Vándorló lélek

Ez Yneven, egy olyan jövőben játszódó sztori, ami valószínűleg nem válik majd hivatalossá, nem jelenik meg. De ha már megírtam, olvassátok. : )

1.

Ébredés. Újra érzi testét, már jobban, tisztábban, mint előző alkalmakkor, nem kábítja érzékeit semmi. Kezeibe, lábaiba most nem vágnak kötelek, talán eljött a régóta várt lehetőség. Óvatosan kinyitja szemeit, majd gyorsan körbenéz. Kis helyiségben, ágyon fekszik, eszerint testének nappali gazdája elért valami települést. Rajta kívül nincs bent senki, lámpás sem ég. A csukott, talán zárt ajtó mögül sem hallatszik semmi zaj, a ház népe, ha nem is alszik még, most nem jár erre. Alkalmas az idő. Kicsusszanna a takaró alól, ám testét hatalmas erő rántja vissza és préseli az ágyhoz. Koncentrálnia sem kell, hogy lássa az őt megláncoló varázslat kavargó energiáit. Finoman elmosolyodik. Ezek szerint vendéglátói vagy érzékelték, hogy ez a test több, mint aminek látszik, vagy ez csak egy errefelé szokásos óvintézkedés. Mindegy, úgysem tarthatják vissza, nem szabad. Halk hang bukik ki a fekvő alak száján, ujjai finom táncba kezdenek, amikor ragyogó kavargás támad a szobában. Jó tíz szívverésnyi ideig táncolnak a fények, majd kialszanak, sötétbe rejtve az ágyban fekvő, immár újra eszméletlen alak meglepett arcát.

A férfi felemelte fejét és fürkészően nézett körbe. Az éjszakai táj nyugodt volt – nem csendes, a csend veszélyt jelzett volna – az alvók egyenletesen lélegeztek, a lovak sem mozdultak. A tábor szakrális védelmét szolgáló, földbe szúrt szentelt kardok is a helyükön voltak, tehát elméletileg éjszakai kóborlók nem kerülhettek a közelükbe, más pedig nemigen járja ilyentájt az erdőt, legalábbis nem sokáig. Ennek ellenére az őr kifinomult érzékei bajról suttogtak, bár a forrást nem sikerült meghatároznia. Látszólag megnyugodva fordította ismét figyelmét a kezében tartott fadarabra, fülei azonban a környék neszeit faggatták. A félig kész női alak körül életre kelt a kés, forgácsot forgács után pattintva le szabadította ki a szobrot eredeti testéből. Csak egyszerűbb mozdulatokat végzett, melyek a sokéves gyakorlás miatt szinte odafigyelés nélkül mentek, mert gondolatait a tábor körül – esetleg – ólálkodó kíváncsiak kötötték le. Az éjszaka neszei azonban nem árulkodtak semmiről, a férfi csupán megérezte, nem meghallotta a mögé lopakodó idegent. Ennek köszönhette, hogy már ugrás közben érte vállát a fejének irányzott ütés, így volt ideje kiáltásával társait riasztani, mielőtt szembefordult volna támadójával. A tudata igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy onnan nem jöhetett volna, legalábbis addig, amíg ép a kör… és épnek kell lennie. Csak a küzdelemre koncentrált, a gondolkodást későbbre hagyta, bízott benne, hogy lesz később.

Szakadozott ruhát viselő, középkorú férfi volt az ellenfél, a kezében tartott kard kora alapján a dédszüleié lehetett, de valószínűleg nem óvhatták különösebben. Ennek ellenére gyilkolásra használható eszköz volt, így nem habozhatott. Akkor sem tette volna, ha magányos öreganyó áll vele szemben, éjszaka nem. A fa faragásához használt kést hajította felé, ebben a műfajban azonban sosem volt igazán otthon, a fegyver a védtelen torok helyett a mellkast fedő szakadozott bőrvértbe csapódott. A váratlan akció szerencsére megzavarta ellenfelét, így volt ideje előhúzni saját fegyverét az ellentámadás előtt. A kivillanó penge könnyedén védte a lomha csapást, szinte megtorpanás nélkül kerülte el az ellenfél visszarántott, hárításra emelt kardját és szaladt a védtelen torokba. Az őrszem meg sem várta, hogy támadója a földre rogyjon, máris társai felé perdült, akik a zajokból ítélve szintén küzdelembe keveredtek valakikkel. Nem pillanthatta meg őket, tudatát hatalmas ütés oltotta ki a mozdulat befejezése előtt. A ráhajított buzogánnyal együtt zuhant a földre.

A szoba csendes volt, nyugalmat árasztó hangulattal. Valószínűleg hálónak szánhatták, az ágy szinte az egészet uralta. A benne fekvő férfi kinyitotta a szemét, majd ahogy felfogta környezetét, keze rögtön a párnája alá csúszott. A megszokott tőr nem volt a helyén, ebből gyanította – bár emlékezni semmire nem emlékezett – hogy nem magától feküdhetett ide. Élete utolsó tizenöt évében eddig mindig úgy tért nyugovóra, bárhol aludt is, hogy fegyvert tett feje alá. Ez alól mindössze két kivétel akadt, az egyik éjszakát Shalen urának tömlöcében, a másikat a szintén az ő tulajdonában álló háremben töltötte. Csupán ez utóbbi esetben fegyverezte le magát önként, a helyet vigyázó mágia minden gyilkos eszközt riadóval jelzett volna és a férfi a csendes, zavartalan együttléteket kedvelte. Hogy nem vitt magával semmit, csupán kifelé menet bánta meg – ez eredményezte a másik fegyvertelen éjszakát. Szerencsére akkori társai kellően talpraesettek voltak, tudták, hol keressék és ki is hozták. Azóta az ifjúkori tévedés óta egyszer sem tért el szokásától, így ha most nincs párnája alatt semmi, az azt jelenti, nem magától feküdt ide. Fájdalmat nem érzett, minden tagja épnek tűnt, még feje sem fájt, tehát valószínűleg valami szerrel kábíthatták el, amikor… Egy pillanatra megakadt, ahogy legutolsó emlékeit próbálta meg feleleveníteni, a kinyíló ajtó hangja azonban kizökkentette zavarából. Kíváncsian nézett az érkezőre és bár nem tartott támadástól – hiszen ha ártani akartak volna neki, aligha fektetik ágyba – minden izma ugrásra készen várakozott. A belépő kellemes csalódást okozott. A várt középkorú, zord fegyveresek helyett fiatal, vonzó nő érkezett, mosolyogva, egyedül. Az ágyban fekvő férfi újra rádöbbent, hogy az embert érhetik meglepetések, ha mindig a megszokottra vár, de szerencsére ezúttal kellemesen csalódott.
– Jó reggelt, szép hölgy – köszöntötte a belépőt. – Elnézésedet kérem, hogy nem állok fel, de…
– De nem vagy felöltözve – fejezte be a mondatot látogatója. – Semmi baj, megbocsátom, annál is inkább, mert mi vettük el a ruháidat. Ha úgy érzed, fel tudsz állni, behozom és felöltözhetsz. Tégy próbát, de légy óvatos! – intette, majd tapintatosan elfordult. A férfi az ágy szélére ült, majd óvatosan felállt. Kissé megingott, de meg tudott kapaszkodni, és hamar visszanyerte egyensúlyát.
– Azt hiszem, menni fog – mondta, miközben visszaült és magára húzta a takarót. – Kérlek, hozd be a ruháimat!

A lány bólintott és kisietett. Hamar visszatért, néhány ruhadarabbal, amit letett az üldögélő mellé.
– Ennyi elég lesz most. Ha felöltöztél, szólj, én kint fogok várni. Sokat kell beszélgetnünk, gondolom sok mindenre kíváncsi vagy és ezzel én is így vagyok. Amíg öltözöl, készítek reggelit. – Elmosolyodott, majd ismét kilépett az ajtón, egyedül hagyva a férfit, aki nézegetni kezdte a ruháit. Nem lepődött meg, amikor üresen találta könnyű csizmájában a fegyvertokot, de azért végignézte a többi rejtekhelyet is. Ahogy várta, egyetlen rejtett penge sem kerülte el vendéglátói figyelmét, ruhái olyan veszélytelenek voltak mint talán még soha, mióta hozzá kerültek. Biztosan volt idejük átnézni azóta, hogy … Itt újra megakadt, még időben sem tudta elhelyezni, hogy mikor kerülhetett ide. Töprengve öltözött fel, próbálta összeszedni legfrissebb emlékeit, hátha talál valamit, ami segítségére lehet, de nem boldogult. Elméletileg még mindig Tercha városában kell lennie, de hogy tényleg ott van-e és merre lehetnek társai, rejtély volt. Egyenlőre elhalasztotta a probléma vizsgálatát mert elkészült az öltözködéssel, várakozásteljesen indult az ajtó, a lány… és mosolyogva vallotta be magának, a reggeli felé.

Szépen rendben tartott kert volt a kis belső udvar dísze. A férfi megbékélt lélekkel üldögélt egy faragott padon, egyenlőre száműzte zavaró gondolatait. Thiala, a lány akinek a gondjaira bízták, kérte meg, hogy várjon itt, amíg visszatér egy bizonyos Dientas atyával. Érezhető tisztelettel ejtette ki a nevet, a férfi ebből gondolta, hogy nagy megbecsülésnek örvendő ember lehet, de a név maga nem mondott neki semmit. Tény, hogy nemigen ismerte a várost, eddig ennek a kis kolostornak – mert a látottak alapján valami ilyesminek tűnt a hely – még a létéről sem tudott, így nem lepte meg igazán, hogy nem hallott még az atyáról. Ő lesz majd, aki felvilágosítja ittlétének okáról, idekerüléséről, mert a lány semmi ilyesmiről nem volt hajlandó beszélni. A férfi nem is erőltette, mert bár úgy gondolta, valamennyit megtudhatna tőle, nem érezte illőnek korábban szerzett ismereteivel próbára tenni állhatatosságát. Így hagyta menni, inkább átadta magát a békének, amit a hely sugárzott, élvezte a délelőtti napfényt, a növények közelségét. Úgy érezte, szinte egybeolvad környezetével, talán ennek köszönhette, hogy jóval azelőtt megérezte a közeledőket, mint ahogy meghallotta lépéseiket. Thiala egy koros, mégis fiatalos lendülettel érkező embert kísért, aki öltözete alapján papnak tűnt, bár az egyházi rangsorban elfoglalt helyére semmilyen jel nem utalt.

Felállt, meghajolt a pap felé. Ő viszonozta a köszöntést, majd egy bólintással elküldte a lányt, és a padra telepedett.
– Kérlek, ülj le te is – mutatott maga mellé – Még nem nyerhetted vissza a teljes erődet, és én sem szeretek felfelé nézve beszélni – mosolyodott el.
A férfi letelepedett, magában fújt egy nagyot, majd a pap felé fordult. Az nem várakoztatta sokáig, tekintetét az arcára függesztve – mintha belelátna, úgy érezte a férfi – beszélni kezdett.
– Társaid két héttel ezelőtt hoztak el hozzánk. Éjszakai kóborlók támadtak rátok mikor a város felé tartottatok, te ekkor sérültél meg. A fejsérülésed már az utatok során szépen helyrejött, nem is emiatt kerültél ide. Az ok, ami indokolttá tette, hogy személyesen foglalkozzam veled, sokkal komolyabb.

2.

A férfi sötétben üldögélt a szobában, a falra, vagy inkább a fal irányába meredve. A lámpás már egy ideje kialudt, de észre sem vette a változást. Dientas szavai jártak a fejében, újra és újra végiggondolta a beszélgetést. Magában talán abban reménykedett, hogy talál az atya szavaiban valami olyat, amitől megnyugodhat, amitől megengedheti magának, hogy elaludjon. Mert ez volt az, amitől félt, az elalvás. Vagy talán nem is az alvás, hanem az, hogy mi történik testével közben, megszállja-e ismét az idegen hatalom. Tudta, vagy inkább sejtette, hogy az ébrenlét nem igazán jelent menekvést, éjszaka, ha fent van a harmadik hold, a másik akkor jön és veszi el testét, amikor csak akarja, ő nem tehet semmit. Lehet, hogy még rosszabbul is jár, mert tehetetlen szemlélőként kell néznie, mit tesz a Másik, még az a boldog tudatlanság sem lehet vigasza, ami általában kijár az éjszakai kóborlóknak. Bár lehet, hogy reggelre erre sem emlékezne, mint ahogy nem emlékezett az előző napokra sem, amiket itt töltött. Az atya szerint ez a harmadik beszélgetésük volt, már kétszer elmondta neki mindezt, már harmadszor hallgatta végig a kertben ülve, hogy mi lett belőle, mi költözött belé. Lehet, hogy ez már a harmadik Éjközép, amit ébren vár, és reggelre ugyanúgy nem fog semmire sem emlékezni, ahogy ma sem emlékezett az előző napokra. Ma mindenesetre írt magának emlékeztetőt, amit reggel el fog olvasni… hacsak testének éjszakai megszállója meg nem semmisíti. A pergamen az asztalon állt, el nem rejthette, hiszen reggelre lehet, hogy elfelejtené. Arról nem is szólva, hogyha éjszakai lénye ismeri a nappali emlékeit, felesleges is lenne. Talán tegnap is írt, és el is rejtette… talán ott is van még, csak nem emlékszik, hogy hol… vagy az éjszakai első dolga volt, hogy eltüntesse. Eddig jutott gondolataiban, mikor tudatát valaki álomba küldte és sötétbe borult előtte a szoba.

