Figo, Zidane, Rivaldo

A tömeg felbolydult méhkasként hullámzott a lelátókon, a szurkolók moraja süvítő orkánná dagadt a tomboló arénában. A porondon, a zöld pázsitot nyaldosó reflektorfényben ősi riválisok vívták évszázados küzdelmüket. A modern kor bálványai, elkényeztetett sztárok és elszánt harcosok.
A Bernabeu fortyogó katlan, izzó zsarátnok volt a csillagfényes, madridi éjszakában.
Ezen az estén azonban a futball csillagjai halványan pislákoltak. Hiába őrjöngött a telt házas közönség, a Real nem akart, a Barca pedig nem tudott focizni. A királyi gárda magabiztos, de teljesen passzív játékkal őrizte kétgólos előnyét, amit még a barcelonai odavágón szerzett.
A második félidőben lecserélték Luis Figot. Figot, aki korábban az ősi riválist erősítette és, aki évekkel ezelőtt lenyilatkozta: „Soha, semmi pénzért sem igazolnék a Real Madridhoz.” Ma már a Real mezét viselte. Lecserélték Figot, akinek ezúttal nem ment a játék.
Az elkeseredett, barcelonai drukkerek szájáról jól ismert rigmus szállt a kavargó hangzavarba:
– Figo, te állat… ! – a skandálás felerősödött, ahogy sorban szájukra vették az emberek. Jónéhány madridi is, emberi mivoltából kivetkőzve, gyilkos indulattól fröcsögő hangon ócsárolta a lehajtott fejjel az öltözőbe ballagó világsztárt. Akit nem olyan régen még istenként tiszteltek.
Luis Figo hatalmas füttyszó kíséretében vonult le a játéktérről.

Robert Bobax komor arccal ült a tribünön és elgondolkozva hallgatta a felháborodott publikumot. Nem csodálkozott az indulatokon. Minden olyan kiszámítható volt. A hétvégén, négy nap múlva, majd újra leborulnak az imádott bálványok előtt, ha azok berámolnak fél tucatot a Las Palmasnak.
Sportújságíró volt és ismerte a közönséget, az ezerfejű Caesart.
De mivel sportújságíró volt, ezért meg volt a véleménye a másik oldalról is. A spanyol bajnokság klasszisai már nem csillogtak úgy, mint korábban.
Beletúrt fekete hajába és megdörzsölte a szemét. Egy remek cikk ötlete körvonalazódott a fejében. Elővette a mobilját és bepötyögött egy számot.

Másnap délelőtt, verőfényes napsütésben, egy belvárosi kávéház teraszán – a La Cibeles téren – találkozott az emberével. Braxius Albeida egy napernyő alatt üldögélve várt rá. A Real Madrid utánpótlás-csapatának egykori reménysége – aki egy súlyos térdsérülés miatt volt kénytelen, tizenkilenc évesen abbahagyni a labdarúgást, pedig már együtt edzett Hierroékkal – tetőtől-talpig feketét viselt, mint mindig mostanában.
– Höjj, Robbie Gee! – kurjantotta kitörő örömmel Robert felé a jól fésült, fekete hajú fiatalember.
– Olá, Gee! – a „Gee” megszólítást Robert terjesztette el kettejük között, egy államokbeli kiküldetésről hazatérve. – Igaz a hír? – zöttyent le az asztal mellé. Mindketten szélesen elmosolyodtak, hiszen az évek folyamán ez a kérdés is szállóigévé vált kettejük között. Még abból az időből, amikor Robert, vizsgamunkájaként – az akkor már-még sérülésével bajlódó és pályafutásában reménykedő – Braxiusszal készített interjút.
– A hír igaz! Lassan elkészül A Fagyos Világ Démonjai-nak első albuma. Igazi, igényesen komplex, hörgős black metalt játszunk, és szinte berobbanunk majd a spanyol, és a nemzetközi zenei életbe is. Jobbak leszünk, mint a jó öreg Quorthon mester – szinte szétcsattant a büszkeségtől.
