Vérvonal – 1. rész

Aedalon, a legendák földje. Hol hófödte hegycsúcsok karmai tépnek sebet az ég kékjébe, s rohanó folyók szelik a termékeny földeket. Hol végeláthatatlan rengetegek, zöldellő rétek, dögletes mocsarak, s forró sivatagok váltják egymást.
Hol sós hullámok ostromolják lankadatlanul a partokat. Ez a föld Aedalon, a változás földje. Emberek, elfek, törpék, orkok, goblinok és számtalan más teremtmény otthona. Állandó háborúk, cselszövések, s intrikák, az acél és a mágia világa.
De nem volt ez mindig így. A birodalmak legrégebbi könyvtárainak mélyén porosodik még néhány tekercs, melyek egy ősi legendáról, s egy fenyegető jóslatról regélnek.
Tízezer évvel ezelőtt, mikor még a tündék is fiatalok voltak, az Ősök uralták e világot. Rabszolgaságba vetettek minden gondolkodó lényt. Uralmuknak egy példátlan esemény vetett véget. A történelem során először, s egyben utoljára minden intelligens nép egy cél érdekében egyesítette erejét. A tündék hőse, Aeryn Halufaé által vezetett felkelés elsöpörte az Ősök évezredes birodalmát.
Az Ősökből Kitaszítottak lettek, s szinte teljesen kiirtották e kegyetlen népet.
A legenda nem szól arról, hogy a győzelem után azonnal kitört az öldöklő háború a rivalizáló ősi ellenségek között. A közös veszély elmúltával ismét előkerültek a régi ellentétek. Az emberek, tündék, törpék, s egyéb jóravaló népek szövetsége eredményesen védekezett a goblinoid hordákkal szemben. Mára a szövetség megszűnt létezni, egymással marakodó kisebb birodalmakra esett szét. Az Ősök története pedig legendává, majd mítosszá vált. Kevesen vannak, kik tudják, hogy mindez megtörtént, s még kevesebben ismerik és hisznek azon jóslatban, miszerint a veszély még nem múlt el.
A jövendölés szerint a Bíbor Sárkány évében királyi vérből születik egy gyermek, ki a Kitaszítottak leszármazottja. Ő lesz az, ki örökre megváltoztatja Aedalon világát, s visszaszerzi az Ősök örökségét.

Prológus

Villám hasított az éj fekete palástjába. A korábban békés felhők megmutatták igaz arcukat, sötéten nyújtóztak a táj fölé, eltakarva holdat, s csillagot. Vad, haragos dühvel lovagolták meg a viharos szelek hullámait. Újra és újra egymásnak rontottak villámot szórva egymásra, s a világra. Végül kissé elcsendesedve kiengedték terhüket. Lassú eső kezdte áztatni a sűrű rengeteg mélyén rejtőző kunyhót. Az emberkéz által épített menedék valaha egy kószáé, vagy talán egy vadászé lehetett.
A korhadt gerendák mohón nyeldekelték az esőcseppeket. A tető valami megmagyarázhatatlan csodának köszönhetően még képes volt dacolni a játékos szelekkel, pedig azok mindent megpróbáltak, hogy letépjék.
Az elemek által megtépázott erdei kunyhóból vajúdás hangja szűrődött ki. A férfi az ablakon keresztül kibámult a sötét éjszakába. Arcán aggodalom, szemében szomorúság és fájdalom ült.
– Thorasra! Mi tart ilyen sokáig?! – fakadt ki hirtelen.
Kesztyűs kezével beleöklözött a falba, mire faforgácsok repkedtek szerteszét. Idegesen járkálni kezdett fel, s alá a szobában. Egyszerű utazóruhát viselt, hogy elfedje kilétét, de testtartása árulkodó maradt. Fekete utazóköpenye lobogva követte izmos testének minden mozdulatát. A kardját rejtő hüvely többször is nekicsapódott a korhadt asztal lábainak segítve az enyészet által megkezdett munkát.

Hirtelen azon kapta magát, hogy csupán saját döngő lépteit hallja. Fülelni kezdett és meghallotta az oly régóta áhított hangot, egy csecsemő erőteljes sírását.
Az ajtó nyikorogva tárult ki és egy ibolyaszínű köpenybe öltözött korosodó férfi lépett ki rajta, kezében egy bepólyált csecsemőt tartva.
– Fiú, felség – szólalt meg érces hangján. – Erős és egészséges.
A király boldogan vette el kedvenc mágusától elsőszülött fiát. Rámosolygott a csöppségre, ám arcára hirtelen kiült a néma döbbenet. Soha nem látott még oly kék szemeket, mint fiáé. Az izzó tekintet érdeklődve fürkészte a meglepett férfi arcát.
– Khm… felség, Roland király! – köszörülte meg torkát a mágus.
– Mi az? – ocsúdott fel hirtelen a király. – Mi a baj Archon?
– Én nagyon sajnálom felség, de Virginia királynő nem….
– Meghalt? – kérdezte Roland megtörten.
– Még nem királyom, de az éjszakát nem éli túl. Beszélni szeretne önnel.
Roland belépett a hálószobába. Tekintetét végighordozta a szoba minden szegletén, majd megállapodott az ágyon, ahol szeretett felesége feküdt.
– Te vagy az Roland? – hallatszott az erőtlen kérdés.
Roland hallgatott, képtelen volt bármit is mondani.
– Gyere közelebb és hozd a fiúnkat is.
Karjában a gyermekkel leült az ágyra és felesége tengerkék szemébe nézett.
– Meg fogsz gyógyulni. Tudom.
– Nem! Meghalok és ezt te magad is tudod. Ne nehezítsd meg a dolgomat! Kérlek vigyázz Terrienre, nem juthat az „Ő” kezére. Ígérd meg!
– Esküszöm, szerelmem. Az életem árán is megakadályozom.
– Tudom – mosolyodott el Virginia. Szeretetteljesen megsimogatta férje borostás arcát. – És most menjetek! Érzem, közelednek. Menjetek, amíg nem késő.
– Szeretlek Virginia. Kérlek ne…
– Én is szeretlek Roland. Ég veled. Vigyázz a gyermekünkre.
A király teljesen elmerült felesége gyönyörű szemeiben, kezét a kezébe fogta. Ahogy a szempár üvegessé vált, s a kecses ujjak sem szorították többé, érezte, hogy a szeretett nő lelkével együtt belőle is egy darab örökre eltávozott.

A faház erőteljesen megremegett, mire Archon rontott be az ajtón.
– Itt vannak fel… – Ekkor vette észre a halott királynőt. – Tudom, hogy ez nehéz felség, de össze kell szednie magát. Gondoljon a fiára!
Az elszánt, könnyáztatta tekintet, amivel találkozott elnémította a tapasztalt mágust. Roland gyöngéden lefektette az immár alvó csecsemőt az ágyra, majd előhúzta míves kardját. Itt az idő, hogy szembenézzen üldözőikkel.