Hosszú várakozás volt és felesleges, a végén csak erejéhez kellett folyamodnia, hogy elaltathassa. Nem várhatott tovább, lehet, hogy reggelig éber maradt volna és annyi ideje nincs. A védőmágia már nem ölelte körül az ágyat, így felkelt, és bejárta a szobát. Az ajtót kívülről lezárták, az asztalon vékony pergamenszerűséget talált, rajta valamiféle jelekkel. Nem tűnt veszélyesnek, ezért nem foglalkozott vele, a padlóra kuporodott és magába mélyedt. Információra volt szüksége, ismeretekre erről a világról, aminek hamarosan neki kell vágnia. Bízott benne, hogy ez az utazó többet tud, mint lelkének előző hordozója, aki csupán egy meglehetősen beszűkült világban élt, néhány napi járóföldnél többet nem ismert. Talán ez a mostani, aki vándorló kereskedő vagy zsoldos lehet, jobb lesz. Nappal, bár félig tudatánál volt, nem kereshetett a másik emlékeiben, anélkül, hogy az meg ne érezte volna, most viszont az ő ideje következett.

Hosszasan üldögélt, mozdulatlan arccal, nem sokkal napkelte előtt nyitotta csak ki a szemét. Nem örült annak, amit talált, de jól tette, hogy keresett. Visszafeküdt az ágyba, hogy újra átengedje a testet eredeti tulajdonosának. Előtte azonban egy álmot küldött neki.

Hanyatt fekve tért magához. A rázkódásokból ítélve a szekéren feküdhetett, Lia hajolt fölé aggodalmas arccal. A fejét hasogató fájdalom pedig arra utalt, hogy valaki vagy valami igencsak fejbevághatta, esetleg nagyon sokat ihatott. Bár ebben az esetben a lány arcán nem aggodalmat látna, így talán ezt kizárhatja. Szóra nyitotta volna a száját, de a környezet elmosódott, Lia eltűnt, a szekér ponyvája helyett pedig kék eget pillantott meg maga felett. Egy barlang szája előtt állt egy kis erdei tisztáson… nem, nem csak egy barlang, a saját barlangja, ahol az elmúlt negyven esztendőt töltötte. Megszerette a helyet, most azonban el kell mennie, hogy figyelmeztesse népe vezetőit a veszélyre amit a Sötétség Fiainak mesterkedése jelent. A feljegyzések, amiket írt, bent várták az asztalán, de még egyszer kijött és körülnézett, mielőtt útnak indult volna… erőt kellett gyűjtenie. Visszafordult, és a hasadék felé indult, lejárt az ideje. A szeme sarkából pillantotta meg csupán az alakot – másként talán nem is vette volna észre, hisz mágia rejthette – tudta, hogy nem illik ide, hogy bár két lábon jár, nem népének tagja, és veszedelmet hordoz. Könnyed mozdulattal olvadt a sötétségbe, de gyanította, ahogy neki, valószínűleg a másiknak sem jelenthet ez akadályt. Ez még nem..

Amint eltűnt a szeme elől, felgyorsított. Dolgozóhelyisége felé futott, fel, a barlang felső terasza irányába. Fegyvereit ott tartotta, mostanában, ha sétára indult, mindig magához vette, talán sejtett valamit. Érezte, hogy mögötte jön, hogy mögötte jönnek, mert most már biztos volt benne, hogy nem egyedül érkezett a másik, és tudta azt is, miért jött. Ahogy belépett a tágas terembe, a fal résein beáramló fény rögtön megmutatta, hol van kardja – a finom csillanás most biztonságot rejtett. Felragadta, és jól tette, hogy nem várt, mert üldözőinek egyike a sziklából olvadt elő, sötét vértje szinte elnyelte a fényt. A torkából előtörő hangok körülölelték, de nem tehettek kárt benne, ahhoz ez az egy még kevés volt. Kecsesen perdült ellenfele felé, félrehajolt különös formájú, otromba fegyvere elől és egyetlen szúrással megfosztotta életétől. Ideje sem volt megnézni, miféle lehet az idegen, társai érkeztek utána, ki a falból, ki a folyosón, őt követve. A kis termet groteszk hangok töltötték ki, üldözői szavaik erejét fordították ellene, mielőtt pengeközelbe kerültek volna. Ellenállt, ellent tudott állni, mert hatalma volt, és sokat pihent, de érezte, lehet, hogy kevés lesz. Közéjük perdült, hogy fegyvere is segítse a küzdelemben.

Felébredt. Egy pillanatig zavarban volt, az álom olyan valóságosnak tűnt, hogy azt várta, felpillantva sziklamennyezetet lát majd, de a szoba látványa hamar helyre tette gondolatait. Eddigi álmai közül egyik sem volt ennyire erőteljes, életszerű. Mintha valaha, valamikor ő is ott lett volna, ő lett volna ott, a sziklabarlangban, és most valami felidézte volna az emlékeket. Emlékek…. A szó újabb gondolatokat ébresztett benne, feledte az álmot és mohó kíváncsisággal kereste az előző este írt papírlapot. A tudat, hogy emlékszik rá, megnyugvással töltötte el, és ahogy átfutotta az írást, a megnyugvást elégedettség váltotta fel. Minden, minden szó a helyén volt, mindet tudta emlékekhez kötni, bármelyikre nézett, tudta mikor, kitől hallotta. Bár ami azt illeti, sok lehetőség azért nem volt… Ez még valamit eszébe juttatott, visszadőlt hát az ágyra és várakozásteljesen nézte az ajtót.

Nem kellett sokat várnia, kintről halk csörgést hallott – láncok és lakatok hangja – majd motozást, súrlódást – ez egy keresztrúd lehet, úgy tűnik, jól bezárták a szobát. Végül kopogtak és nyílt az ajtó. Jól nevelt lány, gondolta, miközben kíváncsian várta, valóban jól emlékezett-e arra, kinek kell jönnie. Thiala volt az, legalábbis emlékei ezt a nevet kötötték az archoz… most majd kiderül, helyesen-e.
– Jó reggelt, uram – köszöntötte a lány.
– Jó reggelt – válaszolt, majd figyelmesen nézve a szép vonásokat, hozzátette – Thiala.
A mosoly láttán erőre kapott önbizalma, és folytatta:
– Úgy emlékszem – milyen jólesett ezt kimondani – megkértelek, hogy Ryalennek szólíts.
– Jól emlékszel… Ryalen – válaszolt a lány – és nagyon, nagyon örülök, hogy jól emlékszel.
Látszott rajta, hogy valóban nagyon örül, nemcsak a szája, a szeme, de a férfi úgy érezte, szinte minden porcikája mosolyog. Meg kell hagyni, nagyon kellemes látványt nyújtott, jóformán már ezért megérte, hogy emlékezett, még akkor is, ha nem volt minden emlék kellemes.
– A szokásos délelőtt, reggeli, atya? – kérdezte.
– Dientas atya ma csak délután jön, addig velem kell beérned. Remélem, nem baj – válaszolta aggodalmasnak szánt arckifejezéssel, de ezt meghazudtoló szemekkel a lány.
Ryalen úgy döntött, ráér az atya. Akár holnapig is.

– Azok a furcsa lények aquirok lehettek – mondta Thiala töprengő arccal. A kis kertben ültek, kellemes reggeli után voltak, és Ryalen úgy döntött, elmeséli neki az álmát.
– Hajdanán, még a godoni kor előtt sok-sok évvel, talán sok-sok századdal, csak ők és az elfek éltek Yneven, és harcoltak egymással. Legalábbis így mesélte egy elf, akit egy évvel ezelőtt ápoltunk itt, amíg az övéi el nem vitték. Nagyon kedves volt, rengeteg mindent tudott, sokat beszélgetett az atyával is… lehet, hogy ő még többet tud neked erről mondani. Ezt mindenképpen el kell neki is mesélned… Még akkor is, ha nem akarod – tette hozzá, a férfi arckifejezését látva.
– Azt nem tudod, mi lehetett a feljegyzésekben? Nem volt benne az álomban?
– Nem – válaszolt Ryalen – és azt sem, mi lett a sorsa végül. Pedig nagyon fontos lehetett, annak éreztem, ezért kíváncsi lennék rá. Legalább annyira, mint arra, hogy miért, mitől álmodtam ezt. Még sohasem tűnt ennyire valóságosnak egy álom sem.
– A sérülésed óta nem is álmodtál. Vagy legalábbis nem emlékeztél rá – mondta Thiala. – Majd minden nap kifaggattalak az atya kérésére, de mindig azt mondtad, nem álmodtál. Pedig szerinte az segíthet az emlékeidben, és az, hogy ma emlékeztél mindenre ami tegnap történt és álmodtál is, azt mutatja, igaza van.
– Nem tudom – gondolkodott el a férfi – én nem találok semmi kapcsolatot az álom, és az emlékeim megmaradása között. Hacsak nem volt az elf varázsló, és nem ő intézte el, hogy emlékezzek. – próbált mosolyogni, de legnagyobb meglepetésére nem érezte akkora képtelenségnek az ötletet, most, hogy így kimondta.
– Legalábbis nemigen érhetett rá harc közben. – próbálta elűzni zavarát, de nem sikerült. Valamiért a gondolat belefészkelte magát a fejébe.

Fájdalom. Újra a fájdalom, marón hasít testébe, ahogy feljegyzései felé próbál kúszni a padlón, hogy eltüntesse, eljuttathassa címzettjéhez, akár élete árán is. Ereje végére ért, nem gyógyíthatja magát szavaival, mert lehet, hogy beforrnának sebei, de a kimerültségbe belehalhat. Akkor pedig hiába volt az eltelt tíz év, hiába küzdött, győzte le támadóit, hiába adta életét, nem segíthet népének. Egyetlen lehetősége, ha mágiával juttatja el jegyzeteit, talán úgy is hisznek neki, ha nem ő adja át. Talán … Ha meghal a varázslat közben, megérezhetik rajta lelke nyomát, és hisznek majd neki. Talán… De más lehetősége már nincs. A sziklaterem részben beomlott, a hegy nem bírta a gyomrában dühöngő varázst, és megpróbálta elcsitítani a maga módján. Nem hibáztathatta érte, rejtette és védte éveken át, és nem rajta múlhatott, hogy végül rábukkantak támadói.

Támadói, a Sötétség különös, torz fiai, akik most körülötte hevernek, életüket adták, hogy sikerülhessen vezetőik nagyszabású, vad terve, hogy eltüntethessék az égről a harmadik holdat, mely oly kedves és fontos testvéreinek. Nem szabad, hogy sikerrel járjanak. Nem vette észre, hogy a holtnak hitt behatolók egyike figyeli különös formájú szemeivel, és ahogy a feljegyzéseket megtalálva szavaival, életerejének felhasználásával utat akart nyitni a térben, ő is megszólalt. A torz hangok szétrombolták varázslatának kötéseit, az energia zabolátlanul áradt szét a teremben és ez már sok volt a megviselt falaknak. Vad, lelket rázó hanggal nyílt meg a mennyezet, a kőtömeg maga alá temette zaklatóit.

– Ezt álmodtam, atyám. Tegnap az előzmények, ma talán a befejezés. De hogy miért álmodom ezt, és miért ennyire tiszta, életszerű, nem tudom. És azt sem, lesz-e folytatása.
Dientas elgondolkodva üldögélt a padon Ryalen mellett. A férfi elbeszélése az álmairól meggyőzte arról, hogy érdemes volt kockáztatnia, szembeszegülni az egyház akaratával és titokban befogadni az éjszakai kóborlóvá – nokturnává – vált embert. Kockázatos döntés volt, ha kitudódik, nem csak a pozícióját veszti el, de ki is taszíthatják a rendből és kiszolgáltathatják a világi bíróságnak. Ők pedig nem szoktak habozni ilyen esetekben, azokat is száműzik, akikről kitudódik, hogy nem adtak információt a törvényszolgáknak, bármilyen nokturnákkal kapcsolatos ügyben. Akik pedig rejtegették, otthont adtak egy kóborlónak, halállal lakolnak. Talán ők járnak még jobban, mert gyors halált halnak, de a kitaszítottaknak szenvedés és bujkálás az osztályrészük, míg valahol be nem fogadják őket, vagy maguk is kóborlóvá nem válnak.

