Holtodiglan

A tenger felől áradó köd mocskos szemfedélként takarta be a part menti lagúnákra épült városdögöt. Az Uwel havával érkezett, ezen a vidéken sosem látott fagy hamis ezüsttel ötvözte a naftatűztől feketére éget romok csonka tornyait, és vékony jéghártyát bűvölt az iszaposan sekély kikötő vízére. A paloták és szentélyek csatornákkal szabdalt hálója rákos daganatként burjánzott, torzszülött pókként szőve be a nagyvonalúan szárazföldnek nevezett partvidék mocsaras ingoványát. Bár az ötven évvel ezelőtt elszabadult végítélet jócskán megkoptatta egykori fényét, hínárbűzös méhében még mindig százával áztak az emberöltők óta itt élő nemesi családok palotái. Kormos, pernyétől gyászszín falaik kékvérű daccal ágáltak az enyészet ellen, kőcsipkés bástyákkal, vasrácsokkal őrizve bennük lakózó gazdáik életét.
Szükség is volt minden védelemre.

Az erődnek beillő, vaskos házak és az igazi vendéget csak elvétve fogadó tequisek között kígyózó csatornák vizébe igen gyakran keveredett vér. Az elhagyott, romos paloták között húzódó vízi utak tajtékhabos felszínén sikló canoncék úgy kerülgették egymást, akárha valamely fertőző kórt kaphatnának az oldaluk mellet elhaladt hajóktól. Utasaik szótlanul, fegyvereiket markolva méregették a partok és a fejük felett átnyúló hidak árnyékos sarkait, egészen addig, míg célba nem érve erős zárak, és magas falak nem választották el őket a külvilágtól.
A maszkok és ünnepek után ez lett a divat Narvanban.

Az Angolnavég közelében álló, egykoron Carcanos tequise névre hallgató épület romjai között töprengő alak ismerte a körülötte döglődő város természetét. Érezte hátában a kikötő óta nyomában járók kutató tekintetét, tisztában volt számukkal, némelyiknek még szándékát is sejtette; de ezen kívül nem sokat törődött velük. A szövevényes sikátorok, egymásba kanyarodó csatornák között akkor is nyomát vesztenék, ha a sötétségen kívül nem oltalmaznák hatalmasabb erők is útjain. Nincs dolga se velük, se a környező épületek bedeszkázott ablakainak árnyékából kémlelő narvaniakkal. A szövetség kérésére érkezett a városba, nem érdekelték az egymással hadakozó dinasztiák dolgai. Ha mégis háborgatni próbálnák, inkább kitér előlük; nem engedhette meg magának a feltűnést, főleg most, mikor évek óta először, viszonylag nyugodtan járhatott egy régóta válaszokra váró ügy végére.

Összébb húzta magán nedvességtől elnehezült köpenyét és beljebb oldalazott a lerontott falak törmelékével felszórt udvarra. Kíváncsi volt erre a helyre mielőtt saját dolgához lát, és közben legalább szoktatja magát a szférák határán átszűrődő miazmához, ami tompa sajgásként szivárgott át az elméjét óvó pajzsokon; lassan bomlasztva a fáradtságos munkával felrótt védműveket. A város alatt húzódó éteri hasadék párolgása a tengerről érkezetnél sűrűbb ködöt borított Narvanra, elleplezve, magába fojtva a belső síkok minden visszhangját.
A megszokottnál is óvatosabban lépdelt át a padlót elborító szemét és téglatörek halmain, érzékei a homályba burkolózó sarkokat kutatták; de nem lelt senkit a szégyenlősen rejtőző árnyak között. Csend volt odabent és vacogtatóan hideg. A halántékán lüktető fájdalom viszont jóval csekélyebbnek érződött, igazolva a zsákjában lapuló térképet, melynek tépet pergamenjén a gonoszt száműző csaskával jelölték a néhai fogadó romjait. Itt nyugodtan meghúzhatja magát egy ideig, kipihenve a hosszúra nyúlt utazás fáradalmait, és végre átolvashatja a vaskos paksamétát, amit egy kölyökképű pyarroni nyomott indulás előtt a kezébe, a kapuk terének egyik árnyékkal borított sarkában. Ezen kívül más segítséggel nem, csak néhány jó tanáccsal szolgáltak délvidéki kapcsolatai. Nehézség a csontjaikba, tanáccsal mindig bőven ellátták a rászorulókat.

Rövid idő alatt végigjárta a földszintet, de a csupasz, kifosztott szobák némán hallgattak titkaikról. Az egykori vendégház termeit üresen, lerágott csontként hagyták hátra a városban elszaporodott hiénák csapatai. A pókhálóval borított sarkokban gomba tenyészett, jól megférve a mindent ellepő sóvirág és a vöröses árnyalatú nemespenész foltokban virágzó telepei között. A padlat szakadozott deszkáinak réseiben szélhordta szemét és néhány kósza falevél vert tanyát, egyetlen bérlőként a dohos tavernában.
Hínárbűz és penész mindenütt.

Miután bejárta az épen maradt helységeket, leereszkedett az iszapszagú alagsorba is, de a felszivárgó mocsárvízben lebegő törmelék nem nyújtott valami épületes látványt. Rögvest vissza is fordult az udvarrá rombolt előcsarnokba, hogy próbát tegyen a déli oldalon rogyadozó lépcső ingatagnak látszó fokaival. Mint később kiderült, a faragványokkal ékes korlát maradványa és a repedezett deszkaszálak külsejükkel ellentétben stabilan kapaszkodtak a falakba vert kapcsok vasába. Ennek ellenére óvatosan, lépésről lépésre kapaszkodott a magasba, egészen a megmaradt emelet tetejére, hogy a lerontott tetőszerkezet kétembernyi foghíjain hosszan tanulmányozza a feltámadt szélnek köszönhetően kitisztult látképet.

A város, melyet egykoron a tengermellék királynőjeként tiszteltek, tépett ruhájú ribancként hevert a hullámtörők oltalmában. Kevés épülete maradt épen, hála a toroni flotta katapultái, és a Baelo családjai között kitört polgárháború féktelen indulatainak. A legtöbb házat üszkös fekélyként borították a tűzvész által megpörkölt kövek és zsindelyek, oldalukon balliszták, vagy más csatagép által ütött nyílások tátongtak, hevenyészett barikáddal elrekesztve. A csatornák vizét helyenként gátak zárták le, tetejükön ideglenes bástyák, sebtében felhúzott őrhelyek jelezték valamely dinasztia önkényesen kijelölt birtokának határait. Távolabb, a kikötő felé vezető csatorna oldalában most is lángolt egy palota, pernyét és szikrafelhőket eregető homlokzata előtt keselyűként köröztek a fegyveresekkel megrakott sajkák és ladikok. Erős kezű vezető nélkül a káosz; és vele együtt Ranagol vonta uralma alá a várost.

Beljebb húzódott a nyílásból, egészen az egyik épen maradt sarokba, ahol félbetört gerenda kínált kényelmesnek ígérkező ülőhelyet. Tervezni sem lehetett jobbat, hátát két vaskos téglafal védte, és pont rálátott a felfelé vezető lépcsősorra. Lesöpörte a vastagon lerakódott téglaport, majd helyet foglalt a megtört szálfán, az oldalán lógó zsákot húzva az ölébe. Megoldotta a tetejét lezáró szíjakat és feneketlen mélyéből vastag, madzaggal átkötött, viaszpecséttel lezárt iratcsomót, valamint egy tenyérnyi fémmécsest húzott elő. Az ezüstös anyagú lámpást a messzi Kahre városában készítették; használata nem igényelt naftát vagy kanócot, elég volt az oldalára szerelt acélt megpattintani és máris acélkék fényívet lobbantott, tisztább világosabb fényt biztosítva bármely mécsesnél.

Felkattintotta, majd a bokája mellé helyezte, világossággal terítve be a homályos helység minden zugát. Ha valaki kintről, a csatorna partjáról figyelte – és érzékei szerint szép számmal akadtak ilyenek – tisztán láthatta falra vetülő árnyékát a tető és az oldalfalak foghíjain. Amint ezzel végzett az iratköteget vette munkába. A csuklójára rögzített pengét ugratta elő, annak hegyével törve fel az irományt lezáró zöldviasz pecsétet. Lesöpörte öléből a szétszóródott faggyúdarabokat, és böngészni kezdte a sűrűn teleírt oldalakat.
A pyarroni titkosszolgálat ezúttal is jó munkát végzett. Az ügynökök jelentéseiből komponált összefoglaló több mint kétujjnyi pergament foglalt el, gondosan részletezve az utolsó karnevál óta eltelt éveket. A jelentést készítő ügynök, bizonyos Tich, kortársaitól eltérően szűkszavúan és roppant lényegre törően fogalmazta meg mondandóját. Ennek ellenére majd fertályórát tartott, míg átrágta magát rajta. De megérte a fáradtságot. A saját forrásaiból nyert információk morzsái, és a pyarroniak jelentése egységes egésszé formálta az eddig szétszórt mozaikként heverő tényeket.

Az uralkodó dinasztia pusztulása után – jól értesült polgárok hol a toroniakat, hol a kalandozókat okolták a hercegi pár vesztéért – a stabil vezetéssel bíró városállam mentehetetlenül hanyatlott a polgárháború karjaiba. A megüresedett angyaltrónusra vágyakozó családfők kegyetlen hadjáratokat vezettek egymás ellen, kíméletlenül irtva az utódláskor számításba jöhető vérvonalakat. Kiújult az ellentét az őshonos lupár és dolamin, valamint a betelepült délvidéki famíliák között is, akik úgy estek egymásnak, ahogy arra csak vérrokonok képesek. Költők, zenészek, szórakozni vágyó nemesek helyett zsoldosok, hontalan szerencsevadászok, kiszolgált kalandozók áradtak Narvanba, hogy vérüket csengő aranyakra váltva hullassák valamely értelmetlen összecsapás forgatagában. Az egyre inkább elszabadult gyűlölet tűzében niarei selyempapírként hamvadt el a várost egykoron dicsfényként övező hírnév, hamujával táplálva a megmaradt koncon rágódó családokat.

