tetsző férfi arcvonásai a trónterem bronzkapujába faragott angyal ábrázatát formázták. – De hát hogy lehet…?
– Nem számít – felelte az angyal-ember, és a falat körülvevő tábortüzek felé mutatott. – Inkább velük törődj!
Galaard király lassan magához tért az első megilletődöttségéből.
– Kik ők? És mi történik itt? – hangja valamelyest visszanyerte uralkodói színezetét. Az angyal-ember elmosolyodott és tárgyilagosan sorolni kezdte:
– Az északi falak lábánál a tizenkét nagy klán harcosai táboroznak, élükön medvebundás vezéreikkel. Velük átellenben, a déli falakat a Bayed emír és Aruj emír vezetésével harcoló nomád törzsszövetség csapatai ostromolják. Ha keletre nézel, látni fogod az összes lovas törzsek képviselőit, akik csak a nagy síkságon vágtáznak. Nyugatra pedig Nurra, a kalózkirály flottája tartja tengeri blokád alatt a kikötődet.

A király csak tátogni tudott elképedésében. Az angyal-ember szenvtelenül folytatta.
– Színjáték áldozata lettél, Galaard, de ennek a színjátéknak magad is részese voltál. A környezeted már évek óta csak azt hajtogatta, amit hallani szerettél volna. A királyság az egész világra kiterjeszti határait, mondták, s közben kétségbeesetten próbálták fenntartani a látszatot – és te, bár legbelül érezted, hogy megtévesztenek, semmit nem tettél. Csak a mai nap négyszer hazudtak neked: mert tudd meg, a négy futár egyazon személy volt különböző álcákat öltve. Talán ha időben erőt veszel magadon, ki tudtad volna tépni magad a hazugság pókhálójából, de most már késő. Holnapra a város védelme összeomlik, ellenségeid berontanak és te meghalsz.

Galaard erőtlenül térdre rogyott a szavak hallatán, mert tudta, hogy az angyal-ember igazat beszél. Az ostromlók olyan sokan voltak, s a várfalak olyan romosak, hogy a védőknek szemmel láthatóan esélyük sem volt még egy napig kitartani.
– Vége van? – kérdezte remegő hangon. – Vége mindennek?
A másik áthatóan figyelte, majd megrázta a fejét.
– Nem – felelte. – Ha te is akarod, van még egy esélyed.
– Mi az? – karolta át Galaard könyörögve az angyal-ember lábát. – Kérlek, mondd meg!
Az angyal-ember elhúzta a szája szélét.
– Az egyetlen esélyed – mondta halkan -, ha most visszamész és véget vetsz annak, ami odalent folyik. Befejezteted a színjátékot, máglyára veted a szirom- és tollruhákat, elküldöd az illatlánykákat, a széltáncosokat, bezúzod a színüket változtató ablakokat, szélnek ereszted a rabszolgáidat, szélesre tárod a külvilág felé a bronzkaput és örökre elhagyod a Smaragdtrónust. Ha mindezeket megcselekszed, megmentem az életed.
– Ígérem! – kiáltotta Galaard, hirtelen ébredt elszántsággal szívében. – Megteszem, lerombolom azt, ami odalent van!
– Akkor ne tétovázz!
A király engedelmeskedett; szó nélkül felegyenesedett és jogarára támaszkodva elindult a lépcső felé. Pár fokot tehetett csak meg, mikor rátört a kíváncsiság. Megfordult, s kerülve a másik tekintetét, remegve bökte ki a kérdést:
– Ki vagy te?
Az angyal-ember keserűen elmosolyodott.
– Négyszer gyaláztál meg a mai nap a hazugságaiddal, és számtalanszor azelőtt. Mondd, jó Galaard, szerinted ki vagyok én? – azzal a mélybe hajította a mécsest, s mire a király szeme megszokta a sötétséget, már sehol nem volt.

***

Galaard király lépésről lépésre haladt lefelé.
Tagjait rég feledett elszántság acélozta meg, s mire feleszmélt, már az út egyharmadát megtette. A lelkében soha nem érzett tettvágy lángolt.
Egy idő után persze rátört a fáradtság; a rideg kőfalnak hajtotta homlokát és zihálva átkozta elpuhult testét.
Hamarosan továbbindult, de ezután egyre gyakrabban kellett megállnia. Úgy érezte, hogy a torony súlya fokozatosan a hátára nehezedik, s minden egyes lépés növekvő terhet jelent. Mire az utolsó lépcsőfok is elfogyott a lába alól – ekkor már minden tizedik után hosszú perceket kellett pihennie – lábai remegtek a megerőltetéstől, és patakokban folyt róla az izzadtság.

