Pengetánc

– Ynev novella, részlet –

Megfordult körülötte a világ.
Nem látta, de biztos volt benne, hogy a teremőr hullája ott lehet a brokátfüggönyök mögött: a gyomra felkavarodott, ahogy megérezte a frissen ontott vér édeskés illatát.
Ha felfedezik, egy pillanata sem marad a magyarázkodásra.
Belévillant, miért épp neki kellett belekeverednie ebbe a lidércnyomásba: ahogy eszébe jutott, amit a palotaőrségről hallott, sápadtabb lett, mint a szépelgő dámák arcfestései.

Ha eddig el is szeretett volna menekülni, most megértette, miért nincsen választása.
A folyosó csendes volt, egy teremtett lelket sem lehetett látni és már eleve ez nem volt rendben: belegondolni sem mert, hány halottat rejthet a többi cicoma. Sietve nézett körbe, riadtan fürkészve környezetét: a rátörő szívdobogás őrült látomásokat szült a dekadens formák mögé. Valahányszor a falba vésett szimbólumokra esett tekintete, tűzzel lobbanó halált, működésbe lépő csapdákat, fékevesztett fantomokat látott. Halántékának lüktetésében katonák lépteit vélte felfedezni, s úgy tűnt, mintha megelevenedtek volna a falon acsargó szörnyképek: éktelen gyilokvággyal tomboló mantikorok és delejes tekintetű, vénséges kimérák várták mindenütt. És a színek&#8230 azok az átkozott színek: törtfehér márványpadló, hideg és szennyes, akárha darabokra tört csontok tengere lett volna, körben a falakon frissen ontott vér vöröse, fenn a mennyezeten minden fényt elnyelő, pokolfekete tükör, csillagtalan éji fullasztó sötét.
Megrettent, reszketett már, mint a szélfútta levél, mégis nekiindult egy szemvillanás alatt: az kínzópadok és a hóhérok fenyegetése új erővel töltötte el. Nem is sietett, szinte futott már, ahogy bírt, kezét a fejére szorítva: nem mert nézni sehová sem, mert félt, hogy amit lát, az eszét veszi.

A félelme vitte előre, nemcsak a lábai.
Remegő tagokkal állt meg a bálterem előtt: a bronzszobrok ölelte kapu fenyegetően magasodott fölé. Színarany bálványok meredtek reá, a Háromfejű birodalmának torzszülöttei: törött szárnyú sas, vértől csöpögő karmokkal, fehérre főzött bakkoponya világtalan szemei, feketeopállal díszített kígyópofa lelke mélyéig ható, rezzenetlen tekintete – a sok csillogás és pompa elmét-szívet dermesztő méregként hatott.
Tétova mozdulattal kétszer is a viperapofába ágyazott kopogtató után nyúlt, ám a vérében lüktető rettegés mindkétszer megálljt parancsolt kezének – egyszerű szolga volt csupán, korcsvérű aljanép, semmi keresnivalója ezen a helyen. Mihaszna kis pór, aki a fővesztés terhe mellett is csak tíz lépésnyire közelíthette meg az olyan nagyhatalmú urakat, akik odabent mulattak &#8211 bárókat, hercegeket, hadurak nemeseit és vazallusait, Khagryr főrendbéli képviselőit.

Reszketeg mozdulattal simított végig gyöngyöző homlokán, szíve körül tompa sajgás kezdett ébredni: ahogy eszébe villant, mit kellene tennie, megszédült a puszta gondolattól is.
Be nem mehet, mert ez a törvény. De mi a teendő akkor, ha az egyik nagyúrnak sürgős üzenetet kell átadnia?
Ha átadja, vége az életének. Ha nem, a feketeköpenyes démon újra felkeresi majd&#8230
Önkéntelenül is borzongás futott végig a hátán, ahogy eszébe villant a találkozás: fertályórája volt már, mégsem múlt a szorongás, ami akkor kerítette hatalmába.

