Egy bukott angyal naplója

Itt voltak az FBI épülete körül. Elég kényelmetlen a padlón hasalni, majdnem beletenyereltem az üvegszilánkokba. Az ablak nemrég robbant szét a golyóktól, s a szemközti falat látva – csaknem én is. Nem gondoltam, hogy megtörténik, legalábbis nem ilyen hamar. És nem velem. A Megajándékozottak közül lépett valaki. Biztos voltam benne.

Szemem, és hallásom élesebb a szokottnál, sikeresen el is kerültem pár kamerát, és őrt utam során az egyik hátsó bejárat felé. Valami mégis elkerülte figyelmemet, valahol még az elején, különben nem játszanék céltáblát a tizenharmadikon, ilyen hamar. Talán egy távcsöves megfigyelő, a szomszéd épületen? Sebaj, az iratok megvoltak – eltűnni innét, mielőbb! Épp a hivatali helységen lopakodtam át, mikor meghallottam a fülrepesztően sivító hangot. Kétségbeesetten ugrottam a vészkijárat felé, miközben betörtek az ablakok. A robbanás nagy volt, pár másodperc kellett, míg magamhoz tértem.

Ott feküdtem a leszakadt fém futólépcső romjai alatt. Már gyanítottam, a parancsaikban szerepelt a „bármi áron” kifejezés is.

A cirka két emeletnyi zuhanás letépte rólam az inget, alatta jól látszódott a szívem fölé ágyazódott fémlap. Ez volt az oka mindennek. Minden látható jel nélkül illeszkedett a mellkasomba, és Istenem! Nem éreztem, hogy dobogott volna valami odabenn! Egyszer meg is vizsgáltattam magam, még a kezdetekben, de semmilyen sugárzás nem volt képes áthatolni rajta. Mégis, hogy túléltem ezt a zuhanást, és ki tudtam kászálódni a törmelék alól, ennek köszönhetem. A játék nem játék többé, valaki komoly eszközökhöz nyúlt. Valószínűleg egy nem túl intelligens társam – különben nem tudtam volna a szemétledobón lecsúszva az alagsorból a csatornába jutni.
Egy régebben előkészített búvóhely rozsdás ajtaját csuktam magamra – ó, áldott előrelátás! Úgy éreztem magam, mint egy elnyomott csikk a hamutartóban. Ahogy a sebeimet kötöztem, végiggondoltam, hogy is történt ez velem:

Engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Nevem Pető Miklós, barátaimnak Mike. Ha mondhatom, mindig is átlag fölötti állásaim voltak. Ezt legalább annyira tudhatom be észnek, számítógépes képzettségnek, s tapasztalatnak, mint elég rendesen működő beszélőkémnek. Egy idő múlva kiismerhetővé vált, mit várnak el az embertől egy ilyen meghallgatáson, hát mondtam, amit kellett. Igen combos melónak ígérkezett, kezdetnek három hét New Yorkban, aztán, ha elégedettek, talán több is. Féléves béremet kínálták egy hónapra, s bár nem igazán volt gyakorlatom ezen a területen, mindent megígértem. Ezen nem veszíthetek. Kocsi a reptéren, egy gyors fürdő a vállalati lakásban, majd egy megbeszélés, amibe majdnem belebuktam. Nagyon tudták a dolgukat, csak úgy röpködtek a szakkifejezések. Ha az angol az anyanyelvem, nem tudtam volna tájékozatlanságomat értetlenséggel palástolni. Második utam egy könyvesboltba vezetett, hisz egész hetem szakszövegek éjjel-nappali olvasásával kecsegtetett.

Mit tehettem volna? Beültem egy ivóba, s bámultam, ahogy kezem remegése koncentrikus köröket rajzol a whisky tetejére. A rögbiközvetítést rövid reklám, és hírek szakította meg. Nyugtatóan hatott füleimre a szurkolók, és a riporter ordibálása után. Ha jól emlékszem, akkor hallottam először arról az üstökösről. Nemrég fedezték fel. Annak idején szerettem a csillagászatot, hát odafigyelek az ilyen hírekre.

Aznap este űrhajósnak álmodtam magam, ahogy alkoholszagúan feküdtem az ágyon, körülöttem szakkönyvek, és egy Zelazny félig olvasott példánya.

