A szabadok ura – az utolsó próba

-Te szoktál néha félni? -kérdezte, s vacogó fogakkal közelebb húzódott.
-Néha mindenki fél! -válaszoltam a közhellyel – Fázol? -kérdeztem vissza, majd a bólintásra a vállára terítettem egy pokrócot. Hűvös volt a kunyhóban.
-Tudod, én, ha nagy leszek, semmitől sem fogok félni! Igazából most sem félek, csak… -hirtelen összerezzent egy közelben becsapó villám hangjára – megijedek…
-Még jó, hogy nem félsz egy kis vihartól! Az ijedség meg nem számít! Egyszer én is megijedtem az erdőben. A te erdődben…
A kisfiú felélénkült, amikor szóba került az erdő. Nagy szemeit kérlelőn meresztgetve bámult az arcomba.
-Meséld el! Az erdőmben? Mi történt?
-Hát… Láttam egy embert.
-Ugyan már! Most viccelsz! -vágott a szavamba- Emberek nem is léteznek… Azokat csak kitalálták! Ezt a mamám mondta! -tette hozzá egy pillanatnyi hallgatás után.
-Márpedig én láttam egyet! – tartottam magam az állításhoz.
-Aha! -mosolygott kajánul- És mit csináltál vele? Fává változtattad, mint a driádokat?
-Nem! Követtem, aztán beszélgettem vele.
-Az emberek tudnak beszélni? – nézett rám hitetlenkedve- A szájukkal?
-Persze! Van szájuk, és tudnak beszélni is!
-Én ezt nem hiszem el! Ilyen nincs! -csóválta a fejét nagy komolyan- Nincsenek is emberek, meg nem is tudnak beszélni! -folytatta – Hiszem, ha látom!
-Tényleg akarod látni? -kérdeztem- Idehívjak egyet?
-Hívj! -bólogatott- Hívj csak ide egyet!
-Hát jó! Te akartad! Akkor kimegyek, és megkeresem azt, amelyikkel akkor találkoztam! -mondtam, s elindultam az ajtó felé.
-Hova mész? Esik az eső! Miért nem gondolod ide?
-Az embereket nem lehet csak úgy idegondolni! -válaszoltam- Tudod, azokat meg kell keresni. Nagyon rejtőzködő népség.
-Nem lehet idegondolni? De hát miért nem? És ha rejtőzködnek, hogy találod meg őket?
-Gyere! Megmutatom!
-De hát esik az eső! Nem lehetne később?
-Dehát! Dehát! Nem, nem lehetne! Ne nyafogj, semmi bajod nem lesz egy kis esőtől!
A fiú nagyot sóhajtva feltápászkodott a heverőről, ledobta válláról a pokrócot, majd tétovázva öltözni kezdett.
-Tényleg idehívod azt az embert? Nem csak viccelsz? -kérdezte reménykedve
Mosolyogva ráztam a fejem.
-Csak nem félsz tőle? -kérdeztem, megadva az elhatározásnak az utolsó löketet.
-Nem! -válaszolta, s tétova mozdulatai felgyorsultak, ahogy a kabátujjba dugta a kezét- Nem félek, és nincs is mitől félni, mert emberek nem is léteznek. Tudom, hogy ez csak egy vicc! Ki akarod próbálni, hogy tényleg félek-e!
-Bolond vagy! -legyintettem- Na induljunk! -tártam ki a viharra az ajtót.
A kint tomboló vihar egy szélgyermeke azonnal lekapta a kapucnimat, majd az arcomba fújta az esőt.
-Tululú! Úgysem kapsz el! -énekelte, majd megpróbált beférkőzni a kabátom szárnyai közé, ám én szorosabbra húztam őket.
-Na, csak egy kicsit had hajtsam fel, -cibálta- megnézem, mit hordasz, és már itt sem vagyok!
-Nem csapsz be szélgyermek! Hazug a fajtád! -mordultam rá, mire a cibálást, ha nem is hagyta abba, de legalább elhallgatott.
-ÁÁÁÁ! Mit csináltál?! -hallottam egy üvöltést- Vissza akarok menni!
-Na mi van? Csak nem becsapott a szélgyermek? -fordultam vissza kajánul, a tetőtől-talpig sáros vacogó fiúhoz
-Tululú! Tululú! Lóvá tettem, de buta… -énekelt a szélgyermek.
-Vissza akarok menni! -hisztizett- Elegem van ebből! Menjünk haza!
-Menj csak! -legyintettem- És mosakodj meg…
-Lóvá tettem! Tululú! Lóvá tettem! Tululú! – üvöltötte a szélgyermek, és elnyargalt az erdő mélyére, végre békét hagyva a fiúnak.
-Mosakodj meg, én pedig viszek egy kis fát…

***

-Nézd csak! -mondta a fiú, alig, hogy beléptem az ajtón- Ezt csináltam a sárból! -tartott a tenyerén egy kis figurát a fiú. -Ugye ilyen az ember? -kérdezte -Ádámnak fogom hívni.
Nekem elég rossz kedvem volt. A szélgyermek visszatért a bátyjával, s engem is összefröcsköltek, megdobáltak ágakkal, levelekkel.
-Elég a játékból fiú! -mordultam rá- Mondd el, mit tanultál a héten!
Ő felsóhajtott, majd kötelességtudóan nekiállt felmondani a leckét:
-Legyen világosság! -s a kunyhó halvány félhomálya megadta helyét a fénynek…