Hallgass és ne mozdulj, figyelj és életben maradsz &#8211 suttogta a fülébe az árnyakból jött idegen és a szenvtelen hang hallatán egy pillanatig sem hitte, hogy tréfál &#8211 Bemégy és átadod ezt a ládikát Findt&#8217halass nagyúrnak: nem láttál, nem hallottál semmit! Ha engedelmeskedsz, meghagyom az életed&#8230 – szinte a tarkójában érezte metsző gúnymosolyát – ha nem, a fekete pengém végez veled!
Megfagyott ereiben a vér: bár csupán szolga volt, nagyon is jól értett a nagyurak virágnyelvén. Hogyne értett volna! A Feketepenge a mai idők legismertebb mestergyilkosa volt: császártagadó, istentelen fattyú, Toron nagyurainak zsarnoka.
– Kegyelem! &#8211 nyögte elfúló hangon, ám csak egy könnyed szellő érintését érezte a tarkóján és mire megfordult, az idegen eltűnt, mintha ott sem lett volna.
Egyetlen feketebársony ládika maradt utána.

Rettegett. Mint még soha életében.
Egy pillanatra felmerült benne, hogy mégis elmenekül, ki ebből a világból, a legsötétebb utcák mélyére, ám alighogy eszébe jutott, ismerős szorongás lett úrrá rajta &#8211 s ekkor tévedhetetlen bizonyossággal tudta, hogy az idegen itt van, talán épp mögötte és őt figyeli, a nagyragadozók türelmével, várva, hogy mit határoz s mit fog tenni majd&#8230

Elrendeltetett.

Jéghideg szellő cirógatta tarkóját: ettől egyszerre könnyű lett minden. A félelem őrült bátorságot szült benne, a bátorság tetteket: hirtelen mozdulattal a kapu felé nyúlt és egyetlen lendülettel belökte a súlyos szárnyakat.
Szembántó derengés fogadta, lehetetlen káprázat: a pulzáló villanások nyomán éktelen fájdalom nyilallt szemeibe. Forró, észveszejtő illatokkal teli levegő vágott az arcába, egzotikus parfümök és édeskés bűz keveréke: a felharsanó dallamok hallatán &#8211 jajveszékelés, siránkozáshoz hasonlatos húrok pendülése, vérbeli siratódallam &#8211 megszédült egy pillanat alatt.
Khagryr urai szórakoztak épp.
Amint kitisztult a látása, a torz kavalkádon túl két tűhegyes acélpengén állapodott meg a tekintete&#8230 rezzenetlen, marcona tekintettel a markolatok fölött. Az őr arca semmit sem árult el, szenvtelen kifejezéssel szemlélte, mintha egy csótány eltaposásra készült volna &#8211 rettenetes érzés volt szembesülni azzal, mennyire nem számított emberi lénynek a szemében.
Tulajdonképpen meglepődött, amikor eltűntek a pengék: nem értette, mi történhetett. Talán az öltözete tette (az árnyakból jött idegen ritka szép köpönyeget hagyott neki), talán a homlokára tetovált szolgabilincs segített &#8211 meglehet, a ládika tetején díszlő rúnajel varázsolt egyet.

Talán az a fekete démon még az őrrel is elbeszélgetett az előbb.

Arra eszmélt, hogy talpra állítják &#8211 a taszítás a hátán mindennél ékesebben beszélt.
A nemesi csarnok nagytermébe ért. Érdeklődő, unott és felháborodott arcok villantak felé: ha nem szédelgett volna, tán érdekesnek tartja, hogy egyik sem volt közömbös. Egy álomszép, hófehér hajú dáma kíváncsi pillantása, két hódolójának dühös ábrázata, egy öreg nemesúr szigorú, néhány párbajhős metszőn vizslató tekintete.
Megfordult körötte a világ. Talán a mákony tette, talán a félelem, de majdnem elájult a reá szegeződő pillantások tüzében. Bátornak bátor volt az előbb, de semmiképpen sem ostoba: gyorsan féltérdre ereszkedett (egy nyilvános felvonuláson, a városi gárda száznagyától látta így) és a padlószőnyeg bonyolult mintái közé fúrta tekintetét.
Óvakodott még levegőt venni is.