Az emberöltőn keresztül elhúzódó csatározásokból a lupár vérvonalból származó Cione Vynari gróf családja került ki győztessen. A fiatal nemes, aki egykoron az abasziszi nagykirály akadémiáján tanulta ki a hadművészetet, már a toroni hajóhad első lövedékének becsapódásakor sejtette mi vár rájuk, és azonnal cselekedett. Ő maga állt hadserege élére, hogy a naftatűztől megvilágított, pánikkal és zűrzavarral fűszerezett éjszakában három, a Baelo rangsorában meghatározó ellenlábasa palotáját prédálja fel, majd birtokaikat kifosztva, arannyal és egyéb értékes zsákmánnyal megrakottan térjen haza. Kicsapott a hercegi palota romjai közé is, és száznyi élőhalottat levágva párja nincs iratokat, századéves feljegyzéseket zsákmányolt a kalandozók által sértetlenül hagyott irattárakból. Az egykori herceg számos rég feledésbe merült titkot őrzött itt, olyan dolgokat, mellyel évekig lehetett zsarolni trónra törő ellenfeleit.
A gróf a karnevál éjszakáját leszámítva nem bocsátkozott viszályba senkivel, csapatait összevonta és visszavonult a partvidék legtávolabbi pontján épült erődjébe, páholyból szemlélve az elszabadult őrületet. Persze gondosan ügyelt az egyensúlyra, amint megerősödött valamelyik dinasztia, azonnal segítséget nyújtott ellenfeleinek. Elég volt egy elfelejtett, titkos járatokat ábrázoló térkép a néhai uralkodó irattárából vagy egy drága bérgyilkos valamelyik északi klán soraiból, és a hercegi címről ábrándozó családfő máris saját vérébe fulladt biztonságosnak hitt palotája gondosan őrzött mélyében. A Vynarik ura ezeket leszámítva nem avatkozott az egymással hadakozó családok ügyeibe. A Narvanban keringő hírek szerint műhelyt építetett palotája kazamatáiban, és minden idejét különös kísérleteinek szentelte. Haragosai alkímiáról és más sötét praktikákról suttogtak a háta mögött.

Mindenesetre a város nélküle is elemésztette önmagát.
Az egykoron vendégváró paloták bevehetetlen erődé, az ínyenc étkek és párja nincs borok honaként ismert tequisek koromszagú kereskedőházzá silányultak az elmúlt évtizedek nyomán. A Baelo egykori tanácsa már nyomokban sem létezet, a családok magukban vagy villanásnyi ideig létező szövetségekben hadakoztak egymás és a városban elszaporodott dögevők csapatai ellen. A csatornák vízében gyakran látott vendégként forogtak a mantecák angolnabőrbe csomagolt tetemei, békésen megférve a messziről érkezett szerencsevadászok hullái között. Harminc esztendeig tartott az őrület, egészen addig, míg a magányát feladó Cione Vynari vissza nem tért, és kezét nem nyújtotta a még mindig üresen álló trónért.
Bár a grófon is nyomot hagytak az elmúlott évek, mégis fiatalos lendülettel és a tőle megszokott precizitással látott munkához. Az egykori hercegi irattárból elorzott feljegyzések segítségével tucatnyi szövetségest és támogatót állított a maga oldalára, arannyal jutalmazva acéllal büntetve a vonakodókat. Hatalma és befolyása egyre nőtt, míg ellenségeit furcsa járványok, papok által győzhetetlen betegségek tizedelték, amik érthetetlen módon mindig elkerülték a Vynarik szövetségeseit. A gróf addig taktikázott, míg egyre szaporodó támogatói, és kimeríthetetlen kincstárának segítségével elérte, hogy az átkos emlékezetű karnevál után először, újra tanácskozni gyűljenek a nemesi tanács tagjai. Némelyek maguktól, mások csak fenyegetés vagy zsarolás árán jelentek meg a katedrális csarnokában megtartott gyűlésen, hogy az éjszakába nyúló tárgyalás végén, ha hercegi címmel nem is, de régensi megbízással ruházzák fel a Vynarik agg urát. A világítótorony fokára és a város flottájának hajóira is a gróf skarlátvörös zászlaja került, mindenfelé hirdetve, hogy a vén királynő, Narvan trónja újra biztos kezekbe került.

A régensi címmel elégedett Cione terveiben nem szerepelt további torzsalkodás, katonái biztosították a kikötőt, ügyeltek a rendre és kiszorították Narvanból a zavarosban halászó kétes elemeket. Újjászenteltette a templomot is, a Shadonból érkezett szerzetesek füstölői nyomán újra hívők töltötték meg az egykor szentségtelen katedrálist. A járőrökkel ellenőrzött szárazföldi utakon megindult a forgalom, és hosszú idő után újra nyereséget kezdett termelni az évek alatt elszegényedett kalmárdinasztiák számára. Kikotortatta az eliszaposodott kikötőt is, újra biztonságos pihenőt kínálva a partok előtt elhajózó kereskedőgályáknak. Leromboltatta a kóbor dögök által uralt romos épületeket, hogy az így nyert területeken szentélyt emeltesen Ellanának, és még több fogadót építsen az elmaradt látogatók visszacsábítására. Nem kis meglepetésre házasulási szándékát is bejelentette, mikor a tiszteletére rendezett ünnepségen fiatal unokahúga oldalán jelent meg a Baelo nagyjai előtt.
De vagy az égiek nem nézték jó szemmel a szentségtelen város újjáébredését, vagy talán Darton tréfája lehetett, mindenesetre a vén Cione nem sokáig élvezhette frissen kapott hivatalát. Bár a holtak ura roppant stílusos véget engedélyezett számára; nászéjszakáján, negyedik felesége, az alig húszesztendős Marielle karjaiban halt meg, hitvesi ágyának arannyal átszőtt súlyos baldachinja alatt.
A romos fogadó felső szintjén olvasó alak nyögve nyújtóztatta ki elgémberedett tagjait. A lámpás fénye felé görnyedt teste teljesen elmacskásodott a hosszú olvasás alatt. Szerencsére ismert néhány egyszerű gyakorlatot – amit még niarei ismerősei tanítottak annak idején – amivel gyorsan száműzhette hátából az alattomos zsibbadást. A kiolvasott jelentés pergamenjét tekercsé csavarva rakta vissza zsákjába, majd a deszkaszálról felállva újra kikémlelt az omladékos falazat egyik foghíján.

Az odalent húzódó csatorna partjai éjsötét árnyékba és vaskos ködpárába burkolózva bármit elrejtettek a kíváncsi tekintet elől, de ha a harmadik szemét használta – ami jóval élesebb volt a másik kettőnél – a hasadék átkos ragyogásán keresztül is észlelte az egykori tequist lassan bekerítő alakok auráján villódzó fényeket. Jó kéttucatnyian voltak, mozgásuk és az elméjüket óvó rajzolatok alapján tapasztalt, sokat látott veterán mindegyik. Ennek ellenére nem igazán aggódott miattuk. Gondolatai között fontosabb ügyek, küldetésének lehetséges megoldásai kavargottak, és neki döntenie kellett, melyik szolgálná a legjobban észak érdekeit. Eredetileg azért küldték ide, hogy a hasadék felhasználásának lehetőségét felderítse, új erőforrást biztosítva az egyre nehezebb helyzetbe kerülő szövetség, és az őket támogató dorani nagytanács tagjainak. De mire útnak indult, megbízását kiegészítették egy lehetséges óvóhely felderítésével, mely az északról kimenekített tudás és néhány rátermett ügynök menedéke lehet az eljövendő sötét időkben.
Úgy gondolta, ezen feladatát már el is végezte, hiszen a romos fogadó, némi átalakítás után, kiválóan megfelelt a szövetség céljainak. Már csak a hasadék ügye hibázott, ami olyan szövevényesnek ígérkezett, hogy megfelelő szövetséges híján – aki kiválóan ismeri a helyi viszonyokat – nem juthatott előre vele. Töprengve ült vissza a helyére és zsákjából kétszersültet, fügét, aszalt szilvát kotort elő, majd komótosan falatozni kezdett. Ha a lehetséges szövetségesre gondolt, azonnal a régensi család jutott az eszébe, akiknek narvani története nem ott ért véget, ahol a pyarroniak jelentése abbamaradt.

Az öreg Cione özvegye, a felnőttkort épp hogy elért Marielle grófnő keményebbnek bizonyult a vártnál. Leszámolt dinasztián belüli ellenfeleivel – minek következtében néhány közeli rokona idő előtt tért meg Darton keblére – majd a nemesi tanács előtt is bejelentette igényét a régensi posztra. De hiába erőlködött, nem akadt elég támogatója a Baelo tagjai között. Bár csapatait megerősítette egy Caedonból felfogadott, igen veretes hírű zsoldosgárdával, nem tudta megakadályozni, hogy a tanács tagjai minden eddigi viszályt tetézve ugorjanak egymás torkának. Ha ez nem lett volna elég, az elhúzódó harcok felemésztették a dinasztia minden tartalékát, aminek a vége az lett, hogy a bérüket követelő zsoldosok ostromgyűrűbe zárták kenyéradó gazdáik palotáját, és senkit sem engedtek se ki, se be, míg jogos járandóságukat meg nem kapják
A szövetség ügynöke végzett szegényes vacsorájával, miközben gondolatai folyton a Vynarik helyzete körül forogtak. De mivel nem jutott döntésre, úgy gondolta alszik egy szemhunyásnyit, és majd pihenten, felfrissülve oldja meg az egyre szövevényesebb ügyet. Kényelmesen elhelyezkedett hát a derékba tört gerendán, zsákját a háta mögé gyűrve burkolózott be köpenyébe és szinte azonnal elszenderedett.
Odakinn, a ködlepelbe rejtőző csatorna partjáról figyelő narvani elégedetten dörzsölte össze tenyerét. Nem is kellett megerőltetni magát, hogy szemmel tartsa a kikötő óta követett utazót, aki nem általott engedély nélkül az Olrumoy család fennhatósága alá tartozó területen kutakodni. Az ostoba módón elhelyezett lámpás fényében minden mozdulata világosan látszott a háta mögött épen maradt falra vetődő árnyékok között.

Fertályórát figyelte, majd a leselkedést megelégelve, lassan hátrébb húzódott rejtekhelyéről. Az oldalán lógó fegyverek matt feketén nyelték el a holdfényt, ahogy halzsírtól csatakos öltözéke ellenére zajtalanul lopózott vissza a vízi út kanyarulatában hátrahagyott csónakhoz. Az alacsony merülésű sajka orrába az egység mellé rendelt magiszter gubbasztott. Hájas, jóléttől elzsírosodott emberke volt, rövidlátó szemei fémkeretes lencsék mögül pislogtak a világra és prémbéléses köpenye ellenére is vacogott a hidegtől. A mantecák tíznagya nem különösebben szánta érte, ő és az emberei gyakran csak a vékony jéghártyát áttörve jutottak levegőhöz a csatornák fagyos vizében úszva.