Az ajtó berobbant, s beviharzottak rajta az első támadók. Fekete öltözékükben és fehérezüst álarcukkal a halál követeinek tűntek. Előhúzták gonosz, fekete pengéiket, majd rárontottak jövendő áldozataikra. Hárman a királyt támadták, míg két társuk a látszólag védtelen mágusra rontott. Roland könnyedén hárította az első csapást, majd egy hírtelen fordulat közben kioldotta köpenyét, mely beterítette az egyik orgyilkost. A férfi vakon hadonászva rontott előre, s közben felnyársalta szerencsétlen társát, ki nem vette észre időben. Ámokfutása nem tartott sokáig, mivel a király egyetlen jól irányzott rúgással a kandalló tüzébe lökte. A köpeny azonnal lángot fogott, szörnyű elmúlást okozva az orgyilkosnak. A harmadik támadó immáron óvatosabban közeledett a dühös királyhoz.
A mágust nem érte teljesen készületlenül a támadás. Ujjaival villámgyors ábrát írt a levegőbe, majd egy varázsszót kimondva, aktivizálta kőbőr varázslatát. Éppen időben ahhoz, hogy a lecsapó pengék ártalmatlanul pattanjanak vissza testéről. Mérhetetlen önuralommal készült következő varázslatára, miközben az orgyilkosok rendületlenül szurkálták és vagdosták, hogy kizökkentsék koncentrációjából. Mikor azonban a mágus végzett varázslatával, félelemmel telve bámulták a mosolygó mágust, és annak kezeit. Archon zavartalanul vigyorgott, kezeit nyugodtan táncoltatva a támadók előtt. Apró villámok cikáztak ujjai között játékosan előreugorva, hogy megégessék a két férfit. Egyszerre fordult a két álarcos fej, egyszerre bólintottak, és egyszerre kezdtek vad rohanásba, de mindkettejüket leterítette egy erőteljes villám. Füstölgő testeik még rángatóztak néhány pillanatig, majd végleg elnyugodtak.

A két férfi lassan körözött egymás körül, miden idegszálukkal az ellenfélre koncentrálva. Még az sem tűnt fel nekik, hogy a mágus nyugodtan figyelte a kibontakozó párharcot. Archon úgy érezte, meg kell adnia királyának az elégtételt, hadd végezzen ő üldözőik vezérével.
A Holdarc támadott először. Hirtelen előretört védekezésre kényszerítve a királyt, majd visszarántva pengéjét oldalra lépett, és egy erőteljes rúgást igyekezett ellenfele gyomrára bevinni. Fájdalmasan csalódott, mikor a védekezésre emelt penge átvágta csízmáját. Gyakorlott harcos lévén nem kapott a sebéhez, hanem folytatta támadását kizárva minden fájdalmat a tudatából. Különös, zöld fénnyel izzó tőrét is előrántva egyre több és több csapást mért a királyra. Roland számára az orgyilkos még így sem volt ellenfél. Mithrill pengéje könnyedén hárította a kard és a tőr együttes csapásait. Megunva a játszadozást belekezdett az egyik leghatékonyabb támadó rutinba, amit még ifjúkorában tanult az akadémián. Most már ő támadott és a Holdarc védekezett. Az orgyilkos minden idegszálával azon volt, hogy hárítsa a támadásokat. Igyekezett felfedezni valamilyen rendszert a király támadásaiban. Csapás jobbról, csapás jobbról, döfés, alsó vágás, csapás balról, csapás balról. Lassan sikerült ráállnia a rendszerre és egyre könnyebben tudott védekezni. Pont, ahogy a király eltervezte. Mikor az orgyilkos jobb oldalára kapta pengéit, hogy hárítsa a soron következő csapást, kellemetlen meglepetés érte. Annyira belerázódott a rutinba, hogy későn vette észre a váltást. Gyorsabban mozdult, mint életében bármikor. A kardot tartó karja pozícióba lendült, hogy védje bal oldalát.

Csupán a földre koppanó kard és a markolatot szorító, csuklóból levágott kéz hangját hallotta. Mielőtt a fájdalom első hullámai elborították volna tudatát, elhajította tőrét, megkarcolva a király vállát. Ép kezével az oldalán lógó szütyőből előkapott egy apró onyx golyót, amit a földhöz vágott és egy füstfelhő kíséretében eltűnt.
– Minden rendben felség? – lépett Archon a királyhoz.
– Csak egy karcolás, nem veszélyes….- válaszolta. – Azt hiszem, kissé szédülök. – tántorodott meg a király. Térdre rogyott, nehezen szedte a levegőt. Vállsebe pokolian fájt.
– Abyss kénköves poklára! – szitkozódott a mágus. Felkapta a tőrt, hogy közelebbről is megvizsgálja. A mágikus penge folyamatosan izzadta magából a mérget.
Kétségbeesetten hajolt a király fölé, s közben magát átkozta hogy mért nem ért a gyógyításhoz.
– Hogy érzi magát felség?
– Soha jobban öreg barátom – válaszolta remegő hangon. – Hagyj itt, és vidd a fiamat biztos helyre. Nekem itt a helyem Virginia mellett.
Megragadta a mágus kezét, majd mélyen a szemébe nézett.
– Tudod mi a dolgod. És most menj!
Archon magához vette az alvó Terrient és a király kardját majd kántálni kezdett. A levegő megtelt feszültséggel. A szoba közepének képe hirtelen elmosódott, megvonaglott, végül össze-vissza görbült. Egy ezüstösen csillogó térkapu jelent meg, melynek túloldalán láthatóvá vált egy távoli domb képe.
– Ég önnel felség. Thoras kísérje útján.
Ezzel Archon átlépett a kapun, ami fokozatosan elhalványult, majd eltűnt.
Roland maradék erejét összeszedve az ágyhoz vonszolta magát. Átölelte feleségét és várta a megváltó sötétséget.