– És hogy van az Erika? – Braxius egyből lelombozódott az érzékeny pontjára tapintó kérdéstől. Megjátszott sértődöttséggel, durcásan meredt maga elé. Természetesen ez sem volt több barátok közötti froclizásnál. Szerettek saját életük visszáságain ironizálni.
– Szóval, miért is akartál találkozni velem? – terelte el a szót Braxius.
– Tudod, egy új anyagon dolgozom és, hát meg szerettem volna kérdezni, hogy mi újság a Real háza táján mostanság? Te, végül is, mégis csak jobban informált vagy, mint én. Ugye, még most is sokat jársz a csapat háza táján, igaz?
– A hír igaz! – megint összemosolyogtak. – Kezd összeállni a csapat. Egyre inkább a bajnoki címről és a BL győzelemről beszélnek. A tegnapi meccs után, pedig még inkább. Ha belegondolok, hogy hogyan indult a szezon! Hát, nem semmi!
– Ühüm. Nos, engem különösképpen Figo és Zidane érdekelne. Mintha idén nem menne nekik annyira, nem? Te hogyan látod?
– A hír igaz! – sütötte el újra a mára már lassan kifakuló poént Braxius. – Nem, na, komolyan! – tette félre a tréfát legyintve. – Tényleg nem megy nekik annyira, mint korábban.
– És, hát, mégis miért, mit gondolsz?
– Nézd, én nem ismerem őket túlságosan. Sosem játszottam együtt velük, hiszen ők már a sérülésem után kerültek a csapathoz. Akik Luist ismerik, azok azt mondják, hogy megváltozott mostanság. Tudod, zárkózottabb, amolyan magának való. Talán az asszonnyal van valami! – mosolygott. – Zizou pedig mindig is furcsa volt. Persze a pályán, meg máshol, a sajtó előtt nagy az összetartás és tökéletesen is nyilatkoznak, mint egy gép… de… Nem az igazi ez a dolog.
– Talán valami apró sérülés hátráltatja őket, vagy valami más? Tudsz valamiről? Hallottál valami pletykát?
– Az tény, hogy mindketten sok időt töltenek az orvosok karmai között, de nem hinném, hogy ez zavarná őket. Ez csak amolyan elővigyázatosság, rutinvizsgálatok. Ellenőrzés, hogy minden rendben van-e. Bezzeg a rohadt férgek velem nem voltak ilyen gondoskodók! Az viszont biztos nem tesz jót a játékuknak, hogy egyszer itt, egyszer ott forgatnak reklámot. Ugye, Figot a Nike, Zizout pedig az Adidas nyomatja. Ide repülnek, oda repülnek, néha úgy érzi az ember, hogy több helyen is vannak egyszerre. Elutaznak a csapattal a következő meccsre és közben pedig Madridban forgatnak valami reklámot. Meg a sok gengszter is tömi a fejüket.
– Micsoda, micsoda? – harapott rá Robert. – Mesélj csak!
– Hát, a reklámügynökök, meg a menedzserek. Esküszöm, hogy a legsötétebb, leggusztustalanabb férgek a Földön! Figyelj, ha bele akarsz mélyedni ebbe, akkor beszélj a Fürtössel! El Dangerosoval. Ő benne van minden sötét ügyletben. Doktorok, maffia, politika. Ebből írja a könyveit, meg ilyen információkkal kereskedik.
– Ühüm, jó ötlet!
– Szerintem is jó téma. Botrányszagú, nagyot durranhat. Fürtöske most éppen Málagában napozik a parton. Felhívjuk és megbeszélünk neked egy találkozót.

A kölcsönzött Seat Ibiza Sportline dübörögve repesztett a, tengerparton kígyózó 340-es út forró aszfaltján, Fuengirola felé. Nem volt már mai darab, de az eredeti 98 lóerőből megmaradt még vagy 80. Több, mint elegendő.
Maga mögött hagyta Málagát. Picasso sárga falú szülőházát, a reneszánsz katedrálist és a bikaviadalok arénáját. Azt a Málagát, amely a 60-as években még csupán csöndes halász- és borvidék volt, amelyet egyedül a szüret, a flamengo és „A Torreadorok Atyja”, a legendás Pedro Romero tudott lázba hozni.