Ryalen azonban lehetőséget ad arra, hogy többet megtudjanak a nokturnákról, az őket megszálló éjszakai lelkekről, már azokban az esetekben, amikor tényleg ilyen megszállottakról van szó, nem csupán őrületről. Arról, hogy honnan jönnek ezek a lelkek, mi a céljuk… és hogy gyógyíthatóak-e valahogy, eltávolítható-e a megszálló.
– Lehetséges, nem valószínű, de lehetséges, hogy amit látsz, az éjszakai lélek emlékei. Ebben az esetben viszont nagyon különleges helyzetben vagy. Különleges azért, mert valóban egy másik lélek szállt meg, olyan, amelyik valaha ennek a síknak, ennek a világnak a szülötte volt, és nem a lelked hasadt ketté. Különleges azért mert ez a megszálló, úgy tűnik, kapcsolatot keres veled, bár lehet, hogy az álmokat nem akarattal küldi. Ráadásul ez a lélek, ha az, nagyon, nagyon ősi. Amennyire én tudom, ez a háborúság az elfek és az aquirok között még az emberek megjelenése előtt több ezer évvel dúlt. Ha viszont mindaz amit láttál, nem igaz, csupán a megszálló lélek manipulációja – és ez a valószínűbb – akkor nagyon veszélyes és nagy tudású ez a démonfajzat. Ha pedig a lelked kettéhasadásáról van szó… akkor ez a legbonyolultabb helyzet, amivel eddig találkoztam.
– Én úgy hiszem atyám, nem a lelkem hasadt ketté. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de úgy érzem.
– Pedig, Domvik a tudója, talán könnyebb helyzetben lennél, ha erről lenne szó.

Ryalen éjszaka riadt fel. Nem értette a dolgot, mióta idekerült, mióta osztoznia kell testén, nem ébredt fel éjjel. Az a Másik ideje volt. A szoba sötét volt, semmi olyat nem látott, nem hallott, ami indokolta volna az ébredését. Finoman parázsló fényfolt ragadta meg szemét, a helyiség közepén lebegett, legalábbis lebegnie kellett, mert semmi nem látszott, ami tarthatta volna. Érdeklődve figyelte a különös jelenséget, bízott benne, hogy nem veszélyes, egy pap házába ártó szándékú külső erő nem kerülhet – őt leszámítva. A folt hirtelen, minden zaj nélkül tágulni kezdett, és egy alak képe rajzolódott ki belőle. A kép sötét volt, mintha ez a valaki az éjszakában állna, bár a környezete nem látszott. Nem ember volt, hegyes fülei, finom, idegenen előkelő vonásai elfre vallottak. Bár Ryalen még sosem látott ilyen lényt, csak hallott róluk, mégis úgy érezte, nem tévedhet. A borostyánragyogású szempár fogva tartotta tekintetét, és az elf a fejében szólalt meg.
– Nem ismersz, Ryalen, mégis nagyon közel állunk egymáshoz. Beszélek hozzád, mert beszélnem kell, mert szükségem van a segítségedre. Tudom, hogy mit gondolsz rólam, mit gondol a néped a hozzám hasonló kóbor lelkekről, és jórészt igazatok van. Társaim, akiket a Hold, ahogy ti nevezitek, a Harmadik hozott erre a világra, sötét, bomlott elmék, vagy annyira idegenek, hogy annak tűnhetnek bárki számára. Megláncolva vándorlunk síkokon keresztül, időről időre más és más, újabb és újabb világot dúlva. Sorsunk örök, számunkra nincs nyugalom, nincs pusztulás, nincs szabadulás, hacsak… Hacsak meg nem találjuk azt, ami a Holdhoz, ehhez a kapuhoz köti lelkünket, ami halálunkkor hozzáláncolta. Én úgy hiszem, megtaláltam, itt van, ezen a világon, mert innen szakított el hajdan a Harmadik, és bízom benne, hogy segítségével, a segítségeddel, megtörhetem a varázst, és végre, oly sok idő, oly sok világ után végre megszabadulhatok. Bízom, mert tudom, hogy megszabadulhatunk, voltak már lelkek, akik eltűntek az Út során. Talán bölcsek voltak, talán csak szerencsések, de követnem kell a példájukat… és a hazatérésem megadhatja az esélyt. Olyan esélyt, amit nem szalaszthatok el, amivel élnem kell, élnem bármi áron. Ha a segítségemre leszel, a segítségemre tudsz lenni, te is megszabadulhatsz tőlem, kényszerű társadtól, aki kitaszított a fajtádból, aki száműzötté, kárhozott lélekké tett… aki talán kiutat kínálhat neked. Ha nem tudsz segíteni, az sem akkora baj, talán magam is megoldhatom. De ne akadályozz, ne állj az utamba, ne törj ellenem! Nem fenyegetlek, Ryalen, csak figyelmeztetlek. Számtalan alkalommal, számtalan síkon éltem már számtalan testben, ismerem a lehetőségeimet, a korlátaimat. Megszabadulni nem tudsz tőlem, csak ha én el tudlak hagyni, ha én elpusztulok… vagy talán végre újjászülethetek. Adj nekem esélyt!

3.

Ryalen az ajtó nyitására ébredt. Nem értette a dolgot, Thiala általában csak jóval napkelte után jött, most pedig még éppen csak világosodott. Sejtette, hogy valami nagyon nincs rendben, és ahogy megpillantotta a lány feldúlt arcát, biztos lett benne.
– Öltözz, és nagyon siess! – mondta Thiala köszönés helyett. – Nincs sok időnk.
Ryalen villámgyorsan kapkodta magára a ruháit, amíg a lány az ajtónál állt és hallgatózott.
– Még nem kezdték el, talán megúszhatjuk. Mehetünk? – pillantott kérdőn a férfira. Ahogy az bólintott, kilépett az ajtón és a lépcsők felé indult.
– Örülök, hogy nem kérdezősködsz feleslegesen – mondta közben, halkan és sietve. – El kell hagynunk a házat, mielőtt ránk törik a kaput.
Ryalen parancsoló mozdulattal intette csendre. Néhány gyors, hangtalan lépéssel a folyosó kanyarulatánál termett, majd eltűnt a fal mögött. Thiala csak két puffanást hallott, majd újra megpillantotta a férfit, ezúttal már tőrrel a kezében. A kanyarulat mögött egy eszméletlen alak hevert.
– Ablakok is vannak- mondta Ryalen.
– Azokat erős mágia védi, és rácsok. Ha a mágiát meg is szüntették, a rácsokhoz idő kell. Legalábbis nem jöhetnek át rajta sokan – helyesbített a lány az ájult alakra pillantva.
– A pincéből föld alatti folyosó vezet az egyik városi ház mellé, azt kell elérnünk. A ház nem az atyáé, így arról nem tudhatnak. Legalábbis bízom benne. A felszerelésed a folyosó mellett vár összekészítve – mondta, mielőtt a férfi kérdezhetett volna. – Dientas atya utasítására készítettem oda két napja. Ő talán sejtett valamit.

Már a pinceajtónál jártak, amikor felülről hangos robaj szűrődött le hozzájuk.
– Gondolom, a kapu volt – mondta a férfi. – Kik lehetnek?
– Nem az egyház emberei, ők máshogy kezdték volna. Valamelyik ház a kettő közül, akiknek az atya… hmm, az útjában volt. Gyanakodott rájuk, hogy nokturnákat rejtegetnek, talán használnak is, és ennek próbált utánajárni. Úgy látszik nem volt elég óvatos.
– Gondolom, megismered – mutatott Thiala egy földön fekvő zsákra és néhány fegyverre. Ryalen lehajolt és gyorsan felkapta őket, amíg a lány kinyitotta az ajtót és besurrant a sötétbe.
– Be és balra – szólt a hangja. – Még nem gyújtok fáklyát, nehogy megmaradjon a füst szaga. Idővel így is rájöhetnek, merre mentünk, de az az idő jól fog jönni nekünk.
Ahogy belépett a férfi, és becsukta maga mögött az ajtót, tökéletes sötétség fogadta. Balról halk súrlódó hangot hallott, mintha kő csúszna kövön.
– Nyitva – szólt a lány. – A bal kezed felé három lépés, ahol a hangom hallod. Egy akna, úgy egy ember szélességű, benne létrával. Gyere!

Ryalen gyorsan megtalálta az aknát, majd gondosan kitapogatva az utat, a létrán leereszkedett. Ahogy földet ért, érezte, a lány elsuhan mellette, felsiet a létrán, és a hangokból ítélve a helyére csúsztatja a zárókövet.
– Jó – hallatszott a hangja a létra tetejéről – baloldalt találod magad mellett a fáklyát, gyújtsd meg!
A fellobbanó fényben szűk, alacsony folyosó tárult a szemük elé.
– Én megyek elől – mondta Ryalen – Mi várhat ránk?
– Kanyargós út, leágazás nélkül, így el nem tévedünk. Olyan kétszáz lépés. Tisztának kell lennie, rendszeresen ellenőrizzük, van-e beomlás. A végén szintén egy létra felfelé, egy ritkán használt raktárépületbe.
Gyorsan haladtak előre, az út tényleg tiszta volt, és a raktár, legalábbis a por mennyiségéből gyaníthatóan, valóban ritkán használt. Kiléptek az épületből és a kereskedőnegyed szegényesebb részén találták magukat. A reggeli nyüzsgés szokványos méretű volt, várakozó fegyveresek nélkül.
– Eddig jó. – mondta Thiala. – Gyere!
Keresztülvágtak a teherhordók, kocsik, alkudozó kereskedők seregén és egy mellékutcában álló épülethez mentek. Egyszerű, földszintes ház volt, a kapu mérete alapján valószínűleg egy belső udvarral, olyan, amilyent tucatszám találhatott az ember errefelé, általában valamelyik szegényebb kereskedő, kisebb befolyású kereskedőház birtokában. A lány kinyitotta, majd mögöttük gondosan bezárta a kaput.
– Ha gyorsan kellene menni, – kezdett magyarázni – a hátsó falon keresztül egy fogadó udvarára érkezel. A fogadóst szólítsd Néma testvérnek, akkor segít és nem kérdez semmit. Nézz körül a házban, elméletileg valami ételnek kell lennie a kamrában, készítsd össze a felszerelésed és várj rám. Lehet, hogy gyorsan el kell tűnnünk, amikor megjövök, úgyhogy legyél mindig indulásra kész. Mi a baj? – kérdezte a férfit, aki nem leplezett mosollyal méregette.
– Furcsa nővér vagy, Thiala. Most sokkal inkább elemedben vagy, mint eddig bármikor. Jól sejtem, hogy nem a templom közelében nőttél fel?
– A közelében nőttem fel, bár jórészt az utcákon – mosolyodott el a lány is – Alig tizennégy voltam, amikor találkoztam az atyával. Megóvott egy hibás döntésem következményétől, ezzel megmentette a kezemet, azzal pedig, hogy utána tanított, a lelkemet. Azóta eltelt tíz év, és egyre többször látom, mennyire sokat tett értem. Bár a régi élet néha vonz, és ha sikerrel járok most, az jórészt az akkor szerzett tudásomnak, ismeretségeimnek lesz köszönhető. Megpróbálom kideríteni, mi lehet az atyával. Ha három napig sem ő, sem én nem jelentkezem, magadra maradtál, hagyd el a várost, és menj a fővárosba. Ott talán találsz olyan papot, aki a segítségedre lehet. Ha más jönne a mi nevünkkel, mondjon bármit, ne higgy neki. Csapd le, és tűnj el azonnal. Ha el kellene menned, légy mindennap délben a főtéri kútnál, de így se várj többet három napnál. Ha pénz kell, a házban találsz, és a Néma sok mindent meg tud szerezni neked. Most pedig kívánj sok sikert!
– Sok sikert, úrnőm! – hajtott fejet a férfi mosolyogva. – Az Egyetlen segítsen utadon!
A lány elmosolyodott és kilibbent a kapun, Ryalen pedig elindult, hogy felderítse a házat.

4.

Dientas lassan eszmélt. A feje sajgott, valami kemény tárggyal történt találkozás emlékeként és nagyon szomjas volt, de ezektől eltekintve tűrhetően érezte magát. Kicsi, ablaktalan szobába fektették elrablói, de hogy kik lehettek, nem tudta. Utolsó emléke a Kopasz Zsoldos fogadó volt, valószínűleg akkor csaphatták fejbe, amikor onnan kijött. A hely nem tartozott sem a Corsarókhoz, sem a del Castelekhez, így bármelyikük lehetett… hacsak nem valami régebbi, esetleg nem ismert ügyről van szó. Valószínűleg előbb vagy utóbb úgyis megtudja.
Felállt és körbejárta a kis helyiséget. Az egyetlen, masszív szerkezetű ajtó zárva volt, de ezt már abból is gyanította, hogy nem kötözték meg. A fa minőségéből ítélve fárasztó munka lenne erővel áttörni … amennyiben van fejszéje. Puszta kézzel semmi esély rá.