Sosem tett még ilyet, alig bírta megállni, hogy ne térdre vagy még ennél is tovább ereszkedjen, de úgy tudta, a túlzott porbancsúszás sem szívesen látott felsőbb körökben: kockáztatott, az életével játszott, de megpróbált némi méltóságot kölcsönözni magának.
Nem tudta, mennyi idő telhetett el, mire az egyik ceremóniamester hajlandó volt észrevenni &#8211 fáradt volt és közönyös, méla undorral a vastagon festett állarc alatt. Talán épp a halálát kívánta a zavargatásért. Hogy mindezek ellenére megértésre találtak elhebegett szavai, az a Vakon Szóló csodája lehetett: az első megkönnyebbülés ezen az átkozott éjjelen.
A ceremóniamester intésére gongszó csattant, majd csend lett egy pillanat alatt.
Vészterhes, sírontúli csend.
– Ajándék Findt&#8217halass Nagyúrnak! &#8211 szólt a vén szolgáló és végtelem türelemmel kivárta, amíg kénytelen-kelletlen szétválik a tömeg a megnevezett előtt.
Szelíd lökéssel küldte útjára a sápadt küldöncöt: gúnyoros pillantásából az eljövendő beszélt.
A szolga nem látta, csak a szeme sarkából, de nem volt ideje foglalkoznia vele: az igyekezet, hogy megpróbáljon magabiztosnak látszó léptekkel haladni, minden erejét felemésztette. Az estély nemessége közönnyel és undorral szemlélte a közjátékot: csak akkor derültek kissé, amikor megbotlott az egyik szőnyeg redőiben. Egy rózsaruhás ficsúrnak (tán a kormányzó fattyú fia volt) egyenest kárörvendő vigyort varázsolt szeplőkkel teli arcára, máshonnan rosszindulatú kuncogás hallatszott.

A szégyen vörös hullámokkal ült ki az arcára, de valamiképp úrrá tudott lenni remegésén: legalább gondolatait sikerült rendeznie annyira, hogy a feladatára összpontosítson.
Kilenc szívdobbanás múlva kiderült, így sem járt jobban.
A tünékeny árny, aki a nemesi kordon túlfelén várta, vérbeli hatalmasság lehetett: olyan, akit a puszta megjelenése is a főrendek közé emeli. Findt&#8217halass nagyúr nem volt magas, alig több másfél lábnál, se nem erős (csontjaira puha párnákat varázsolt a jólét), se nem átkozottul félelmetes. Büszke, ártalmatlannak tűnő tartással, érdeklődve várta, mi fog történni: lágy vonásain nem látszott egy árva rosszindulat sem. Úgy állt ott bordó haquitessében, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne: ám ahogy jobban előtűnt a derengésből és füstből, egyszerre elszállt tagjaiból az erő.
Findt&#8217halass romlott volt, démonfattyú, szörnyetek gyermeke: bölcs, sokat tapasztalt és ősöreg. Ezüst haját a hagyomány szerint tíz varkocsba fonva hordta, arcát ezer ránc szabdalta, mintha pókháló lenne, szürke szemeiből vénséges hüllők pupillája tekintett le rá.
Egyszerűen térdre rogyott előtte és mészfehérre sápadt: ahogy felismerte a Nagyúr nyakában látott szimbólumot, jeges érintéssel markolt szívébe a rettenet. Egy kiméra volt, vérszomjjal és gőggel teli: az Egyház leghatalmasabb hóhérainak szent szimbóluma.
– Magasságos! &#8211 nyögte iszonyodva.

Egy Ítész! Lindigass helytartója!