Jó fertályórába is beletelt, mire sikerült összeszednie magát. Királyi jogarára támaszkodott és a trónterembe botorkált. Volt egy olyan előérzete, hogy mindenkit ébren talál és majd megrovóan fogják körülvenni, de megkönnyebbülésére csalatkoznia kellett. Az udvartartás és a rabszolgák ugyanúgy aludtak, mint amikor otthagyta őket.
Galaardnak görcsbe rándult a gyomra, ahogy a legközelebb fekvő virágemberre pillantott. Felkelteni, gondolta sápadtan, felelősségre vonni a hazugságokért, a színjátékért. A trónterem kapujába vésett angyalra sandított, de az ugyanúgy állt ott, mint máskor. Galaard királyt megkönnyebbülés fogta el ezt látva, bár maga sem tudta, hogy miért.
Tétován a virágember felé indult, de miután odaért, csak állt mellette percekig és nem nyúlt hozzá. Végül felemelte a fejét, s ahogy a Smaragdtrónusra vetette a tekintetét, újra csak átjárta a megkönnyebbülés. Hát persze, a trónus, ötlött az eszébe; ott kell lennem, hogy mindenki lásson! Hogy a legnagyobb hatást tegyem rájuk, amikor felébrednek! Nem is lehet másként!

Átbotladozott az alvók között, óvatosan megkerülte a legalsó lépcsőfokon fekvő széltáncost és a kimerültségtől remegve fellépkedett a Smaragdtrónushoz. Visszarakta a jogart a trónszék melletti asztalkára, és elfoglalta helyét.
Most, gondolta és megpróbálta felidézni az elszántságot, ami a toronyban tört rá; most kell felkiáltanom, és akkor mindannyian felébrednek! Ám ahogy az alvó udvartartásra nézett, kétségek törtek rá.
Mi lesz holnap, kérdezte magától, mihez fogok kezdeni odakint? Összeszorult a gyomra a félelemtől. Az angyallal való beszélgetést egyszerre olyan távolinak érezte, mintha már ezer éve történt volna.
Ólmos fáradtság öntötte el tagjait. Lehunyta a szemét és nagyokat sóhajtott, hogy lecsillapítsa zaklatott szívdobogását.
Erőt kell merítenem, próbálta győzködni magát; le kell dobnom a béklyókat! Nem szabad hagynom, hogy a félelem eluralkodjon rajtam! Ha csak egy kicsit kipihentebb lehetnék, gondolta, össze tudnám magam szedni annyira, hogy felkeljek és felelősségre vonjam őket! Csak egy kicsit kellene pihennem hozzá. Csak pár percet. Pár percet.

***

Galaard király felriadt.
Amint megmozdult, szörnyű fejfájás hasított belé, és gyomra is azonnal jelezte neheztelését. Átkozott bor, morogta kiszáradt szájjal, és megemelte a kezét. Csipától összeragadt szemét nem volt ereje kinyitni.
– Vizet – hörögte elhaló hangon.
Hűvös kéz nyúlt a tarkója alá, egy másik pedig vizeskancsót tartott kicserepesedett ajkához. Galaard hálásan itta a hűs vizet egészen addig, amíg úgy nem érezte, hogy pukkadásig tele van. Akkor megrázta a fejét, s a kancsó szája elvált az ajkától.
– Az… arcomra is… – rebegte. Nedves rongy simította végig orcáját, felpüffedt szemhéját.
Galaard felemelte a fejét és szétnézett a teremben. A Smaragdtrónuson és a lépcsőkön rabszolgák sürögtek-forogtak, az udvartartás – a virág- és madáremberek, az illatlánykák, a széltáncosok – meghajoltak, amint észrevették, hogy felébredt. Az ablakokon megnyugtató, zöld fény ömlött be, a zenészek egyszerű, lágy dallamot fújtak fuvoláikon.
A király a bronzkapuba vésett angyalra vetette a pillantását. Egy kósza emlékfoszlány egyensúlyozott bosszantóan az elméje peremén, de bárhogyan is igyekezett, nem bírta felidézni. Végül feladta a próbálkozást. Eszébe jutott a tegnapi virágember; keresni kezdte a trónteremben, de sehol nem látta.

Egyszer csak furcsa zajok ütötték meg a fülét. Odakintről, a kapun túlról
– halk dobogás, suttogásnak tetsző kiáltások, csörgés és csattogás –
szűrődtek be. Galaardnak úgy tűnt, mintha az angyal szárnyai közül érkeznének.
Magához hívta Amarthia úrnőt, aki ezúttal egyszínű, vörös palástot kanyarintott a vállára, arcát pedig egy fiatal leány szenvedését ábrázoló ezüstmaszkkal takarta el. A király sejtette, hogy a palást festéke valódi vér lehet, mert az úrnő kedvelte a természetes anyagokat.
– Mi ez a zaj? – kérdezte, mire Amarthia űrnő meghajolt.
– Csak Ranaard nagyúr és kísérete készül útnak indulni, királyom – felelte szenvtelenül, és intett a zenészeknek, akik hangosabban kezdték fújni a fuvoláikat. A dallam elnyomta az odakintről beszűrődő zajokat, és a király megnyugodva hajtotta vissza a fejét a trónszék támlájára. Csak néha emelkedett fel, hogy vizet kérjen a körülötte tüsténkedő rabszolgáktól.

