Euthanatos

Bizarr halál-kultusz. Félt, meg nem értett mágusok. Kevesekkel van kapcsolatunk, minden időnket feladatunk teljesítése tölti ki: megölni azokat, akik készek rá. Hát igen, ezt emészteni kell.

Az emberek nem élik az életüket, nem törnek magasabb célok felé, csak kiszívják azt, elvesztegetik a lehetőségeket. Ezt megelőzendő megöljük őket, lelküket visszalökjük a szellemi körforgásba, hogy újjászületve tovább jussanak. Kis szerencsével magukkal vihetnek valamit előző életükből, ami segítheti majd őket. Ez akár a Tradícióba is vezetheti az embert.

Az egyes emberekkel foglalkozunk, nem társadalmi rétegekkel. Mindenkinek meg kell adni a Jó Halált. A feladat megérteni az ő életüket, eldönteni fejlődhetne-e még vagy sem. Utóbbi esetben mi vetünk véget annak az életnek. Az emberek, tehát mi is, csak addig élhetünk, míg fejlődünk. A stagnálás és visszafejlődés helyett inkább egy új lehetőséget kell adni a léleknek, hogy több élet alatt tökéletessé válhasson. A végnek is meg van a maga ideje. Feladatunk kicsit a kertészekére hasonlít.

Hitünk mások számára nagyon idegen, elfogadhatatlan. Eldöntjük, ki érdemes az életre, ki nem, mi a fejlődés, mi nem. Mi azt hisszük, a halál új lehetőség, de mások hite szerint nem. Hogyan dönthetünk így? A legtöbb bajt a hiányos ismeretek és a csúsztatások okozzák. Nem véreskezű sorozatgyilkosok vagyunk, sosem fordul elő, hogy az utcán menet közben lelövünk három nyugdíjast és egy hajléktalant. Az emberekkel nagyon közeli kapcsolatokat alakítunk ki, mielőtt döntenénk a Jó Halálról. Közeli, mert saját kontextusában vizsgáljuk az ember életét, vizsgáljuk merre halad. De olyan értelemben nem az, hogy személyes kötődés, nem alakulhat ki közöttünk. Természetesen nekünk is lehet családunk, régi barátaink, és róluk is dönteni kell, és az számunkra is igen nehéz. Ezért sokunk próbálja minimalizálni kapcsolatait, a lehető legkevesebb embert magunkhoz engedni, csökkentve az elkövetkező fájdalmát. Gyakran találkozunk társainkkal, közösen döntünk emberekről, vállalva a felelőséget. A felelőség fontos számunkra. A beavatási szertartásunkon a jelölt átlép a holtak világába. Ha visszatér, vállalja a felelőséget, teljesíti a feladatot. De ott is maradhat, elmenekülve előle.

Én visszatértem. S most elmesélem, hogy- hogy is történt ez a dolog.

A Mester felhívott. Éppen arra készültem, hogy elfelejtsem ezt az egész marhaságot a Mágusokról és mindenféle Felébredésről, meg Technokráciáról…Szóval éppen készültem, hogy leüljek és nézzem a TV-t, hogy megnézzem a kedvenc sorozatomat, amikor csengett a telefon. Felvettem és megváltozott az életem. Hírtelen tudatosult bennem, hogy „sima” hétköznapi életem véget ért, és ezt olyan bizonyossággal tudtam, mintha valaki itt állt volna mellettem egy csőre töltött pisztollyal és éppen meghúzta volna a ravaszt.

– Eljött az idő! – szólt a Mester. – Elmész Debrecenbe. Ott felveszi veled valaki a kapcsolatot. A kódszót, már tudod, amiben megállapodtunk első találkozásunkkor. Tőle megkapod a feladatod. Ha élni akarsz akkor teljesíted, de ha eljött az időd, akkor továbblépsz.

Katt. Szóval Debrecen, gondoltam. Éppen ideje. Már alig vártam ezt a pillanatot. Újra éreztem, hogy ÉLEK. Az eddigi tespedés már lassan megölt. Ha még egy napig itt kellett volna rostokolnom, akkor biztos, hogy beleőrülök.