Leült az ágyra és elgondolkodott. Thiala valószínűleg már elhagyta a házat Ryalennel együtt. A lány mindig korán ébredt és ha őt nem találta ott az ígérete ellenére, akkor sejthette, hogy valami komolyabb gond van. Ebben az esetben pedig rögtön elmenekült, feltehetően a folyosón keresztül. Meg nem lephették ébredése előtt, egyik család sem kockáztathatta a napkelte előtti akciót, amennyiben meg akarta őrizni a jó hírnevét. Más kérdés, hogy egy pap elrablása főbenjáró bűn, de Dientas gyanította, megfelelő bizonyítékaik vannak annak alátámasztására, hogy nem tehettek másként. Abban az esetben legalábbis, ha el tudták kapni Ryalent. Ha viszont nekik sikerült megszökniük, gondban lehet az elrabló, legyen szó bármelyik nemesi házról is. Az egyház nagyon szigorúan vette a tagjai elleni magánakciókat, a nokturnák rejtegetésén kívül más nem indokolhat egy ilyen eljárást, és még ebben az esetben is számítaniuk kell az inkvizítor-papok komoly érdeklődésére. Ha pedig nincs erre bizonyítékuk… Dientas úgy gondolta, nagyon kényes helyen tapogatózhatott, ha ilyen kockázatos akciót megengedtek maguknak a titkaik védelmében. Ami azt is jelenti, hogy amennyiben nincs semmi a kezükben, őt valószínűleg eltüntetik, tagadva, hogy valaha is tudtak volna róla. Ha megfelelően álcázott emberek intézték a támadásokat, esetleg ügyesen megbízott külsősökkel dolgoztak, akkor rájuk utaló nyom sem fog maradni, legalábbis nagyon nehéz lesz bármit is találni. De ehhez el kell őt tüntetniük… az atya úgy döntött, nem igyekszik megkönnyíteni a dolgukat. Bár varázslatokat nem használhatott, a fiatalabb korában felszedett harci tapasztalatok – néha jó, ha az embernek keményebb helyen kell szolgálnia az Egyetlent – segíthetnek. Kölcsönkérte hát az ágy egyik lábát, és a fal mellé húzódott, ahogy nyílt az ajtó.

Szerencsére Domvik türelemmel áldotta meg, így megnézte a belépő alakot az ütés előtt. Mivel a város egyházi seregeinek egyik tisztjére ismert benne, úgy döntött, inkább csak szóval köszönti az ágy lába helyett.
– Domvik hozott, Giliante testvér.
– Áldassék a neve, Dientas testvér. Remélem, nem késtünk el.
– Amennyiben csak értem jöttetek, nem. Hogy mást találtatok-e, nem tudom.
– Érted jöttünk. Maga Aeternos atya bízott meg a feladattal, beszélni akar veled. Ha készen vagy, mehetünk, a ház könyvtárában vár rád.
– Őt nem várakoztathatom, induljunk.

A ház rendezett volt, harcoknak nyoma sem látszott. Dientas ezt meg tudta érteni, nem sok nemes van Shadonban, akiért az emberi szembeszállnának Domvik katonáival és elrablója, Narton del Castel nem tartozott ezen kevesek közé. A kapuőrség valószínűleg ellenállás nélkül beengedte Giliante-t és embereit, bízva abban, hogy uruk nem követett el olyan bűnt, ami az egész Házat érinti. Ha mégis, az esetleges kitaszítás is jobb, mint a gyors halál, és az azt követő örök kárhozat, ami akkor várt volna rájuk, ha szembeszállnak a katonákkal.
Aeternos valóban a könyvtárban várt rájuk. A jelentés után rögtön elbocsátotta Giliante-t, és kettesben maradt Dientassal.
– Nem minden való az ő füleinek, úgy hiszem – mondta, ahogy a paplovag kiment. – Hallgatlak Dientas testvér, mondj el mindent, onnan kezdve, hogy a házadba fogadtad azt a nokturnát.
Dientas pedig beszélni kezdett.

– Ezért éreztem nagyon fontosnak, hogy foglalkozzam vele. Ha a segítségével megtaláljuk a módot a nokturnák megtisztítására, úgy hiszem, Domvik megbocsátja az engedetlenségem. – fejezte be Dientas a beszámolóját. Elmondott mindent, amit csak megtudott, Ryalenről, a feltételezett megszálló lélekről, a saját ötleteiről, szándékairól. Aeternos csendben, egy kérdés nélkül hallgatta végig, az atya úgy érezte, nem csak ő figyeli, hallgatja, de mások rajta keresztül. Hosszú ideig hallgatott, miután Dientas befejezte, talán társaival tanácskozta meg a dolgot, majd megszólalt:
– Az ítéleted száműzetés. El kell hagynod a várost, és soha nem térhetsz vissza. Ez a hivatalos változat. Ami csak a belső papságra tartozik: Megkapod a szükséges segítséget a kutatásaid folytatásához, egy házat Cyranban és két katonát, ha igényled, illetve bármit, ha mi úgy ítéljük meg, indokolt kérés. Rendszeres időközönként jelentést teszel az elért eredményekről. Ha csak egy jelentés is elmarad, eretnekké nyilvánítunk és ennek megfelelően járunk el. Most kapsz lovat, és segítséget, hogy nővérünkkel és a nokturnával elhagyhasd a várost. Van valami kérdésed, kérésed?
Dientas tagadóan rázta a fejét.
– Akkor Domvik legyen veled – állt fel Aeternos és kifelé indult.
– Tájékoztatom Giliante-t a teendőiről. Rá mindenben számíthatsz, tudni fog mindenről… ami az ő füleinek való.
Dientas magára maradt az üres teremben.

5.

A kapu halkan nyílt meg az érkező előtt, ami arra utalt, hogy a Házhoz tartozik. Ha bárki más akart volna bejönni, halk nyöszörgéssel reagált volna a belézárt szellem, amellett, hogy jelet ad a főépület őrségének. A hangra pedig a kapu mellett álló harcosok fogadták volna a vendéget… a neki járó módon. Így azonban mozdulatlanul álltak, míg az érkező elhaladt mellettük, csupán egy bólintással jelezték, hogy észrevették, és szabad utat engednek neki. Ő üdvözlésre emelt jobbjával köszöntötte őket, majd a főépület elé lovagolt, ahol már várt rá az őrparancsnok.
– Üdvözlet, Elthan. Sokáig voltál távol.
– Nem hiába, Corliess, szerencsére nem hiába. Majd meglátod.

– Az orákulum Tudója megerősítette a mi álmainkat. Eljött, végre újra köztünk van. – Elthan egy kis teremben beszélt, öt másik társa előtt. Ketten közülük a Házhoz tartoztak, az őrparancsnok és a húga, a másik három elf azonban idegen volt. Tetoválásaikat, amelyek egy Házhoz való tartozásukat fejezték volna ki, mágiával tüntették el. Nem csak idegenek, öregek is voltak, ősöregek, Elthan azonban nem ezért beszélt velük ilyen tisztelettel. Nem csak ezért. A Házak védelme, a jelük nyújtotta védelem nélkül életben maradni szinte lehetetlen feladat, akár csak néhány holdhónapig is, megfelelő hatalom hiányában. A legöregebb több mint hatszáz esztendeje élt így.
– Mit mondott a Tudó, Elthan, hogy találhatjuk meg? – kérdezte egyikük.
– Azt mondta, a kötés nyomára vezethet… de hogy milyen kötés, arról nem mondott többet. Azt állította, az álmai itt homályosak, hiába faggattam, semmi mást nem tudtam meg tőle.
– Talán van valami kapocs közte, és halálának helye között, bár nem tudom, hogy őseink miért nem lelték meg. Talán most, hogy maga is jelentkezett, a kötés is erősebb, érzékelhető lehet. Meg kell próbálnunk, útnak… – az öreg itt megakadt, kérdőn nézett az őrparancsnokra, aki a helyéről felugorva az ajtóhoz sietett.
– Mi a baj, Corliess?
– Valaki most végzett a kapu őrszellemével. Gyorsan és csendben csinálta, nagy hatalma lehet. Ki kell mennem, hogy utánajárjak. Ti maradjatok, mihelyst többet tudok, tájékoztatlak, Elthan – érintette meg a halántékát a harcos, majd kilépett az ajtón.
– Lyarea, ellenőrizd a rejtekfolyosót! – utasította a lányt Elthan, miközben bezárta az ajtót a távozó után. Az asztalnál ülő egyik öreg eközben a falat nézte, mintha csak átlátna rajta, majd megszólalt.
– A Vea’Nerien Ház és a Nei’Lyarthanok harcosai … együtt.
– Együtt? – kapta fel a fejét Elthan. – Ők, együtt? Biztos vagy benne?
– Igen. Mindkét ház holdboszorkája is velük van. Értünk jöttek, és érted, Elthan. Ők már tudják azt, amit mi csak sejtünk, hogy visszatért-e ősünk, és ha igen, mi célja vele.
– Remek. Mindjárt két Holdleány is… akkor ezért jöhettek éjszaka. Ennek az udvarháznak vége, el kell mennünk. A folyosó, Lyarea?
– Arra nem mehetünk, ott is jönnek. Beomlaszthatom, azzal nyerünk időt, de be vagyunk zárva. A kaput javasolnám, az udvaron több helyünk van harcolni … és inkább halok meg föld felett, mint alatta.
– Az öregeket nem engedhetjük, ki kell vinnünk őket. Bár ha kimegyünk, a Hold erőt vehet rajtunk… valahol ki kellene tartanunk reggelig. Lyarea, te jobban ismered a házat. Javaslat?
– Ez az egyik legjobban megerősített hely itt, de reggelig ezt is szétszedhetik. Az épületek túl kicsik, mágia nélkül is megtalálhatnak könnyen. Nem tudunk eltűnni. Ha ki akarjuk vinni az öregeket, a folyosó marad csak, ott nem ér a Hold. Sok esélyünk ott sem lehet, nem hiszem, hogy kevesen jönnének. A hangok legalábbis nem ezt mondták.
– Nem tehettek semmit, Elthan – szólalt meg az egyik öreg – de mi talán. Ki tudunk juttatni innen benneteket, és talán Corliesst is, ha él még, a testvérek közti kötés elég erős. Él?
– Még él. Ha igyekszel, Olaneryel, talán megúszhatja. – szólalt meg a másik öreg. – Mi maradunk, Elthan, és megnézzük azokat a boszorkákat. Kíváncsi vagyok. Menjetek!
Elthan és Lyarea engedelmesen hajtott fejet a parancsoló hangra, majd az Olaneryelnek nevezett öreg felé fordultak, aki egy ősi mintákkal ékített korongot mutatott nekik.
– Ez odajuttat. Lyarea, gondolj erősen a testvéredre és akard, AKARD őt magad mellé! A többi már az én dolgom – mosolyodott el.
– Amit meg kell tennetek – szólalt meg most a harmadik, mindeddig csendes aggastyán. Abból, ahogy a másik kettő elhallgatott és felé fordult, látszott, hogy ő a rangidős köztük.
– Egy hegy mellé kerültök majd, messze a birodalmon kívül. Ez a hegy ősünk nyughelye. Ha az orákulum nem téved, látni fogsz, – fordult a nőhöz és megérintette homlokát – most már látni fogsz egy halvány fonalat, ami valamerre vezet. Ha még nincs meg a fonal, várnotok kell, amíg meg nem jelenik, de ott lesz, ebben biztos vagyok és erre utalt az orákulum is. A fonalat kell követnetek, és eljuttok hozzá. Ha megtaláltátok, mindenben, mindenben engedelmeskedtek neki – arca még komolyabbá, ünnepélyesebbé és sokkal öregebbé vált.
– Beszélhettek azzal, akinek emlékére rendünket alapították, kit ezredévek óta tisztelt minden nagymester és tanonc, kinek visszatérését nem is mertük remélni. Beszélhettek vele és szolgálhattok neki. Legyetek erre méltók. Olaneryel?
A szólított öreg hozzájuk lépett kezében a koronggal.
– Fogjátok, ne engedjétek, bármit is éreztek. Nem lesz könnyű. Lyarea, ne feledd a testvéredet.
Ahogy elvették tőle a fémet, hátrébb lépett és a harmadik öreg bólintására megszólalt. Csupán egyetlen, ősi hangzású szót mondott és a két fiatal eltűnt. A maradók elgondolkodva néztek maguk elé, majd a bejárat megroppanására felkapták a fejüket.
– Menjünk, nézzük meg azokat a lányokat. – szólalt meg elmosolyodva a legöregebb. – Remélem, mutatnak valami érdekeset.