Alig fertályóra múlva Galaard újra meghallotta a zajt. Bár a zenészek harsányabban játszottak, a kintről beszűrődő hangok belefonódtak a fuvolák dallamába, és megtörték a zene összhangját. A király ingerülten nyitotta ki szemét, hogy kérdőre vonja az úrnőt Ranaard nagyúr hosszúra nyúló készülődéséről, de a széltáncosok a torkára fagyasztották a szót: a trónusa elé pattantak és barbár táncot kezdtek lejteni előtte; a zenészek pedig, mintha ez valami jel lett volna, még hangosabb és gyorsabb dalba fogtak. Galaard zavartan próbált csendet parancsolni, de sem a széltáncosok, sem a rabszolgák nem engedelmeskedtek neki.
Ám minden zene és tánc dacára a kinti zajok egyre hangosabbá váltak, mintha mind közelebbről- és közelebbről érkeznének. A dobogás, a kiáltások és a csattogás mind ismerősebbek lettek a királynak.
– Csend legyen! – kiáltotta, de senki nem törődött vele, sőt: a táncosok még vadabbul vonaglottak, a zenészek előadása pedig szinte teljesen szétesővé és kakofonikussá vált.
Hirtelen megjelent Galaard mellett a tegnap látott madárfiú. Úgy törleszkedett hozzá, mint valami macska, de a királyt most nem izgatta fel, és morogva próbálta elküldeni. A fiú mintha nem hallaná, vadul átölelte a király nyakát és ajkát megpróbálta a másikéhoz nyomni. Galaard undorodva lökte el.
– Csendet! – üvöltötte teljesen kikelve magából, de senki nem hallgatott rá. A kintről érkező zajok már teljesen kivehetőek voltak, semmilyen zene nem tudta elnyomni őket, és a király végre rájött, hogy fegyvercsörgést és emberi üvöltéseket hall.
– Mi ez? – ordította és hirtelen támadt félelem töltötte el, ahogy a kapura pillantott, melyen az angyal – csak az átkozott vörös fény hatására, ami az ablakon beömlik! – megmozdulni látszott. Nicsak, gondolta Galaard, az ajka zord mosolyra húzódik! Egészen élőnek tűnik így, mintha le akarna onnan jönni!

Kétségbeesetten pillantott az udvartartására, de mostanra már azok is sápadtan tekintgettek a kapu felé. A rabszolgák lassan abbahagyták a sürgés-forgást; a zenészek egyenként elvették ajkuktól lábszárcsont-fuvoláikat; a széltáncosok egymás után torpantak meg; a virág- és madáremberek díszes ruháik alól tanácstalanul pillantgattak kifelé; az illatlánykák pedig nem hintettek több parfümöt a levegőbe. Lassan minden hang elhalt a trónteremben, ahogy a kintről jövő ordítások és fegyvercsörgés egyre hangosabbá váltak.
– Csak Ranaard nagyúr és kísérete – suttogta Galaard, aztán ő is az angyalra vetette pillantását. A csatazaj egyre közelebbről és közelebbről hallatszott, míg végül el nem érte a kapu közvetlen előterét.
Egyszer csak elhallgatott. Néma, félelemteli csend ülte meg a tróntermet. Az ablakokon szürke fény buggyant be, hamuszürkére festve mindent élőlényt és élettelen tárgyat a trónteremben.
A kétszárnyú bronzkapu hangosan megdöndült; a fenyegető, durva hang végighullámzott a hamuemberek feje felett egészen a remegő Galaard királyig. Az ablakok elsötétültek. Az angyal lassan széttárta bronzszárnyait.

Utolsó hozzászólások   [Ugrás a fórumhoz]

    Vendég Anonymous

    2003-05-22 14:50:10

    Heyhoo!!

    Végre egy jó novella! Bele sem kötök semmibe.

    Kjartan



    Vendég Anonymous

    2003-05-23 13:07:42

    Húúúúúúúúúú, ez eszement! Totál remegett a gyomrom, mikor olvastam, teljesen megfogott a hangulata. Minden elismerésem. Még sok ilyent! :D

    Z



    Arsentis

    2003-05-23 14:52:48

    Nagyon jó, telitalálat!



    encian

    2003-05-26 08:59:24

    Abdul:csak én igazán!...:D




belépés jelentkezz be    

Back to top button