A Nyelvek Világa – Világok Nyelvei II.

[Azon sorstársaim számára, akik fantasztikus világok teremtésével múlatják idejüket, valószínűleg nem újdonság, hogy az igényesebb munkához nem árt ismerni a valós világ működési szabályait. A gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális stb. törvényszerűségek elég közismertek, azonban van egy terület, melyet rendre elhanyagolnak: ez pedig a nyelv. Középföldén kívül igen kevés olyan világot ismerek, melynek nyelvei ne néhány véletlenszerűen egymásra hajigált hang minél idegenebb helyesírással való leírására korlátozódtak volna. Persze nem várható el mindenkitől, hogy beleássa magát az – olykor kétségtelenül száraz – nyelvtudományba, ezért úgy gondoltam, az rpg.hu olvasóinak is hasznos lehet, ha rövid, olvasmányos formában találkoznak a témával. Ezt a célt szolgálná A nyelvek világa – világok nyelvei minisorozat, melyben főleg nálam képzettebb emberek idevonatkozó munkáiból szemezgetnék. Remélem, a téma nem bizonyul unalmasnak, sőt, segíti valamelyest a világteremtés nemes feladatára vállalkozó jelölteket. ;)- V] [A sorozat második részével komolyabb vizekre evezünk: ebben, valamint a következő két-három részben ugyanis szeretném módszeresen végigvezetni az olvasót a képzeletbeli nyelv alkotásán, a hangoktól kezdve egészen a nyelvtani szabályokig. Ez a rész a hangokkal foglalkozik, szerzője Pablo David Flores. Sajnos meglehetősen sok szakkifejezés található benne, a hangok viselkedését azonban ezek nélkül nemigen lehet megérten. Márpedig ha a hangokat nem értjük, a nyelvalkotásban sem juthatunk előre – hiszen hangok nélkül egyetlen nyelv sem létezik. – V]

A NYELV ÉPÍTŐKÖVEI: A HANGOK

Egy nyelv mindenekelőtt a hangok által lesz valóssá a fizikai világban, így legelőször róluk kell beszélnünk. Sokan azt hiszik, hogy az ábécé egy betűje ugyanaz, mint egy hang, vagy hogy minden nyelvben minden hang azonos (azaz megegyezik a saját nyelvükkel), pusztán más „akcentussal” ejtik. Hogy miért téves ez az elképzelés, könnyen megmagyarázható és könnyen meg is érthető a legtöbb ember számára. Alább nem fogom összekeverni a hangokat a megjelenésükkel vagy átírásukkal, és példákat fogok hozni a hangokra olyan nyelvekből, melyeket ismerhettek, hogy ezáltal egyszerűsítsük a dolgokat.

Előbb azonban meg kell állnunk egy meglehetősen elvont témánál, hogy aztán annál magabiztosan folytathassuk. Beszélni fogunk a fónokról (azaz a valódi hangokról) és a fonémákról (azaz a nyelvekben megjelenő, nyelvészek által vizsgált hangokról).

[Az eszmefuttatás lényege röviden a következő. Megkülönböztetünk fónokat (egyezményesen szögletes zárójelekkel jelöljük, pl. [x]) és fonémákat (jelük az egyenes zárójel, pl. /x/). Fónnak nevezzük az összes elképzelhető, emberek által kiejthető hangot. A fonémáké egy kisebb halmaz: azon fónok tartoznak ide, melyeket egy adott nyelv külön hangként azonosít. Gyakran előfordul, hogy egy adott nyelv beszélői több fónt is egyetlen fonémának tartanak, azaz nem tudják megkülönböztetni őket egymástól. A spanyol /b/ fonéma például két fónt is tartalmaz: egy [b] és egy [B] fónt. A változatok azért számíthatnak egyetlen hangnak, mert az adott nyelvben kizárólag bizonyos helyeken fordulhatnak elő, azaz kölcsönösen kizárják egymást. Hogy a spanyol példánál maradjunk: /m/ után és tisztán szókezdő pozícióban, pl. mondat elején csakis a [b] változat szerepelhet, a másik nem, mert ha felcserélnénk őket egymással, az anyanyelvi beszélők hibát jeleznének. Az ilyen egymást kizáró, és a beszélők számára egyetlen fonémát képező fónokat allofónoknak nevezzük.