A következő héten az egyik managerrel találkoztam:
„Miklós, kérem olvassa át még egyszer a specifikációt! Ez csupán a váza annak, amit kértünk öntől.”
„A többi is megvan a gépemen, csak még nem tudtam ledokumentálni.”
„Rendben. Kérem, hétfőre készítsen belőle egy átfogó prezentációt.”
„Igen uram.” – mondtam, és kisétáltam a szobájából. Ha kicsit sietek, és a hétvége alatt elolvasom a hátralévő szakkönyveket, már meg is tudnám írni, amit kért. Erre az esély nagyjából a semmivel volt egyenlő.
Mikor hazaértem, elmosolyodtam. Hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek – jó bor, halk zene, gondolatok. Jó anyám mindig a fejemre olvasta lustaságomat. Pedig nem pihentem! Körbejártam a várost, s elolvastam legalább három jó regényt! A naplementét a tónál se lehetett kihagyni – s utána oly jó volt nézni a tűztáncosokat, a fák között, talán Enya szólt, később Massive Attack dübörgött a magnójukból. A tündérek jutottak eszembe róla, még régen, mikor nagyapám mesélt róluk egy ugyanilyen csillagos éjszakán.

Szombaton felhivott egy kollégám:
„Hello, John vagyok. Nagy fejetlenség van a cégnél, egy vírus minden fejlesztési, és céges adatot tönkretett! A biztonsági mentés is használhatatlan!”
„Nem mondod?” – jó kis programot írtam, gondoltam gonosz félmosollyal szám szögletében.
„De, igen! A vírus már jó egy hete beette magát a rendszerbe, a központ széfjében is ezek a példányok voltak már csak meg. Vizsgálat lesz, fejek fognak a porba hullani!”
„Nyugodj meg! Ha bármi is történne – de nem fog – akkor is ott vannak a részvényeid, és a befektetésed abban az élelmiszeráruház-láncban.”
„De az a vésztartalékom. Tudod, hogy el akarom venni Marshát.”
Szerencsére nem volt bent a múlt héten. Ezért tudtam hozzáférni az azonosítójához.
„Egyébként te mondtad, hogy egy kis levegőre van szükséged.” – felhangosítottam a TV-t – „Most, ha megbocsátasz, de vannak nálam.” – s megszakítottam a vonalat.
Az ember legyen óvatos, mit kíván. Úgysem illettek össze azzal a nővel.
Elmosolyodtam. Később még örülni is fog, hogy nem vágott bele egy házasságba 22 éves korában.
„Az üstökös meglepő viselkedése valószínűleg a csillagközi törmelékkel történő ütközéseiből származik.” – hallatszott a TV-ből – „A pályamódosítások igen nagy sűrűségű testre vallanak.”
Ennél a résznél mutattak egy képet, de valami nem stimmelt vele. Ha már a vírus miatt bizonyíthatóan elveszett az összes munkám, foglalkozhatok akár egy régi hobbimmal – az égbolt vizsgálatával.

Rövid beszélgetés után a csillagvizsgáló gondnoka megengedte, hogy ma este náluk folytassam „kutatásaimat”. A szemem nem hagyott cserben. Az üstökösök nem maguk után húzzák csóvájukat, hanem a nappal ellentétes irányba szórja azt a csillagunkból kilépő anyag, a napszél. Ez viszont maga utan húzta, s az egyik hosszú felvételi idővel készült képen irányt is változtatott. Ha meteorral ütközött volna, egy ilyen kis méretű – s mégis ily fényes – üstökös már darabjaira robbant volna. Ez valami más volt.

Vasárnap küldtem pár e-mailt a NASA-nak, FBI-nak, s még pár kormányszervezetnek, ami eszembe jutott, de nem kaptam választ. A TV-ben mindenkit megnyugtattak, hogy bár közelebb került a Földhöz, pályánk nem keresztezi az övét. Nevet is kapott: „Genesis”.
Nem tehetek róla, de egyből az ismert együttes énekesének kopaszodó feje jutott eszembe.

Álmom kellemes volt – nem csoda, rég bújtam már nőhöz. Eljátszadoztunk egymással a széles ágyon, egészen addig, míg a fekete szépség hirtelen egy iszonyú nagy kalapáccsal a szívemre nem sújtott. Egyből felébredtem.