Itt vagyok. Csörög a telefonom. Felveszem. Körülöttem az utcán emberek, kiabálnak, beszélgetnek, mit sem sejtve arról, hogy bármelyiket, bármikor meg tudnám ölni. De, hogy tudom vajon eldönteni ki érdemes a Jó Halálra és ki nem érdemli meg? Minden szétesik. Ez tény. A káosz órája ketyeg. Tik-tak, tik-tak. Csoda, hogy életünk harmadát holtan töltjük. Csoda, hogy az élő meghal, eltűnik és visszatér abba a masszába ami szülte? Láthatod magad körül. Rozsda. Rák. Lázadás. Azt hisszük ismerjük a választ, de nem. Nem kell ismernünk. Egyszer majd a Nap nem kel fel, a szél nem fúj és felismerjük az egyetlen igazságot: nincs Igazság, és minden amit csináltunk elpusztul. Szóval beleszól a pofa a telefonba. Azonosítja magát a jelszóval. Egy épületbe kell behatolnom. A Kossuth utca sarkán van. Az alagsorba kell lemennem és egy férfit kiszabadítanom. A férfit el kell vinnem egy bizonyos helyre és ott átadnom a Tradícióm tagjainak.

Este van. Voltam a városi könyvtárban és lekértem az épület tervrajzát. Kiderült, hogy a Titász épülete az a bizonyos épület. Állítólag tele van Techikkel, de hát nem ismerem őket, csak azt, hogy félni kell tőlük, de hát mit nekem… Szóval úgy döntöttem, mivel alulról nem lehet bemenni, ezért felülről próbálkozom. A szomszédos épület tetejére gyerekjáték volt felmászni, csak arra kellett figyelni, hogy ne vegyenek észre az utcáról az emberek. Onnan átugrottam a Titász tetejére és lebuktam. Feszülten figyeltem, hogy hallok-e lépteket vagy valaki lélegzik-e. Percekig néma csönd. Semmi. Megkerestem a lejáratot, majd kinyitottam a magammal hozott tolvajkulcskészlettel. Nem tartott sokáig, mivel csak egy kis gyönge zár volt, senki sem gondolta volna, hogy valaki itt fog behatolni valamikor.

Folyosók. Mindenhol néma csend. Szobák és gépek. Üresek mind. Mint egy sterilizált laboratórium. Nincs bennük élet, semmi ami megtöltené őket. Se kép, se virág, sehol egy személyes holmi. Azt a parancsot kaptam, hogy mindent felhasználhatok a célom elérése érdekében. Kevesen szeretik, élvezik a gyilkolást. Ők könnyen elveszhetnek, átlépnek a józanság küszöbén. Fontos, hogy ismerjük társunkat, hogy segíthessen szükség esetén. A halál közelsége mindenkire hatással van. Bár nem félnek tőle az emberek, sok arcát ismerik, immunissá nem válhatnak a halál gondolatával szemben. Nem válhatunk érzéketlenné, nem dönthetünk emberek életéről, nem láthatjuk jól helyzetünket, nem éreznénk tisztán a felelősséget. Sokunk küzd depresszióval, esetleg szuicid gondolatokkal. A Holtak világában járnak, látják, hallják a lidérceket, és ez nagy teher.

Szóval elém mászik ez a takarító. Meglepődik, látom az arcán. Minden lelassul, úgy érzem mintha mázsás súlyok lennének a vállamon. Meg kell ölnöm? Eddig még sohasem foglalkoztattak ezek a gondolatok. Bár eddig még mindig csak gyilkosokkal és olyanokkal végeztem, akik megérdemlik. Ő megérdemli? És miért nekem kell eldöntenem? Agyam jár, gondolkodik, testem ösztönből cselekszik. Pisztoly ránt fejhez és tűz! Nézem, ahogy összeesik és közben lejátszódik előttem, ahogy a családot értesítik és kivonulnak a temetőbe a temetésre és mindenki sír, még a 2 gyermek is, pedig ők még fel sem foghatják mit vettek el tőlük.

Alagsor. Őrök mindenhol. Megerősödött a jelenlétek száma. Mintha egy másik világban járnék. Még mindig a takarítón jár az eszem. Pontosan honnan tudta a testem, hogy az a takarító egy őr, álruhában? Ezt mi sem bizonyíthatta jobban, mint a stukker és a fülhallgató, ami most az én fülemben figyelt. Szóval kúszok a szellőzőben, szerencse, hogy ilyen nagy. A megfelelő helyen lerobbanok. A két fickó előttem meglepődik, de egy profi mozdulattal lendülnek felém. Mintha a Mátrix Mr. Smiths-szét látnám, ahogy jönnek felém, szemüvegben, fülhallgatóval, öltönyben.