Ha egy nyelv különbséget tesz két fón között, akkor azt mondjuk, hogy a különbség fonemikus, mert a két fón két fonémát alkot; máskülönben a különbség fonetikus, azaz csak a nyelvészeket érdekli. Azt, hogy két hang fonémának számít-e egy adott nyelvben, úgy tudhatjuk meg, ha keresünk két szót, melyek csak a kérdéses hangokban térnek el egymástól. Ha ilyen szópárt nem találunk, a két hang egyetlen fonéma. Például a magyarban a néma és a bank szavak n-je között különbség van, mégsem találunk két olyan szót, melyeket csak a kétféle n különböztetne meg; az angolban van ilyen: a sin és a sing. Az angolban tehát az n és az ng hang két külön fonéma, a magyarban viszont az n hang két allofónja.

A fentiekből elég annyit megjegyezni, hogy egy adott nyelvben használt hangokat fonémáknak hívjuk, de az egyes hangoknak lehetnek változataik, melyek egy másik nyelvben talán külön hangokként szerepelnek. – V]

A nyelvekben használt hangokat (általában) mássalhangzókra és magánhangzókra oszthatjuk. Ez a felosztás nem feltétlenül univerzális; sok nyelvben egyes „mássalhangzók”, mint a r, m, n, l, valójában magánhangzók (azaz szótag magját képezhetik, hangsúlyt kaphatnak, megnyújthatják őket stb.). Pl. a szanszkritban van magánhangzós l és r (pl. Rgveda); a japánban pedig a szótagvégi n ilyen. A magánhangzók és mássalhangzók közti különbség kulcsa az elzárás: minél zártabbak a légutak, annál „mássalhangzósabb” lesz egy hang. Most megvizsgáljuk a különböző hangokat.

1. Mássalhangzók

A hangok bizonyos dimenziók mentén változnak. Ezek a lehetséges jellemzők skáláját vagy pedig igen-nem jellemzőket jelentenek. Minden nyelv hangtana (fonológiája) egy vagy több dimenziót használ, ahol a hangokat elhelyezi és felismeri. Az egyik fontos dimenzió az elzárás mértéke. Eszerint a mássalhangzókat a következőképpen csoportosíthatjuk:

Zárhangok: a légáram egy pillanatra teljesen megáll, majd továbbhalad a hang kiejtésekor. A p, k, b, d zárhangok.
Réshangok: a légáram nem záródik el teljesen, hanem hallható súrlódást okoz. Például ilyen a sz, s, v, a német ch.
Félmagánhangzók: a légáram alig változik. Például ilyen a w, l, r.

Vannak zárréshangok is: ezek egy zárhang és egy réshang kombinációi ugyanazon a kiejtési helyen, mint a cs (t + s) vagy a német z (kiejtve /tsz/).

A csettintéseknél a nyelvünk a zárhangok kiejtéséhez hasonló állású, miközben valahol egy másik elzáródás is van, majd a felhalmozódott nyomást hirtelen felengedjük.