6.

Ha kíváncsi vagy, akkor figyelj rám, atya – mondta Ryalen Dientasnak. Legalábbis az ő szája mozgott, mivel azonban éjszaka volt, és a férfi elf nyelven beszélt, Thiala tudta, hogy a benne lakó lélek szólt. A tűznél ültek, és halkan beszéltek, talán úgy gondolták, ő elaludt, vagy nem is érdekelte az atyát, hogy hallja-e a beszélgetést. Már hat napja, hogy elhagyták a várost, és az éjszakai lélek egyre nyíltabb lett, úgy tűnt, kezd bízni bennük, abban, hogy a segítségére lesznek. Ennek fejében pedig szívesen mesélt magáról, a hozzá hasonlókról, bár azt, hogy amit mond igaz-e, csak Domvik tudhatta.

A lány nehezen értette, amit mondanak, a férfi különös hangzással beszélte a nyelvet, és több alig felismerhető szót használt. Szerencsére Dientas sem értette tisztán, és a kérdéseire érkező válaszok Thialának is segítettek.
– Halálom után végtelen, sötét ürességbe kerültem. Magányosan lebegtem ott, elzárva minden fénytől, minden hangtól, vagy bármilyen más érzettől, időtlen időkig. Ha arra gondolsz, hogy ezek után nem csoda, hogy a világodba kerülő lelkek mind háborodottak, igazad van. Ez az a csend és nyugalom, amelynek elérésére számos világon törekednek egyes filozófiák követői, hogy gondolataik megtisztulhassanak és közelebb kerülhessenek az isteni tökéletességhez… és néha el is érik percekre, órákra. Ha azonban századokig kell elviselnie, bármilyen csiszolt elme belerokkan. Nekem valamelyest könnyebb volt, nekünk elfeknek hosszabb, lassabb életünk van, mint sok más fajnak, amit megismertem, és én rengeteget meditáltam életem folyamán, így nem volt ismeretlen az érzés… eleinte. Később már bármit megadtam volna érte, ha véget vethetek neki, inkább vállaltam volna a lassú kínhalált, csak legyenek végre érzékeim! – Ryalen teste megborzongott, majd a tűzről, amit eddig nézett, az atyára emelte szemét. – Adja az istened, hogy soha ne kelljen megismerned.
– Nem értem – szólalt meg az atya. – Akikkel eddig találkoztam, őrültek voltak ugyan, de ennek a világnak a szülöttei, akik nemigen tapasztalhatták meg ezt az ürességet. Kettévált lelkek, de a másik lélek is erről a világról származott, hisz a nappali egy torzult oldala volt az éjszakai.
– Igen, atya, úgy tűnhetett, de nem így volt, legalábbis az én tudásom szerint. Csak az esetek egy részében van szó a Hold hatására kettévált lélekről, máskor azonban, mint az én helyzetemben is, éjszaka egy másik lélek ura a testnek.

Ahogy ott lebegtem az ürességben, nem tudom, mennyi idő után, parányi fényfoltra lettem figyelmes. Leírhatatlan érzés volt ez, végre valami jele annak, hogy létezem, hogy vagyok valahol és hogy látok. Közelebb akartam kerülni hozzá, és bár nem volt testem, valahogy közelebb sodródhattam. Már csaknem elértem, amikor eltűnt. Kétségbeejtő volt az eltűnése, ugyanakkor bizakodással töltött el, hogy láttam, úgy éreztem, lesz majd következő. Még három ilyet láttam, amik eltűntek, mire elérhettem volna őket, de a negyediket sikerült. Ahogy elértem, magához húzott, beleolvadtam, és a következő pillanatban egy testben találtam magam. Valami földön feküdhettem, de nem érzékelhettem igazán a környezetemet, mert képek öntötték el a tudatomat. Képek és hangok, vadak és erőszakosak, mintha belém akarták volna fúrni magukat. Megrémített az erejük, a vadságuk, főleg ennyi üresség után, így ellenálltam nekik. Nagyon nehéz volt, sokszor éreztem úgy, hogy vége, nem bírom tovább, jöjjenek csak a képek, de szerencsére mindig sikerült valahonnan erőt merítenem. Ha nem sikerült volna, most nem beszélgetnénk itt, annak a testnek az emlékei megölték volna az én emlékeimet, a lelkemet.
Így történik, atya. A lélek, kihasználva a menekülési lehetőséget az ürességből, megszállja a testet, és a két személyiség összeolvad. A megszállt test emlékei, tudata megmarad, de összeolvad a megszálló, az ürességből menekülő lélek érzéseivel, vad, sok esetben őrült érzelmeivel, vágyaival. Ezért van az, hogy a legtöbb esetben úgy tűnik, az éjszakai lélek csupán a nappali őrültebb fele, de ritkán van szó csupán erről.

Ha nem hagyod a képeket beléd áramolni, egy idő után megszűnnek, és soha nem is jönnek többet. Velem is így történt, eltűntek a képek, és ott feküdtem, egy ismeretlen testben, egy ismeretlen világban. Szerencsémre járatos vagyok a mentálmágiában, ezért képes voltam a magam erejével kutatni a test emlékeiben, így gyűjteni információt a helyről, ahova kerültem. Különös világ volt, különös fajokkal, mint a legtöbb, amit azóta láttam. A test halála után ismét visszakerültem az ürességbe, most azonban már más volt. Többet tudtam a helyzetemről, a lehetőségeimről, és ez a tudás sokat segített. Idővel megtapasztaltam, hogy hogyan lehet érzékelni az ürességben, mert legtöbbször van rá mód, hogy a Harmadiknak otthont adó világ mágikus erővonalait, fókuszpontjait lássuk, érezzük. Egyre gyorsabban és könnyebben értem el a felvillanó fényeket, azokat a szerencsétleneket, akik a maguk ostobasága, vagy mások kegyetlensége miatt a holdlelkek prédái lettek. Éreztem magam körül a többieket, és bár kommunikálni nem tudtam velük, tudtam róluk, hogy mennyire intelligensek, mennyire őrültek, és a hatalmasabbakat felismertem a lenti világokban is. A magamfajta látja egy lentin, hogy nokturna-e, hogy a te kifejezéseddel éljek, bár hogy miféle, azt nehezebb kideríteni. Volt módom rá, hogy testben élve beszélhessek azokkal, akikre fent felfigyeltem. Mindegyikük megtalálta a módját személyisége megmentésének, bár legtöbbjüknél, azt hiszem, ez nem az eredeti volt, hanem valamelyik megszállt testből származott… és csaknem mindegyikük őrült volt. Meg tudnám számolni egy kezemen, hogy az eltelt idők folyamán hány olyannal találkoztam, aki megőrizte ép eszét, legalább részlegesen.

És az eltelt századok, évezredek során mindössze két lélek volt, akiről úgy sejtem, megszabadulhatott. Ők is keresték az utat, ahogy én, megosztották velem a tudásukat, vagy a tudásuk egy részét az én tudásomért cserében. Úgy vélték, el lehet hagyni a Holdat, el lehet szabadulni, hogy újjászületni, vagy pusztulni végre, egyremegy. Figyelmeztettek arra, hogy próbálkoznom kell, mert a Harmadik nem enged, minél nagyobb a tudásod, minél hatalmasabb vagy, annál nehezebben juthatsz le a világokra. Ebben igazuk volt, bár egyre könnyebben találom meg a fénypontokat, dönthetek arról, hogy melyiket is válasszam, hol bújjak testbe, ugyanakkor egyre nehezebben tudok beleolvadni, elszakadni innen. Ez pedig így fog folytatódni, mígnem egyszer a Hold végleg magába olvasztja a lelkem. Ez is egyfajta pusztulás, de ahogy én sejtem, csupán az éned, a lelked önállósága pusztul el, úgy, hogy beleolvadsz abba a hatalmas közös elmébe, ami a Holdat irányítja… vagy csupán maga is a foglya. Ezt nem tudom, de amit erről tudok, amit erről sejtek, az arra ösztönöz, hogy soha ne is akarjam megtudni. Nem akarok ennek a talán létező közös Holdléleknek, kezdő, tébolyult istenléleknek a része lenni!
– Úgy véled, segíthet rajtad, ha véghezviszed azt, amit halálod előtt tenni akartál? Akkor elszakadhatsz a Holdtól? – az atya megcsóválta a fejét. – Igaz, hogy vannak olyan kárhozottak, olyan lelkek, akik azért nem nyugodhatnak mert valami feladatot nagyon fontosnak éreztek, de nem tudtak befejezni a haláluk miatt. Ők addig kísértenek amíg valaki el nem végzi helyettük, de – kétkedőn nézte az elfet – nem tudom, hogy ez a Harmadiktól elszakíthatja-e a lelked… bármi is legyen ez a feladat.
– Én sem tudom, atya. De meg akarok próbálni mindent, ami véget vethet ennek a létnek. Nem tudom meddig bírom még ép elmével, meddig enged még el a Hold, mikor olvadok bele magam is tébolyultan… de nem is akarom tudni. Véget akarok vetni ennek a kárhozatos öröklétnek!

7.

Ködös reggelen poroszkáltak a keskeny úton a megszokott sorrendben, elöl Ryalen, mellette a lány, hátul, gondolataiba merülve, Dientas. Békés, álmosító idő volt, a lány úgy érezte még mindannyian alszanak kissé, ezért meglepte a hozzáforduló férfi hangjában bujkáló vibráló erő és feszültség.
– Nem tudom, észrevetted-e, – kezdte Ryalen – hogy az elmúlt két napban mintha nem csak hárman utaznánk. Ne kezdj nézelődni, – intette a lányt – valószínűleg úgysem fogod őket megpillantani. Nekem legalábbis eddig még nem sikerült.
– Ketten, vagy hárman vannak, gyalogosan. – válaszolt Thiala, a meglepett férfira mosolyogva. Távolról kedvesen évődő párnak tűnhettek. – És tisztán még valóban nem láttam őket, nem tudom, kifélék lehetnek. De nagyon ügyesek.
– Lehetnek az egyház kíváncsi emberei, akik titokban követnek?
– Szinte kizártnak tartom. Egyrészt nemigen látom okát, miért osonnának utánunk, amikor velünk is jöhetnének, másrészt, akiket eddig megismertem Domvik katonái közül, még tizedennyire sem lennének jók. Bízom benne, hogy nem akarnak rosszat, ha rablók, vagy valamelyik nemes martalócai lennének, már megtámadtak volna. Ettől függetlenül jó lenne tudni, kik ők. Talán kérdezzük meg az atyát is.
Lassítottak, és az út két szélére húzódtak, hogy a mögöttük lovagoló Dientast közrefoghassák. Ő csak akkor tért magához mély töprengéséből, mikor mind a ketten mellézárkóztak.
– Nocsak! – rezzent fel – Mi a baj? – nézett kíváncsian rájuk.
– Baj még nincs egyenlőre, atyám – kezdte Ryalen – csak arra lennénk kíváncsiak, hogy tud-e valamit a két napja a nyakunkon lógó ismeretlenekről.

Dientas atya csak a szemöldökét vonta fel kérdőn, de nyugodt maradt. – Két napja? – kérdezte.
Thiala és a férfi egyszerre bólintottak. Most a lány vette át a szót.
– Két napja követnek, valószínűleg. Este mindig lemaradnak, és reggel sem rögtön zárkóznak fel hozzánk, de amúgy jóformán állandóan a közelünkben lehetnek. Azért mondom, hogy lehetnek, mert látni még egyszer sem láttuk őket, sem én, sem Ryalen. De ott vannak. – jelentette ki határozottan.
– Ha arra gondoltok, hogy lehetnek-e az egyház katonái, én kizártnak tartom. Ha nem bíznának bennem, nem engedtek volna el, ha pedig bíznak, nem kell követniük, tudják, hogy beszámolok mindenről. Mit tudnánk tenni? – fordult Ryalenhez.
– Talán, ismétlem, talán megnézhetnénk őket. Mivel gyalogosan vannak, ha vágtatni kezdünk, nem tudnak követni. Megfuttatjuk a lovakat, majd ti továbblovagoltok, én pedig lemaradok és visszafordulok egy kicsit, bevárom őket. A legjobb lenne, ha vinnétek a lovamat is. Ha elég sokat vágtatunk, lesz időm jól eltűnni egy megfelelő helyen. Ők valószínűleg szintén sietni fognak, eddig tartották magukat a tempónkhoz. Ha sietnek, inkább az utat használják, akkor pedig láthatom őket. Egy kis idő után ti is megálltok, mondjuk a szokásos déli pihenő környékére kellene időzítenünk, én pedig utolérlek benneteket.
– Otthagyjunk egyedül? – kérdezte az atya. – Ez egy kissé kockázatos, úgy gondolom
– Ha ártani akartak volna, már megtehették volna. – ellenkezett a férfi. – Ha észre is vesznek, valószínűleg nem törnek az életemre, legfeljebb nem mutatják meg magukat. A másik lehetőség, hogy tovább lovagolunk, mintha nem tudnánk róluk és ha valóban akarnak tőlünk valamit, előbb-utóbb megismerjük őket. Én jobb szeretném előbb.
– Legyen. – egyezett bele Dientas. – Hagy mozogjanak a lovak.