A 70-es években lett azzá, ami. Német és angol túristák elsöprő inváziója okádta a vidékre az idegenforgalom szemetét. Szállodák nőttek ki a földből – a világhírű üdülőhely, Torremolinos -, bérelhető apartmanok kellették magukat; és a Földközi-tenger homokos partját, szinte teljes hosszában ellepte a napernyők siserehada. Délelőttől alkonyatig hófehér bőrű, lógó hájú külföldiek hemzsegtek mindenfelé. Ősz családapák, feleségeikkel és lármázó porontyaikkal.
– Matthias, kommt hier!
– Would you like some sausages, darling? – csupa-csupa durván recsegő, germán szó. Alig lehetett elcsípni egy-egy dallamos, spanyol mondatot.
Minderről talán Hemingway és a hozzá hasonló írókreatúrák tehettek. Vagy az utazási irodák.
A Costa del Sol vize ragyogón csillogott bal kéz felől, míg jobb oldalon az 1150 méter magas Mijas süttette kopár oldalát a délutáni napsugarakkal. A hegy lábánál fehérre meszelt falu, barna cserepes házak sorakoztak. Valahol elől, délnyugaton, a messzeségben a Gibraltári-szoros vize hullámzott. Héraklész oszlopai.
A letekert ablakon bevágott a szél, az autórádióból pedig, egy régi, ezeréves magnószalagról teljes hangerővel sikított az isteni Jacko:
– I’m bad, I’m bad!
Robert baljával hanyagul az ablakba könyökölt, gondolatai egy lehetséges sztori és Fürtös el Dangeroso körül csapongtak. Ha minden jól megy, akkor talán végre megírhatja „A Cikk”-et és megnyílnak előtte a nagy, madridi szerkesztőségek kapui.

Manrrique Lara, ismertebb nevén El Dangeroso, a Fürtös a szálloda tetőteraszán, egy napernyő árnyékában keresett menedéket a gyilkos erejű, déli napsütés elől. A beesett mellkasú, napbarnította bőrű, vézna férfi egy kipárnázott, műanyag napozóágyon hevert. Arcát széles karimájú szalmakalapja takarta.
– Olá, Gee! – lépett mellé Robert.
El Dangeroso lassú mozdulattal emelte le kalapját szemei elől és lustán felpillantott.
– Olá, Robbie! – hangja hasonlóan fátyolos volt, mint a tekintete. Kicsi, golyószerű, teljesen simára borotvált, napbarnított fej és elálló fülek.
– Hohó, mi lett a mesés fürtjeiddel? – hőkölt hátra tréfásan Robert.
– Áh, csutkára ledobattam mindet! – legyintett a másik. Lassan, erőtlenül felült a napágyon és hosszú, vékony ujjú kezével, ráérősen végigsimította tar koponyáját. Nemrégen még dús, barna fürtök tekeregtek kusza összevisszaságban a feje tetején. – Tetszik, mi? – Széles vigyort villantott barátja felé. – Ide minden hobót beengednek? – újabb vigyor. El Dangeroso ébredezett. Megfontolt mozdulatokkal felállt. – Gyere, menjünk be! Ott kényelmesebben elbeszélgethetünk – az alacsony, vézna emberke lassú, csoszogó, papucsos léptekkel indult meg a szoba, hűvösen ásítozó félhomálya felé. – Örülök, hogy ideértél végre és újra láthatlak! Mi van veled, amigo? Régen találkoztunk.

El Dangeroso teljes ébredésének kulcsa egy csésze, forrón gőzölgő feketekávé és egy szál, lomhán füstölgő cigaretta volt.
Ezt követően hosszú órákon át beszélgettek a tágas és – az odakinti, ragyogó napsütés ellenére is – félhomályos, ízléses fényűzéssel berendezett, kényelmesen süppedő kanapéjú szalon, légkondícionált hűvösében. Régen nem látott barátokként, ráérősen adomáztak a múltról, megvitatták egymás jelenét. Sokat nevettek, pont úgy, mint annakidején.