A távoli dombon felizzott a levegő, majd a megjelenő térkapun kilépett Archon, kezében a csecsemővel. Tekintetét a csillagokra vetette, majd néma fohászt küldött Thorashoz. Fáradt volt, energiatartalékai kimerülőben voltak. Mégis minden korábbinál jobban bele kényszerítette szellemét a mágia folyamába. Kántálása felerősödött, majd felgyorsult. Egy bagoly éppen le akart csapni egy lapuló egérre, mikor megérezte a levegő vibrálását. Azonnal elállt tervétől, majd felháborodott huhogással távozott.
Az erdei ház körül a levegő valósággal izzott, és remegett a kitörni készülő mágikus energiától. Lángoszlop csapott a magasba, melyet robbanás követett, s az erdei kunyhó megszűnt létezni. Helyén csupán néhány elszenesedett gerenda maradt.
Archon a kimerültségtől a földre rogyott. Arcát könnyek szántották. Elbukott. Életében először nem tudott megfelelni esküjének. Önmagát hibáztatta, hiszen előre kellett volna látnia az események bekövetkeztét.
Ekkor felsírt a kis Terrien. A mágus magához tért, s máris olyan gondolatok foglalkoztatták, hogy hogyan kell etetni, gondozni, felnevelni egy gyermeket. Az igazság az, hogy fogalma sem volt róla…

– Ég veled testvér. Hiányozni fogsz.
Az erőteljes, fiatal férfi elégedetten dőlt hátra székében. Miután végighallgatta az életben maradt Holdarc jelentését, miszerint kudarcot vallottak, ámde a mágus egyik elszabadult varázslata mindenkit elemésztett, úgy döntött ideje pihennie egy kicsit. Elvégre nem mindennap fordul elő, hogy Morel Daventry, Cormellan hercege testvére helyébe lép Cormellan királyaként. Mindent tökéletesen megtervezett, bátyja testőrségének parancsnokait megvásárolta, szövetséget kötött Cormeryl legnagyobb orgyilkos céhével, s szert tett egy nagyhatalmú, titokzatos támogatóra. Ám számításába hiba csúszott, s ugyan még nem tudta, hogyan magyarázza meg neki a részleges kudarcot, egyelőre nem aggódott.
Boros kupája felé nyúlt, mikor hirtelen elviselhetetlen fájdalom robbant a fejében. Ordítani próbált, de nem jött ki hang a torkán.
A fájdalom olyan gyorsan távozott, mint ahogy jelentkezett. Mikor elvette tenyerét a szemei elől, azok kéken villantak. A bennük izzó tűz hidegen égetett. Fehér öltözékére pillantott, s látta hogy a bor vékony patakban folyt végig rajta. Akár a vér…

1. Fejezet – Fenyegető árnyék

A borotvaéles pengék éhesen haraptak a levegőbe. A fiatal férfi ügyesen eltáncolt előlük, az utóbbi években egyre könnyebben. Nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon, mire kapott egy karcolást a bal combjára.
– Ne bízd el magad Terrien! Még nem vagy olyan jó, mint hinnéd.
– Mindig is lebecsültél Bergor. – vágott vissza a fiú.
A pillanatnyi szünet után ismét összecsaptak. Az idősebb és tapasztaltabb Bergor ráállt egy rendkívül gyors és hatékony támadó rutinra. Kardja és tőre egyszerre szelte a levegőt. Karjai egymástól függetlenül dolgoztak. Terriennek minden ügyességére szüksége volt hogy kétkezes pengéjével háríthassa a villámgyors vágásokat és szúrásokat. Kivédte Bergor keresztező támadását, majd egy pillanatra megakasztotta ellenfele pengéit. Bergor csak a felé lendülő öklöt látta, majd a körülötte forgó világot. Tekintete végül a fölé hajló fák koronáin állapodott meg.
– Jól vagy? – hajolt fölé Terrien. Arca komoly maradt, de szemei nevettek.
– Akár egy flaska törpepálinka után – tápászkodott fel Bergor. – Azt hiszem ennyi elég is volt mára. Jobb, ha sietünk, Maria nem szereti, ha késünk az ebédről.
– Akkor siessünk, még a vásárba is le akarok nézni.

Együtt sétáltak a ház felé, akárcsak apa és fia. A személyzet mosolyogva köszöntötte őket amint átvágtak a gyakorlóteret a verandától elválasztó gondosan megművelt parkon. A park mértani közepét alkotó halastóban szivárványszínű halak úszkáltak. A cselédek gyerekei pedig a vadászkutyák kölykeivel játszadoztak. Terrien egy percre megállt fogócskázni velük, majd csatlakozott nevelőapjához. Még ha nem is tudták volna az emberek, akkor is nyilvánvaló lett volna, hogy nincs köztük vérségi kötelék. Bergor Ironfist az átlagnál alacsonyabb, erős és izmos férfi volt. Igaz, már kikezdte az idő vasfoga. A dereka kezdett egyre szélesebb lenni, s őszbe csavarodó vörös haja is mind ritkábbá vált. Humpershire lakói szemében igazi hős volt. Több háborúban is szolgált. Végül a sokat látott veterán letelepedett és feleségül vette egy gazdag kereskedő lányát. Archon pontosan húsz téllel ezelőtt kereste fel és bízta meg Terrien felnevelésével. A gyermek azóta férfivá serdült. Terrien a maga hat és fél láb magasságával, jóval Bergor fölé nőtt. Hosszú barna haja a vállát verdeste. Szálas teste meglepően ruganyosan és kecsesen mozgott. Bergor és Maria felügyelete alatt sokat tanult. Bár Terrien nagy népszerűségnek örvendett a város társasági életében, igaz barátja nem sok akadt. Az egyetlen, ki közel került hozzá, a csavargó Cedric volt.

– Hova-hova fiatalember? – kérdezte Maria. A valaha csinos, ám az utóbbi években egyre terebélyesebb asszony összevont szemöldökkel nézett nevelt fiára. – Nincs valami dolgod véletlenül? Ha jól emlékszem órád lesz a könyvtárban Fiddle-lel.
– Kérlek Maria, hadd menjek le a vásárba – fogta könyörgőre a dolgot Terrien. – Cedric szerint jött néhány új kereskedő. Sőt még a törpekovácsok is elhozták legújabb munkáikat.
– Cedric, mi? Már megint miben sántikál az a kis tolvaj? – kérdezte Bergor, miközben birkacombja utolsó falatjait fogyasztotta.
– Nem tolvaj! Csupán mindig összetévesztik valakivel. – válaszolta nevetve Terrien. – Az öreg Csupaszpofa meg úgyis biztos elaludt már a könyvtárban. – Ezzel fogta magát és elszaladt.