8.

Bár a lovak mozogtak, és Ryalennek sikerült jó búvóhelyet találnia, mégsem lettek okosabbak estére. Annak ellenére, hogy az őket követő titokzatos valakik biztosan elmentek mellette, mégpedig sietve, nem látta őket. Az utat nem használták, tehát valószínűleg nemcsak előlük rejtőzködhettek, és nagyon gyorsan mozogtak a fák között is. A férfi ismerősei közül kevés akadt, aki ezt így meg tudta volna csinálni, és az, hogy ilyenek járnak titokban a nyomukban, nem volt megnyugtató érzés. Az esti táborverés közben szinte sistergett, Dientas és a lány csak akkor szóltak hozzá, ha kellett, nem akarták feleslegesen zaklatni. Különös gonddal választotta ki a táborhelyet, vett szemügyre minden fát-bokrot a közelükben, és csak akkor nyugodott meg, amikor – kevéssel napnyugta előtt – leült megsütni a vacsorának szánt húst.
– Rendben van minden, Ryalen? – ült mellé Thiala, amikor már kisimulni látta a férfi arcát.
– Megnéztem mindent, bár igazából feleslegesen, eddig sem voltak a közelünkben éjszaka. Ez azért valamelyest megnyugtató, legalább emberek, nem kóborlók. Ettől függetlenül szeretném tudni, ki is…. – döbbenten hallgatott el, és a faragott nyársat félretéve maga alá húzta a lábait, hogy felugorhasson. Ugrani azonban nem ugrott, dermedten meredt a közeli facsoport irányába. A lány követte a pillantását, és egy magányosan közelítő alakot pillantott meg. Időbe telt, amíg agya feldolgozta a látványt, és ő is döbbenten merevedett meg. A közeledő egy elf volt.

Nyugodt, határozott léptekkel vágott át a tisztáson, békés szándéka jeléül feléjük nyújtva fegyvertelen kezeit. Thiala mozgást látott a szeme sarkából, Dientas atya egyenesedett fel esti imája után, szintén váratlan látogatójukat figyelve. Nem csoda, hogy ő is meglepődött, a közeledő alak nagyon különös látványt nyújtott. Nem könnyed, hangtalan mozgása, nem is különleges formájú fegyverei kötötték le figyelmüket, hanem az arca. Homlokát, arccsontjait ábrák díszítették, amiket csak akkor vehettek ki tisztábban, amikor az elf közelebb ért. Ekkor sem nézhették sokáig, mert az elf úgy öt lépésnyire megállt tőlük és térdet hajtott. Szemeit a földre sütve szólalt meg, szavait, bár elf nyelven szólt, Thiala szinte nem is értette, nagyon furcsán hangzottak. Ami a legmegdöbbentőbb volt benne, úgy tűnt, hozzá szólnak.
– Állj fel, jó harcos – válaszolt ő is elf nyelven, miközben döbbent, értetlen pillantásokat váltott Ryalennel és az atyával – állj fel, és kérlek ismételd el, amit mondtál.
– Rendünk és a mesterek üdvözletét hozom, úrnőm – ismételte az elf, miközben felállt. Ezúttal, bár nagyon idegenül, furcsán hangzottak szavai, értették amit mond. – Boldogság számukra, hogy visszatértél. Kérlek engedd meg, hogy társaim és én csatlakozzunk hozzád éjszakára.
– Jobb, ha látjuk őket, bár nem tudom, kik lehetnek és mit akarnak. – mondta Ryalen a lány kérdő pillantására. – Engedd meg nekik!

Dientas szintén beleegyezően bólintott, így Thiala megszólalt.
– Szívesen látunk téged és társaidat a tüzünknél, harcos.
Az elf a fák felé fordult és intett valakinek. Két társa olvadt elő a sűrűből és feléjük indultak.
– Ők követhettek – szólalt meg Ryalen, miközben közelebb húzódott a lányhoz. Nem kerülte el a figyelmét, hogy az elf szeme felvillant mozdulata láttán. – Most megtudhatjuk, mit is akarnak, bár az, hogy úrnőnek szólított és letérdelt, nem rossz kezdet. Csak így is folytassák!
A másik két elf is letérdelt, ahogy közelebb ért és ők is elismételték azokat az érthetetlen szavakat, talán köszöntést, amit társuk is mondott, majd megismételték érthető formában is.
– Talán valami rituális szöveg lehet. – vélte Dientas, aki szintén feszült figyelemmel kísérte a jelenetet. – Engedd felállni őket is, addig nem mozdulnak.
Valóban, a két elf, bár társuk állt mellettük, addig térdelt, míg a lány megengedte, hogy felálljanak.
Az elsőnek érkezett elf szólalt meg, továbbra is Thialához intézve szavait.
– Kérlek, úrnőm, engedd meg, hogy elkészítsük a védelmező kört, ami megóv minket a hold szellemeinek erejétől!
– Tegyék csak- mondta az atya, ahogy a lány ránézett. – A kardok mágiájára nem lesz hatással, és legalább látom, hogy ők hogyan csinálják… hogy egyáltalán működik-e, vagy éjjel már nem elfek lesznek.

A lány engedélyére a később érkezett két elf faragott, rúnadíszes csontpálcikákat vett elő, és hajszálra úgy, ahogy nem sokkal előttük Dientas, felmérték a tisztást és a földbe szurkálták a pálcikákat.
– Egyszerűbb és könnyebb, mint a miénk. – mondta mosolyogva Ryalen a papnak, aki kétkedve nézte az elfek tevékenységét. – Működik is?
– Nem tudom. – felelte az. – Meglepően erős mágiája van a pálcikáknak, akár működhetnek is. Kíváncsi lennék, mik azok, – elgondolkodott – bár lehet, hogy jobb, ha nem tudom.
Ryalen mindeközben óvatos figyelemmel kísérte a lányt, aki az elsőként érkezett elffel folytatott beszélgetést. Thiala, mikor észrevette, hogy figyelik, közelebb lépett hozzájuk, közelebb intve az elfet is.
– Elthannak hívják – mutatta be – és úgy gondolja, én vagyok az a varázslónő, vagy ilyesmi, aki hajdanán a rendjüket alapította, vagy aki miatt alapították. Hiába mondtam, hogy nem valószínű, még ő is sokkal öregebb lehet nálam, nemhogy a rendje, és ráadásul nem is vagyok elf, nemigen hisz nekem. Illetve minden szavamat elfogadja igaznak, csak… mintha úgy lenne vele, hogy ő tudja már, amit én nem.
– Azt hiszem, pont fordítva van – mondta Ryalen. – Én már sejtem, miről lehet szó. De ő is hamarosan meglátja, a Nap már lenyugodott. Üljünk le, nehogy összeessek, mikor elalszom… és felébredek.

9.

Dientas és Thiala nagyon fáradtan ébredtek reggel. Csaknem a teljes éjszaka azzal telt, hogy Ryalen – illetve testének éjszakai lakója, akiről már tudták, hogy varázsló volt és nő – beszélgetett az újonnan jött elfekkel. Ők először nemigen hitték el, hogy benne lakik a lélek, amikor azonban a másik felébredt és a köszöntéshez használt ősi nyelven szólalt meg, minden kétségük megszűnt. Mély tisztelettel viseltettek iránta, minden kérdésére készségesen válaszoltak, úgy viselkedtek a férfival szemben, ahogy Dientas Domvik egyik angyalával viselkedne.
– Elvisznek minket arra a helyre, ahova te is, illetve a benned lakó menni akar. – A pap reggel ismertette az éjszakai eseményeket Ryalennel. – Ők onnan indultak, követve azt a kötést, ami a lelket a helyhez kapcsolja. Bár eddig kételkedtem, be kell látnom, hogy igazad van, valóban egy másik lélek szállt meg és nem a sajátod torzult el. Nem hiszem, hogy lenne olyan erős torzulás, ami ilyen hatással bír a külső világra, nem is beszélve a múltról. Reménykedem benne, hogy tényleg segíthet a hely azon, hogy megszabadulj a lélektől… nagyon remélem, hogy sikerül.

A férfi kérdőn nézett a papra:
– Mintha valami aggodalom is lenne a hangodban, nem csak az a vágy, hogy megtaláld a gyógyítás módját.
– Különös beszélgetés volt ez az éjszakai. Az elfek nagyon ragaszkodnak ehhez az alapítóhoz, akit időtlen idők óta várnak vissza – bár szerintem nem ebben az alakban – és elég nehezen fogadták el azt a szándékát, hogy el akar szakadni a világtól, végre nyugalomra akar találni. Lehetséges, hogy amennyiben nem sikerül a dolog, és a lélek nem tudja elszakítani a kötéseit, benned marad, ők fognak téged, és magukkal visznek. Így legalább a közelükben tudhatják az alapítójukat. Nem tudom, a benned lakó lélek hogyan reagálna erre. Ez még a jobbik eset. Mert arra is gondolnak, hogy a te tested méltatlan az alapító lelkéhez, másik kellene, így…- Dientas inkább nem fejezte be a mondatot.
– Amennyire eddig megismertem a ‘lélektársamat’, úgy tűnt, nem kedvelné egy ilyen megoldást. Ha pedig ő nem akarja, az elfek csak nem teszik meg… – Ryalen még saját magát sem tudta igazán meggyőzni.
– Valami hasonló irányba elmentek az éjjel, de a lélek nagyon ellene volt. Azzal érvelt, hogy nem biztos, hogy vissza tudna térni, lehet, hogy már végleg a Holdban ragadna. Ahhoz pedig, hogy elfoglalhassa, a másik testet is szabad prédává kellene tenni az éjszakában… ki tudja, mi jönne helyette.
– Engem gond nélkül megszállt azon az éjszakán, talán most sem lenne semmi bonyodalom. Lehet, hogy ezzel csak engem akart védeni a társaitól… bízom benne, hogy véd. Mindenesetre nagyon furcsa elfek, még nem hallottam ilyen tetováltakról.
– Igen – helyeselt az atya is – és akkor még nem is beszéltünk a bensőjükről. Elég idegen a hozzáállásuk, mintha a mi életünk – gondolok itt az emberekre – semmi jelentőséggel nem bírna. Nem ilyennek ismertem őket. Bár ha segíthetnek nekünk…
– Valószínűleg segíthetnek. Ha pedig a bennem lakó az alapítójuk, csak hallgatnak rá.
– Hallgatnak. Akarata ellenére biztosan nem tennének semmit, és azt hiszem, a tudta nélkül sem.
– Indulhatunk – lépett hozzájuk Thiala. – Az elfek azt mondják, nem jöhetnek velünk nyíltan, de mindig a közelünkben lesznek.
– Ahogy eddig is – válaszolt Ryalen – bár most legalább már tudjuk, kik vannak a közelünkben.