– Mon&#8230 athani&#8230! Mon atharni&#8230 cyr Famor uess!
Bosszús ránc jelent meg a nagyúr homlokán a hibás idézet és a nem ideillő porbancsúszás végett, de nem szólt egy szót sem: elvette a feketebársony ládikát és lustán intett testőrei felé.
– Tekintsünk el a kellemetlenségektől. &#8211 a nyájas hang hallatán a hideg rázta &#8211 Legyünk megértők, a helyes választás dicső erény, mint tudjuk.
Szenvtelen arccal meredt a várakozó testőrökre.
– Cymikar.
Kacaj támadt a nemesség soraiban, többhelyütt taps csendült: elégedett és elismerő moraj született a gyökeret eresztő csendből. Kinn, az előcsarnok felé menet a szolga arcából kifutott a vér.
Méreghalál.
– Magasságos! &#8211 nyögte újra és kifutott lába alól a talaj: nem bírta már tovább, ájultan esett össze. Odabenn &#8211 meglehet &#8211 éppen ez adott okot a vigasságra.
Findt&#8217halass Nagyúr tűnődve forgatta kezében a különös ládikát: a rúnajelre pillantva veszedelmes fény gyúlt hüllőszemeiben.
– Nem veszélyes, doom. &#8211 szólt a testőre a háttérből, elértve a pillantást, de összerezzent, ahogy feléje villant a vénséges pókhálóarc. &#8211 Úgy értem, átvizsgáltuk&#8230
– Tudom &#8211 a nagyúr hangja maga volt a bizonyosság: robajlásként hatott az estély zsongásában. &#8211 Milyen figyelmes, hogy ezt a szórakozást sem hagyták meg nekem.
Kötelező, inkább a tiszteletnek, semmint az elhangzottaknak kijáró nevetés hallatszott a hívek és követők felől: ám korántsem volt olyan felszabadult, mint az előbb.
Volt valami különös abban a nevetésben.
Findt&#8217halass gyanakvó pillantással meredt a kis ládikára.

Sziklaszilárd akarata nyomán ezer szilánkká robbant előtte a valóság és tűnt fel az anyagon túli világ káprázó kavalkádja.
Vörös és csontfehér fények mindenütt: cikázó villámok, lángoló örvények áradata mutatta az estély meghitt hangulatát – folyton változva, eltűnve és újjászületve, a Káosz áldásából. Egyetlen helyen halványult csak el a lidérces pompa: sötét, rezzenetlen víztükör látszott a kezében tartott ajándék helyén, akárha kút mélyére tekintett volna.

Gúnymosoly ébredt a szája sarkában, ahogy végigsimított az ősi rúnákon.
Rettenthetetlen Akarat.
Tettekbe Szőtt Ítélet.
Szent Elmúlás.

Figyelemreméltó tervezés.

A nagyúr meglepetten vonta össze szemöldökét. Egy kis szobrot emelt ki a feketebársony párnák közül &#8211 annyira elmerült a részletekben, hogy nem vette észre, amint valami a földre hullt és az egyik vazallusa nyúlt érte.
A szobor maroknyi volt csupán, hófehér fából faragott mestermunka. Aprólékos kidolgozása emberfejű, sasszárnyas angyalt ábrázolt, ősi, tilalmas jellel a mellén.
Quironidea, a Hazug Angyal. Ismert mitológiai alkotás.
Sötét árnyék vetült a doom vonásaira. Csak most vette észre, hogy különös rojtok látszanak a hasa tájékán, egészen életszerű cafatokkal&#8230 és a vágásnak tűnő seb végén tűszerű fegyver ragadta meg a figyelmét, amely fekete volt, akár a legsötétebb éj.
– Fényességes! &#8211 szólt remegő hangon a vazallus, átnyújtva neki a földre hullt cédulát: fekete szalaggal átkötött, kis pergamendarab volt.
Findt&#8217halass már egyáltalán nem mosolygott: kőmerev arccal vette át a papirost. Az üzenet egyszerű volt és tömör, ódon ékességgel kanyargó betűiből mégis hihetetlen kifejezőerő áradt.
&#8222Mit ígértem én neked.&#8221
Döbbent kiáltás csendült az egyik hercegkisasszony ajkain.
– Tharr nevére! Nézzétek!
A hófehér angyalszobor &#8211 valamiért csak most lehetett kivenni tisztán a vöröses derengésben &#8211 Findt&#8217halass en Rychas nagyúr gőggel teli vonásait ábrázolta, művészi igényességgel formálva.