Nagyon nehéz volt kiiktatnom őket. Eltört az egyik bordám, és eltörték a bal kezem is. De már az ajtóval matatok, ami mögött ott lapul a férfi akit ki kell hoznom. Bent egy szék, lámpával felette. A férfi lóg a széken iszonyatosan összeverték. Odarohanok. Leszedem róla a bilincset. Lassan magához tér. Rám néz. Mintha valahonnan ismerős lenne. Felemelem. Iszonyatosan fáj, de viszem.
Megszólal a riasztó. Mindenhol őrök. A tetőn vagyunk ide már nem hallatszik fel a sziréna. Nem tudom, hogy-hogy jutottunk ki az épületből, nekem csak elmosódott emlékeim vannak róla. Fent állunk a tetőn, készülök arra, hogy átugorjak, mikor egy torokhangú kacaj hangzik fel mögöttem. Az nem lehet, ez nem lehet igaz. Megfordulok.

– Apa? – kérdezem és most ismerem fel. Egy pisztolyt fog a kezében. Az én pisztolyomat. Megint lelassul az idő. Ha élni akarsz akkor teljesíted, de ha eljött az időd, akkor továbblépsz. Hallatszik megint a fejemben a Mester hangja. Hallom ahogy meghúzza a ravaszt. Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer. Nem is érzem, ahogy a golyók becsapódnak. Csak tántorgok hátra a becsapódásoktól, értetlenül, és felfogom, hogy most meghalok.

Nem tudom, hol vagyok, csak azt tudom, hogy a döntés nekem megadatott. Egy hatalmas kerék van előttem, mint egy körhinta. Előttem a jegyszedő Charon mosolyog, és csak oda kell adnom neki a jegyem és megszabadulnék mindentől. Nem félek. Minden jó és érzem, hogy oda kerülnék, ahol Anya van. Ő pedig biztos tudom, hogy jó helyen van. A fülke, ami felvinne a felhők közé nem üres, veszem észre hirtelen.

Anya! – szakad ki belőlem a kiáltás. Ő kijön a fülke ajtajáig. Szeretném megölelni, de érzem nem lehet. – Soha ne felejtsd el, mint Apád tette, az Élet szent! És most menj vagy gyere ide hozzám!

S hirtelen megvilágosult bennem minden. Apám Technokrata és Ő ölte meg Anyát, miután teljesítette feladatát és megszült engem és még valakit. Megfordulok. Ott áll Ő az ikertestvérem. – Most már mindig veled leszek sohasem hagylak el és vezetlek ott ahol más nem tud! – szólt.
– Nem mehetek! – akartam szólni de minden elsötétült….
Zuhanok. Nem értem, hogy-hogy kerültem ide. Egy hullaházban fekszek, pucéron, az asztalon, és a vigyorgó Mesterem ül a mellettem lévőn.
– Isten hozott! – szólt.
– Felébredtél?- kérdezi cinikusan, és én tudom mire utalt.

A mi világuk része a körforgásnak, a Ciklusnak. A régi időkben minden ember könnyen átjutott rajta, de jó ideje egyre többen rekednek meg itt. Életüket helytelenül töltötték, nem végezték be dolgukat. A Jó Halállal talán több esélyük van túllépni ezen a világon, nem buknak el. Bár a bukottak sem veszítik el minden tisztaságukat.

Én nem buktam el. Én visszatértem. Kicsit még most is elgondolkozok azon, hogy van-e jogom azt csinálni, amit kell. Hogy megtehetem azt, amit szerintem kell, hogy mi hatalmaz fel arra, hogy megöljek embereket.

Gyilkos vagyok. Megöltem nagyon sok embert. Mégsem mondom azt magamról, hogy pszichopata állat vagyok. Csak azt teszem, ami a Felemelkedésemhez kell. Hogy megtapasztaljam a Halál ezer arcát azokon keresztül akiket megölök. Hogy tudjam ezekre az arcokra pillantva, hogy a Halál nem a vég, hanem a kezdete valaminek. A kezdete a Ciklusnak, a Körforgásnak és az Újjászületésnek.