Csupaszpofa, vagyis Fiddle Thumbwater nagy tudású, de már kissé szenilis történész volt. Másodosztályú alkimistaként és illuzionistaként ifjúkorában egy kalandozó csapat tagja volt. A Rettenthetetlen Fehérrépák nevű banda a gnómok kedvenc eledeléről kapta nevét. Különösebb hírnévre nem tettek szert, de Fiddle történetét elég sokan ismerték. Történt ugyanis, hogy utolsó útjukon a Rettenthetetlen Fehérrépák, mindannyian kíváncsi és nem túl bátor gnómok, rossz barlangot választottak éjszakai szálláshelyül. Az ott élő tűzköpő óriásbékákkal való harcot veszteségek nélkül vészelte át a csapat, köszönhetően Fiddle tűzpajzs varázslatának. De a varázslat folyamán apró hibát vétett így a tűz leégette róluk a ruhát és a teljes testszőrzetet is. A hős gnómok megszégyenülten ballagtak be a legközelebbi faluba, ahol lelkes nevetés fogadta őket. A Rettenthetetlen Fehérrépák útjai innen szétváltak. Fiddle pedig az évek során Humpershire-ig jutott, ahol új otthonra talált Bergor Ironfist házában. Az emlékezetes esemény óta szőrtelen képpel és testtel élte életét. Legnagyobb fájdalma a gnómok közt ritkaságszámba menő lenszőke haja és hosszú szakálla elvesztése volt.
Terrien meglátása helyes volt, hiszen most is a könyvtárban ült kedvenc hintaszékében kedélyesen pipázgatva, miközben érezte, hogy egyre nehezebben tudja nyitva tartani szemeit. Tudta, hogy még lenne valami dolga ezen a napon, de már nem tudta, mi is az. Inkább átengedte magát a csöndes magánynak, a madarak csicsergésének, végül lassan elszenderedett.

Végigfutott a háztól a város főterére vezető úton. Már hallotta a vásáron tolongó tömeg zsibongását, amikor hirtelen észrevette a rávetülő árnyékot. Kissé lassított, majd úgy tett, mintha csizmája talpát vizsgálgatná. Ezalatt felmérte a környéket és kiszúrta a fűszerbolt tetején kuporgó alakot. Azon gondolkodott, hogyan cserkészhetné be az ismeretlent, amikor váratlan figyelmeztető kiáltásra kapta fel a fejét. Szerencsétlenségére pont szembe nézett a felé repülő almával, amely keményen csattant a homlokán. Néhány pillanatig eltartott, amíg sikerült leküzdenie szédülését.
– Tudtam, hogy egyszer elkaplak – hallotta Cedric nevető hangját.
Ahogy Terrien felé közeledett játékosan zsonglőrködött néhány almával. Cedric McBride majdnem olyan magas volt, mint cimborája de vékonyabb testalkatú. Göndör barna hajának fürtjei alól ritkán látszottak ki szürke, állandóan nevető szemei.
– Örülök a jókedvednek – morogta Terrien. – Nem kínálnál meg egy másik almával? Nem bánnám, ha ezúttal meg is ehetném.
Barátja odanyújtott neki egyet, majd bocsánatkérőn hátba veregette társát. Beszélgetve és nevetgélve tartottak a piactérre. Terrien pedig úgy megfeledkezett a tetőn kuporgó alakról, mint a náthájáról.

Humpershire volt Iskaria tartomány legvirágzóbb és legdinamikusabban fejlődő városa, s egyben a tartomány központja is. Mivel a Vas-hegy déli lábainál feküdt, közel a Tűzszakáll törpeklán bányáihoz, a törpék ezt a települést választották kereskedelmük lebonyolításának színhelyéül. Humpershire számára kifizetődőnek bizonyult a törpék választása, mert ez jelentősen megnövelte a piac látogatottságát.
A várost magas és erős falak vették körül, bár a vidék nem tartozott a legbarátságtalanabbak közé. Az erdők és hegyek mélyén kószáló ork és goblin törzsek túl kicsik és szervezetlenek voltak ahhoz, hogy komolyan veszélyeztessék a város biztonságát. Az északi negyedben épült Thornhill erődjének látványa pedig elbizonytalanított bármilyen ellenséges hordát.
Ezen a késő tavaszi napon a megszokottnál is nagyobb volt a nyüzsgés, hiszen a hírek szerint visszatér Cormerylből a királyi fővárosból a tartomány hűbérurának fia és annak páratlan szépségű húga.
A város apraja-nagyja a vásártéren tolongott. A kereskedők nem győzték kiszolgálni vevőiket. A színes standok és pavilonok, a szélben lobogó zászlók ünnepi hangulatot kölcsönöztek az eseménynek.
Friss sütemények, különböző sültek illata terjengett a levegőben. Hordószámra verték csapra a sört a megszomjazott polgárok számára. Néhány árus pedig ízesített, fűszerezett italokat kínált a hölgyeknek és kellemesen hűvös, édeskés üdítőt az állandóan elkavarodó gyerkőcöknek.

A városi őrök négyfős csapatokban járták az utcákat és a piacteret. Mindannyian kék-fekete egyenruhát, s nehéz láncinget viseltek. Alabárdjaikat vállukkal megtámasztották, hogy könnyebben tudják magukkal cipelni. Ezen a napon is több zsebmetszőt és szüleiktől elcsatangolt csemetét sikerült nyakon csípniük. Persze a legkiválóbb tolvajokat ez sem tántoríthatta el. Verekedés miatt is csak egyszer kellett az őröket hívni. Két törpe, -mindkettő rivális klán tagja-, esett egymásnak. Nem tudták eldönteni, hogy melyikük a jobb kovács. Az a szerencsétlen férfi járt a legrosszabbul, akit döntőbírónak kértek fel. Az Arunach-ból származó, sötét bőrű idegen hosszas vívódás után arra a döntésre jutott, hogy a két törpe ugyanolyan mértékben ura a fém megmunkálásának. Ennél rosszabb döntést nem is hozhatott volna. A két vérig sértett törpe előbb jól elagyabugyálta, majd tovább püfölték egymást. Három osztagnyi őr sietett a helyszínre, és cipelte magával a két rugdalódzó, szitkozódó törpét, meg az ájult idegent. Az tucatnyi katona annyira megviseltnek látszott, mintha többszörös túlerővel találkoztak volna. A törpék néhány napra Thornhill hűvös tömlöcének vendégszeretetét élvezték, míg a délvidéki Thoras papok gondoskodása alatt töltött hosszabb időt.