Katonái nagy része most is odalent rejtőzött, apró hólyagokból kortyolva az életet jelentő levegőt, miközben az előre megbeszélt jelre vártak. Vakon és süketen lapultak az olajosan sötét csatornák fenekén, kézfejükön cikkelyekre osztott fémérme. Ezen keresztül kapták a parancsokat; a magiszter akarata szerint forrósodtak fel vagy hűltek ki a rúnákkal telerótt készségek, jeleket adva, olykor irányt mutatva az arra rászorulóknak. Bár a feladat nem ígérkezett nehéznek, a mantecák vezetője még is roppant óvatosan irányította embereit a romos fogadó köré felhúzott gyűrű belsejében. Amint elfoglalták a helyüket, azonnal parancsot adott a támadásra. Nem akart tovább várni, hiába vízhatlan a harci öltözék, a jeges víz alattomosan gémberítette tagjaikat, elorozva a rajtaütéshez elengedhetetlen erőt és gyorsaságot.
Tizennégy manteca zúdult némán, minden neszt nélkülözve a néhai tequis termeibe. A parancsnok szinte látta maga előtt, ahogy pengéiket maguk előtt tartva, egymást védve és fedezve átrohannak az előcsarnokon, majd tovább felfelé, a lerontott lépcső maradványain egészen az idegen szállásáig. Pillanatok alatt ott voltak, de az álságosan elnyúló csendet nem törte meg csatazaj. Se kiáltások, se fegyvercsörgés. Az Olrunoy család tíznagya türelmetlenül pislogott magiszterére, de az csak a vállát vonogatta, némán várakoztak egy ideig, míg tető felől felhangzó füttyjel nem jelezte biztosra – tiszta a levegő. A tíznagy megragadta az evezőket, és áthúzott a csatorna túlpartjára. Maga mellé intette a varázstudót, együtt kapaszkodtak a lerontott emelet tetejére. Odabent tanácstalan fegyverforgatók ácsorogtak apró csoportokba verődve, ujjaik megállás nélkül rótták a levegőbe a rontást, gonosz szellemeket száműző csaskák minden fajtáját.

Az idegenből érkezett utazónak nem látszott nyoma, kivéve a földön pihenő lámpást, a szétmorzsált kétszersültet és a szerteszét köpködött szilvamagok tömkelegét, na meg az éppen maradt oldalfalon továbbra is ott táncoló árnyékát. A derék árnyalak tette a dolgát: leült, felállt, a köpenyét igazgatta, sőt, olykor még az oldalán lógó árnyékzsákjába is beletúrt. Mindezt annak ellenére, hogy gazdája, az arcát csuklyája árnyékába rejtő idegen, már rég nem volt a szobában.
A mantecák vezetője csalódottan szemlélte a tüneményt, majd dühében leköpte a jámbor árnyalakot, és hatalmasat rúgott a szintén ártatlan lámpásba. A jóravaló fémmécses meredek ívben röppent felfelé, hogy ezzel a lendülettel vágódjon ki az oldalfal egyik repedésén, és rövid szárnyalás után, nyomtalanul merüljön a csatorna hínárral és iszappal töltött medrébe.
A szövetség küldötte a délre vezető vízi út partjáról nézte végig lámpása végzetét, majd csuklyáját mélyen a szemébe húzva fordított hátat az ódon tequis romjainak, és indult a tegusa nyugati vége, a néhai gróf birtokait jelentő földek felé.

***

A tolvaj a Vynari palota fénytelen kazamatáinak alján, mélyen a narvani lagúnák vízszintje alatt dolgozott. Széles tölgyfagádor előtt térdepelt, a vasalások közt burjánzó zárak és lakatok szövevényét tanulmányozta; magában mormogva. A messzi Warvik tartományt hagyta oda ezért a partvidéki eretnektanyáért, és bár a munka igazi kihívásnak, a fizetség pedig busásnak ígérkezett, nem derült jobb kedvre.
Letörölte a szemébe csorgó verejtéket, izzadt, annak ellenére, hogy az alagút levegője hűvös volt és száraz. Megrótta magát ezért a fegyelmezetlenségért; egykori mesterei, a Giribichi testvériség öregjeinek első leckéje a koncentráció, ne törődj semmivel, csak a feladatra koncentrálj. Igaz ezt már jó régen, majd harminc esztendeje verték a fejébe a céh tanítói. Azóta rengeteg idő eltelt. Az egykori újoncból acélszürke hajú, vihar tépte veterán, a klán egyik mestertolvaja vált, akinek tudása messze meghaladta egykori mestereiét.

Beletúrt az oldala mellett heverő vaskos iszákba, és az egyik oldalzsebből ökölnyi egészséges narancsot húzott elő. Óvatosan hámozta meg, majd az egy darabban maradt héj belső oldalával gondosan bedörzsölte kezét és homlokát. Nem ismert ennél jobb módszert a csúszós ujjak és gyöngyöző homlok ellen. Mikor ezzel végzett, újra a zárakra koncentrált.
Az egyszerű bazaltkövekkel kirakott boltíves járatot faltól falig kitöltötte a roppant tölgykapu, mindkét szárnyát át és átszőtte a vasalás kacskaringós fémcsipkéje; csak a zárak és keresztpántok lakatjainak hagyva szabad helyet. A falakra és az ajtó fájába az őslakosok szerencsejeleit, tintahalat, angolnát, és egyéb mélységlakót formázó csaskákat karcoltak, az eltávozottak kegyét vagy isteneik jóindulatát keresve. Bár a tolvaj nem volt babonás, az övéből előhúzott vésővel gondosan nyakát szegte mindegyiknek. Nem szenvedhette ha munkáját bárki is szemmel kíséri, főleg nem a rajzolatok között megbújó jeleken keresztül.
Másféltucatnyi lakatosremek közül már négyet hatástalanított, de a hátralévők nem viselték egyetlen általa ismert iskola jellegzetességét sem. Rossz szokásához híven a nyakában függő szerencseérme láncával babrált; az özvegy grófnő, aki a homályba burkolózó alagutak labirintusán át idáig vezette, csak annyit mondott, elhalt férjurával sírba szállt a zárak titka és neki szüksége van családi ereklyéire, amiket a lezárt teremben őriznek. Szép történet; ha igaz.

Végigtekintett a térdei előtt olajos bőrön szétterített szerszámok között, akadt itt minden, amire egy valamire való lakatos vagy metallurgus mesternek szüksége lehet. Reszelők, feszítővasak az aprótól egészen az embernyi nagyságig, fogók, kalapácsok, csipeszek, fémnyesők, árak és vésők. Háta mögött, távol minden lehetséges veszélytől, jókora vasszelence pihent. Szúrós, vegyszeres szag lengte körül, gyomrában apró üvegcsék, maró folyadékokkal teli fiolák, különböző alapanyagokból sajtolt olajok, zsír és fagyú várt készen a bevetésre. A zártöréshez szükséges apróbb kellékeket, az övén és zekéjén kialakított zsebek és függesztők rejtették.
Igazított a fal mellé állított vascsuklyás lámpáson, a szabályozható nyíláson kiömlő fény koncentráltan esett a kapu közepére rögzített lakatra. A patinától zöldes, mívesen kidolgozott fedlap acsargó kreatúrát, valamilyen lupár vagy dolamin démont mintázott, féltucatnyi rézfejű szegeccsel rögzítve az alatta rejtőző zárrendszerhez. A szerkezet ismerősnek tetszett, északi műhelyekben látott ehhez hasonlókat, bár azok egészen aprók voltak, míg ez jó kéttenyérnyinek látszott.
Zsebéből lószőr ecsetet kotort elő, és vigyázva leporolta a szükséges részeket. A szerszámok közül kiválasztott egy könnyű ráspolyt, majd óvatos mozdulatokkal reszelni kezdte a halványan csillogó szegecseket. Amint ezzel végzet, egy kisebb árral lepattintotta a fémlemezt, feltárva a belső részeket. A fogaskerekek, rugók, zárnyelvek kusza szövevényét, abittal vonták be, megóvva őket minden lehetséges korróziótól. Szemfájdítóan csillogtak a lámpás fényében.
Iszákjából újabb kelléket, egy szarvasbőrbe csomagolt, hegyikristályból csiszolt lencsét húzott elő. A rézkeretbe foglalt készséget rúgós csiptetővel rögzítette a homlokán viselt acélpántra, és ezen keresztül kezdte fürkészni a bonyolult zárrendszert. Gyakorlott tekintete azonnal felmérte milyen lehetőségei vannak.

A zármag huzalokból, fogaslécekből álló szívéhez esze ágában sem volt nyúlni, de az azt helyére rögzítő rúgók és kapcsok megfelelő előkészítés után könnyű prédának tűntek. Iszákjából csipeszeket, tűnek beillő apró ékeket válogatott össze, míg a vasszelence mélyéről gyűszűnyi kerámiatégelyt húzott elő. Belsejében igen ritka matéria, a toroni alkimisták hírhedt fémfalója lapult. Kiválóan használható eszköz, a gond csak az, hogy áráért kisebb falvakat vásárolhat az ember a városállamok területén. Ehhez mérten alkalmazta.
Ecsetjével apró adagokban kente a zárrendszer rugóira, persze előtte gondosan kiékelt tűivel minden mozgatható részt, a nem kívánt meglepetések elkerülése végett. Nem kellet sokáig várnia. A fémfaló jól végezte dolgát, némi sziszegő pezsgés után a zár lekezelt alkatrészei olvadt viaszként csepegtek a padlóra. Ha előtte nem biztosítja megfelelően, a sorra elpattanó sodronyok minden bizonnyal gondot okozhattak volna a későbbiekben.
Gyorsan két apró fogót ragadott a kezébe, és óvatosan kiemelte az egészben maradt készséget. Alig helyezte azonban a padlóra, mikor az ajtó vagy inkább a falak mögül felhangzó halk kattanásra mozdulatlanná merevedett.
– Súlykapcsoló!!
Valahol egy szerkezet mérte a zár tömegét. Csak egy dühödt szisszenésre maradt ideje. Az alagút kövei közül előszökkenő, hajszálnyi huzalokból fonott háló akadálytalanul száguldott a túloldali falban kivésett rejtekére. A tolvaj utolsó mozdulatába dermedve meredt a kapura, ruháján és bőrén vérrel festet vonalak mutatták az acélháló útját. Alig pár pillanatig állt így, először a nyakában függő érme szilánkjai, majd a holtteste omlott véres mozaikként a padlat köveire.