Azután ott van a kiejtés helye: itt történik meg a légáram elzáródása. Eszerint egy mássalhangzó lehet:

Labiális (ajakhang): az ajkak (w, p), vagy az ajkak és a fogak (f, ezeket labiodentális hangoknak is hívják),
Dentális (foghang): a fogak és a nyelv (th, francia vagy spanyol t),
Alveoláris: a fogmeder, tehát közvetlenül a fogak mögött (sz, angol t, spanyol r),
Alveopalatális: még hátrébb a fogaktól (s, amerikai r, az utóbbi típust, ahol a nyelv hegye hátragörbül, retroflexnek is nevezik),
Palatális (ínyhang, szájpadláshang): a szájpadlás legfelső pontján (orosz cs),
Veláris: a szájpadlás hátsó részén (k, ng mint a sing-ben),
Uvuláris: még hátrébb, a nyelvcsapnál (arab q, francia r),
Glottális: egészen lent, a hangszalagok közti hangrésben (h, hangszalag-zárhang mint az uh-oh-ban a kötőjel helyén).

[Ahol nem fordítottam le a latin kifejezést, ott annak az volt az oka, hogy magyarul még nyakatekertebben hangzott volna. ( – V]

Néhány egyéb dimenzió (ezek a fent említett igen-nem jellemzők):

Zöngésség: ha a hangszalagok rezegnek, akkor zöngés a hang, egyébként zöngétlen. A p, t, f és hasonlók zöngétlenek, míg a b, d, v zöngések.
Nazalizáció: ha a levegő keresztülmegy az orron, akkor a hang nazális (orrhang). Az m, n, ng hangok nazálisak.
Hehezetesség: (jobbára csak zárhangok esetében) ha az elzárás felengedésekor hallható /h/ is hallatszik, a hang hehezetes. Az angolban a p, t, k hangok szó elején hehezetesek.
Palatalizáció (jésítés, lágyítás): ha a nyelv középső része felemelkedik a szájpadláshoz (a száj tetejéhez) a mássalhangzó kiejtésekor, a hang palatalizált. Az angolban ilyenek nincsenek (ld. lent).
Glottalizáció: ha a hangrés elzáródik a hang kiejtésekor, az illető hang glottalizált. Az angolban nincs ilyesmi (ld. lent).

Vizsgáljuk meg ezeket az ellentéteket. Ellentéteknek hívom őket, mert azok: olyan dolgok, melyekkel meg lehet különböztetni más dolgokat. A nyelvészet az ellentéteken alapszik. Ha egy nyelv nem különböztet meg egy hangot egy másiktól, akkor azt a gyakorlatban ugyanannak a hangnak tekintjük és így is tanulmányozzuk.

A zöngésség rendkívül elterjedt ellentét a nyugati indoeurópai nyelvekben, más nyelvcsaládokban azonban nem annyira, itt ezt a megkülönböztetést nem használják (tehát a p és a b, vagy a t és a d egyetlen hangnak minősül).

A nazalizáció szintén meglehetősen elterjedt ellentét sok nyelvben. A leggyakoribb orrhangok zöngés zárhangok, némely nyelvben azonban létezik zöngétlen orrhang, és néhány ismer orrhangú réshangokat is. Ha nem tudod elképzelni, hogyan lehet egy zöngétlen orrhangot kiejteni, vedd figyelembe, hogy az m tulajdonképpen orrhangú b, egy zöngétlen m tehát egy orrhangú p; ejtsd ki a p-t úgy, hogy levegőt engedsz ki az orrodon, és már meg is van. Valójában sokan orrhangon ejtik ki a mássalhangókat (és a magánhangzókat), ha azok orrhang után állnak, bár nem veszik észre: ez a megkülönböztetés általában nem fonemikus (tehát nem lehet vele megkülönböztetni egyik szót a másiktól).

Mondhatjuk azt, hogy az angolban a /p/ fonémának két allofónja van, a hehezetes [ph] (a szavak elején) és a [p] (nem hehezetes). A hindí a hehezetes és hehezet nélküli zárhangokat külön családnak tekinti, itt a /p/ és a /ph/ két különböző fonéma, tehát a megkülönböztetés itt is fonemikus.

