Tüzes szekér

Mi ez a büdös? Szimat, szimat.
– Ti is érzitek?
– Mit?
– Hát ezt a büdöset?
Egyikük beleszimatol a levegőbe, a másik beleszörcsög. Az ő légpumpája el van dugulva, meg van fázva szegény.
– Én deb érzek sebbit! – mondja felháborodva, amiért kedvenc témájába vágtam.
– Én sem!
Pedig itt határozottan szaglik, terjeng valami furcsaság.
– Pfújjjjjjjjjj! – kiállt fel a jobban működő orrú – Ez tényleg irgalmatlan.
– Bicsoda? Én még bindig deb érzem! – közölte a mázlista és gyanakodva figyelt minket, hogy nemcsak kitaláljuk az egészet, mert nem akarjuk hallani eszmefuttatását a legújabb kanyartechnikájáról, amivel vezet a grandpri-ben.

Ekkor kisebb szünet következett a beszélgetésben, mivel megpróbáltunk csak levegőt venni. Közben össze-vissza forgattuk a fejünket (a sofőr a kormányt is, mintha úgy könnyebb lenne szaglásznia), hogy lokalizáljuk az érzékszervünket ért támadás gócpontját. Fejünk mozgásából egy kívülálló sok mindent levonhatott volna.

Szimat, szimat, szöööörcs, szimat, szimat, szimat, szimat, szööörcs.
Orr Band-ünk hangzását különleges mélyfúvósunk adta, aki ügyes aláfestést szolgáltatott rövid mezzoforténkhoz. A mi szimatjaink gyors egymásutánban követték egymást, ütemes szinkópát harsogva az értő fül számára. Ehhez járult hozzá a kezdetben három, majd egyre csökkenő hosszúságú szörcs. Ennek oka az volt, hogy a szörcs technikailag nehezebb kivitelezésű, mivel a technikai alapfeltételekből következően kevesebb levegővel lehet létrehozni. Na mármost, a hangszeren játszónak alapból szüksége van valamennyi oxigénből, nitrogénből és egyéb kémiai anyagokból álló gázra, viszont ennek egy részét elhasználja a szörcsre, így nem jut megfelelő adag a tüdőbe, tehát a következő lépésben pótolnia kéne az előbb be nem jutott léget, viszont nem tudja, mert újabb, standard mennyiségű gáz kell a szürcshöz. Ezt persze nem lehet a végtelenségig csinálni, mert a végén már nem jut az üzemeltető egységbe, csak a hangszerbe. Tehát amikor eléri a levegő mennyisége a minimumot a tüdőben, akkor üstdobszerű hang szakad ki a zenészből a száján keresztül, mintegy csattanóként az adott komponált szakasz lezárásaként.
– Én már nem érzem!
– Én sem!
– Éb seb!
– Biztosan kívülről jött.
– Aha, mintha égettek volna valamit.
– Bisztos balaki leégett banyagilag. Ha-szörcs-bah-bah-szörcs!
– De gyenge!
Tirara-tirara-ra!
Ez a hang hiányzott, hogy kvartettként felléphessünk.
– Bessék!…..Bállj beg!
– Nekem szóltál? – érdeklődött a gépkocsi tulajdonosa és egyben vezetője.
– Bállj beg!!!
– Mi? – próbált meg a felszólításnak értelmet adni a tulaj.
– Bállj bár beg! Bég a kocsi!!!

Enyhe pánik hangulat kezdet eluralkodni. Előttem amerikai filmek tucatjainak jelenetei lebbentek fel, ahogy a felrobbant autók a szakadékba, tengerbe, teherautóba rohannak. Közben egyik kézzel kikapcsoltam a biztonsági övet, másikkal az ajtót fogtam, hogy a robbanás első hangrezgésére kivessem magam az autóból. Reális ötlet volt, így utólag rágondolva. A sofőr falfehéren az útszélére húzódott. Kicsit döcögve ment, mert remegő keze hol jobbra, hol balra rántotta a kormányt. Azért elég gyorsan megállt. Mindannyian feltéptük az ajtóinkat és méltóságteljesen kiszálltunk, bár akik látták azok másképp nevezték. A mögöttünk jövő társaink biztonságos távolban álltak meg, apró pontok voltak a horizont tetején.

Régi farmotoros Skoda volt, tehát hátulról közelítettünk. Még épp, hogy elcsíptük az utolsó hejde kis lángnyelvet, mielőtt …. ellobbant volna.
A vezetőnek még volt annyi lélekjelenléte, hogy leállítsa a motort, így relatíve biztonságban éreztük magunkat. A kocsi hátsó része sötét szürke füstbe próbálta burkolni szégyenét. Ezt megillatozta egy kis maró szaggal. Még jó, hogy hangja nem volt, mert így maradt használható érzékszervünk a fejünkön is. Igaz adott helyzetben nem ez volt a legideálisabb, de ki a kicsit nem becsüli, ugyebár…

Szóval odahallgatóztunk. Semmi! Ez valamelyest azért megnyugtató volt, viszont most már be kellett vetnünk más adatgyűjtő szervünket is. Ráadásul lassan visszanyertük látásunkat a megfelelő irányban, így megkezdtük a szemrevételezést. Piros volt a motorháztető és ami ebben a jó, hogy ilyennek is kellett lennie. Óvatosan felnyitottuk, illetve mi is ott voltunk, amikor a tulajdonos elsőfokú égési sérüléseket szerzett. A hirtelen szabad utat nyert bent rekedt füst nekünk támadt. Megpróbált torkon ragadni minket, kiszúrni a szemünket és még ezer apró trükköt alkalmazott. Persze minket sem kellett félteni, felvettük a harcot. Két kézzel ütlegeltük a ránk rontott gázt. Adtunk neki jobbal, ballal, sőt meg is rugdostuk, majd ravaszul elfutottunk. Mire kiélveztük győzelmünk, a fekete felleg is tovalibbent. Immár nem volt akadálya, hogy vessünk egy pillantást a motorra. Hihetetlen intelligenciánknak köszönhetően egyből megtaláltuk a keresett tárgyat és sikerrel alkalmaztuk rajta a szemmel történő vizsgálatot. Persze aki olyan régóta van a szakmában, mint mi (igaz másik szakmában és nem olyan régen, de ez csak mellékkörülmény) az egyből kiszúrta a hiba okát. Egy PET palack olvadt az autó lelkére és ez felbosszantotta. Ezért füstölgött már km-k óta.

Amíg a gazda a motor felületét tisztította, addig mi, hogy ne zavarjuk, kinyomoztuk, hogy hogyan került a „csizma az asztalra”, a palack az autóba.
– Kedves Watson, mit gondol, mi történhetett?
– Deb tudob -és látszott rajta, hogy most komolyan beszél.
– Jól mondja, kedves kollega. Nem lehet pontosan tudni, de mi mégis adunk rá magyarázatot. Először is adva van egy régi Skoda típusú autó, melynek a motortérben nincs alja, valószínűleg, hogy így is hűtsék a melegedő alkatrészeket. Másrészt viszont a motorházban még most is szemmel látható néhány kisebb műanyag flakon, melyeket ott tárolnak mindenre felkészülve. Levonva a konklúziót, két következtetést tehetünk: vagy az útról került beszívás által a motorhoz a palack, vagy a nem kellőképpen és szabálytalanul tárolt egyik tároló jutott a nem megfelelő perspektívába. Csak ennyit szerettem volna mondani. Egyetért kedves Watson?
– Ja!