***

A palota úrnője, a korán megözvegyült Marielle grófnő nagyot kortyolt a kezében tartott hasas kristálypohárból, majd a kehely arannyal futatott pereme felett a szalon közepén álló elfet fürkészte.
Alig húszesztendősen került ebbe a felelős pozícióba, mikor is a bővérű Cione Vynari gróf maga mellé emelte, az épphogy megtűrt unokatestvér cseppet sem megnyugtató helyzetéből, hitvesi ágyába. A nagyúr, híven családi hagyományaihoz, hetvenedik évében járva is gyakran szórakoztatta magát ifjú kedvesével, épp ez lett a veszte. A palota medicinusa szerint szívszélhűdés, az özvegy rokonai szerint ő maga végzett vele.
Bármi okból halt is el a gróf, hölgye vaskézzel vette át családi ügyeik irányítását. Vérét vette az ellene acsarkodó nővérei szövetségének, komornája, a szerecsen Monungo három, míg ő maga, méreggel és rontásokkal kezelt hajtűivel két testvérét segítette másvilágra. Nem hiába, igen jó tanítómesterekkel rendelkezett. Gyermekkorában a híres hírhedt erioni zárda papnőjénél, Huguetta Arnemalnál tanult.

Szüksége is volt minden tudására. A gróf halála azonnal felborította az amúgy is kényes egyensúlyt a Baelo családjai között. A nemesi famíliák minden eddigi torzsalkodást megtetézve estek egymásnak, vagy ha elég erősnek érezték magukat, és megfelelő szövetségeseket toboroztak hozzá, a kormányzói palotának. A Vynarik gazdagságáról szóló legendák úgy vonzották őket, mint éji bogarat a lámpafény. Merice Marialle nem volt olyan jó taktikus, mint megboldogult férje, és nem fért hozzá a gróf által birtokolt feljegyzésekhez sem, ezért jobb híján erővel verette le az ellene támadók csapatait. Nem akadt Narvanban olyan erő, amely dacolhatott volna a kivetkőzött Darton lovag, Larnon Asnor vezette kompánia katonáival.

A Caedonból felfogadott zsoldossereg nagyrészt egykori falanx harcosokból toborzott egysége – jó néhány kalandozóval megerősítve – uralta a város csatornáit a kikötőtől egész az Angolnavégig. Igaz, jelenlétük súlyos aranyakba került, amit a gróf halálát követő második hónapban már nyögni is kezdett a bevételeitől sorra eleső Vynarik kincstára. Ha ez nem lett volna elég, a külhoniak, és különösen a kalandozók ellen támadt ellenszenv most kaporra jött a dinasztia ellenségeinek. Az ősi vér és a hagyományok emlegetésével a Vynarik zsoldosai ellen hangolták a nemesi tanács maradékát, akik egységbe tömörülve már sikeresen dacoltak a kompánia csapataival.
Az elmaradt aranyak miatt a zsoldosok először zúgolódni kezdtek, majd sorra feladták a városban elfoglalt állásaikat és visszavonultak a Vynarik birtokát övező földekre; zárlat alá fogva megbízóik palotáját. Larnon lovag hajlandónak látszott a tárgyalásra de csak azután, ha az eddig elmaradt bérüket, – ládányi aranyat kitevő összeget – azonnal kifizetik számukra.

Az úrnő egyetlen elérhető pénzforrásának néhai férjura magánkincstára maradt. Az aranyat, nagyhatalmú ereklyéket rejtő teremre azonban áthághatatlan akadály, az egykoron a gróf zsoldjában álló, őrült kharei mérnök által tervezett műremek zárkapu vigyázott. A családban senki sem ismerte a veszélyes szerkezet hatástalanításának módját, mivel a gróf féltékenyen őrizte titkait. Ez volt a biztosítéka arra az esetre, ha valaki a dinasztián belül próbálná hatalmát megingatni. Így hát váratlan halála után a kapu végleg zárva maradt. Hiába próbálta felnyitni a szolgálok között élő zármester, nem bírt a csapdák és lakatok őrizte tölgygádorral. Darabokra szakadt, elszenesedett holtestét csak nagy nehezen tudták eltakarítani a szolgálók a kincskamrához vezető járatból. A grófnő nem esett kétségbe, követeket menesztett a délvidék fontosabb céhjeihez, és tolvajok valamint mesteremberek garmadáját csábította a városba, a feladat megoldására, jókora jutalmat ígérve a sikerrel járónak. De nem volt szerencséje. Elbuktak, sorra mind.

A Vynarik úrnőjét már egyre ingerlékenyebbé tette a nyakára szoruló hurok. És most itt ez az idegen. Nem elég hogy hívatlanul érkezett a palota kapujához, ráadásul még elf is. A nagyasszony nem bízott benne, már csak azért sem, mert az északi leginkább az egykori álarcos gyilkosra emlékeztette, akiről oly sokat olvasott a narvani krónikák dohos fóliásaiban. Bebocsátást is csak azért nyerhetett a palotába, mert aki ajánlólevél és kíséret nélkül, éjszaka vág át a zsoldosok ostromzárján, az érdemes lehet a figyelemre.
A grófnő kedvenc lakrészében, a Borostyán szalonban fogadta vendégét. A palota gyomrának mélyére rejtett boltíves csarnok nevét a falait és oszlopait borító intarziáról kapta, melynek látványa olykor még a messzi országokból érkezett követeket is lenyűgözte. A fényesre csiszolt, megkövesedett gyantalapokkal borított támfalak kristályként gyűjtötték össze a szalont megvilágító száznyi gyertya és kandaláber fényét, hogy azt megszűrve és sárgára festve ragyogással burkolják be a hodálynyi csarnok minden egyes pontját. Áttetsző belsejűkben színpompás pillangók és díszes páncélú bogarak alkottak szemkápráztató mintákat, hasonlóan a vastag, dúsan csomózott szőnyeghez, melyen bizonytalan járás esett, akárha lápon gázolna az ember.
Nem véletlenül használtak borostyánt. A sós, párás levegő kipusztíthatatlan penészt és gyorsan szaporodó gombákat nevelt a falakon, amit csak a bűbájosság tarthatott távol hosszabb rövidebb ideig. Nem úgy mint itt, ahol a citromolajjal kezelt berendezés magától is levedlette a csúf foltokat. A csarnok oldalában, a kandaláberek mellett rézveretes parazsastálak strázsáltak komoran, öblös horpaszukban egzotikus fűszerek, szárított virágszirmok, illatos őrlemények párálltak lassú izzással; füstjük kellemes aromája messzire űzte a narvani épületekre oly jellemző mocsárszagot.

A palota nagyasszonya méltó volt a mívesen megalkotott teremhez. Aranyozott címerrel ékes, vörösfa íróasztal mögött ült, szerencsejelekkel, csaskákal gazdagon díszített karosszékben. Királynői alakjára most is, mint mindig, skarlátvörös szaténruha feszült, többet mutatva, mint sem takarva dús idomaiból. Színei megegyezett a könyékig érő selyemkesztyű és magasba tornyozott hajfonatai árnyalatával. Arcának hideg szépségét nem csökkentette a bal szemét kitépő karomnyom; melynek helyét rubindíszes szemkötővel takarta. Bár kívánatosnak látszott, a körülötte lengő édeskés parfümillat a gyors elmúlás ígéretével kecsegtette mindazon halandókat, akik ki merészelték hívni veszedelmes haragját. Karosszéke mögött kétembernyi némber, a fekete bőrű Monungo vigyázott testi épségére. Mint valami obszidián bálvány, rezzenetlen tekintettel figyelte az elfet, akárcsak gazdája, aki szintén a faragványokkal ékes íróasztal előtt váró alakot fürkészte némán.
– Arcátlan vagy idegen! – törte meg végül a hosszan elnyúló csendet – Hívatlanul törsz otthonunkba, titkokról szólsz, amikről tudnod sem lehetne. Feltételeket szabsz! Pedig csak jóindulatom tart életben! – aprót kortyolt poharából – Miért kellene eltűrnünk jelenléted?
– Mert kifogytatok az ötletekből. – válaszolt az elf, hamuszürke hajjal keretezett, sápadt arcán nem látszott, hogy hatnának rá az asszony szavai – a homlokát és állát elborító krónikásjelek amúgy is kiismerhetetlené varázsolták vonásait. Bár az úrnő nem ismerte jelentésüket, tudta, csak a hosszúéletűek legjobbjai méltók az ilyen jelvényekre. Akadt köztük mindenféle: vitorláit vesztett hajó, avarszín levélcsontváz, kettérepedt pajzs, sőt még egy láncra fűzött egyszarvú is. A könnyűléptűt nem zavarta a fürkésző pillantás, nyugodtan folytatta mondandóját.
– Veszett híretek kélt az éjszaka testvérei és a fémművesek céhei között. Többen már nem állnak zsoldotokba. A vérebeitek az ajtótok előtt acsarkodnak, szükségetek van a kapu mögötti aranyra.
– És te meg tudod nekünk szerezni? – vonta fel szemöldökét az asszony – Nem látszol alkalmasnak.
– Az legyen az én gondom grófnő – az elf könnyű meghajlással tompította el szavai élét – Amúgy nem én fogom felnyitni a zárakat. Társam, aki képzett zárműves és a metallurgia avatott mestere hamarosan a városba érkezik, hogy orvosolja minden problémádat merice. – miközben beszélt közelebb húzódott a sarokban álló, vaskos hasábokkal megrakott kandallóhoz, mely jóllakott sárkányként árasztotta magából a forróságot. Melegedni látszott, pedig ruházata nem volt könnyűnek nevezhető. Bokáig érő, ezüst és rézszálakkal hímzett fekete incognot viselt, széles csuklyáját hátravetve. Combközépig érő, orkabőr csizmái makulátlanul csillogtak, akárcsak selyemből szabott nadrágja és a csizmaszárig érő halványkék bársonykabát. Oldalán jókora vászonzsák lógott, mitől nem vált meg semmiképp. Ha mozdult valamerre, belsejében titokzatos holmik verődtek egymásnak fémesen csendülve.