A palatalizáció gyakori eszköz a nyelvekben. Egy mássalhangzót úgy palatalizálunk, hogy a nyelv közepét felemeljük a száj teteje felé. A palatalizált mássalhangzók általában fogmederhangok. Az eredmény valami olyasmi, mintha az eredeti hanghoz egy /j/-t adnánk (mint a yet, new, pure szavakban). Az oroszban külön sorozat van a palatalizált mássalhangzókból, ezeket átírásban aposztróffal jelöljük (t`, l`, d`). A spanyolban két palatalizált mássalhangzó van: ll (ezt csak Spanyolországban ejtik így, Latin-Amerikában nem) és az ñ (kiejtve „ny”, pl. año), utóbbi hang a franciában és az olaszban is megvan, ott gn-nek írják (pl. baigner).

A glottalizáció lényege a glottis elzárása és felengedése ugyanabban a pillanatban, amikor a hangot kiejtjük. A glottis a torok hátsó részén van. A glottalizált hangok általában zárhangok. Úgy is glottalizálhatsz egy hangot, hogy egy hangszalag-zárhangot ejtesz ki az eredeti mássalhangzó kiejtésével egyszerre. De mi az a hangszalag-zárhang? Az angolban általában szünetként egy hangszalag-zárhangot ejtünk a magánhangzóval kezdődő szavak előtt, különösen ha az előző szó is magánhangzóra végződött, pl. uh-oh. A németben mindig van egy ilyen hang a szókezdő magánhangzó előtt. A hangszalag-zárhang sem az angolban, sem a németben nem fonemikus, más nyelvekben viszont elég gyakori fonéma, melyet általában aposztróffal (’) vagy kérdőjellel (?) írunk át. A grúzban és a kecsuában egy egész sornyi glottalizált zöngétlen zárhang van.

Vannak aztán másfajta glottális mássalhangzók is, az ún. implozívák. Ezeket úgy képezzük, hogy a hang kiejtésekor még a száj kinyitása előtt hirtelen leeresztjük a glottist, és így egyfajta „üres” hangeffektust kapunk. Többek között némely afrikai nyelvben vannak implozívák, melyek egyben zöngés zárhangok is.

Van még néhány ellentét, melyet nem említettem eddig:

A laterális mássalhangzóknál a légáram nem a nyelv és egy másik hely között halad át, hanem ez a hely zárva marad és a levegő a nyelv két oldalán távozik. Néhány nyelv, mint például a walesi, ismer zöngétlen laterálist. A leggyakoribb laterális, amiről tudunk, az l (ami általában alveoláris és zöngés). Az angol /l/-nek azonban két változata is van, egy alveoláris és egy veláris, mely utóbbi szótagzáró helyzetben jelenik meg, különösen mássalhangzó-torlódások esetében (pl. milk). Ez a „sötét L” más nyelvekben külön fonéma.

A retroflex mássalhangzókat úgy ejtjük, hogy a nyelvet hátrahajlítjuk a szájüregben, gyakran megérintve vele a szájpadlás tetejét. A retroflexió sok nyelvben szerepel és fonemikus, abban azonban nem vagyok biztos, hogy külön kiejtési helynek számít-e, vagy csak egy újabb igen-nem ellentét. Példákat nem tudnék hozni, kivéve egy figyelemreméltót, az amerikai r-t, ami néhány kiejtésben retroflex. A szanszkritban egy teljes sornyi retroflex mássalhangzó van (ott cerebrálisoknak hívják őket), párhuzamosan az alveoláris sorral (t, d, n, sz). Ezeket átírásban egy pont jelöli a mássalhangzó alatt.

Ha csak a két fő dimenziót (az elzárás fokát és a kiejtés helyét) használom, akkor az angol mássalhangzók eloszlását a következő táblázatban is megmutathatom:

	Labiális	Lb-den	Dentális	Alveol.	Alv-pal	Veláris	Glott.
Zárhang	p/b			t/d		k/g
Réshang		f/v	th/th*	s/z	sh/zh		h
Zárréshang					ch/j
Félmagánh.	w			r,l	y
Orrhang	/m			/n		/ng

[* A zöngés és a zöngétlen foghangot is th-nak írják; a különbség kiderül pl. a this-that szópárból.