A doom megdermedt. Volt valami furcsa a levegőben, az észveszejtő parfümillatokon túl: egy pillanatig azt hitte, csak az érzékei játszanak vele, de ahogy körbenézett, látta, másokban is felmerült a gyanú.
Fullasztó, kesernyés bűz, a sírmélyi porhanyós föld intése.
– Mit ígértem én neked.
Kimért, nyugodt hang volt, alig hallhatóan csendes. Dallamos, cseppet sem hivalkodó: a maga egyszerűségében varázslatos. Éppen úgy, ahogy a mendemonda tartja.
A döbbenet olyan erővel csapott át a gőgnemesek feje felett, hogy egy pillanatra képtelenek voltak még mozdulni is &#8211 ám ez a pillanat behozhatatlan hátrány volt nékik és bőségesen elegendő az árnyakból jött idegen számára.
A doom ocsúdott leghamarább. Tekintete a hang irányába villant, szemeiben hideg parázs gyúlt, orrlyukai kitágultak,

Veszély!

vértelen ajkai mögül torz vicsorgással villantak elő gyöngyfehér fogai.

Veszedelem! Az életedre tör!

S az érzékek tengerén túl vérszín glória ragyogott fel elhaló aurája körül, de még csak így is a harmadik próbálkozásra tudta megpillantani a feléje suhanó árnyalakot: a mentálvilág kavargó kavalkádján túli baljós intésként hatott sötét dicsfénye.
Findt&#8217halass ragadozószemei a testőrei felé villantak,

Túl messze.

majd az előtte álló gyönyörűszép teremtésre.

Túl közel.

Nem volt választása. Felmordult, akár az ég vihar idején: robajlással kelt életre ősi szózata. Az idő lelassult körülötte, ahogy egy más, a valóságnál lassabban pergő vetületébe lépett &#8211 szemvillanás volt csupán, ahogy a hercegkisasszony mögé ért. Jobbjában nagyot villant a szent áldozótőr, baljában a vérszín lángokkal éledő kiméraszimbólum. Egy határozott mozdulat és felnyílt a puha bőr: egy erősebb húzás és a torok is.
Forró, feketés vér spriccelt a levegőbe: ősi kyr nedű.
Síró dallam éledt, vasakarattal zabolázva meg a vércseppek záporát: egy pillanat alatt a doom köré rendeződtek, kész ketrecet hozva létre a lüktető rácsokkal. Az újabb igére pokoli izzás éledt a vérerek szálain, felragyogtak a metszések fókuszai, démoni zúgással kelt életre egy sehonnani szél&#8230 de nem történt semmi sem.
Findt&#8217halass döbbenettel telve meredt a kis szobrocskára: a hófehér angyal szemei mintha gúnyosan csillogtak volna. A nagyúr akkorát ordított, hogy a falak is beleremegtek: a nemesek szétrebbenő verébcsapatként futottak mindenfelé.
– Átkozott!
Messzire hajította a tiltások fókuszát a művészien kidolgozott formával együtt.
– De létező &#8211 csattant fel közvetlen mellőle a kimért, csendes hang és a doom végre megpillanthatta, kivel is áll szemben.
Holdezüst haj &#8211 az ősi vér szentsége.
Rezzenetlen, rideg vonások &#8211 az elmúlás tükre.
Fehérje nélküli, pokolfekete írisz &#8211 a sors tekintete.

Elrendeltetett.

Ívelt penge került a látterébe – régi mementó, démonok agyarából faragott ereklye -, mely fekete volt, akár a legsötétebb éj.

Az eszköz.