– Két nap türelmet kérek úrnőm, míg előkészülünk, és garantálom, hogy a zárakat sértetlenül felnyitjuk a számodra. – a grófnő nem válaszolt, a kezében tartott kehely véseteit tanulmányozta, esélyeket latolgatva.
– És mi legyen a fizetséged? – kérdezett vissza, csak hogy időt nyerjen – Gondolom nem ingyen kívánod ezt értünk megtenni!
– A járandóságomról majd csak siker esetén szóljunk asszonyom! – az elf újabb vérlázító mosolyt eresztett meg az úrnő felé, de az nem vette fel a kesztyűt. Újra a tenyerén egyensúlyozott kristálypohárra meredt, az üvegbe metszett vésetek árkait fürkészte, választ, jelet, netán a jövő titkait kutatva. Lassan múltak a percek, és a kandallóba parázsló rönkök már alig lángoltak, mire a nagyasszony végre döntést hozott magában.
– Rendben van! – az úrnő kelletlen fintort vágva ismerte be; igaza van a fakóvérűnek. Az utóbbi időben megbízottai nem találtak épkézláb mestert aki próbát tett volna a kapuval, és ha a zsoldosok türelme is elfogy, védtelenül maradnak ellenségeikkel szemben. Ha pedig gondok támadnának a könnyűléptű körül, hát… a palotán belül bármi megtörténhet, amiről soha senki sem szerez tudomást. Gondűző, hosszú álmot ígérő csaskát rótt az elf felé és mosolyogva bólintott rá az alkura
– Jelezz, amint készen állsz, és én magam vezetlek a gádorhoz. – asztala mélyéről címerrel ékes medált húzott elő és hajított az elfnek – Ezzel igazolhatod magad az őrök előtt. – hátrafordult és mormogott valamit a mögötte álló emberhegynek
– Monungo majd elkísér a lakosztályodba, és veled marad, hátha segítségedre lehet valamiben – könnyed intéssel adta tudtára, a meghallgatás véget ért.
Lomhán mozgásba lendült a komorna is, kitárta az ajtót és darabos mozdulatokkal maga után invitálta a vendéget. Az északi nem feledkezett meg a tiszteletről, mélyen meghajolt a nagyasszony előtt mielőtt elhagyta volna a szalont.

***

Madártávlatból szemlélve a Vynari palota leginkább egy bástyákkal és tornyokkal tűzdelt kagylóhéjként hevert a partvonal legnagyobb tavának közepén. Minden oldalról nyíllövésnyi víztükör övezte, sem híd sem komp nem vezetett kétszárnyas, karvastag vasrudakból kovácsolt kapuihoz. A partról csak a szárazút végén épített mólóra kikötött csónakokkal, vagy a kastélyból vízre bocsátott díszes evezőssel lehetett a közelébe jutni. A néhai gróf ősei semmit nem bíztak a véletlenre, erődjük terveit kyr minták alapján készítették, bevehetetlen erősségé formálva a palotát.
Vastag, szobrokkal és faragott vízköpőkkel díszített falai mélyen a tófenék alá nyúltak, biztos védelmet képezve bármilyen támadással szemben. Alapjaiba mesterséges üregeket, iszappal töltött kutakat építettek, kellemes búvóhelyet biztosítva a mantecák ellen vízbe telepített kétembernyi murénák és mérgező tintahalak számára. A bástyák magasában aszisz tervezésű tűzköpők pihentek, a caedoni zsoldosok csapatával érkezett hadmester felügyelete alatt. Akadt ugyan pár próbálkozás, de a vízben ázó, szétéget tutajok csontvázai és a mélyből hazatért búvárok sebei elriasztották az ostromra készülőket. Ha ez nem lett volna elég, a parton felállított hadállásban ott táborozott az Caedonban bérelt zsoldossereg.

A mintaszerűen felépített sátortábort háromszoros, kőzúzalékból rakott mellmagas sánc övezte. Az ideglenes falazat ívein pajzzsal, lándzsával, kürttel felszerelkezett katonák járőröztek, laza de állandóan változó védhálót szőve a garzion köré. Középütt a hadfelszereléssel megrakott szekerek alkottak kört, utolsó védvonalként őrizve a legénységi szállások, fegyverraktárak és a lazaret vászonból épített sátrait. A haditáborban megszokott, seregjelvényes parancsnoki sátrat azonban hiába kereste bárki is az állások között. A sastollal ékesített kékacél hadijelvényt nem a táborban, hanem jóval odébb, a tengerpartról a vynarik tavára bűvölt egykori cetvadász hajó tatján tépázta a szél.

A sekély merülésű lantvitorlás matt fekete cápaként körözött a palotát körülölelő, tavirózsákkal benőtt víztükör felszínén. Fedélzetén csukaszürke egyenruhába öltözött behemót szörnyetegek, az egykoron a haonweli hercegi gárdában szolgáló udvari orkok őrködtek. Veteránok voltak mindannyian, kapitányuk, a hírhedt Larnon equester maga válogatta őket szolgálatába. Nem akadt köztük olyan, aki legalább tucatnyi évet ne szolgált volna le valamely reguláris egységnél. Ők alkották a lovag testőrségét, jól kiegészülve a mellettük harcoló kalandozókkal.

A sereg tisztjei odalent, a hajó gyomrában kialakított parancsnoki kabinban tanácskoztak. Az egykori hústároló rekeszekből összenyitott helység közepét egy térképekkel elborított tölgyasztal foglalta el, parázsgömbökkel, gyertyákkal gazdagon megvilágítva. Tetején nehezékekkel, karos gyertyatartókkal rögzítve, jókora Narvant ábrázoló földabrosz hevert, márgaszín bőrből kiszabva. Felszínén színes foltok, a Baelo családjainak területeit jelölő festékmedúzák úsztak, láthatóan a régensi palota felé nyújtózva csápjaikkal. Mozgásuk aggodalommal töltötte el az asztal körül csoporttusoló alakokat.
A kompánia kapitánya, a deresedő üstökű Larnon lovag, díszesen faragott karosszékében üldögélt a térképasztal mellett. Javakorabeli, a páncélviseléstől megizmosodott férfi volt, sziklából faragott napbarnított vonásai szinte soha nem tükröztek érzelmeket. Nem csoda, immár majd negyven éve járta a halál iskoláját. Bár az utóbbi időben ritkán bocsátkozott közvetlenül harcba, szokásait nem tudta levetkezni, most is mellvértet viselt; súlyos, maratott mintákkal borított remekművet, minek következtében panaszosan nyikorgott alatta a sok vihart látott bútordarab. Látszólag a kezében forgatott kosaras hárítótőrrel játszadozott, de közben tisztjei vitáját hallgatta figyelmesen, akik az elf által hozott ajánlat felet próbáltak dönteni.
Több mint tucatnyian szorongtak az apró helységben; csapásvezetők, főtisztek, kalandozók vegyesen. A kompánia minden egysége képviseltette magát. Ilyesmi csak a legritkább estben fordult elő – mint amilyen a jelenlegi is volt – ha a sereg jövőjét befolyásoló döntést kellett meghozniuk.

A gárda orkjait a vén ezüstszőrű képviselte rangidősként, – éveit már maga sem számlálta valahol a kétszázadik környékén járhatott – egykori gazdáitól a Senseii nevet kapta, és fajtársai közül egyetlenként kalandozó múlttal is rendelkezett. Abittal pótolt csonka agyarai között kétarasznyi szivart rágcsált némán; gondolatait, a lovaghoz hasonlóan, ő is megtartotta magának. Csak a homlokát ráncolta össze, mikor a sereg egyik varázstudója, az emberek között is fiatalnak számító Rayhan vette át a szót
– Én csak azt mondom; felesleges ezekkel tovább veszkődnünk! – A szerződés világosan fogalmaz és nem mi szegtük meg! Eddig is csak a hátralék miatt maradtunk nem? Ha az elf kifizeti a pénzt, akkor menjünk, még mielőtt az egész város a fejünkre szakad! – intett a térképen gyülekező medúzák felé. Többen egyetértően morogtak, de a Tárnok, az ellátásért felelős egykori kereskedő és a gárda árnyjáróit vezető albínó kelletlenül csóválták fejüket.
– Tán át kéne nézned a könyveimet fiam – torkolta le a néhai kalmár és mit sem törődött a fiatal boszorkánymester arcán dühtől vonagló tetoválásokkal. Apró termetű, fegyverekhez mit sem értő öregemberként is igen nagy tekintélye volt a seregben, pénzügyekben való jártassága pótolhatatlanná tette a vezérkar számára. – Annyi aranyunk sincs, amivel hajót béreljünk a hazafelé tartó útra. Ha a grófnő mégis hozzájut a pénzéhez, talán újra megszedhetjük magunkat és gazdagon hagyhatjuk itt ezt az átkozott helyet. De ha elfogadjuk azt, amit az elf kínál, ne számítsatok zsíros osztalékra. Ez a helyzet. – mély csend fogadta a bejelentést és minden szem a lovag tekintetét kereste. Amaz felállt az asztal mellől és a kiterített térképen fekvő Narvant kezdte szemlélni, rövid ideig tűnődött, aztán a kezében tartott tőrt mélyen belevágta a Vynari palotát jelző tintafoltba.
– Mindenki kifelé! És küldjétek be a fakóvérűt! Magam tárgyalok vele. – látszott rajta ezúttal nem tűrné el az ellenvetést, így gyorsan és hangtalanul hagyták el a szobát. Az utolsónak marad ezüstszőrű intette beljebb a folyósón várakozó elfet, majd bezárta mögötte a kabin ajtaját. Az incognojába burkolózó könnyűléptű nem zavartatta magát, invitálás nélkül foglalt helyet a fal mellett álló egyik széken, és kérdőn tekintett a lovagra
– Nos? Hogy döntöttetek? – a lovag nem válaszolt, csak kelletlenül bólintott
– Jó! Ki fogja megmutatni hol süllyedt el?
– A tetovált képű! Rayhan! – mondta a lovag – De több aranyra van szükségünk! – az elf felvonta a szemöldökét
– Te alkudozol velem Asnor? – bár látszani nem látszott rajta, de a hangjában feszülő indulat elárulta ingerültségét. A számtalan csatát szemrebbenés nélkül végigharcoló lovag homlokát lassan ellepte a verejték.
– Nem magam miatt kérem! Másfélszáz emberem van odakint, a nagyrészük sebesült. A kalandozók csak a pénzükre várnak, ha nem fizetem ki őket nem segítenek kijuttatni innen a katonáimat. Hajót is kell bérelnem ami visszavisz minket Caedonba. Több arany kell! – bár arcszíne halvánnyá fakult és patakokban folyt róla a verejték, állta a fakóvérű pillantását.
– Legyen -szólalt meg kis idő multán az elf, az övéről leakasztott apró erszényt hajítva az asztalra. – Odafent megvárom az emberedet. – felállt a székről és az ajtóhoz indult – Bontsatok tábort amint visszajöttem, és tűnjetek el innen amilyen gyorsan csak lehet. Ha jól tudom akad a kikötőben szabad hajó, béreljétek ki és menjetek. – választ sem várva fordult ki az ajtón és indult felfelé a fedélzetre. A lovag komoran nézett utána, majd az asztalra dobott erszény szíjait kezdte bogozni. Elzsibbadt ujjai nem bírtak a csomókkal ezért türelmét vesztve szétszaggatta a parányi bőrtasakot. Az ajtón belépő Tárnok és Senseii szeme előtt rubinok, smaragdok és néhány körömnyi zafír záporzott a padlóra. Némán figyelték a szertegurult drágaságokat, míg a kapitány a sarokba nem hajította a használhatatlanná vált bőrdarabot és tőrét az asztalból kirántva kifelé indult.
– Szedd össze! – vetett oda mentében a pocakos kincstárnoknak és bevágta maga mögött a tölgyfából ácsolt kabinajtót.
Az egykori kalmár soha nem volt szégyenlős, de ha pénzről volt szó minden aggályát levetkezte. Térdre ereszkedve cirkált körbe a kabinba, vastag bőrövébe gyűjtve a csillogó ékköveket. Senseii, egy darabig a falnak dőlve szaglászta a levegőt, majd morogva gyújtott rá egyik illatos szivarjára. Megvadult sárkányként eregette a füstöt, mire percek múlva úgy érezte, hogy végkép elnyomta a kabint nyálkás ködként megülő félelem avas illatát.