Terrien érdeklődve szemlélte az öreg Telmot legújabb mesterművét, egy remekbe szabott kétkezes pengét, amikor Cedric megkocogtatta a vállát.
– Odasüss cimbora – intett fejével a városkapu felé. Láthatták, amint a tömeg elnémul és széthúzódik, hogy utat nyisson a hintónak és kíséretének. A díszes fogatot három pár fekete csődör húzta. Előtte és mögötte pedig tíz-tíz páncélba öltözött zsoldos lovagolt. A lovak büszkén léptettek, lovasaik pedig fölényesen tekintettek az egyszerű pornépre. A napfény megcsillant a Kilmore ház kétfejű sast formázó címerén, ami a lovagok mellvértjét díszítette. Cedric, hogy jobban lásson felkapaszkodott egy fára. Tekintetét mereven szegezte a hintó elfüggönyözött ablakára, abban bízva, hogy megpillanthatja lady Sorayát. Mindhiába. Már épp azon volt, hogy lemászik, amikor a függöny fellebbent és ő egyenesen belepillanthatott a hintóban ülő hollófekete hajú szépség zölden ragyogó szemébe. A pillantás hatására minden erő kiment a fiú kezeiből, aki képtelen volt tovább kapaszkodni és az alatta álló Terrien nyakába zuhant. Barátja morgástól kísért kérdő tekintetére csak ennyit tudott válaszolni: – Azt hiszem, szerelmes vagyok – majd, félszeg mosoly kíséretében feltápászkodott és tovább bámulta az egyre távolodó fogatot. Szemébe különös csillogás költözött, mint mindig, amikor valami ostobaságon töri a fejét. Terrien tudta, hogy mit jelent ez a tekintet így már előre sejtette, mi következik.
– Segítened kell! – ragadta meg Cedric barátja karját. – Beszélnem kell vele, bármi áron! – nyomta meg az utolsó szavakat.

A lemenő nap vörösbe borította Humpershire kies városát. Thornhill erődjének tornyai utoljára megcsillantak a fényben mintegy búcsút intve a napnak. A házakban és az utcákon elkezdték meggyújtani az első lámpásokat és fáklyákat. A piac népe lassan szétszéledt. A helyi kereskedők haza, míg az idegenek valamelyik fogadóba igyekeztek. Az erőd őrsége éppen kapuzáráshoz készülődött, amikor két árnyék tűnt fel a fáklyák fényében. Az egyik egy hajlott hátú öregasszony, a másik egy hosszú szakállú terebélyes ember.
– Megá’ni! – rivallt rájuk az egyik őr. – Ma má’ nem mönnek ám be!
– Pedig muszáj lesz jó uram, őladysége nem szeretne holnapig várni a megrendelt kendőkre – szólalt meg vékony, rekedtes hangon az öregasszony.
– Öööö…én…hmmm…nem is tom- vakargatta tanácstalanul a fejét az őr.
– Hasso! – szólt oda társának. – Fuss a kapitányé’, majd ő e’dönti mi legyen.
Néhány perc múlva fújtatva megérkezett az éjszakai őrség kapitánya. Terebélyes pocakján széles öv fogta össze öltözékét. Láncingébe két ember is belefért volna.
– Halljam, mért rángattak ide! Éppen sürgős ügyemet intéztem az egyik szolgálólánnyal… – majd menten elhallgatott mikor rájött mit is beszél. – Nem fontos, – legyintett – beszéljetek, de gyorsan!
Az öregasszony lassan, érthetően elmagyarázta neki mért is jöttek. Mire a kapitány látni akarta a kendőket. Az öregasszony (nevezzük Cedricnek) belenyúlt zsákjába, majd előhalászott belőle néhány páratlan szépségű kendőt és sálat. Az egyik különösen megkapó volt. Látszott rajta, hogy elf kezek munkája. Napfénynél egyszerű fehér és harmatvékony kendőnek tűnt, ámde a ráeső holdfény hatására egy ágaskodó egyszarvú ezüstös alakja rajzolódott ki. Körülötte elfek táncoltak, és attól függően, milyen szögből esett rá a holdfény, más és más mozdulatot végeztek.
A megnémult kapitány továbbengedte őket és két őrt rendelt melléjük, hogy kísérjék lady Soraya lakosztályához hőseinket.

Három ember magas, vasalt tölgyfa ajtószárnyak nyíltak meg halk nyikorgás kíséretében előttük. A látszat szerint a szolgák nem olajozták meg eléggé a zsanérokat. Magas, oszlopokkal szegélyezett, s fáklyákkal megvilágított hosszú folyosóra érkeztek. Harminc lépésnyire ásítozott előttük a fogadóterembe vezető kétszárnyú ajtó, melyen aranyozott domborműként tündökölt a kétfejű sas. A két őr noszogatására jobbra tartottak, s egy ugyancsak címeres, ám kisebb ajtón belépve, majd lépcsők sokaságát leküzdve megérkeztek a keleti szárnyba, ahol lady Soraya lakott. Nemsokára az ifjú hölgy lakosztályának ajtaja előtt álldogáltak.
Míg az ajtó előtt vártak halkan váltottak néhány szót.
– Hogy engedhettem, hogy belerángass? – csóválta a fejét Terrien.
– Eddig minden jól ment, nem értem mi a bajod.
– Jól mondod, „eddig”…..De mi lesz ezután?
Cedric már nem tudott válaszolni, mert kitárult az ajtó és beléphettek lady Soraya magánbirodalmába.
A lakosztály berendezése szemkápráztató volt. A padlót drága, szőnyegek borították. Arunach mesterembereinek keze munkája meglátszott rajtuk. A rideg kőfalakat súlyos drapériák takarták. A magasban lebegő mágikus lámpás lágyan elomló fényében impozáns látványt nyújtottak a díszes bútorok. Mindezekre a koronát a szoba közepén álldogáló jelenés tette fel. Könnyű, hófehér szatén öltözete kiemelte formás alakját. Hollófekete haja hosszan omlott el vállain. Zöld szemeiből állandó életöröm sütött.
– Legyetek üdvözölve – fogadta őket mosolyogva, majd egy intéssel kiparancsolta az őröket.
– Drága hölgyem… – kezdett volna bele Cedric mondókájába mire a lány félbeszakította.
– Ejnye Cedric, már meg sem ismersz?
– H-h-h-hogyan? – habogta a teljesen megzavarodott fiú. – Ez nem lehetséges! V-v-vagy mégis?
– Úgy látszik mégis – szólt közbe Terrien. – Megváltoztál Elora, vagyis Soraya.
– Gondolom mindent értesz – mosolygott tovább a lány.
– Áruljátok már el nekem is, hogy miről beszéltek! – sopánkodott Cedric.
Az nem lehet, hogy az a lány akivel….
– Pedig ez az igazság – nevetett Soraya. – Most pedig meséljetek! Miről maradtam le az elmúlt öt évben?