A mellkasom még mindig sajgott, por ment a szemembe, s napfény vakított el.
„Megint a teraszon aludtam el?” – gondoltam álmosan, és megdörgöltem szívem tájékát. Döbbenten bámultam a vérre tenyeremen, és a romokra mindenfelé, ahogy feltápászkodtam. A távolban házak álltak, akár gázrobbanás is lehetett volna, ha a sajgó részen nem láttam volna egy, a reggel fényében tompán csillogó, s enyhén véres szélű fémlapot.

Ahogy megtapogattam, a sebek a pereménél látható gyorsasággal gyógyultak, szinte itta magába a véremet. Szakadt pizsamámat fázósan összehúzva botorkáni kezdtem a törmelékben, nem is tudom merre. Hirtelen megafon hangja harsant:
„Halló, itt az FBI! Kérem, őrizzék meg nyugalmukat, a mentés folyamatban van!”
Nem is tudom, miért, de egy ferdén álló betonlap alá húzódtam, ahogy a mentőhelikopter nagy zajjal elsöpört a fejem felett. Olvastam elég sci-fit, hogy sejtéseim legyenek bizonyos titkos laborokról, ahol a hozzám hasonló szerencsétleneket vizsgálják. Nem, ennek legfeljebb magam fogok utánajárni.
Az FBI biztos kordont vont a hely köré, nem lesz könnyű megszökni. Szerencsére a pizsamafelső eltakarta vadonatúj fémszívemet. Ha esetleg megpróbálnám…

„Aaah!” – tört fel belőlem egy rekedt kiáltás, ahogy a másik irányba fordulva, a ház egyik volt lakója a betonlap alól bámult rám élettelen szemeivel. Rohantam, egyre több áldozatot fedezve fel a romok között.

Hirtelen egy törmelékmentes területet láttam meg magam előtt. Egy krátert. Nem tudom, miért, de a Genesis jutott az eszembe. Valamint mindkét talpam, amivel idáig futottam törött betonon, üvegszilánkokon, és még ki tudja min keresztül.
A fájdalomtól nyögve egy felfordult kádra ültem, és megpróbáltam nem elájulni.

Nem fog ez így menni, ha egyfolytában pánikolok. Vettem néhány mély levegőt, és megnéztem az egyik talpam. Majd a másikat. Aztán a levegőbe bambultam picinyég. A várt véres massza helyett csupán friss, rózsaszín bőrt láttam. De nem blokkolhatok le! Gyorsan körbenéztem, és a közelben, a földön, megláttam egy pár elnyűtt bakancsot, kicsit arrébb egy poros, fekete zakót.
Elképzeltem, hogy nézek ki.

„Hát, nem a párizsi divat, de megteszi.” – szólalt meg egy alt női hang, angolul. Egy alacsony, vékony nő állt nem messze tőlem, tépett, sötétzöld kiskosztümben. Félrefésült, szőke hajára barna svájcisapkát húzott – kicsit nagy is volt neki.
„Ööö, jó reggelt.”
„Örülök, hogy találtam még egy élő embert. Hogy úszta meg a becsapódást?”
„Becsapódás? Álmomban történt. Ezek szerint az üstökös volt?”
„Igen. Nagy villanás, az egyik pillanatban még a kocsimban ültem, a következőben a romok között. Szerencsére komolyabb bajom nem esett.”
Valami különleges áradt belőle, mely csak fokozódott, ahogy közelebb léptem, és a kezemet nyújtottam felé.

„Pető Miklós, örvendek.”
„Julia. Julia Maddison. Én…” – ebben a pillanatban összeért a tenyerünk, és valami különös szikrázott át ezen a fizikai kapcsolaton. Nem akarok félreérthető lenni, s távol álljon tőlem minden romantika, különösen ebben a helyzetben. A nő nem volt az esetem. Szőke volt, inkább vézna, mint karcsú, s valószínűleg egy iroda falai közt tölthette fél életét. Ez más volt. Energia, éhség, összetartozás, egyszerre vonzó, és taszító. Elengedtem a kezét.
„Huh… Biztos minden… rendben van magával?” – kérdeztem meg-megakadó nyelvvel.
„Nem… egészen.” – felelte Julia, és levette sapkáját. A haja nem félre volt fésülve – inkább megszűnt létezni. Bal koponyája tetején ugyanolyan fémborítás volt, mint szívem fölött. Széthúztam zakómat.
„Igen, tudom, milyen érzés. Gondolom, te sem szeretnél az FBI kezére jutni.”
„A kísérletekre gondolsz, és hogy hogyan jutunk ki innét. De ne kérdezd, honnét tudom.” – mondta ő.
„De abban egyetértünk, hogy nem fogunk kezet újra amíg ez tart.” – érintette meg feje fémes részét.