Az elfet partra vivő csónak lapátjait a fekete csuhájába burkolózó Rayhan kezelte. Mire órák multán visszatért útjáról, már majdnem menetkészen álltak a kompánia szekerei. A saját sátra felé tartva összefutott a Tárnokkal is, de ügyet sem vetett rá, úgy haladt el mellette. Az öregnek feltűnt a fiatal varázstudó sápadtsága, sőt az arcát elborító tetoválások is fakóbbnak tűntek a megszokottnál. Hosszan bámult utána, aztán megvonta a vállát, talán végre olyasmivel találkozott, ami egy kis értelmet vert abba a makacs kobakjába. Megcsóválta a fejét, de nem törődött tovább vele. Sietnie kellett, a lovag még hajnal előtt be akart hajózni a kikötőben várakozó gálya fedélzetére, hogy minél hamarabb itt hagyják ezt az átokülte helyet Hóna alá csapta hát a kezében tartogatott főkönyvet és a közelben készülődő társzekerek mellett szerencsétlenkedő orkok felé indult, már messziről átkozva a kötelekkel bajlódó szörnyetegeket.

***

Két éjszakával később apró csónak kötött ki a Vynari palota mélyen vízbe nyúló mólólépcsőinek egyikén. Az elfet és a kíséretében érkező hórihorgas, rőtszín kámzsába, selyemkesztyűbe burkolózó alakot talpig páncélba öltözött katonák fogadták a kapuk előtt és csak a fakóvérű tenyerén felvillanó címeres pecsét láttán engedték le fegyvereiket. Ha valaki vette a fáradtságot és sorra megszámlálta a falakon strázsáló őrszemeket, láthatta, a megszokottnál majd háromszor többen adnak szolgálatot. Feszülten, idegesen figyeltek, látszott rajtuk roppantul tartanak valamitől. Jobban körülnézve már az is látszott mitől.
A parton üresen ásítoztak a hadtábor állásai, csak a még füstölgő őrtüzek és a szerteszét szórt szemét árulkodott a zsoldosok egykori jelenlétéről. Távozás előtt még az alkalmi sáncok lerontására sem szakítottak időt. Hírmondójuknak itt maradt a karcsú cetvadász, felépítményén megkettőzött őrséggel, őrlángon égő tűzköpőkkel rótta köreit a palota körük.
Az elfet és társát az őrség tíznagya terelte a belső falgyűrű védelmébe, majd a katonát felváltó libériás inasok vezették őket a Vynari palota gazdagon díszített fogadótermébe.
Az aranyozott márványoszlopokkal ékes, köríves csarnok falait vastagon lepte be a nyirkos éghajlatból adódó nemespenész, bolyhos, sárgásvörös takaróval borítva a freskókkal díszített mennyezetet. Az oszlopok mentén felállított kandaláberek parázsszín fényében olybá tűnt, mintha az egykori mesterek az olaj és márgafesték helyett vérrel mázolták volna fel műveiket a mésszel fedett kupola belsejére. A kipusztíthatatlan lepedék a falakat borító drapériákat sem kímélte, megfakította, beszőtte, foltokkal takarta a vadász és csatajeleneteket ábrázoló szőtteseket.

A jókora hodály üresen ásított, csak a nyugati oldalát foglalta el egy deszkákból ácsolt apró emelvény. Tetején, a selyemvánkosokkal párnázott trónszék ölében Marielle grófnő várakozott, népes kíséretének körében. Ezúttal sötétkék selyemruhát viselt, igazi költeményt, melynek ravaszul szabott fátylai alól, hol itt, hol ott villantak ki bőrének tejszín foltjai. De hiába igyekezett, még az ő szépsége sem tompíthatta az emelvény mellett felsorakozott hadsereg marcona jelenlétét. Akárha háborúra készülne, oldala mellet borjúnyi vérebek, körötte tucatnyi kamarás és katona, állig felfegyverkezve. Kard, tőr, láncig és sisak mindegyiken. Az incognojába burkolózó északföldi nem mutatta, hogy zavarná a dolog, pedig a jelenlévők gyanakvó tekintete mind őt méregette.

A nagyasszony szoborszép arcán halvány mosoly derengett, egészen addig, míg csúf grimaszba nem torzította a kámzsás idegen felől érkező bűz. Bár érezhetőleg rózsavízzel próbálták leplezni, inkább kihangsúlyozni sikerült a hatást. A rothadó hal édeskés mocsárjárta szaga lassan ellepte a termet. Az úrnő illatosított zsebkendőt szorított arca elé, azon keresztül sziszegett az elfre
– Remélem a társad van olyan jó zárműves, mint amilyen szagot áraszt. Telebűzölgi a házamat! – maradék szemén látszott, iszonyú dühös. – de a könnyűléptű nem zavartatta magát
– Bocsáss meg neki úrnőm, szolgám egyszerű lélek, az utóbbi időben a mocsárban lakott. De hamarost meggyőződhetsz róla, hogy tudása bőven kárpótol majd a kényelmetlenségért! Indulhatunk? – a grófnő haragos macskaként fújt egyet, de nem akadékoskodott tovább
– Indulunk! – kurta parancsszavakkal lendítette mozgásba kíséretét. Az inasok a fogadóterem északi falát lefedő nehéz szövetfestményt félretolva sötéten tátongó átjárót tártak fel, mely válogatás nélkül nyelte el a Vynari armadát, és a közéje vegyült idegeneket.
Az előcsarnokot elhagyva vaksötét járatok, pókhálóval ellepett nedvességet izzadó alagutak vártak a népes csapatra, mely ha nem is gyorsan, de állhatatosan haladt célja felé. Monungo vezette a menetet, vaskos markában jókora fáklyával, az elf társával közvetlen mögötte, majd a népes szolgasereg. Az úrnő zárta a sort, zsebkendőjét továbbra is orcájára szorítva, a két onpori farkasölő tapodtat sem mozdult oldaláról.

A Vynarik ősei a palota építése óta folyamatosan bővítgették a tó feneke alatt húzodó kazamaták rendszerét. Így mára a századéves folyósokat csigalépcsők, vakjáratok, spirálban, derékszögben, egymás alatt fölött futó alagutak törték meg. Csarnokokkal, természetes, mesterséges üregek tarkítva. Minden kereszteződésben rejtnyelven feliratozott táblák mutattak utat, már annak, aki képes volt leolvasni a reves fémlapokra véset jeleket. Nincs ember, aki képes elsőre megjegyezni minden fordulót, és ha csak egyszer is téved, a tévutakon gondosan elrejtett csapdák és varázsjelek minden bizonnyal végeznek vele.
Majd órányit ereszkedtek némán lefelé az elhagyott járatokban, mélyen a lagúnák vízvonala alá, mire elérték a zárterem alagútját. A lakatokkal, fémveretekkel ékes gádor baljóslatúan, a fáklyák fényét elnyelve várakozott a bazaltlapokkal kikövezett alagút végében.
– Nos! – a grófnő lassan előresétált szolgái között – Rajta fakóvérű! Mutasd a tudományodat! – amaz válaszra sem méltatta, csak szótlanul intett társának.

***

A kámzsába rejtező ösztövér alak komótosan ballagott a kapuhoz; köpenye alól ökölnyi reves kulcscsomót húzva elő. Egyetlen percig tanulmányozta a reteszek tömegét, majd minden tétovázás nélkül látott munkához. Kezei magabiztosan jártak a kapu felszínét elborító zárak és szerelvények között, sorra hatástalanítva a kincstárt őrző csapdák minden fajtáját. Láncok, lakatok csörrentek a földön, rozsdás port kavarva, keresztpántok, zárak nyíltak sorra, panaszos nyikorgás közepette. Egyszer sem hibázott, a falakban rejtőző halál mindvégig néma maradt. Az úrnő elhűlve figyelte, és valahol a zsigereiben különös szorongás támadt; nem tudta honnan, de ismerősnek tetszett az idegen tartása, a mozdulatai, mintha valahol már látta volna. De nem maradt ideje a töprengésre, mert az ódon kapu végleg megadta magát, egy utolsó nyikordulással feltárva a mögötte rejtőző jókora üreget. Az elf és társa habozás nélkül lépett be, a grófnő szinte önkéntelenül követte őket.

Odabent hűvös sötétség fogadta, a fáklyák fénye bálákra, vitrinekre, könyvekkel zsúfolt polcokra, egymásra halmozott drágaságokra esett, melyek szétszórt halmokban hevertek a hodálynyi csarnok padlatán. Oldalt, a bejárat mellett vaskos tölgyfapultok támasztották a falat, tetejükön rézből és vasból kovácsolt háromlábak, parazsas serpenyők, mázas edények, finom mívű üvegcsék, karcsú, vagy épp pókhasú lombikok. Vegyszer és pergamenszag. A gróf alkimista műhelye.
A nagyasszony üdvözülten tekintett körül, majd csatlósait maga után intve fordult a két szótlan alakhoz.
– Hah! Úgy tűnik alábecsültelek kissé benneteket urak! De fáradozásotok nem marad méltó jutalom nélkül. A legnemesebb fémmel fizetünk minden egyes munkával töltött percetekért. – nem beszélt valótlant, mert az oldalán álló kamarás habozás nélkül a könnyűléptű mellének szegezte abbitból kovácsolt pengéjét. Ezzel sikerült ugyan egy gunyoros fintort előcsalnia az elfből, de meglepetés, az nem látszott rajta. Foghegyről vetette oda a kámzsásnak.
– Vedd le!