A leforrázott Cedric meg se tudott szólalni, így Terrienre várt a feladat. Ám ekkor belépett az ajtón Fahrton Kilmore, Soraya bátyja.
– Atyánk a vacsoránál vár húgom. Igazán siethetnél.
Ekkor vette észre a két „behatolót”. – Őrség! – kiáltott, majd kardot rántott.
A két fiú óvatosan hátrált előle. – Megkóstolhatjátok a pengémet elvetemült gazfickók – kiáltotta harciasan, majd előretört, hogy kardélre hányja őket. Ám lendülete hirtelen megtört és rongybabaként esett össze. Soraya állt fölötte, kezében egy nehéz serleggel.
– Remélem nem ütöttem túl nagyot – nézett aggódva testvérére. – Most tűnjetek el, de gyorsan! – szólt a két ifjúhoz. Terrien bólintott, majd átvetette magát az erkély korlátján. Könnyedén elkapta a közeli faágat és néhány szívdobbanás múlva már a pázsiton huppant.
Cedric kérdőn nézett a lányra, de az csak annyit mondott: – Menj, kérlek menj!
Az ajtón berontó őrök látványára úgy döntött megfogadja a lány kérését, és barátja után vetette magát. Zsákját eközben felszakította egy az erkély korlátjából kiálló kőcsipke és az egyszarvúval díszített kendő a földre hullt. Soraya észrevétlenül felkapta, hogy az őrök ne vehessék észre.

A két ifjú lélekszakadva rohant át a kastély parkján, hátrahagyva álcájukat. Körülöttük mindenütt fáklyák gyúltak és a keresésükre induló őrök kiáltozásait lehetett hallani. A falakhoz érve árnyakként lopakodtak, igyekeztek minél messzebb kerülni az őröktől. Mivel a kapun át nem távozhattak kénytelenek voltak egy kevésbé elegáns megoldást keresni. A hulladék ürítő környékén szerencséjükre nem kószált senki.
– Nyomás! Te mész előre. – súgta barátjának Terrien.
– Soha! – fakadt ki Cedric. – Keressünk másik kiutat.
– Erről nem nyitok vitát. – ragadta meg társa grabancát Terrien, majd fejjel előre behajította a nyílásba.
Megvárta míg elhal a súrlódó hang, végül társa után vetette magát. Szemét behunyta, tenyerét szorosan az arcára tapasztotta és igyekezett nem gondolni arra, hogy mi veszi körül száguldása közben. Hangos csobbanással érkezett a gyűjtőbe, s eszeveszett tempóval próbált kikecmeregni az undorító löttyből.

A zűrzavar elültével távoztak az őrök Soraya lakosztályából, magukkal cipelve az időközben magához tért Fahrtont. Az ifjú nemes dühében tombolt, felemlegetve a három „behatoló” összes rokonát és ősét. Fogadkozott, hogy legközelebb kibelezi őket.
Soraya sokáig állt még merengve az erkélyen. Felidézte magában a múltat, mikor még anyja halála előtt, néhanapján álruhában kiszökött az erőd falain kívülre. Akkor történt, hogy megismerte a két bajkeverő fiút. Mindkettejüket nagyon megszerette, de különösen Cedric-et. Tőle kapta élete első csókját egy kora nyári alkonyon. Újra visszagondolt a felhőtlen öröm napjaira, miközben magához ölelte Maria legféltettebb kendőjét.

2. Fejezet – Farkasfalka

Könnyedén kerülte el az álmos őröket. Senkinek sem tűnt fel a halálos csendben mozgó árnyalak. Fehérezüst álarca éles kontrasztban állt szoros, éjfekete öltözékével.
Oszloptól oszlopig haladt, igyekezett kihasználni jótékony árnyékukat. A folyosót borító vastag szőnyeg elnyelte lépteinek zaját.
Az uralkodó hálóterméhez ért, majd szemügyre vette az őröket. A fekete páncélos alakok mozdulatlanul álltak. Kezüket meztelen pallosukon nyugtatták, s rezzenéstelen arccal fúrták tekintetüket a sötétségbe. A fáklyák fénye megcsillant az ébenfekete mellvértet díszítő hidrán, a Daventry ház új címerén. Húsz éve már, hogy felváltotta a régi unikornist. Az Ezüst Unikornisok, a királyi testőrség teljesen átalakult. Helyét átvette a Fekete Gárda. Cormellan legvadabb, és legkegyetlenebb harcosai alkották az elit csapatot, kik sosem gyakoroltak irgalmat a csatamezőn.
Övébe nyúlt, majd előhalászott egy aranyérmét. A folyosó másik végébe pöccintette. Az őrszemek azonnal reagáltak és elindultak felkutatni a zaj forrását. Mögöttük egy pillanatra kinyílt az ajtó, majd hangtalanul becsukódott.

– Késtél Antarn – hangzott vádlón a sötétből. – Nem unod még a játszadozást az őrökkel?
Izzó kék szempár emelkedett vele szemmagasságba. Erős fuvallat lebbentette meg a nehéz bársonyfüggönyöket. A holdfény egyetlen pillanatra ezüstbe öltöztette a királyi hálótermet és magát az uralkodót. Habár már túl volt az ötvenedik telén is, Morel Daventry impozáns jelenség maradt. Hosszú ősz haja hátát verdeste, erős felépítését bárki megirigyelte volna. Vonásaiban erősen hasonlított néhai bátyjára, akár vonzónak is lehetett volna mondani. De a tekintete, -hideg akár a legvadabb téli vihar- kegyetlenséget és elemi gonoszságot tükrözött.
– Bocsáss meg nagyuram…- hajtott fejet a Holdarcok vezére. – Híreket hoztam.
– Ajánlom, hogy fontos legyen, különben…
– Megtaláltam uram! Életben van!
Reagálni sem volt ideje. A király keze villámgyorsan csapott ki. Torkon ragadta, és a levegőbe emelte. Arca közel került az orgyilkoséhoz, tekintetével tökéletesen uralma alatt tartotta.
– Szóval hazudtál? Ezért meg kellene öljelek. – Elmosolyodott, majd váratlanul elengedte csatlósát. – De! Ezúttal tényleg jó hírt hoztál. Most pedig tűnj a szemem elől. És mielőtt elfelejteném, hívd a Farkas falkát!
Annyira lekötötte a váratlan fordulat folyamán felmerülő lehetőségek végiggondolása, hogy figyelmetlenül elsiklott egy apróság fölött. Mikor hazugsággal vádolta a bérgyilkost, annak álarca mögül elővillanó tekintete teljes értetlenséget tükrözött.
Antarn megkövülten bámult mesterére, nem tudta mire vélni hirtelen támadt jókedvét. Óvatosan lépdelt el a háló nyugati faláig. Nyugtalanul bámult a két őrt álló kő gólemre, majd mechanikus bal kezével hármat koppantott a jobboldali gólem mellkasán. A gólem arrébb húzódott feltárva a titkos ajtót. Az orgyilkos lassan elindult a palota alatti rejtett termekhez vezető lépcsőkön.