Két hetet lovagoltak az elfek kíséretében, mire elérték azt a tájat, ahol a Ryalenben lakó lélek valamikor nagyon régen élt és meghalt. Az eltelt idő során semmivel sem tudtak meg többet kísérőikről, mint az első nap, jóformán csak este látták őket. Akkor tiszteletteljesen mindig engedélyt kértek, hogy velük éjszakázhassanak, felállították a maguk védelmét – a csontpálcikák egyre jobban izgatták az atya fantáziáját – és jóformán egész éjjel beszélgettek a lélekkel. Ahogy közeledtek a barlangot rejtő hegy felé, a csapatban egyre nagyobb lett a nyugtalanság. Ezt még csak fokozta, hogy a hajdani varázslónő már nem csak éjszaka volt aktív, de – Dientas legnagyobb meglepetésére – néha napközben is tanácsokat adott Ryalennek, hogy merre tartsanak. A férfit nagyon feszültté tette a tudatában fel-felbukkanó hang, eddig is sejtette, hogy a lélek nappal is érzékelhet, de a bizonyosságot, hogy már nincs olyan időszak, amikor csak maga lenne, nagyon rosszul viselte. Ehhez járult még a kételkedés, hogy valóban sikerül-e kényszerű társától megszabadulni, a nyugtalanság, hogy mit tesznek az elfek, ha sikerül, és mit, hogyha nem… Ryalen valószínűleg nem aludt volna éjszakánként, ha nincs a benne lakó, aki erre az időszakra igényt tartott a testére.
– Holnap valamikor kora délután elérjük a barlangot, illetve azt a helyet, ahová a barlang nyílt akkoriban. Legalábbis ezt állítja – mondta feszült hanggal a férfi. Thiala megnyugtató mozdulattal tette kezét a vállára. A szokásos esti tűz körül ültek, a szokásos kard és pálcikakörben. Dientas csöndben ült, talán imádkozott, talán a csontpálcák mágiáját vizsgálgatta, az elfek esti felderítő sétájukat járták a táborhely körül.
– Nagyon zavaró, amikor megszólal?
– Igen. Bár mindig engedélyt kér, legalábbis nem szól, amíg nem érzi, hogy nincs ellenemre, de még ez is annyira kellemetlen. Belém lát, tudja, hogy mikor zavarna, ha szólna, tudja, hogy mikor viselem el tőle… mindent tud. Én viszont nem tudom, mi lesz holnap. Ha meg is találjuk a helyet, ahol a barlang volt, az már nagyon régen beomlott. Tudom, mert láttam, éreztem.
– Akkor neki is tudnia kell. Így hogy teszi meg amit akar… mit akar egyáltalán?
– Vannak feljegyzései, amiket azelőtt készített, hogy megölték. Akkor halt meg, amikor a támadója tönkrezúzta a varázslatát, amivel ezeket el akarta juttatni élete árán a címzettjének, népe akkori vezetőinek. Nem értem, pontosan mit is akar. Ha meg is találja ezeket – azt mondja, megmaradtak, a hozzájuk kötődő mágia megóvta az időtől – hogy szerzi meg a hegy gyomrából, sziklatömbök alól? Ha meg is szerzi, kinek adja oda? Kinek adom én oda, hiszen az én testem használja? Ha el is jutunk a déli elfek közé, mert valahonnan onnan származhat, engem mint embert nem engednek a területükre. Ha be is engednek, az egykori vezetőknek, akiknek oda kellene adnom, már csak az emléke él… talán már az sem.
– Lehet, hogy nem pont azoknak kell odaadni. Amennyit én tudok az ilyen kötésekről az atyától, nem a személy lehet a fontos.
– Így van – lépett melléjük és ült közéjük Dientas. – Itt a kötést igazából a lélek hozta létre, az ő vágya, hogy a feljegyzéseket eljuttassa, ahova kell. Ez volt az a vágy, ami nem engedte a lelket megnyugodni, még a halálban sem, ami visszatartotta. Azt hiszem, a Hold csupán megtalálta ezt a lelket és magához láncolta. Ha megteszi, amit akart, megtalálja és elviszi, vagy csak útnak indítja azokat a pergameneket, elvégzi a feladatát, a lélek megnyugszik. Hogy ez elégséges-e ahhoz, hogy elszakítsa a Harmadik kötését is, nem tudom. Azok alapján, amit mondott, elég lehet, más lelkek így, vagy hasonló módon megszabadultak onnan. Legalábbis ő úgy hiszi, így szabadultak meg, és a hit a leghatalmasabb erő. Talán menni fog, ha meglesznek azok a feljegyzések. De azt, hogy milyen módon szerzi meg, csak ő tudja.
– Varázsló volt, az elfek azt mondták.
– Igen, de amikor ő varázsló volt, még nem volt a Harmadiknak ilyen mágiatorzító hatása. Nem is beszélve arról, hogy más testben élt. Bár varázsolni még most is tud, emlékszem, amikor a házamban megszüntette a kötést, amivel az ágyhoz láncoltam. Máig sem értem, hogy csinálta, és emlékszem, mennyire csodálkoztam, hogy megúsztuk, te sem haltál meg, és a ház is egészben maradt. Bárki más evilági varázsló piszkálta volna meg, talán a Kortalanokat leszámítva, nem járt volna sikerrel… vagy igen, de a fél házat eltüntette volna, a saját fejével együtt.
– A Harmadikkal együtt járt be számtalan világot, bármerre volt, az mindig ott világított felette. Lehetett ideje kiismerni ezt a mágiatorzító hatást, és volt ideje megismerni számtalan mágiaformát, olyanokat, amiket mi még csak elképzelni sem tudunk. – mondta a lány – Ha tényleg olyan, mint a régi korok elfjei, akikről a legendák szólnak, nem hiszem, hogy hazudna nekünk. Ha azt gondolja, meg tudja szerezni, megszerzi.
– Ilyen erős vágyakozás eltorzíthatja a gondolkodást egy idő elteltével, még az embereknél is. Ő pedig bár nem ember, sokkal többet élt, mint amennyit bármilyen lénynek szabadna… bármilyen világi lénynek. Lehet, hogy elhiszi, megszerezheti, mert ezt akarja hinni, ezt hiszi már ezredévek óta. Ez ad neki erőt, és ha nem jár sikerrel, az olyan kudarc lehet a számára, aminek a hatásaira nem akarok gondolni.
– Sikerrel jár, atya – szólt keserű tekintettel Ryalen – azt mondja, nem vallhat kudarcot.
Dientas megborzongott a férfi hangját hallva, és a tekintetében megpillantotta az elfet, az átélt kínokat, ezredévek tébolyult elszántságát.
– Domvik segítsen bennünket – mondta és érezte, hogy még soha nem volt ekkora szüksége erre a segítségre.

10.

A hegy, amely annyit szerepelt már álmaikban, nem volt különleges. Ahogy közelebb értek, az elf egyre gyakrabban szólalt meg Ryalen fejében, míg a férfi inkább át nem engedte neki a testét. Különleges érzés lehetett a számára, mert nem aludt a lelke, éber szemlélőként nézhette végig a keresgélést, úgy, ahogy a másik láthatta az ő napjait.
– Itt volt valahol – állította meg a lovát egy olyan hely előtt, ami semmiben sem különbözött a környezetétől. Most ismét Ryalen szólt, úgy tűnt, az elfnek elég volt egyenlőre ennyi.
– Azt mondja, meg akarja várni az éjszakát – a férfi ajka kesernyés mosolyra húzódott – mert akkor jobban boldogul a testemmel. Nem mintha most bármi gondja lett volna.
– Semmi barlangszerűséget nem látok – Dientas szomorúan csóválta a fejét – ezek szerint a bejárata is beomlott. Ha nem is akkor, de volt rá elég ideje azóta. Kíváncsi vagyok, hogy mit akar csinálni. – Thiala felé fordult – Segítenél előkészíteni egy kis szertartást? Szükségünk lesz az égiek közbenjárására.

Míg az atya és a nővér megtették az előkészületeket, a három elf a környék felderítésével foglalkozott. Ezt tette Ryalen is, bár most teljesen magától, a benne lakó segítsége nélkül. Az idő valóban alapos munkát végzett, minden nyoma eltűnt annak, hogy valaha itt barlang lehetett. A férfi nem tudta mit akar az elf, de azon kapta magát, hogy hosszú idő óta most várja először türelmetlenül az éjszakát.
„Segíts Uram, add, hogy sikerrel járjon” fohászkodott némán, majd visszaindult, hogy ő is részt vegyen az atya szertartásán.

Sokáig tartott az imádság, nem sokkal napnyugta előtt fejezték csak be. Ryalen még soha nem vett részt ilyen hosszú szertartáson, de nemcsak ezért volt rá nagy hatással. Bár nem értett a mágiához, lenyűgözte az imákból áradó erő, szinte érezte, hogy felsorakoznak segítségére Domvik angyalai. A három elf is elvonult valamerre, talán a saját szertartásaikat végezték, sőt, úgy tűnt, mintha még a benne lakó is visszahúzódott volna. Valószínűleg ő is az éjszakára készült, a maga módján.
A férfi segített az atyának elkészíteni az éjszaka oltalmazó kardkört, segített a lánynak a vacsora elkészítésében, mindent megtett, csak hogy gyorsabban teljen az idő, hamarabb beköszöntsön az éjszaka.

Amikor a Nap már csak egy keskeny csík volt a látóhatár szélén, megjelentek az elfek is. A szokottnál is csendesebbek voltak, villámgyorsan állították fel pálcikakörüket és ültek le némán benne, arccal a fák felé. Szótlanul, feszülten nézelődtek, vizsgáltak meg minden fát és bokrot, újra és újra.
– Valamitől nagyon tartanak – szólalt meg az atya – és én is úgy érzem, van valami a levegőben.
– Talán csak ők is idegesek, hogy sikerrel jár-e az alapítójuk – vélte Thiala.
– Lehet, bár nem hiszem, ennél többről lehet szó. Volt valami, valami zavaró érzés a levegőben, amit a szertartás vége felé éreztem. Máskor biztosan nem vettem volna észre, de amikor ennyire közel vagyok Domvikhoz, sokkal tisztábbak az érzékeim… a mágikus érzékeim. Lehetséges, hogy ők is valami ilyesmit éreztek.
– Talán érezte a benned lakó is – nézett a lány kérdően Ryalenre.
– Nem hiszem, úgy tűnt, nagyon mélyre húzódott vissza bennem. Vagy zavarta az imádság, vagy maga is készült. De hamarosan lemegy a Nap és ő útnak indul. Előtte megkérdezhetitek tőle. – a férfi idegesen piszkálgatta a tüzet. – Bár indulna már…
– Bocsáss meg, Lyarea – fordult a lány most a közelükben ülő elf nőhöz – Megkérhetlek, arra, hogy elmond, mitől tartotok?

Az elf anélkül válaszolt, hogy egy pillanatra is abbahagyta volna a vizsgálódását.
– Egyikünk nagyon fogékony az erős mágikus kisugárzásokra. Nem tudja, milyen jellegűek, de mindig megérzi, ha valahol nagyon erős mágiát használnak, elég nagy távolságon belül. Napnyugta előtt valamivel ilyesmit érzett. Nem tudjuk, mi lehet, de valószínűleg semmi jót nem jelent. Ezért kell egész éjjel készen lennünk, reggel pedig átvizsgáljuk a környéket. Ha megérjük…
– Nem lehetett Dientas atya szertartása?
– A pap mágiája ehhez nagyon kevés lett volna… nagyon.
– Volt valami, én is éreztem – szólalt meg most Ryalen elf nyelven. – De nem várhatok miatta, mennem kell. Elrejtettelek benneteket minden mágikus fürkészés, minden tekintet elől. Ha nem mozdultok a körből, reggelig nincs, aki rátok találjon. Imádkozz értem és Ryalenért az istenedhez! – nézett a papra, majd kilépett a körből.

Az elf most sem küldte álomba a férfi tudatát, ébren követhette az utat. Lassú léptekkel ballagott be a fák közé, fürkészve nézte végig a hegy lassan emelkedő oldalát. Többször nekiindult, majd megtorpant, míg meg nem állt egy nagyobb sziklatömeg előtt, amit nem takart be a növényzet.
‘Valahol itt’ hallotta a tudatában az elf hangját ‘Érzed a fonal húzását?’ Ryalenben csak most tudatosult, hogy valami mintha tényleg húzná a hegy felé.
‘ Ezt fogjuk követni, a régi folyosók talán már nincsenek meg. Biztosan nézni akarod?’ A férfi bólintott volna, ha övé a test, de az elf így is érezte a beleegyezést.
‘ Akkor kapaszkodj ’ hallotta, és eltűntek a sziklában.
Soha nem fogja elfelejteni. Testetlen árnyékként suhantak át a köveken, engedelmeskedve a fonal parancsoló húzásának, míg egyszer elő nem olvadtak a falból, valami éjsötét helyre. ‘ Ez még megvan’ érezte az örömöt az elf hangjában. ‘Fény kell, hogy lássunk a szemeiddel’ Parázsló kis fénygömb jelent meg nem sokkal előttük, bevilágítva a teret.
‘Utoljára akkor futottam itt végig, amikor a halálom színhelyére igyekeztem.’ Testük lassan elindult a folyosón. ‘Most inkább nem sietek annyira, így is elég kegyetlen érzés.’

A folyosó viszonylag tiszta volt, nem torlaszolta el kőomlás. ‘Azért költöztem ide akkoriban, mert erős, fiatal hegy volt. Még most is az, neki még alig telt el idő azóta, nem úgy, mint nekem.’
A folyosó emelkedni kezdett, egyre többször kellett köveket, kisebb sziklatömböket kerülgetniük. Érezhető keserűség volt az elf gondolataiban: ‘A sírboltom kövei. Akkor gurulhattak ide, amikor leomlott a barlang mennyezete. ‘ A kanyarulatokat szinte teljesen kitöltötték a lezúdult kövek, gyakran csak nehezen tudtak átcsúszni felettük, míg egyszer teljesen el nem zárták az utat. ‘Ennyi. Innen ismét sziklajárók leszünk, már csak néhány tucat lépés lehet. Remélem, nem futunk bele a testembe.’

Ismét beleolvadtak a sziklába, engedve a fonal egyre erősebb, követelőző húzásának. A közeg itt más volt, gyakran szakították meg kisebb-nagyobb szabad területek, bár azokon legfeljebb egy gyík fért volna át. Az elf hamarosan megtorpant.
‘Ott van.’ Egy kisebb résben valóban ott hevert egy pergamenköteg, csontujjak között. ‘Én is itt vagyok. Örültem volna, ha ezt nem látom.’ Furcsa szavakat mormolva előrenyúlt és megragadta a tekercset. ‘Menjünk végre’ hallotta Ryalen és eltűntek a sziklából.