A hallgatag óriás szótlanul szabadult meg ruhájától. A vörös, sárfoltos lepel denevérként röppent a magasba, hogy rövid vitorlázás után a fáklyák fénykörén túl érjen földet; feltárva az alatta rejtőző rettenetet.
Alaktalanná ázott ezüstcsatos cipő, valaha fehér, mára zöld lepedékkel fedett térdnadrág. A selyemkesztyű makulátlan anyaga felett féregjárta vörös zsakett, aranygombjai iszappal szennyezettek. A finom csipkeing feketévé rohadt roncsai hínárként tekerednek csuklóján, miközben keze a kabát romjai alatt kutat.
Az elmúlt hónapok nem voltak kegyesek a néhai Cione Vynari nagyúrhoz, de hála a hirtelen beállt fagynak, teste viszonylag épen vészelte át a halála óta eltelt időt. Családja ősi szokás szerint, ólommal bélelt kőszarkofágban temette a tengerbe, ami súlyából adódóan mélyen az iszapba süllyedt, elzárva teste elől a levegőt, így óvva meg tetemét az idő mindent szétrágó vasfogától.
Ennek ellenére ajkai nagyrészt lerohadtak fogsoráról; porcelánból formált fogait is csak az időben beültetett fémhidak tartották helyén. Arcának romjain férgek és apró ázalagok nyüzsögtek; munkájuk eredményeként a gróf egykoron büszke vonásait elevenen lüktető lidércnyomássá faragták. Életében gondosan nyírt haja és szakálla kócos lobbonccá duzzadt, szemei helyén parázsszín ragyogás fészkelt. Testébe, a legkülönbözőbb helyekre arasznyi ezüstszegeket ütöttek, ezek gondosan kidolgozott zárfejei átkos energiáktól izzottak.

Mozdulatai azonban, akárcsak életében, céltudatosak maradtak. A nyakában függő címerét tette közszemlére, majd a veretes érmét magasba emelve lépett egykori szolgái felé. A kamarások és katonák csapata egy darabig iszonyodva hátrált előle, majd fegyvert, fáklyát elhányva menekültek a katakombák mélyére, minél távolabb egykori gazdájuk kísértetétől.
Az úrnő nem követhette őket, mivel néhai férje pont az ő útjába állt. Hátrább húzódott inkább, vérebeit maga mellé intve, egészen Monungo háta mögé, akit nem hatott meg az egykori gróf visszatérte, és továbbra is egykedvűen figyelte az eseményeket. Bár az eleven tetem hangszálai már biztos lepedékké rohadtak torkában, mégis, furcsa göcögő hangokat hallatott menekülő csatlósai láttán, amit csakis nevetésként lehetett értékelni. Amint az utolsó fegyveres is eltűnt az alagút sötétjében, visszafordult az ajtóból, és parázsló tekintetét a grófnőre szegezve mozdulatlanná merevedett.

***

A könnyűléptű, aki eddig tétlenül szemlélődött, most nyugodtan, minden sietséget nélkülözve sétált ki a kapu előterébe. Bal kezével cirkalmas jelet rótt a levegőbe, majd szemét lehunyva, karcosan zengő bűvigét mormolt a kincstár csendjébe. Szavai nyomában fagyosan hideg fergeteg támadt a semmiből, végigsepert a bálák és vitrinek között, haladtában megtépázva zárteremben állók öltözékét, kioltva a fáklyák lángjait, és füstként hántva le az elf testére aggatott illúzió minden álcáját.
A varázslat alól megszabadulva mohaszín köpeny dagadozott diadalmasan a szélviharban – sárkányszárnyként csapkodva a levegőben – míg el nem ült a fergeteg. Csuklyájának árnyékában gazdája vonásai is változni kezdtek. Olvadó viaszként fortyogtak, sorra elnyelve az orcájára tetovált ábrákat, addig formálva és alakítva arcát, míg vékonyabb, nemesebb élt nem kaptak az eddiginél. Jobb kezén smaragdköves gyűrű, baljában karcsú, unikornis-szarvra emlékeztető bot jelent meg. Csak az oldalán lógó zsákja maradt változatlan, fakón és fehéren pihent tovább a vállára kanyarintva.

Alyr Arkhon, mert hát ő volt az északiak küldötte, elégedetten nyújtóztatta ki tagjait, majd botján aprót lendítve újra lángra lobbantotta a szélviharban kialudt fáklyákat.
– Nos úrnőm! – fordult a grófnőhöz, aki sápadt rejtőzött Munongo árnyékában – Úgy tűnik magunkra maradtunk! – szemügyre vette az ajtóban álló halottat; olyan pillantással, mint amilyennel a gazdák mérik végig a földjükön gyarapodó termést
– Mint láthatod – intett büszkén a néhai gróf felé – Férjurad még a fátyol túloldaláról is visszatért melléd, hogy a szükség óráján segítségedre legyen. Ez igen nemes cselekedet, hiszen ha ő nem akarja, vajmi kevés eséllyel citálhattam volna vissza körünkbe. – közelebb lépett a tetemhez és lesöpört a válláról egy apró rákocskát, ami a gróf gallérja mögül kapaszkodott napvilágra
– Még szerencse, hogy zsoldosaid adták a díszőrséget a temetésen! Így meg tudták mondani, hogy körülbelül hol süllyedt el a szarkofágja. De még így is, majd két órát kellett keresnem, mire rátaláltam. – az egykori diplomata ellépett a néhai oldaláról és kedvtelve nézelődött körbe a kincstárként is használt műhelyben. Leginkább a tölgypult feletti polcon sorakozó kötetek érdekelték – láthatólag keresett valamit. Percekig böngészte a könyvek gerincére aranyfüsttel felrótt feliratokat, de nem járt sikerrel. Így vissza is fordult a türelmesen várakozó tetem mellé
– Menj barátom! – veregette meg az élőhalott vállát – Hozd elő a könyvet, ami a paktum szerint engem illet. – az egykori gróf elkapta tekintetét asszonyáról és kérdőn tekintett a nekromantára
– A fizetség miatt ne fájjon a fejed! – emelte fel kezét az elf – Amint a kezemben lesz, szerét ejtjük annak is! – a tetem elégedetten bólintott, majd a grófnő felé villantva féregrágta mosolyát a ládák és vitrinek közé lépve eltűnt az árnyékok között.
Amint lépteinek neszei elültek, mozgásba lendült a grófnő is.
– Öld meg!! – rivallt dühösen Monungora, majd hátba taszítva a mágus felé lökte a tagbaszakadt komornát. A nagyasszonyt vigyázó farkasölők, akik a gróf jelenlétében némán kushadtak úrnőjük mellett, most régi harciasságukat visszanyerve magukra vették a parancsot, és a nehézkesen mozduló testőrnő mellett elrohanva, acsarogva rontottak a nekromanta oldalának.

Az északi nem esett pánikba, feljebb lendítette a botját, bonyolult rúnát róva a két fenevad útjába. Nyomban smaragdszín ragyogás lobbant a levegőben, hatására riadt ölebként, füleiket lesunyva hátráltak meg, és iszkoltak a kijárat felé a harcra nevelt vérebek. Nem úgy Monungo, aki közvetlen mögöttük, kezében a kialudt, de még mindig parázsló fáklyát lóbálva támadt az elfre. Félkegyelmű volt, ráadásul végtelenül ostoba is, de ezen hibái most épp kaporra jöttek számára, mivel a félelem és a kilátástalanság szimbólumai, melyeket a mágus írt a levegőbe, esővízként peregtek le asztráltestéről.
Két marokra kapta a tölgyből faragott vaskos fáklyarudat, és szélesen oldalt lendítve sújtott le az összpontosításból ocsúdó elfre. Csapását nem mágia, hanem a szarvforma bot akasztotta meg, igaz gazdája karjai nyomban zsibbadni kezdett az izomszakasztó hárítás nyomában. Ráadásként az irdatlan ütés hátrébb is perdítette a nekromantát, végképp elvéve a kedvét a további küzdelemtől. Nem is kívánta erőltetni, inkább kihasználta a hirtelen nyert lendületét és még hátrább táncolt Monungo közeléből, köpenyét legyezőként lendítve a komorna orra elé. Ennek takarásában térdelt le, és markolt a hasadék közelsége miatt szinte kézzel foghatóvá vált manába.

Az elvakultan felé törtető Monungo oszlopnyi lábait ellenállhatatlan erő söpörte ki, majd a testét a levegőbe dobva, iszonyatos lendülettel csapta a fal mellé állított vitrinek közé; forgáccsá aprítva a masszív szekrények nagy részét. A komorna szédülten próbált feltápászkodni – hátában üveg és tölgy szilánkok – de végül aléltan bukott a bútorzat romjai közé.
Az úrnő dühödten rikoltott fel testőre veszte láttán, ám az általa nyert időt nem hagyta kihasználatlanul. Míg az elf a kutyákkal bajlódott, szoknyájának ráncai közül karcsú üvegtőrt bűvölt elő – az üreges kristálypenge belsejében smaragdszín folyadék örvénylett. Rövid célzás után, egy kígyó gyorsaságával hajította a nekromanta felé. Célba is talált volna, ha a pengét félúton nem akasztja meg és taszítja félre a varázsló akarata; az üvegből készített készség egy vasalt láda oldalán pattant szilánkokra, a belsejébe zárt méreg ártalmatlanul záporzott szerteszét.
De a nagyasszony nem adta ilyen könnyen, háta mögül, ravaszul tervezett ruhájának rejtekéről apró, tenyérbe simuló fémsárkányt húzott elő. Az abbitból és vörösrézből készített parányi szerkezet kőrisből faragott támasz végén pihent, hátán veretes csappantyú, gyomrában kránkő és apró fémgolyóbis. A grófnő nem egy vitájára tett már pontot az elmés szerkezettel.