Összevetésként íme a magyar nyelv mássalhangzói. Felhívom a figyelmet, hogy a hangok betűkké alakításánál az angol, illetve a magyar helyesírást vettem alapul, tehát pl. a sh és a s hang ugyanaz, csak máshogyan írják:

	Labiális	Lab-den.	Alveoláris	Palatális	Veláris	Glottális
Zárhang	p/b		t/d	ty/gy*	k/g
Réshang		f/v	sz/z	s/zs		h
Zárréshang			c/dz**	cs/dzs
Félmagánh.			r,l	j
Orrhang	/m		/n	/ny

* A gy-nek tehát a helyesírás ellenére semmi köze a g-hez: a d hang lágyított változata.
** A dz hang létjogosultságán vitatkoznak a nyelvészek; bizonyos okok miatt úgy tűnik, a magyarban nincs ilyen hang, a dz pusztán egy d+z összetétel. – V]

Új mássalhangzók

Hogyan találhatsz ki új mássalhangzókat a nyelved számára? Az első lépés, hogy eldöntöd, mely ellentéteket fogod használni. Az angol három kiejtési helyet használ a zárhangok esetén, és a legtöbb mássalhangzónál megkülönböztet zöngésség, a zárhangoknál pedig nazalizáció szerint.

A legfontosabb dolog, hogy egy nyelv hangtana rendszert alkot. A rendszerből kirívó mássalhangzókat (például az olyanok, melyek egyedi ellentéteket használnak) gyakran kihagyják, lekopnak vagy összeolvadnak más, hasonló mássalhangzókkal. Például az angolban nem is lehetne glottalizált mássalhangzó, mert ez egy olyan ellentétet használna, ami máshol nem fordul elő a nyelvben és így nem maradna meg sokáig. Kivételek persze elképzelhetők, de azért ne élj vissza velük. Ha van egy egzotikus hangod, célszerű több hasonlót is felhasználni. Másfelől viszont nem jó, ha sok fura hangot találsz ki; neked legalább tudnod kell, hogyan ejtsd ki mindet, és képesnek kell lenned a nyelved folyékony olvasására. (Emiatt egy gondosan megtervezett átírási rendszerre is szükséged van, ld. a következő részben.)

Ha meghatároztad az ellentéteket, melyeket használni fogsz, rajzold meg a táblát és töltsd ki az üres helyeket. Némely hang esetében valószínűleg szükséged lesz új jelek vagy digráfok kitalálására (ld. az írásról a következő részben). Ha úgy látod, túl sok a mássalhangzó, törölj ki egy sort vagy csak néhány tagot. Nem kell minden helyet kitöltened a táblázatban (mint láthattad, az angol is rengeteget üresen hagy). Lehetnek például zöngés és zöngétlen zárhangjaid, de csupán zöngétlen réshangjaid és zöngés orrhangjaid.

Az angolban csak két zárréshang van, a zöngés dzs és a zöngétlen cs, ugyanazon a helyen. A te nyelvedben lehet zárréshang minden olyan helyen, ahol zárhang és réshang is van; így például pf (megvan a németben, pl. Pferd), c (=tsz, szintén megvan a németben, z-nek írják, pl. zehn; valamint a japánban is, pl. cukuru, noha itt csupán a /t/ egyik allofónja, változata), tth (az általam ismert nyelvek egyikében sincs meg, de elképzelhető), cs (=ts), kkh stb.