Cormellan királya megvárva szolgája távozását, az embermagasságú tükörhöz lépett, elmondott egy varázsszót és átlépett rajta. Hatalmas földalatti barlangba érkezett. A természetes üreget szorgos kezek munkája csiszolta tökéletesre. Borzongató látványt nyújtott a barlang fényforrását adó hatalmas vérvörös fénnyel lüktető kristály. Hasonlatos volt egy dobogó szívhez.
A templomnak kialakított barlang egészét egyetlen hatalmas szobor uralta. A fekete obszidiánból faragott alkotás szemeit egy-egy ökölnyi zafír alkotta.
A kántáló papok utat nyitottak a királynak, aki a bálvány elé térdelt, majd intett a főpapnak, hogy kezdheti a szertartást.

– Még egy korsóval Joshua! – hallatszott Cedric kiáltása a zsibongó tömeg közepéről.
Már eltelt néhány óra azóta, hogy a két ifjú nem a legkellemesebb körülmények közepette sietve távozott Thornhill várából. Nehezen tudtak csak megszabadulni a csatornalé bűzétől. Ruháikat kénytelenek voltak elégetni.
A Törött korsó ezen az estén is tele volt. Az asztaloknál többnyire a testvérpár hazaérkezéséről beszélgettek. Különböző sikamlós megjegyzéseket lehetett hallani az ifjú lady külsejéről.
Mivel a hatalmas tömegben a felszolgálók nem tudtak átvergődni asztalukhoz, Cedric elunva a várakozást, maga sietett italáért. Terrien mézsörét kortyolgatva el-elmosolyodott azon, hogy barátja régi szokásához híven a bőséges vacsora árát is összeszedte útközben mások erszényéből. Az ifjú tolvaj gond nélkül lavírozott a visszaúton korsókkal megrakott tálcával a kezében. Arcáról a győztes mosoly azonnal leolvadt, amint belebotlott egy részegen hortyogó törpébe. Habár nem esett el, a sör egy szőrmékbe öltözött férfi nyakába ömlött.

A prémvadász dühödten söpörte arrébb székét, s villámokat szóró tekintettel kereste merénylőjét. Cedrictől csak egy bárgyú mosolyra futotta, mivel a torkára szoruló lapáttenyér megakadályozta a bocsánatkérésben.
– Lapítsd ki! Törd össze a csontjait! – kiáltozták a prémvadász társai.
A hatalmas ütés átrepítette a fiút az ivón. Hangos csattanással landolt a söntés mögött, összetörve Joshua Kruug legdrágább borospalackjait. Cedric ritkán érezte vérének fémes ízét a szájában. Elhomályosuló tekintettel látta, ahogy a tömegen átverekszi magát a medvetermetű férfi, hogy befejezze amit elkezdett.
A vendégek igyekeztek kikerülni az útjából. Aki tudott, az ajtón, aki nem, az ablakon távozott, hogy odakintről figyelhessék az izgalmasnak ígérkező eseményt.
Terrien igyekezett utolérni a dühös prémvadászt, de annak társai elállták útját.
– Te is kérsz kölök? – hangzott egyikük bűzös szájából.
Vigyorogva vették körül. Három az egy ellen nem is rossz arány, gondolták ők.

A jobboldali tetovált alak mozdult először, lomha jobbegyenessel akarta leteríteni a fiút. Terrien villámgyorsan mozdult. Elkapta ellenfele öklét, majd minden erejét beleadva összeroppantotta annak csontjait. A büszke férfi kislányos sikkantással esett térdre, magához ölelve használhatatlan kezét. A másik két vadász igyekezett egyszerre támadni, egyikük egy tőrt, míg a másik egy törött palackot forgatott fegyverként. Terrien felkapott egy széket, azzal védte a tőr szúrását. Igyekezett úgy mozogni a nehéz tölgyfa asztalok között, hogy egyszerre csak egy ellenféllel kelljen megküzdenie. Nyugodtan várta a tőrös férfi rohamát. A széket ellenfele térdéhez vágta, mire a vadász lendülete megtört. Hagyta elzúgni füle mellett a tőrt, megragadta ellenfele csuklóját, közben befordult és könyökkel gyomron vágta. A férfi erőtlenül hanyatlott a padlóra, levegő után kapkodva. A harmadik vadász talán kevésbé lehetett részeg, mint társai, vagy csupán valamilyen ismeretlen okból a megfutamodást választotta. Terrienhez vágta a törött palackot, majd kirobogott a kocsmából.
Cedric újra érezte az acélkemény szorítást a torkán. Keményen csattant a feje, ahogy ellenfele a falhoz vágta. Kipislogta könnyeit és láthatta amint a prémvadász kéjes vigyorral egy borotvaéles tőrt himbál az orra előtt. Tudta, hogy ellenfele hibát követett el, szája mosolyra húzódott, majd felrántotta egyik térdét. Az óriási termetű férfi rongybabként esett össze, magzati pozíciót vett fel és halkan nyöszörögni kezdett.

– Tűnjetek el! Itt az őrség. – kiáltott rájuk Joshua. – Használjátok a pincéből kivezető járatot!
A két fiú bólintott, s a borospince felé rohant. A kocsmáros még utánuk kiáltott.
– Ironfist mesternek ez sokba fog kerülni!
Abban a pillanatban léptek be a városi őrök, amikor a pincébe vezető csapóajtó becsukódott.

Morel legújabb ágyasának vére vörösre festette az áldozati oltárt. A főpap magasra emelte a még dobogó szívet. A szertartáson résztvevő többi pap és papnő kántálásba kezdett. Egy ősi, halottnak hitt nyelven hangzott el imájuk.
A különös szavak körbefolyták az egybegyűlteket. A kántálás egyre fokozódott, már-már eufórikus állapotba lovallva a hívőket. A csönd nyomasztóan lebegte be a templomot az ima végeztével.
A király tekintetét a bálványra emelte és örömmel látta a zafír szemekben lobogó tüzet. A szobor ajkai megmozdultak és szavakat formáltak. Olyan hangon beszélt, mintha sziklákat görgettek volna egymáson. Dörgő hangja térdre kényszerítette az áhitatos papokat.
– Mért zavarsz halandó?
– Hatalmas Kahl’Rua, csodálatos híreim vannak. A gyermek életben van.
– Ostoba! – dörgött a hang végig a termen. – Mit gondolsz mért vagy még életben? Ha akkor a gyermek is elpusztul, büntetésedhez képest az Abyss maga lett volna a megváltás.
– Bocsásd meg ostobaságom. Elhozom őt neked, véremmel esküszöm rá.
A zafír szemekben lobogó tűz kialudt, a szobor nem mozdult többé.
Morel hatalmasat sóhajtva küzdötte magát talpra. Most először gondolkodott el azon, hogy istene mért nem pusztította el annak idején. Az alku része volt a gyermek, és ő nem szerezte meg. Elrebegett egy gyors imát, s elhagyta a titkos szentélyt.