Ha mással kerül szembe, valószínűleg most is sikerrel jár. De Alyr Arkhon barátai között nem egy akadt, aki birtokában volt a fémművesek leggyilkosabb csodájának, sőt, abban a szerencsében is többször részesült már, hogy épp ellene használtak hasonlót. Fogait csikorgatva állított hát valamennyit belső idején, majd nagyot rántott a mágikus szövedéken, lángokat, perzselő hőséget idézve az úrnő kezében tartott fémhüllőre.
Marielle grófnő már majdnem célra emelte az apró sárkányt, mikor a hirtelen felforrósodott készség szikrát vetett, és magától dördült el a kezében. Az ujjbegynyi acélrög céltalan süvített a kincstár árnyai közé, és ha ez nem lett volna elég, ráadásként a tüzessé vált fémretesz is fájdalmas hólyagokat perzselt a kezére. Dühösen hajította a használhatatlanná vált fegyvert a nekromanta felé, majd káprázatos gyorsaságát kihasználva, bal kezével ragadott ki egyet a hajfonatait rögzítő tűk közül.
A viperaméreggel kezelt tűkés felszínére avatott kezek véstek kacskaringósan tekergő átokjeleket, minek köszönhetően a keskeny fémpenge szinte magától talált utat a ruházat ráncain, sőt, akár a páncélok résein is, egyenest áldozata testébe. Hiába. A dorani varázslót olyan erők védelmezték, melyek hatalma többet ért a századéves véseteknél. Az alaktalanná olvadt tűkés karikára görbülten hullott a padlóra, az oldalán tekergő jelvények párállva fakultak semmivé.
– Elég már! – mordult a mágus és mivel homlokán már verejték gyöngyözött, botjának egyetlen mozdulatával a földhöz csapta ellenfelét. A grófnő harci kedve azon nyomban elpárolgott, törődötten omlott egy közeli bála tetejére, csak a szemét tartva továbbra is az északin. Így méregették egymást, míg a néhai gróf elő nem csoszogott a ládahalmok közül.

Súlyosnak tűnő, vasveretes könyvet hozott kezében, igazi szörnyeteget, melynek tartalmát acélbilincsek őrizték az avatatlan tekintetek elől. A nekromanta nem leplezte elégedettségét, ahogy kezébe kapta a vaskos fóliást.
– Látod ezt asszony? – emelte feljebb a súlyos könyvet, amaz szótlan bólintott
– A néhai hercegi família jegyzetei! Minden amit a századok során a hasadék természetéről kiderítettek! – türelmetlenül lapozni kezdte a fóliást, mit sem törődve a grófnő gyűlölködő tekintetével
– Mi több! Akad itt néhány szemelvény az egykori kísértet naplójából is! – elégedetten böngészte a pergamenlapokra rótt jegyzeteket – Férjurad nem véletlenül hajtotta uralma alá a várost. Olyan erő támogatta, amellyel nem sokan dacolhatnak a Sheral innenső oldalán. Pedig az ő tudása nem is mérhető egy igazi boszorkánymesteréhez. – a varázsló tisztelettel hajtott fejet a gróf előtt; a néhai kegyes meghajlással fogadta a bókot.
– Képzeld csak el milyen hatalmat ad, ha igazán értő kezekbe kerül. – a nekromanta fanyar mosollyal pergette végig a kötetett lapjait
– Igen nagy segítséget jelent ez majd a következő években a szövetség számára. Új Kyria egyre erősebb, de ha a hasadék erejét megfelelő mederbe tereljük, elég figyelmet vonhatunk el, hogy a Vörös hadurak maradéka rendezhesse sorait. – amíg a varázsló gondolataiba merülve beszélt, a grófnő óvatosan felállt, tekintetét az északin tartva, és lassan az ajtó felé kezdett araszolni. Ha a mágus nem is, a gróf parázsszeme felfigyelt rá, és két gyors lépéssel elzárta a kijáratot. Ékes bizonyságát adva ezzel; közel sincs mindenben alárendelve a nekromantának. A grófnő azonnal elhátrált előle, vissza a bálák mellé, de mivel narvani asszony volt, nem adta fel semmiképp. Úgy okoskodott, ha megöli a varázslót, talán vele pusztul az átokverte kísértet is, akit már egyszer sikerült a föld alá juttatnia.
Jobbját elrejtette a háta mögé, míg utolsó fegyvere, az ujján viselt zafírköves gyűrű belső oldalára rejtett apró reteszt babrálta. Annak idején, Erionban, az átkos emlékezetű zárdai évek alatt, sok hasznos dolgot elsajátított a nővérek között, különösen Arnemal nagyasszony kezéből. A vénséges papnő, kinek kegyét fiatalabb korában százszámra keresték a férfiak, búcsúajándékként adta neki ezt a míves drágaságot, melynek lencsévé csiszolt zafírja apró üreget takart, méhében veszedelmes matériát érlelve.

A délvidéki mesterek műhelyében fogant áfium nem a hagyományos mérgek közül került a grófnő fegyvertárába. Csak külön rendelésre készítették – már a hozzávalók megszerzése is felemésztette egy kisebb uradalom éves költségeit. A hosszadalmas eljárása során négyféle mérget kevertek a majd mindent feloldó savas folyadék levébe, hogy a végeredményt elég legyen egyszerűen a célpont ruhájára cseppenteni, és a mohón perzselő nyálka addig rágta át magát – akár a vértek vasán is – míg bőrt és húst érve mérget nem oltott a megjelölt áldozat testébe.
Az úrnő minden bizodalmát az apró gyűrűbe vetette.
Nem kapkodta el, kivárt a megfelelő pillanatig – míg az elf egy színes ábrát kezdett fürkészni a könyv lapjain – majd a tőle megszokott gyorsasággal freccsentette a savat gyűrűjéből, egyenest a mágus arcába.

A nagyasszony gyors volt, nagyon gyors, de néhai férjét így sem sikerült meglepnie. Az egykori gróf torkából hördülésnyi figyelmeztetést hallatott és az élőhalottaktól szokatlan lendülettel szökkent a varázsló elé, testével fogva fel a már a levegőben habot vető folyadékot. Nagyrészt sikerrel is járt, mert a savas matéria egy része a karján és vállán ért célba, torkot kaparó füstfelhőt fakasztva oldalából, de a maradék a teste mellett elsuhanva eltalálta a varázslót.
Ha a gróf nem figyelmezteti időben, minden bizonnyal végez is a nekromantával. Így azonban maradt elég ideje az ölében tartott könyvet az arca elé kapni, úgy, hogy a fortyogva érkező méregsav maradéka annak oldalán fröccsent szerteszét. Azonnal marni kezdte a veretes fedlapot borító byzonbőrt, tenyérnyi foltokba hántva le az oldaláról, majd miután átrágta magát rajta, mohón esett az alatta húzódó pergamennek, és szúrós füstpamacsokat eregetve emésztette az értékes fóliást.

A varázslót nem is a támadás, hanem a pótolhatatlan kötet ért kár miatt lett dühös. Földhöz vágta a könyvet, majd botját kezébe ragadva kántálni kezdett. Kavargó hópelyhekkel terhes fergeteget idézett, ismét a földhöz teremtve a Vynarik nagyasszonyát. Tizenkét szívverésig tombolt a fagyos orkán, kioltotta a fáklyák lángjait, dérleplet bűvölt a vitrinekre, hódarával fedte a márvánnyal borított padlót. Az úrnő tehetetlenül feküdt a hamis viharban, szemöldökén jégkristály vert tanyát, szája egészen kéké fagyott. Aztán mindennek vége lett. Az elsötétült teremben csak a gróf testébe ütött szegek parázslottak.
– Ostoba boszorkány – az északi hangja törött üvegként csikorgott a hideg levegőben; a varázs nagyon kimeríthette
– Épp te mondtad, hogy alábecsülsz minket, mégis kétszer követted el ugyanazt a hibát! De én nem büntetlek meg! Sorsod már jóval ezelőtt eldőlt.
– Emlékszel mit mondtam férjuradról? – intett a néhai gróf teteme felé – Az erős akaratú lelkeket nem idézheted kényed kedved szerint, csak saját akaratukból térhetnek vissza a kárpit innenső oldalára. Mit gondolsz, miért akart visszajönni? – a grófnő nem válaszolt, egy abroncsos ládába kapaszkodva próbált talpra vergődni, teste szánalmasan vonaglott a varázslat támasztotta fagy utóhatásaként. A nekromantát nem hatotta meg különösebben; az elmúlt évtizedben túl sok barátját, harcostársát látta odaveszni az egyre inkább személyessé váló harcokban. Olyan emberekét, kiknek hiánya fájdalmas űrt hagyott lelkében, szikkadt, áthatolhatatlan páncélt sarjasztva asztrálteste minden pontjára. Hirtelen támadt haragja is elcsitult már, még csak megvetést sem érzett az egykor kevély grófnő iránt.
– Mielőtt ebbe a testbe zártam volna – folytatta – elmondta, hogy nászéjszakáját udvariatlanul félbeszakítottad, megfosztva őt életétől, elbitorolva és tönkretéve mindent, amit az évtizedek alatt felépített! Így a segítségéért azt kérte cserébe, hadd fejezhesse be azt, amit hónapokkal ezelőtt megakadályoztál! – az úrnő felöl halk vinnyogás hallatszott
– És miért ne! – vonta meg vállát a mágus, miközben a kincset érő fóliást a földről felszedve zsákjába rejtette – Míg a halál el nem választ!
– Nos, majd teszünk róla, hogy sokáig élvezhesd! – hideg láng villant botjának végén, baljós fénnyel világítva be a kapu környékét. A néhai gróf teteme csendesen várakozott mellette, és bár oldalát rojtosra tépázta a méregsav, férgekkel terhes vigyora miatt majd füléig repedt az arcára szikkadt hullaszín bőr. Marielle grófnő nem bírta tovább, idegei végleg felmondták a szolgálatot, torkaszakadtából sikoltozva menekült a kincstár barlanghomályos mélyére. A nagyúr a mágusra pillantott, és mivel az beleegyezően bólintott, kimért léptekkel indult egykori menyasszonya nyomába.

A nekromanta nem volt kíváncsi a folytatásra, inkább kilépett a járatba, behúzva maga mögött a vaskos kapu szárnyait. Hosszú út állt előtte, talán még hosszabb, mint amit maga mögött hagyott, de a könyv, melyet az iszákja rejtett, újabb kő volt abban a falban, mely mind magasabbra és erősebbre épült a Kyrek feltámadt birodalmának útjában. Toron végül győzni fog, igen, de Daumyr urai nagy árat fognak fizetni minden egyes diadalért, amit észak népei fölött aratnak. Talán épp azért, mert akik ártalmukra törnek épp oly kevéssé emberek már, mint az egykori hatalmasok leszármazottai. Fáradtan kanyarintotta vállára zsákját, majd botjával lidércfényt lobbantva vágott neki a felszínre vezető útvesztőnek.