Csak bólintottam, elindultam a kráter felé, a romok között.
„Én nem találkoztam más túlélővel, csak halottakkal. Hát te?”
„Egy ember zokogott egy halott nő fölött, egy élettelen gyermeket tartva a karjában. Egy másik morgott rám, s közben – ha jól láttam – egy fémrudat rágcsált. Egyiket sem akartam… zavarni. Először azt hittem, te is bolond vagy, ebben a ruhában.” – szinte ömlött belőle a szó.
„Shh!” – fordultam felé, elnyomva egy mosolyt – „A közelben vannak.”

Óvatosan kellett mozognunk, egy FBI-os helikopter lebegett a kráter bal oldalánál.
„Mit figyelhetnek ennyire?” – kérdezte Júlia.
Az utolsó pár métert a romok takarásában, kúszva tettük meg. Aztán megláttuk.
A kráter alján egy fémember feküdt. Legalábbis a darabjai. Furcsán kavargó, rózsaszín köd vette körül. Aztán a köd egy csápja befolyt az egyik láb térdébe, és kettérepesztette azt. A fém olyan volt, mint a mellkasomban lévő darab.
„Mi ez?” – suttogta Julia.
„Szerintem… A Genesis. Az üstökös. És ezek itt.” – mutattam a fejére, majd magamra.
Julia hirtelen felsikoltott, szája elé kapta a kezét, miközben mögém nézett.
Ennek a trükknek mindig bedőlök – de most nem volt az.
Egy rózsaszín füstpászma araszolt, mászott felénk lassan, fel a katlan falán.
Mint egy áttetsző hernyó, vagy giliszta. Gyorsan helyükre kerültek az eddigi események. Karon ragadtam Juliát – ügyelve, hogy ezúttal csak a ruhájánál fogjam.
„Fussunk, és reméljük, hogy lassú!”

Ezen a ponton elnézést kérek minden női kivételtől, de Julia, mint a szőke nők általában, leblokkolt, és megbotlott. Én pedig – nagy megdöbbenésemre – átkaroltam, felemeltem, és elrohantam vele, időnként hátrapillantgatva, nem követ-e az a vacak.

Nem mondom, hogy fiatal koromban a tornasor elején álltam volna, s azóta sem tettem szert kősziklával vetekedő izmokra. De mikor párszáz méterrel arrébb ismét talpra állítottam, meglepődtem. Se fáradtság, se izzadtság.
„Köszönöm.” – pihegte a nő – „Mi lehetett az az izé?”
„Extraterresztális félmobilikus dezintegrátor. Vagy bármi más! Egy a lényeg – túlságosan szeretett minket.”
„Ki kéne jutni valahogy!”
„Igen, de mi lesz a kordonnal, amit az FBI, vagy az ügyeletes titkos fedőszerv már felállított?” Julia csak mosolygott, és a cipőjét nézte. Illetve, a lábunk előtt egy behorpadt csatornafedőt.
„Mondd, erős fiú! Ki tudod azt nyitni?”
„Nem vagyok erős – de mit veszthetek? Piszkosabbak már úgyse leszünk.” – mosolyodtam el, és sarokkal belerúgtam a fedőbe. Az tovább hajlott.
Nocsak! Néhány újabb rúgás után megrepedve hullott alá.

A csatornában töltött fél órát nem ecsetelem – egy kis képzelőerővel ki lehet találni. Büdös, sötét, és egyszer elkerültünk egy csapat embert. Őket Julia érezte meg, nem tudom, hogyan.

Nem tudom, kié volt a telefon, és a hitelkártya a zsebemben, de hálás voltam neki, hogy ugyanazokat a kódokat használta, mint én. Vettem pár ruhát, Julia lakásában átöltöztünk, és megfürödtünk.
Látom a sanda mosolyt az arcodon! Külön-külön. Számot cseréltünk, és elindultam…

Na, most jól esne az a szivar, és egy pohár bor. Egész elzsibbadt a szám. Utána folytatom. Talán.

Regenyt akartam irni, de eleg, ha egy novellat szurok el. :) Ha lehet, epito kritikakat kernek, amibol tanulhatok valamit, s aztan, majdan erdemes lesz irnom valami hosszabb lelegzetut. – Normal