Béke

Raddan da Tod báró komoran üldögélt itt-ott még parázsló kastélyának romjai között. Előtte két férfi feküdt ájultan; egész kis birodalmából ennyi maradt neki: a pohárnok és a testőrkapitány.
Nemrég a környék leggazdagabb uradalma volt az övé, most pedig a tartomány minden boszorkányvadásza őt kutatja. Hiába, sok lúd disznót győz.
Emlékei a múltba szálltak vele; tehették, hisz egy óránál is több ideje maradt még.
A hazatérés jutott eszébe leggyakrabban.
Bizalmatlanul fogadták, s ő nem hibáztatta érte az Egyisten papjait. Tucatnyi emberrel – inkvizítorokkal, bíborosokkal és ki tudja, még mifélékkel – kellett vitatkoznia, és mindannyiszor Domvik szemét érezte magán. Pedig csak azt vizsgálták, igazat mond-e. Így hát nem hazudott nekik.

Elmondta, miért hagyta el Gorvikot egymagában, s miért éppen Shadonba jött. Tudta ő jól, hogy nem látják majd szívesen. De a nagyapját innen üldözték el, s az ősök földjének imádatát Raddan is megörökölte. Visszatért hát, annyi pénzzel az utazóládájában, amennyitől még a leggazdagabb nemesek is bamba arccal meredtek rá, utóbb kedvesen mosolyogtak, és barátjuknak nevezték. Csak a háta mögött szórták rá az átkokat.
Végül mégis megbékéltek vele. Hisz igazat mondott: nem vágyott másra, csak békességre és szerető családra. Ezért jött haza.
A birodalom legszélén kapott földet, de nem is várt mást. Kastélyt építtetett és zsoldosokat fogadott: mindig csak annyit, amennyit az Egyisten lovagjai engedélyeztek számára. Megtanulta, hogyan lehet kevés katonával győzni; a határ menti barbárok pedig azt, hogy tiszteljék az erejét és az eszét.
Nem sokkal később feleséget is talált. Olyat, aki őt szerette, s nem a pénzét vagy a hatalmát. Shimla helyes teremtés volt, alig húsz esztendőt látott. Senki sem értette, mit szerethet a negyvenes évei felé közeledő férfin. De Raddant ez nem érdekelte. Szerették egymást, s miután az ég egy gyönyörű kislányt adott nekik, a báró úgy érezte, elérte azt, amire igazán vágyott; békesség lakozott a szívében.

Ám a mai nap gyökeresen megváltoztatta mindezt.
Dél körül érkeztek. Tucatnyi nehézvértezetű lovag. Az élükön pedig a sunyi képű boszorkányvadász.
Jöttek és vádoltak. Azt állították, Shimla boszorkány.
Az áldott Shimla! Hogy is lehetett volna boszorkány? Hiszen betegesen irtózott a mágiától. Nem, ez ostobaság… vagy ármány. Igen, Raddan biztos volt benne, csak valami ármány lehet.
Feleségét a szeme láttára kötözték a máglyára, és ő semmit sem tehetett. Hűséges katonái csak a parancsot várták, hisz ők is, mint mindenki a birtokon, rajongva tisztelték urukat. Igen, ott volt már az egész személyzet, és ő egy szót sem szólt. Hogy is szállhatott volna szembe a hétarcú isten papjával?
Ám mikor a beesett arcú inkvizítor kirángatta a kastélyból Belt, alig hatéves kislányát, azzal a szándékkal, hogy az anyja mellé kötözze, a báró agyára szürke köd borult…
Ez a köd most a szívét takarta. Ez a köd sarkallta a bosszúra.
A köd, és az egyetlen igaz isten törvénye: hagyj békét az erősebbnek.

Hirtelen sötétbe borult az ég: a vörös hold lebukott a látóhatár mögé, a kék pedig még nem dugta elő sápadt orcáját. Raddan keze olajozottan mozdult: sok mindent tett már életében, de sosem hagyta, hogy bármi elvonja a figyelmét arról, ami valóban fontos.
Pedig ő csak békességre vágyott…
Gyakorlott mozdulattal vágta át a két férfi torkát, kiömlő vérük az odakészített lavórba gyűlt; alkalmasabb edényt nem talált. Ajkán tíz éve elfeledett igék kéltek életre, mégsem remegett meg a hangja, mikor homlokán újra felizzott a rég eltűntetett kosfej. Megnyugodott. Bármi történt is az elmúlt tíz évben, még mindig a Legnagyobb Úr áldása kíséri lépteit…