Kiegészíthetsz egy mássalhangzó-sort, például az angol réshangokat: nincs például labiális vagy veláris réshang (nincs semmi ok rá, amiért lenne; de arra sincs, amiért ne lehetne). Egy labiális réshang valahogy úgy hangzana, mint egy f (vagy v), melyet úgy ejtenek, hogy a levegőt „átszűrik” az ajkak között; a veláris réshang (/x/) pedig ugyanaz a hang, amit a spanyolban j-vel írnak át (pl. Juan, viejo), vagy a héber hhet hang. Ezt általában kh-nak írják át. Némely nyelvben a zöngétlen kh és a zöngés gh is megvan. A spanyolban a zöngés zárhangok két magánhangzó között réshangokká válnak, bár ez a különbség nem fonemikus, így tehát a cabo, cada, soga szavak b, d, g hangja tulajdonképpen labiális réshang, dentális réshang (mint az angol lágy th) és veláris réshang (gh), sorrendben.

Ha rögvest a mélyvízbe kívánkozol, hozzáadhatsz egy olyan ellentétet, mely az angolban nem használatos, például csinálhatsz egy sor palatalizált (jésített) mássalhangzót. Vagy felhasználhatod a hehezetet fonemikus különbségként. Mark Rosenfelder szerint a természetesnek hangzó nyelv kulcsa, hogy egész dimenziókat adunk hozzá (vagy veszünk el). Mivel a kecsua nyelvbe ásta bele magát, megemlíti, hogy ebben nem egy, hanem három sor zárhang van: hehezetes, nem hehezetes és glottalizált; nem tesz azonban különbséget a zöngés és zöngétlen mássalhangzók között. Így tehát egy kecsua nyelvet beszélő számára a pat szó p-je és a bat szó b-je ugyanaz a hang (fonéma) lenne, a pat szó p-je és a spat szó (hehezetes) p-je közötti különbséget viszont világosan érzékelné.

Némely hang gyakoribb a többinél. Mark Rosenfelder forrásai szerint az egyszerű zárhangok (p, t, k) a legtöbb nyelvben megvannak. Abból, amit sikerült összegyűjtenem, arra jutottam, hogy az átlagos nyelv kétszer annyi mássalhangzót használ, mint magánhangzót. A legegyszerűbb rendszerek közé tartozik a hawaii (8 mássalhangzó és 5 magánhangzó), és a rotokasz (6 mássalhangzó és 5 magánhangzó). A kecsuában sok mássalhangzó van, magánhangzó viszont csak három (a, i, u, ezek egyébként a leggyakoribbak). A legbonyolultabb rendszerek között van a khoiszan (összesen 141 fonéma), és a !Xu~ (csak átírom, de nem tudom, hogyan kell kiejteni; 92 mássalhangzó, ebből 47 csettintés). Nik Taylor értesülése szerint a mássalhangzóknak általában körülbelül 30%-a zengőhang (azaz orrhang vagy félmagánhangzó), és 70%-a zörejhang (a többi). Olvastam továbbá egy statisztikát, ami egy csomó indoeurópai (konkrétan európai) nyelv elemzése alapján készült; ebből egy 1:2 arány tűnik ki a zöngés és zöngétlen zárhangok terén (azaz pl. /p/ kétszer olyan gyakori, mint /b/ stb.). Ez persze csak európai nyelvekre vonatkozik.

2. Magánhangzók

A magánhangzókat pontosan ugyanúgy ejtjük ki, mint a mássalhangzókat; lényegükben nem különböznek a mássalhangzóktól. A fő különbség, hogy a légáram szinte akadálytalanul halad keresztül a szájüregen; csupán a nyelv és más hangképző szervek állása módosítja. A magánhangzók általában zöngések (néhány nyelv ismer zöngétlen magánhangzókat is, különösen szavak végén; ezek úgy hangzanak, mintha egy h-t ejtenél ki, miközben a nyelved és az ajkaid egy magánhangzót formáznak).

