Fidus, spus, et misericordia

Látom őket. Pedig nem lenne szabad. Meghaltak. Mindketten. Mégis látom őket. Mi történik itt? Két nappal ezelőtt még hárman jártuk a város utcáit. Mostanra csak én maradtam. Ők ketten magamra hagytak. Meghaltak. Mindig is úgy gondoltam, hogy ez nem történhet meg. Fiatalok vagyunk. Voltunk. Többet öregedtem az elmúlt napokban, mint mások évtizedek alatt. De csak én.

Három éve, nyáron ismertük meg egymást. Véletlenül. Bár mára már nem hiszek a véletlenekben. Egy új könyvet olvasgattam éppen az Atlantiszban. Ekkor lépett oda hozzám:
– Ah! Mindenki annyira odavan ezekért a fércművekért. Te mit eszel ezeken?
– Nem a mű érdekel, hanem az, hogy megint miféle újabb elméletekkel álltak elő a New Age mániások.
Mindezt kedvesen mosolyogva mondtam. Hasonló esetekben nem is válaszoltam volna, de éppen jó kedvemben talált az ismeretlen. Az orra alá toltam a könyvet, melyen kissé görögösen az alábbi szöveg állt:

Hermeticum

– Ez is csak egy újabb spekuláció, mely két-három hét múlva kikerül a köztudatból – kezdte mosolyogva – Nem hinném, hogy érdemes lenne akár pár szót is vesztegetni rá. Az igazi könyveket nem itt, hanem a…
– Nagyobb könyvtárakban lehet találni – vágtam közbe kissé ingerülten, kezdett kissé idegesíteni az ismeretlen – Tudom. De néha felbukkan egy-egy gyöngyszem a piacon is, melyre senki sem figyel fel.
Ekkor lépett oda hozzánk az eladó, aki nagyjából egyidős lehetett velünk.
– Véleményem szerint ez a vita meddő, uraim. Nem mintha bármi közöm is lenne az ügyükhöz, de én már beleolvastam a könyvbe, és tényleg nem valami nagy szám.
– Szerintem ne itt folytassuk ezt a vitát – vágtam közbe ismét – mit szólnátok, ha átmennénk egy kávézóba, és megbeszélnénk ezt a dolgot?
– Részemről rendben, nekem már úgyis véget ért a munkaidőm.
– Legyen, hisz teljesen felesleges valami érdekes újdonságot keresnem.

Átmentünk egy kávézóba, majd kiültünk a Városligetbe egy padra, és éjszakáig beszélgettünk, és közben valahogy egymásra találtunk. Miután rájöttünk, hogy mindhármunkat ugyanazon dolgok foglalkoztatnak (a misztika, a természetfeletti megnyilvánulásai), a következő találkánkat a Széchenyi könyvtárba beszéltük meg másnapra. Valahogy így kezdődött barátságunk.
Ettől kezdve mindig együtt lógtunk, később mi adtuk magunknak a nevünket: Fidus, spus, et misericordia. És csak repültek az évszakok. A nyárból ősz lett, az őszből tél, a télből tavasz, és a tavaszból megint nyár. És lassan eltelt három év.

Mindhárman változtunk, de észre sem vettük, hisz ez a változás inkább idomulás volt a többiekhez. Az idő szinte észrevétlenül reppent tova. Mindannyiunknak rengeteg csalódást, örömöt, és sikert kellett elviselnie. De mindig ott voltunk egymásnak, és még a legnagyobb válságból is kilábaltunk. Úgy éreztük, semmi sem választhat el minket egymástól. Együtt nem féltünk semmitől, és senkitől. Azt gondoltuk, hárman bárkit legyőzhetünk, mindezt büntetlenül.
Hiba volt.
Ismét nyár van, de ők már nem lehetnek velem. Miért? Egyszerű. A túlzott önbizalom az oka. Olyan dolgokba másztunk bele, olyan dolgokat tudtunk meg, amiket nem lett szabad. És meg is lett a következménye. A végzetes következménye.

Három héttel ezelőtt kitaláltuk, hogy belenézünk egy olyan könyvbe, amibe eddig valahogy sohasem tudtunk. Valami közbejött. Véletlen? Aligha. Bár hosszas viták előzték meg döntésünket, az eredményhez nem férhetett kétség. Elmentünk megnézni azt az elátkozott könyvet. Erről a könyvről elég annyit tudni, hogy tíz esetből nyolcszor aki keresi meg sem találja, még a katalógusban sincs benne. A maradék kettő sem túl szerencsés. A ránk maradt iratok szerint a két szerencsés közül, az egyiket mindig valamilyen rejtélyes baleset éri, és korai véget ér. A másik általában megússza. Általában. Mi azt hittük eme utolsó kategóriába esünk. Rosszul gondoltuk.

Felkerekedtünk, és megtaláltuk a könyvet. A híresztelések nem túloztak. Tényleg iszonyú. Azok az ábrák, az a külső. Nem is csodálkozom, hogy mennyien őrültek meg, miután csak meglátták. De mi erősek voltunk. És bolondok. Bár elolvasni nem tudtuk (egyikünk sem beszéli az óarab nyelvet), mégis valami balsejtelem fogott el bennünket. Nem volt alaptalan. Miután kiértünk, már biztosan tudtuk, hogy hibáztunk. Nem véletlenül. Már hazafelé megtámadott minket valami. Fogalmam sincs mi volt, hisz éjszaka volt, és egyébként is, az ilyen dolgokra nincsenek megfelelő szavak. Futni kezdtünk, és meg sem álltunk egy olyan templomig, ami éjjel is nyitva volt. Az a valami közben végig a nyomunkban. De sikerült. Reggelig kuporogtunk a padok között, aztán elindultunk, és még naplemente előtt találkoztunk újra. Közben kissé megszaporodtunk. Mármint a tárgyainkat illetően. Én apám régi kardját akasztottam le a falról, a többiek vadászpuskát és fejszét hoztak. Nem mintha bármit is számított volna.

Az a valami úgy tört ránk, mint a fergeteg. Egyszerre hasította fel mindkettőjük torkát. Ekkor úgy éreztem, megpattant bennem valami. Elfutottam, otthagyva vérbefagyott barátaimat.
Nem volt sok értelme. Két nap telt el, és csak itthon ülök rettegve, sírva, szinte haldokolva. Nem úsztam meg, nem úszhatom meg. Már hallom, hogy jön. Lassan felállok, előhúzom azt az átkozott kardot. Nem számít, már semmi sem számít. Tudom hogy vége. Nemsokára újra együtt leszünk mi hárman: Hit, Remény és Irgalom.