11.

Ott bukkantak fel, ahonnan elindultak. ‘Ennyi volt, ember. Talán most már vége. Elküldöm és eltűnök, nagyon remélem. Vigyázz magadra!’ Ryalen szinte felkiáltott magában, hogy megállítsa: ‘Várj még! Menjünk vissza, mert ha most hagysz itt, így védtelenül, mire visszaérnék, újabb lakótársam akadhat. Nem hiszem, hogy olyan rendes lenne, mint te.’ Érezte a csalódást az elf gondolataiban, a visszafojtott türelmetlenséget.
‘Igazad van. Visszakísérlek.’

Már a táborhely közelében jártak, mikor megtorpantak. Még az elf vezette a testet, sokkal jobban boldogult az éjszakai erdőben, mint ahogy a férfinak sikerült volna, és sokkal jobban tudta használni az érzékeit. ‘ Valami nem tiszta, bajt érzek.’ tájékoztatta Ryalent. ‘Innen óvatosak leszünk.’
Az óvatosság azt jelentette, hogy szinte láthatatlanná fakulva, hangtalanul értek a táborhelyhez. Onnan közelítettek, ahol a fák a legjobban benyúltak a kis tisztásra, és legnagyobb megdöbbenésükre több alakot pillantottak meg a tűz körül, mint amennyit otthagytak. ‘ Ejnye’ hallotta Ryalen a fejében ‘ Őt majdnem elfelejtettük.’ Az ő egy félig a földbe ásva lapuló alak volt, aki a környező erdőt figyelte. A férfi még fél lépésről sem vette volna észre. ‘Menjünk, már alszik.’ Közelebb surrantak a táborhelyhez, és a lehető legkisebb távolságról vették szemügyre az újonnan jötteket.
Mindannyian elfek voltak, a tisztás másik két pontján lapulókat és a körben állókat beszámítva összesen öten. Úgy tűnt, barátságosan társalognak Dientassal és társaságával, de nem voltak fegyverek a közelükben, és Corliess, Elthan egyik társa azért ült annyira csöndben és mozdulatlanul, mert halott volt.
‘ Nem tudom, kik lehetnek, de valószínűleg ők jöttek délután. Többet megtudhatnék, ha hozzáférnék bármelyikük elméjéhez, de az az átkozott kör… A pálcikákkal még boldogulnék, a fajtám alkotása, de az atya kardjai túl idegenek, túl erősek.’
‘Egyszer már átmentél egy ilyenen’ emlékeztette Ryalen ‘amikor velem… hmm, találkoztál.’
‘Igen, de amikor átmentem rajta, csaknem kitaszított a testből. Aki ott, akkor megtámadott, az ember volt, akiben akkor voltam. Én nem megölni akartalak, és örülök, hogy te voltál az ügyesebb.’
‘Ez most megnyugtatott’ válaszolt a férfi ‘legalábbis az, hogy nem akartál megölni. Az viszont, hogy nem boldogulsz a kardokkal, most kivételesen nem öröm. A másik két őrt nem tudnád elaltatni? Akkor már csak a két körben álló marad, azokkal csak elboldogulnánk valahogy.’
‘Megpróbálom, de innen messziről nehéz, közelebb menni meg nem akarok. Az a nő ott a körben valamilyen módon védi őket az éjszakától. Lehet, hogy észreveszi.’
Ryalen érezte a mély koncentrációt a másik tudata felől, majd a megkönnyebbülést.
‘Jó, már csak a két belső van. Mint egy ostrom, de nincs semmink, hogy lőjük a falaikat.’

Ryalen elgondolkodott. ‘ Ha megszakadna a kardkör, mennyire lennél gyors? Mire juthatna idejük a belsőknek?’
‘Ha előtte ráhangolódom az ő védelmükre, bármit meg tudok tenni, elég gyorsan. A harcost valószínűleg olyan gyorsan elintézném, mint a többit, a nőt viszont… nem tudom. Szerintem ő is hozzám hasonló, így attól függ, ki van benne. Nagyon kemény is lehet. De a kardkör hogy szakadna meg?’
‘ Thiala valaha tolvaj volt, talán elboldogulna a köteleivel, az egyik kard pedig pont mögötte van. Ha elég gyors, kihúzhatja, és ha te elég gyors vagy, a harcosnak nem lesz ideje megölni.’
‘Elég gyors leszek. Kérdés, hogy boldogul-e a köteleivel, és hogy hogyan szerez tudomást a tervről.’
‘Kis koromban papnak neveltek, de egy dolog miatt, amit nem fejtenék ki, nem sokkal a felavatásom előtt kiléptem a rendből… illetve kizártak. Mindenesetre sokat tanultam, így el tudom neki juttatni a gondolataim. A többi már rajtad áll… és rajta.’
Ryalen gyorsan elérte a lány gondolatait, és az üzenetváltás sem tartott sokáig.
‘Figyeljük. Kettőt bólint, amikor kész, és utána rögtön gurul. Zajt kér a bólintások után, hogy elvonjuk a harcos figyelmét. Nagyon tart tőle.’
‘A zaj a te dolgod lesz, Ryalen.’ válaszolt az elf ‘Úgy tudok igazán gyors lenni, ha csak a körre figyelek.’

Villámgyorsan történt minden. Ahogy a lány kettőt bólintott, Ryalen oldalt hajította a kezében tartott faágat. A körben őrt álló elf csak egy pillanatra kapta oda a fejét, a lány már a kard mellé gurult és kitépte a földből. A földbe szúrt pálcikák egyszerre hamvadtak el egy ragyogó fénylobbanás után. Az elf harcos villámgyorsan a lány perdült a lány felé, szúrását azonban a köztük megjelenő Ryalen, illetve a testében lakó ütötte félre, majd finoman megérintette a harcos homlokát, aki hang nélkül csuklott össze.
– Üdvözöllek, asszony – lépett el a lány mellől, végig az elf nőre szegezve pillantását – Vagy szólítsalak inkább Cherruasnak?
– Tehát felismersz – bólintott a nő. – Felismersz, és mégis keresztezed az utamat, abban bízva, hogy ismét sikerrel járhatsz. Nem fog menni, most nem. Erősebb vagyok, és már nem vagyok egyedül. Elpusztítom a tested, s többet már nem tudsz elszakadni onnan, beolvadsz és megszűnsz létezni, mert ott már csak az igazán erősek maradnak maguk.

Ryalen lassan oldalazva mozgott a tisztás közepe felé, hogy távolabb kerüljön társaitól, ellenfele megbűvölve követte. Dientas és Thiala közben kiszabadította a két életben maradt elfet, majd újra felállították a kardkört. Néma csendben nézték végig a párbajt, ami nem tartott sokáig.
Ryalen és a nő már abbahagyták a beszélgetést, szótlanul meredtek egymásra. Szintre érezni lehetett a levegőben áramló energiát, az egymásnak feszülő akaratokat, Dientas biztos volt benne, ha akarná, láthatná a körülöttük kavargó manát.
A férfi hirtelen megszólalt, egyetlen különös, idegen dallamú szót mondott csupán és a vele szemben álló elf nő egy pillanat alatt lángoszloppá vált. Ryalen térdre roskadt.
‘Bocsáss meg’ hallotta a fejében ‘másként nem ment. Szükségem volt az életerődre, mert más a tested, mint az enyém volt. A gyengeség majd elmúlik, és pár nap múlva már emlékezni sem fogsz rá.’
– Kik voltak ezek? – kérdezte Ryalen a körbe visszatérve Thialától.
– Az ő ellenségeik – intett a két elf felé, aki harmadik társuk testét kötözték ki és fektették a földre. – Az ő ellenségeik, de miattad, a benned lakó miatt jöttek. Valamiért meg akarták akadályozni, hogy ő sikerrel járjon.
– Ő tudja, hogy miért, de nem akarja elárulni – felelt a férfi. – Remélem, tényleg sikerrel jár, de úgy hiszem, ez mindjárt kiderül.

Mindannyian hátrább húzódtak kicsit, ahogy Ryalen testében a hajdan élt elf a kör közepére lépett. Egy késsel mintát húzott a talajba, bonyolult, idegen külsejű rúnákkal ékítette a rajzolt kör széleit, majd hátrébb lépett.
– Van még védelmező pálcikátok ?- kérdezte Elthantól.
Az szótlanul bólintott.
– Jó. Akkor térjetek haza, ezeket az embereket ne háborgassátok. Gondolkodjatok el mindazon, amit tőlem hallottatok.
Dientas felé fordult.
– Köszönöm nektek is a segítséget, atya. Bízom benne, hogy amit tőlem esetleg tanulhattál, segíteni fogja a további munkádat.
A rajzolt körhöz lépett, közepére helyezte a tekercset.
‘Neked is köszönettel tartozom, Ryalen. Örülök, hogy te voltál velem, és bocsánatodat kérem, amiért így megváltoztattam az életed. Imádkozz, hogy sikerüljön!’
Egyetlen szót mondott csupán és a tekercs eltűnt. Ryalen eszméletlenül bukott a földre.

12.

– Így történt, Aeternos. Számomra így bizonyossá vált, hogy Ryalent valóban egy másik lélek szállta meg, annak a hajdani elfnek a lelke, ami a szertartás végrehajtása, a pergamen elküldése után megnyugodhatott. Hogy elszakadt-e a Holdtól, vagy csupán Ryalent hagyta el, nem tudom. Szeretném hinni, hogy az előbbi, de az biztos, hogy ő teljesen meggyógyult. Így megvan a remény arra, hogy a többi szerencsétlent is meggyógyíthatjuk.
– Nagyon érdekes. De gondoltál-e arra, Dientas, hogy tévedhetsz is? Lehetséges, hogy Ryalent nem szállta meg semmi, csak ő alakította így az eseményeket? Tudom, hogy lehetetlennek tartod, de volt már rá példa, hogy valakinek az igen erős hite hatással volt a valóságra, illetve másokra. Olyan ötszáz éve történt, hogy egy különleges ember tűnt fel, aki azt állította magáról, hogy ő a király öccse. Állította, hogy azt hitték róla, halva született, de egy cseléd aki nagyon vágyott egy gyermekre, kimentette a palotából, a saját halott újszülöttjét téve a helyére és ő nevelte fel. Hihetetlen és vad történet volt. A korona komoly nyomozást folytatott az ügyben és számos bizonyítékot talált arra, hogy igazat mond ez az ember. Voltak tanúvallomások, igaz vallomások, hiszen Domvik színe előtt tették őket és számos bizonyíték, így ő a király öccse lett, egészen a haláláig. Ma már tudjuk, a halála után derült ki, hogy csupán egy őrült elme volt, de olyan erős elme, aki a saját képzeletét ki tudta vetíteni a valós világra, megteremtve minden bizonyítékot, ami kellett a történetéhez. Ráadásul ez akkor történt, amikor a mágia még stabil, kiszámítható dolog volt. Most pedig… Elképzelhető, hogy ennek a Ryalennek olyan erős, rejtett mágikus képessége van, hogy őrült elméjének világát ő is ki tudja vetíteni a környezetére. Mert mi az, ami a meséje mellett szól? Amit mondott, nem ellenőrizhető. A pergament létrehozhatta ő is egy egyszerű varázslattal, akár tudattalanul is. Az elfek… igen, ez már keményebb dolog, de mint mondtad, ők egy orákulum szavait követve jöttek, és az orákulumok fogékonyak lehetnek egy ilyen elme ennyire erős kisugárzására. Legyőzte őket, mert hitt abban, hogy varázsló, és megvolt hozzá a mágikus potenciálja. Persze lehetséges az is, hogy mindaz amit láttatok, nem valóság, csupán az ő elméje ültette el bennetek ezeket az emlékeket. Nem hiszem, hogy úgy történt, ahogy ti láttátok.
Ettől függetlenül továbbra is támogatni fogjuk a kutatásaidat, Dientas. Sok sikert hozzá, Domvik legyen veled.

Az atya érezte, hogy véget ért a kihallgatás, így, bár még vitatkozott volna, mennie kellett.
Felállt, illően megköszönte a segítséget, majd távozott. Thiala és Ryalen az épület előtt várta.
– Nem hiszik el, ami történt, azt állítják, csak képzeltük, te hitetted el velünk, Ryalen. – mosolygott. – Lehet, csupán azért nem akarják elfogadni, mert nem illik bele a kialakított képükbe. Ettől függetlenül továbbra is segítik a munkámat, és ez az, ami igazán számít. No és persze az, hogy én tudom, igaz ami történt, és tudom, hogy így mások is meggyógyíthatóak. Ez az, ami igazán fontos.