Egy csepp élet

Madárcsiripelésre ébredtem, az erdő zöldje megnyugtató hatással volt, s a tó hűtötte a levegőt, amit a már magasan járó nap hevesen izzított sugaraival. Ekkor megláttam Őt. Egy finommívű levél tetején. Lassan görgedezett, megédesítve a levélnek ezt a percet, hisz a növények rettentően szeretik a simogatást, a megbecsültség érzését. És most, most elérte a levél csúcsát. Amaz picit legörbült kedves terhétől. Ő letekintett, ám ekkor, jaj. Megcsúszott, s bár még éppen meg tudott kapaszkodni, a levélben ez a hirtelen mozdulat rezonanciát váltott ki, s ugródeszkaként viselkedett. Ő felrepült, s kecses ívet leírva, megnyúlva, lágyan csobbant a tóban. Érkeztére milliomszám ugrottak félre, majd mikor újra felszínre ért, arcának látványára a nevetés moraja hullámzott végig a tengerszem felületén. Idővel persze a zsibongás elült, csak halovány mosolyfélék bújtak meg az előbbi műugrás tanúinak szájszegletében. Ám a nap hintójában nagy volt a hőség, ezért kocsisával kinyittatta az ajtókat. Ekkor elemi erővel törtek elő sugarai, sokmindenkit ragadva magával. Őt is. Ott láttam magam mellett, amint hozzám hasonlóan megmarkolja napasszonyunk kieresztett hajának egy vakító szálát. Mérhetetlen izgalom fogott el: napunk magához húzott. Az arcán kiült a rémület, ijedten tekintett körül. Odalendültem Hozzá, hogy segítsek Neki kapaszkodni, ám Ő belémkarolt, s nem engedett el. Egy csábos mosolyú bárányfelhő intett, hogy utazzunk vele tovább. Meg is köszöntük, hogy hajlandó minket is szállítani. Olykor szembejött egy gomolyfelhő, s magához ölelve kis fuvarosunkat, száguldott tova. De ott, ott a távolban. Nézd! Mérgesen húzta össze szemöldökét egy zivatarfelhő, s vészjóslón közeledett felénk. Megijedtünk s egymáshozbújva vártuk, mi lesz a sorsunk. Susogás, morgás. A zivatarfelhő övéhez kapcsolt minket, majd hirtelen mozdulattal előrántotta villámkardját, s elüvöltötte magát: Ím meghalok, hatalmam csúcsán! S ezzel, kardjával fölhasította felsőtestét. A villám kiesett kezéből, és a földre hullt. De nem egymagában. A felhő vére ömleni kezdett, s minket is magával ragadott az áramlat. Szerencsére földet érésünk előtt még, egy bádoglefolyón csúszdáztunk alá, s így egy vízgyűjtő hordóban csobbantunk puhán.

Ez a nap már nem hozott újat számunkra, csendesen pihentünk meg a felszínen, ölelkezve aludtunk édesdeden. Ám reggel óriási rengésre riadtunk. Egy farmer ragadta meg a hordót, s borította ki a fenyőfa tövéhez. A sodrásban nem tudtam tovább tartani, s hiába kiáltott segítségért, el nem érhettem. A föld tágra nyitotta száját, s élvezte, amit a víztömeg végigcsörgedez végtelen torkán. Oh nem, szeretett arca eltűnt egy földrög mögött. Azt hittem elveszítem. Ám olykor kapóra jön, hogy a világ egésze telhetetlen és önző. A fenyő megorrolt, s nem szívott fel több vizet, hisz egész éjjel esett, s a talaj még így is nedves volt. Így egy mélyrebukás után a föld mégis felszínre dobott. Kerestem. A nevén szólongattam, olykor kiáltva, vagy halkan susogva. Ó bárcsak hallanám a nevetését, mind közül is megismerném, utat törnék hozzá! Valaki megkopogtatta a vállam, s csak ekkor jutott eszembe hátranézni. Hisz magam mögött nem kerestem, de Ő megtalált. Lesimogattam róla minden szennyeződést, s újra egymást öleltük. Ismét megragadott minket dicső napunk hajszála, s mint polipkar csavarodott körénk, így rántva magával.

Sokáig voltunk együtt, sok tájat bejártunk, sok kaland részeseivé váltunk. Ez volt maga a boldogság. Leírhatatlan, vagy mégis?! Egyszerűen jó, örömteli, s csak múltával érzi igazán a boldogtalan, mily jó is volt korábban. Bizony.
Hiszen egy napon arra ébredtem kedvesemmel, hogy a tegnap még gyöngéden ringó tó, ma már összefüggő jégpáncél. Nem tudtunk mozdulni, beszélni. Napok teltek el, vágyódva, nyugtalanul, szótlan. De egyszercsak vidám gyermekzsivajra lettem figyelmes. Szaladtak a hóban, hogy mielőbb felcsatolhassák korcsolyájukat. Jégkorongozni kezdtek. Az egyik legizgalmasabb, legembertpróbálóbb sport. A messziben egy lassan közeledő párt véltem felfedezni. Kézenfogva, ők is korcsolyával. Bár nem hinném, hogy hokizni jönnének. Valóban nem csalatkoztam. Jégtánc. Hmm, az egyik, vagy tán a leggyönyörűbb sport. Sport? Ez több annál. Művészet, szeretet, csoda. Gyönyörködve néztem, amint táncot lejtenek, ám hirtelen a lány korcsolyája vészesen közeledett, s arcom mellett suhant el. De Őt, Őt elragadta. A korcsolyapengéhez tapadt törékeny teste. Ekkor láttam utoljára. Sokáig kerestem, hiába. Több emberöltő óta nem láttam. De nekem örökké kell élnem! Mit ér ez így? Mondd kedves hölgy, hogyan lelhetném meg Őt újra? …(csend)… Hát, ha még Te sem tudod, Te, aki az írogató barátod szerint oly bölcs vagy, akkor én mit tegyek, mivé legyek? Egy kívánságom maradt csupán kilátástalan helyzetemben. Igyál meg engem is ezzel a pohár vízzel. Majd könnyként szembogarad megcsókolni, pilláid lezárultakor szemedben megszületni, újjászületni. Végigfolyni az arcodon, és meghalni az ajkadon. Mindörökre. Ezt óhajtom már csak…..
– És megittad szép olvasónőm? Az édes ajkad tényleg magához vonzotta? Hadd nézzem! Oh, és valóban, a szájad húsába épült, s maradt ott búsan. Mily apró kívánságnak tűnhet ez Neked, s mily nagy volt neki! Hát még mekkora áldozat. Bárcsak én is kívánhatnék egyet.
– Ugyan, mi lenne az ifiúr?
– Azt hiszem, találkozni szeretnék elveszett párjával, hogy elhozhassam ide, s szád vörösében forrhassanak össze, s hajtsák fejüket örök, közös nyugalomra eme vándorok…