Robert – egy hidegtől gyöngyöző üvegből sört kortyolgatva – akkor hozakodott elő a farbával, amikor barátja egy fiókból dohánypapírt és – műanyag tasakban – szárított kendert vett elő.
– Tudod, Fürtös, igazság szerint azért kerestelek fel, ööö… , mert úgy hírlik, hogy, ööö… bajok vannak a Real háza táján. Orvosok, menedzserek, meg ilyenek – kérdőn nézett El Dangerosora. – Braxius is téged ajánlott, hiszen te benne vagy ebben a dologban.
A vékony, kis emberke lehajtott fejjel, szótlanul matatott tovább az asztalon, mintha meg sem hallotta volna Robertet. Óvatosan, vékony csíkban füstölni valót szórt a dohánypapírra. A csend lassan elmélyült kettejük között.
– Nos, Fürtös?
– Nézd… – kezdte El Dangeroso. Behajtotta a dohánypapírt és szakavatott mozdulatokkal sodorni kezdte a cigarettát. – Ez egy korhatáros sztori. A legforróbb, amit valaha is hallottál. Biztos meg akarod írni?
– Meg – Robert komoran bólintott.
– Jól van… – flegmán beszélt és sodorta a jointot. – Ismered a szabályokat… – Kinyújtott nyelvével megnyálazta a besodort dohánypapírt végét.
– Persze, hogy ismerem! Esküszöm anyám életére, esküszöm a Szűz Máriára! – megcsókolta a nyakában függő apró feszületet. – Tudod, hogy sosem adnám ki a forrásaimat.
– A futballban és körülötte rengeteg a pénz. Ezt mindenki tudja. Azonban arról csak nagyon keveseknek van tudomásuk, hogy egy ideje már jóval többről van itt szó. Nem euromilliókról, de euro milliárdokról, sőt …! Valakiknek egyszer csak eszébe jutott, hogy a világ legnépszerűbb üzletét keverjék a legnagyobb jövőjű üzlettel. Úgy, hogy abból mindenki profitálhasson. – elkészült művével, szorosra csavarta a végét. – Annak idején, amikor Marco Van Basten súlyosan megsérült, hiába próbáltak meg mindent, abba kellett hagynia a profi futballt. Vagy említhetném a svéd Brolint is. Neki is elég volt egy súlyos bokatörés a magyarok ellen, aztán annyi… Lehetne sorolni. Ma azonban? Ronaldo két évig lábadozott. Két teljes évig! Milyen sportsérülés az, amiből két év alatt épül fel valaki? Nincs ilyen. Egy keresztszalag szakadás után néhány hónappal már játszhat egy játékos. De két évig senki sem lábadozik. Aki ennyire súlyosan megsérül, annak vége. Vagy mégsem? Hogy lehet ez? Vajon, hogy?
– Gondolom fejlődik az orvostudomány, jobbak az orvosok, a sebészek, vagy valami ilyesmi, nem?
– Igen, az orvostudomány… vagy méginkább a biológia.
– Micsoda?
– Emlékszel, amikor Van Nistelrooy nem kellett a Manchesternek, mert kiderült, hogy nincs vele valami rendben? Hogy is van ez? Egyszer még nem egészséges annyira, hogy milliókat feccöljünk bele, aztán fél év elteltével már igen? Fél év alatt ennyit fejlődött volna az orvostudomány? Neeem! Biológia. Színtiszta biológia.
– Megvárták, hogy meggyógyul-e teljesen.
– Nézd! Én véletlenül – jelentőségteljesen megnyomta az utolsó szót – láttam a röntgenfelvételeket és az orvosi jelentéseket. Annak a karriernek vége kellett volna, hogy legyen. – vékony ujjai között forgatta a jól megtömött rakétát. – Gondolj bele! Te is tartasz magadnál tartalék tollat, nem? Ha az egyik kifogyna, ott a másik. Vagy tartalék elemet, meg kazettát a riportokhoz. Egy metálkoncertre sem a legjobb cipődet veszed fel, hogy abban pogózz. Inkább egy viseletesebbet, egy strapabíróbbat, de hasonlóan kényelmeset. Kapizsgálod már? – nézett türelmetlenül Robertre El Dangeroso. – Ez a jövő legnagyobb üzlete – a fiatal újságíró hitetlenkedve bámulta titokzatosan mosolygó barátját. – Hasonmások!