A magánhangzók e dimenziók mentén változnak:

Nyíltság (nyelvállás): mennyire van nyitva a száj. A kategóriák általában: felső (i, u), középső (e, o), és alsó (a). A skála persze folytonos, nem szakad meg; például némely esetben lehetetlen eldönteni egy adott magánhangzóról, hogy középső-e vagy alsó, ilyenkor csak annyit mondhatunk, hogy magasabb az a-nál, de nem olyan magas, mint az e.
Elölképzettség: milyen közel van a nyelv a száj elejéhez. Lehet elölképzett (i, e), középső (a), vagy hátulképzett (o, u). Az elölképzett magánhangzókat néha palatálisoknak, a hátulképzetteket pedig velárisoknak hívják. Vannak olyan magánhangzók is, melyeket a garatban képeznek, de én nemigen tudom elképzelni, hogyan hangozhatnak.
Ajakkerekítés: kerekíteni kell-e az ajkakat (o, u, német ö, francia u) vagy sem (i, e, a). (A legtöbb nyelvben ez a két eset lehetséges, de például a svéd három fokozatot ismer elölképzett magánhangzó esetén: nem kerekített, félig kerekített és teljesen kerekített, és nem csak ezt az igen-nem választást használja.)
Hosszúság: milyen hosszan ejtjük az adott magánhangzót. Az angol nem különbözteti meg hosszúság alapján a magánhangzókat, a latin, a görög, az óangol és sok más nyelv azonban igen. Az észt nyelvben három hosszúsági fokozat van.
Nazalizáció: a magánhangzókat a mássalhangzókhoz hasonlóan orrhangon is lehet ejteni. Az angolban egy orrhang mellett álló magánhangzó nazalizálódhat, ez azonban nem válik megkülönböztető jellemzővé. A franciában viszont négy magánhangzó is van, melyeket ejthetünk nazalizálva vagy anélkül.
Zöngésség: a magánhangzók általában zöngések, néhány nyelv viszont ismer zöngétlen magánhangzókat (mint egy /h/ úgy ejtve, hogy az ajkak és a nyelv egy magánhangzót formáznak). A japánban az /u/ és az /i/ általában zöngétlen, ha magas hangsúly esik rájuk és zöngétlen mássalhangzók között állnak (zöngések lesznek azonban, ha valami okból hangsúlyozni kell őket).
Feszesség: nehéz megmagyarázni, hacsak nem példákon keresztül. Az angol pit, put szavak magánhangzói „lazák”, a peat, poot szavakban szereplők viszont „feszesek”. Remélem, érzed a különbséget!
Retroflexió (visszahajlás): ugyanaz a dolog, mint a retroflex mássalhangzóknál. Egy magánhangzó akkor retroflex, ha kiejtése előtt a nyelvet a száj hátsó része felé kell visszahajlítani. Van egy afrikai nyelv (most nem emlékszem a nevére), mely három, egyenként három magánhangzóból álló sort használ: az első a nem-retroflex, a másik a félig retroflex, a harmadik a teljesen retroflex magánhangzóké. (Felteszem, a szomszédos hangok szintén visszahajlók lesznek ilyenkor.)
Összeszorulás: az összeszorított magánhangzók úgy hangzanak, mintha fuldoklanál kiejtés közben. Némely nyelvben ez és egyéb hangkiejtési módok fonemikusak, nem véletlenek.
Egyéb: valószínűleg még több ellentétek is létezik a magánhangzók terén, de én nem tudok róluk. A hangsúly és a hanglejtés (a hanglejtésre alapuló nyelvekben, mint a kínaiban és a vietnamiban; ld. egy későbbi részben) szintén befolyásoló tényező lehet.