A két ifjú lógó orral állított be az udvarházba. A szolgák mosolyából tudták hogy hírük megelőzte őket. Cedric el akart surranni, ám Terrien erővel bírta maradásra. Ezúttal nem akarta egyedül elvinni a balhét.
Bergor magán kívül volt. Órákig ordítozott velük. Az öreg Fiddle mosolyogva nézte végig az egészet. Végül Maria csendre intette férjét.
– Az lesz a legjobb, ha néhány napra meghúzzátok magatokat az erdőben. Majd azt mondjuk, vadászni mentetek. Talán sikerül kiötölnünk valamit és fátylat boríthatunk az egészre.
– Na de édesem – próbált vitatkozni Bergor. – Mi lesz a büntetésükkel?
– Ne félj, megkapják a magukét. És ha nem maradsz csendben, akkor te is.
Bergor kemény harcos volt. Fiatal korában még sárkány ellen is harcolt. Számos bajtársát vesztette el azon a szomorú napon. A rémálmok még ennyi év után is kísértették. De inkább szállt volna szembe újra a sárkánnyal, mint a feleségével.

Morel döngő léptekkel ment végig a kivilágított folyosón. Testőrei, harci mágusa és egy nagy hatalmú pap kíséretében belépett a trónterembe. Cormeryl legszebb épületegyüttese volt a királyi palota. A nyolcszög alakú építményt magas és vastag gránitfalak vették körül. Nyolc torony szökött háromszáz láb magasba, de mégis eltörpültek a központi torony mellett. Ötszáz láb magasságával, s a napfényben, ill. éjszaka a holdfényben tündöklő kristálykupolájával világítótoronyként jelezte az utat a városba tartóknak.
Elfoglalta helyét a trónon, majd szemügyre vette a rá váró társaságot.
A társaság egyik tagja előre lépett, meghajolt, majd bemutatkozott.
– Fenrir vagyok, a Farkasfalka vezére! – szólalt meg a hatalmas termetű férfi.
Több mint hét láb magas termetével impozáns jelenség volt. Gondosan kidolgozott izomzattal rendelkezett. Testén, s arcán egyetlen heg sem volt látható, bizonyítva, hogy még sosem talált méltó ellenfélre. Rövid ezüstös haja tüskéket formázott, szeme különös sárga fénnyel csillogott. Hátára szíjazva egy csodálatos ikerpenge pihent. Egész megjelenésében egy ragadozóra emlékeztetett.
Következőnek egy testhezálló bőrruhába öltözött nő lépett előre.
– Yashira Thensbanner – hajolt meg. Égővörös haj keretezte kislányosan pimasz arcát. Barna tekintete kihívóan meredt az uralkodóra.
– Virgil Gondwick – lépett előre egy apró termetű félszerzet. Kalapját megemelve tisztelgett a király előtt. Kerubarcán vidám mosoly ült.
Végül a két egymáshoz megtévesztésig hasonlító félelfre került a sor. Hosszú fekete haj, kék, arany szeplőkkel díszített szemek, hegyes fülek mutatták tünde örökségüket. A mágus Eriand Deldralla néven mutatkozott be, testvérét pedig Lomiryl-ként mutatta be.
– Miben lehetünk a szolgálatodra? – tette fel a kérdést Fenrir.
Morel felemelkedett ültéből, s állát vakargatva kezdett sétálni a teremben.
– Szóval ti vagytok a legjobbak. – morfondírozott magában. – Akkor bizonyítsatok!
A király mágusa elmondott néhány szót, s a Farkasfalka eltűnt a trónteremből.
– Irány a gyakorlópálya! – tapsolt izgalmában az uralkodó.

– Készüljetek! – adta ki a parancsot Fenrir. – Lomiryl, mit érzel?
– Goblinok, és néhány ork. Semmi veszélyes. – hallatszott mindannyiuk elméjében a válasz.
A mennyezetről lógó kristályok fehér fénye villódzni kezdett. Ezzel rontva tovább az amúgy sem tökéletes látási viszonyokat. Meztelen lábak surrogó léptei hallatszottak mindenfelől. A villogó kristályok fénykörében feltűnő goblinok vad ordítás kíséretében rontottak áldozataikra.
Fenrir hátáról lekerült az ikerpenge, a közepénél megcsavarta és kettéválasztotta. Könnyedén hárította az első goblin alacsony vágását, majd fordulatból felhasította a másik pengével.
Lomiryl és Eriand igyekezett kikerülni a forgatagból. A mágus hosszas kántálásba merült, testvére addig igyekezett megvédeni. Négy goblin tartott a fegyvertelen testvérpár felé, könnyű prédára számítottak. Nem tudhatták, hogy egy pszionicistának nincs is szüksége fegyverre. Négy penge csapott le a félelfre, és pattant le ártalmatlanul a kinetikus pajzsról. Lomiryl megragadta az egyik goblin karját és szabadon engedte a felhalmozódott energiát. A szerencsétlen pára fel sem tudta fogni, hogy mi történt vele. Csontjait valósággal porrá zúzta a kinetikus energia. Rongykupacként omlott össze kiüresedett bőre. Három társa ámulva nézte végzetét, nem sejtették, hogy hitvány életük utolsó perceit élik. Lomiryl elképesztő mentális erővel támadt rájuk. Elméjük képtelen volt védekezni ellene.

Yashira és Virgil összeszokott párosként dolgozott. A félszerzet vívótőrével egyenlő félként szállt szembe a hasonló termetű goblinokkal. A borotvaéles penge többször is vért fakasztott, míg az apró zöldes bőrű lények hasztalan próbálták megsebezni. Yashira elképesztő vehemenciával csapott szét a lények között. Az egyik goblint ágyékon rúgta, ami még nem lett volna végzetes, de a csizma orrából előugró penge annál inkább. Egy másiknak a torkába mélyesztette tőrét.
Eriand befejezte a kántálást és a goblinok egyre inkább kezdtek lelassulni, a mágia ereje végül teljesen lebénította őket. A mészárlás hamar véget ért.
Egyedül a távolabb harcoló Fenrir küzdött még. Körülötte goblinok tucatjai hevertek holtan. A nagy termetű orkok közül már csak egy maradt talpon. Több sebből is vérzett. Bárdját egyre nehezebben bírta csapásra emelni. Végül a harcos megelégelte a játékot, egyik pengéje szemből, míg a másik hátulról hatolt a lény tüdejébe.

– Szép volt! – tapsolta meg őket Morel. – Akkor talán beszéljünk a feladatról. Élve el kell hoznotok nekem valakit, ha bárki megpróbál közbelépni, öljétek meg. Minden költséget én állok. A részleteket Antarntól megtudjátok. De előbb mulassunk!

A hajnal első napsugarai már az Iskariába vezető poros úton érték a zsoldosokat. A hajsza elkezdődött.

(folyt. köv.)