– Neeem! – rázta a fejét Robert.
– De, de, de! Egyetlen futballista sem bírja a manapság előforduló megterhelést, a sorozatos meccseket. A súlyos millákat érő sztárok főleg nem. Az elhasználódó ízületek felmondják a szolgálatot, pedig, ahogy mondják: – emelte fel mutató ujját El Dangeroso – „A show-nak mennie kell!” Szükség van az úgynevezett tartalékokra, akik a jelentéktelenebb meccseken beszállhatnak a ringbe. A megasztárok közben pedig nyugodtan pihenhetnek, reklámokat forgathatnak és készülhetnek a nagy meccsekre – hátradőlt a süppedős kanapén és elégedetten szemlélte művét.

Robert csak ült vele szemben és hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Nem! És… és, hogy… ilyen nincs! – túrt a hajába. – De, hogy lehet bárkinek is azonos korú hasonmása? Még akkor is, ha tökéletesen klónozzák, akkor is szükség van időre, míg felnő – kétségbeesett arccal, emelt hangon, kezeivel hevesen gesztikulálva magyarázott – és semmi biztosíték, hogy ő is tehetséges futballista lesz. Á, ez kacsa! – legyintett.
– Nem – El Dangeroso rágyújtott a rakétára. Hátradőlve, aprókat szippantva izzította fel a spanglit. A szájából előgomolygó, bódító illatú, sűrű füstöt orrlyukain keresztül szívta be. Hosszan benntartott lélegzettel, csillogó szemekkel mosolygott Robertre. Amaz kérdőn nézett vissza rá. – Gyorsítottsejtakármimegilyenek – fújta ki, fojtott hangon beszélve a füstöt. – Kérsz? Nagyon jó – kínálta barátját. Az nemet intett. – Genetika, előre programozott tudásbázis, ésatöbbi, ésatöbbi. Mondom, hogy a jövő biznisze. Iszonyú pénzek vannak benne. Több helyről szivárogtak hozzám infók, tudod, hogy orvosi vonalon jó vagyok. Egy doki pedig ki akar pakolni a nyilvánosságnak. Egy szigorúan titkos, spanyolországi laboratóriumban dolgozik, ők felelnek az itteni projektért. Idegileg teljesen kikészült a stressz miatt. Gondolhatod! – újra szívott a jointból. Súlyos másodpercek teltek el néma csendben, mire El Dangeroso kifújta a füstöt. – Ez egy nagy kísérlet. Ha a futballban beválik, ország-világ színe előtt, akkor mindenhol beválik. Feltéve, hogy már nem alkalmazzák jelenleg is! Kémek, politika, üzlet. Gondolj csak nyugodtan a legmocskosabb dolgokra! Nekem nem fűlik a fogam ehhez a sztorihoz. Túl veszélyes és macerás egy könyvhöz. De te talán be tudsz csúsztatni egy cikket valamelyik lapba a szerkesztők figyelmét kijátszva! Ha nyilvánosságra kerül, akkor már le vagy védve és learathatsz minden babért – kíváncsian nézett barátjára.
– Purlitzer-díjas sztori, az biztos. Vannak kapcsolataim és a többieket is le tudom fizetni. Nyomdászok, szerkesztő, meg még akiket kell. Meg lehet csinálni egy kis szerencsével, de ez… Ez akkor is hihetetlen!
– Figyelj! Kapcsolatba lépek a dokival és beszélek vele. Majd jelentkezik nálad és bebizonyítja neked. Tények, adatok, ésatöbbi. Amit akarsz. Tényleg sokat tud.
– Hát… – csóválta továbbra is a fejét Robert. – Nem tudom! Például Nistelrooy ma is ugyanúgy rugdossa a gólokat, mint a sérülése előtt.