Íme az angol nyelv magánhangzó-rendszere:

	Laza	Feszes
	Elöl	Hátul	Elöl	Hátul
Felső	pit	Put	peat	poot
Középső	pet	Putt	pate	boat
Alsó	pat	Pot	father	bought

Ha egy nyelvészettel vagy hangtannal foglalkozó könyvet olvasol, találhatsz egy gyakran visszaköszönő ábrát a magánhangzókról. Ez két ellentét (a nyíltság és az elölképzettség) felhasználásával a magánhangzókat egy háromszögbe helyezi, ilyesféleképpen (ez a hangok spanyol/latin kiejtésének felel meg):

-i—-u-
–e-o–
—a—

ahol az i-u sor a felső magánhangzókat jelöli, innen lefelé eljutunk az alsó a-ig, a száj elejét pedig a háromszög bal oldala jelképezi. Az i-a-u háromszögben bárhová elhelyezhetsz magánhangzókat. Az angol schwa /@/ (pl. az alive, rodent szavakban) középre kerül, pont az a fölé; ez teljesen középen ejtett hang. Az oroszban van egy felső, középen képzett magánhangzó, amit y-vel írnak át; ez az i-u sor közepén helyezkedne el.

[A magyar nyelv magánhangzóinál négyféle ellentétpárt használunk, ezek: nyíltság, elölképzettség, ajakkerekítés és hosszúság.

	Kerekítetlen	Kerekített
	Elöl	Hátul	Elöl	Hátul
Felső	i,í		ü,ű	u,ú
Középső	(ë),é		ö,ő	o,ó
Alsó	e	á		a

Az a és á hangok besorolása problémás: az á-ról nem dönthető el egyértelműen, hogy elöl- vagy hátulképzett-e, az a pedig ugyanúgy tartozhat a kerekített, mint a kerekítetlen magánhangzók közé. Fontos tudni, hogy az ékezet ellenére a és á, illetve e és é nem csupán hosszúságban különbözik egymástól. Az á hang rövid párját csak idegen nyelvekben találhatjuk meg, jelölése általában a; az é rövid párja pedig csupán néhány magyar nyelvjárásban él, és ë-vel szokás átírni. – V]

Új magánhangzók

A mássalhangzókhoz hasonlóan annyi magánhangzót találhatsz ki, amennyit csak akarsz. De vedd figyelembe, hogy a magánhangzók is rendszert alkotnak, melyet nem lehet felborítani. Ha az i-nek nálad van egy feszes és egy laza változata, akkor ellentétként felhasználod a feszességet, és néhány más magánhangzó-párnál is jelen kell lennie.

Az ajakkerekítés nem borítja fel az egyensúlyt az angolban vagy a spanyolban. Úgy tűnik, a kerekítés gyakoribb a hátulképzett magánhangzók esetében, mint az elölképzettekében. Mindazonáltal sok nyelvben vannak kerekített elölképzett magánhangzók, melyeket az angol nem ismeri (a németben és a franciában van kerekített i és e, melyeket a németben ü, illetve ö betű jelöl). Másrészt felhasználhatsz kerekítetlen hátulképzett magánhangzókat is (mint a japán és az orosz u).

Annyi magánhangzód lehet, amennyit csak akarsz. A legegyszerűbb rendszerben három magánhangzó van, általában i, a, u (az ábra háromszögének csúcsai, nem véletlenül). Ez azt jelenti, hogy beszélőik három magánhangzó-hangot különböztetnek meg, és nem azt, hogy nem képesek kiejteni az e-t vagy az o-t. Egy kecsua nyelvet beszélő mondhat olyasvalamit, ami egy angolul beszélő számára e-nek hangzik, de ez valójában egy i lesz, melynek az angol e csupán egy fonetikus, és nem fonemikus, változata. A spanyolban és a japánban öt magánhangzó van: i, e, a, o, u. A brit angolban tizenkét magánhangzó van, a németben tizennégy, a svédben pedig (amennyire tudom) tizennyolc. De ilyen messzire talán nem kellene elmenned.

Nik Taylor állítása szerint legalább egy olyan nyelv létezik, mely csupán két magánhangzót ismer, noha azt nem tudja, melyik ez a kettő; valószínűleg az /a/ és az /i/, ahol az /i/-nek két változata (allofónja) van: az [i] és az [u] (tulajdonképpen bármelyik felső hang lehet, akár elöl, középen vagy hátul képzett, kerekítéses vagy anélküli).