– Igaz. Egy igazán jól sikerült példány. Jobb, mint az eredeti – vigyorgott szélesen El Dangeroso. – Van ilyen. Ugyanakkor vannak ellenpéldák is. Ez a Figo már nem ugyanaz a Figo! – ingatta játékosan a fejét. – És van egy sanda gyanúm, hogy a vébén Ronaldo megint csillogni fog. Talán Rivaldo is. A portugállal, meg Zidane-nal ellentétben! – nevetett.
Robert Bobax hátradőlt a puha kanapén és gondterhelten meredt maga elé.

Végtelenül hosszúnak tűnt az út Málagáig. A nyugati hegyek mögül kikacsintott a lemenő nap, sugarai fáradt aranyszínbe vonták a Costa del Solt. Robert csüggedten húzódott le az út mellé.
A parti fövenyen még mindig nyüzsögtek a strandolók, őt pedig hívogatón várta Torremolinos fényárban úszó vidámparkja, a Tivoli World; a tüzes flamengo; a málagai Salduba Pub; a loliták és a senoriták. De ez az egész most értelmét vesztette.
– Minden csak hazugság lenne? – kérdezte magától. – Mind, a nagy csillagok? – úgy érezte, mintha kirántották volna alóla a szőnyeget. Mintha egyensúlyát vesztve, egyes-egyedül tántorogna a világban.
Visszanézett a Gibraltári-szoros, csillogó vize felé.
– Talán jobb lett volna odaát születni! Messze délen, a homokbuckák között, csendben terelgetni a sok, büdös állatot és nem gondolni a világgal – csüggedt volt és fáradt, halálosan kimerült. – Jobb lesz visszamenni a hotelbe és összeszedni magam!

Arra ébredt, hogy ég a villany madridi lakásának hálószobájában. A lámpa fénye miatt hunyorogva, kába zavarban pillantott fel. Egy fekete öltönyös férfi állt az ágya mellett. Rövidre nyírt, barna haj; szögletes állkapocs; szigorú tekintet.
– Jó estét, señor Bobax! Doktor Arana küldött minket. Velünk kell jönnie, hogy találkozzanak! – a férfi hangja hasonlóan szigorú volt, mint kinézete.
Robert félig öntudatlanul, megszokás szülte mozdulatokkal ült ki ágya szélére. Megrázta fejét, majd megdörzsölte a néhány órás alvástól meggyötört arcát. Megint az idegenre nézett, majd körbepillantott.
A szoba ajtajában egy másik, sötét öltönyös – de társánál jóval vállasabb – ember állt. A hatalmas üvegablakokon kívül még javában sötétlett az éjszaka. Az órára nézett.
3:07
Az ágy mellett álló férfi újra szólt volna, de Robert – akaratlanul – megelőzte:
– Ah, igen, a doktor! – hangja még rekedt volt az ébredés után. Megköszörülte torkát. – Fürtös mondta, hogy a doktor majd kapcsolatba lép velem, de… Hogy jöttek be a lakásba?! – kapott észbe.
– Bocsásson meg, de nem akartunk a folyosón várakozni! – válaszolt rideg hangon az öltönyös. – Még felkeltettük volna valakinek a figyelmét.
– Igen, igen! Igaz – nyugodott meg. Még mindig kába volt. – Szóval, nem gondoltam volna, hogy a dokt… Mit is mondott hogy hívják?
– Arana. Doktor Machin Arana.
– Igen, szóval doktor Arana ilyen gyorsan jelentkezni fog. Még három nap sem telt el…
– Öltözzön fel és jöjjön! – vágott a szavába sürgetőleg az idegen.
– Van valami oka, hogy az éjszaka közepén kell találkoznunk?
– Igen. A biztonság.
– Gondoltam – bólogatott Robert fáradtan. – És minden rendben van?
– Teljesen…

Tíz perc múlva már csendesen suhantak egy feketén csillogó Mercedes-szel a hűvös, madridi éjszakában. A Che Guevara úton a külváros felé tartottak, egy építkezésre.
Ahol már keverték a betont…