Findt&#8217halass en Rycchas nagyúr mozdult volna, de képtelen volt reá: teljes tétlenségre kárhoztatta az idegenből áradó bizonyosság. Mintha földbe gyökerezett volna a lába, aurája dühös sercegéssel hunyt ki odaát: döbbenettel telve várta az elkerülhetetlent.
Egy pillanatig azt hitte, égi pártfogója a kegyeibe fogadta és csoda történik. Remény éledt benne, hogy kap még egy esélyt a sorstól és megmutathatja, mennyire méltó rá.
Egy pillanatra belévillant, mit jelentett kyrnek lenni.
Azután a rettegett penge lecsapott: át húson, véren, csonton.
– Sier&#8217ciah, fényességes! &#8211 súgta a fülébe az idegen végtelenül szomorú hangon. &#8211 Tudnod kell, mit jelent.
A doom, aki valaha százezreknek parancsolt, kigúvadt szemekkel meredt reá: utolsó pillanatában megélte, hogy ne csak tőr marjon a szívébe.

Bevégeztetett.

Az árnyakból jött férfi különös gyengédséggel segítette a díszes padlóra: búskomor sóhaj közepette rajzolta homlokára a testvéri Shiatare, az Elbocsátás jegyét.
– Térj meg őseidhez, kóborló lélek. Ez a világ túlontúl vad, követhetetlen és barbár már néked. Lath ahnane daratha khiss.

Itt már nem az erő, hanem a nyugalom a fontos.

– Választott urad kísérjen utadon.
Kinn, az előcsarnok homályában ocsúdó szolga nem akart hinni a szemének. Egy pillanat alatt történt minden: nemhogy neki, a testőröknek sem volt idejük felfogni a történteket. Arra eszmélt, hogy valaki felkiáltott, azután sikolyok hallatszottak, majd elszabadult a pokol. A nagyterembe nézve éppen látta még, amint a doom lehanyatlik és mintha megsűrűsödne körülötte a sötét: a szívébe markolt a rettenet, ahogy észrevette a fekete démon sudár alakját. Őrizőit kereste, de már nem voltak mellette: a tömegen áttörve próbáltak az ismeretlen merénylő közelébe jutni.

Khagryr nemesi társasága ekkor már nélkülözött minden tisztelendőt és előkelőséget. Felbolydult méhkas gyanánt szaladtak mindenfelé, egymáson tapostak az elharapódzó őrületben: iszonyú káosszal kedveskedtek Tharr ítélő szemének. Többen rendet szerettek volna teremteni, de ahányan voltak, annyiféle módon: a nagyterem pillanatok alatt megtelt törtető vazallusok, rémült szolgák, tettre kész hősjelöltek sorával.
Hogy mikorra döbbent rá, milyen szerencséje volt ezzel az őrülettel, nem tudta megmondani: egyszerre azon kapta magát, hogy több nemesúrral egyetemben a kígyószárnyú kapu felé tolakszik. Félelem villant belé, ahogy arra gondolt, felismeri valaki &#8211 mélyen az arcába húzta csuklyáját és igyekezett a háttérben maradni -, ezért igyekezett nem túl erőszakos lenni.
Először fellökték. Fejberúgták. Majdnem halálra taposták, mire feltápászkodott.

Elég már!

Rekedtes hörgéssel pattant el benne a húr: ahogy meg tudott állni a lábán, eszébe villant, a díszes köpeny miatt senkinek eszébe nem jutna szolgának nézni épp most.

Lehet, hogy a fekete démon előre tudta ezt?

Újult lendülettel vetette bele magát a tömegbe: ütött, csépelt, rúgott, akit ért. Elkeseredett küzdelem volt, rengetegen zsúfolódtak a szűk teremrészbe: bár vénségére csenevész tagokkal sújtotta a szolgalét, zord mosoly suhant át rajta, valahányszor érezte, hogy ökle-körme-lába eleven húsba mélyed.
Alig karnyújtásnyira volt már csak a kaputól, amikorra észbe kaptak az őrök: mély nyikorgás hallatszott, ahogy lassan becsukódtak a súlyos szárnyak.

Tharr nevére!

Hatalmas lendülettel furakodott a menekülést jelentő nyílás felé, egyre több haragost hagyva maga mögött: elkövette azt a hibát, hogy nem figyelt eléggé és az egyik vörös hajú, szeplős ficsúr mellé érve (rohadj meg az Úr poklában, te nyamvadt fattyú!) túl nyilvánvaló volt a szándék: a csontrepesztő jobbegyenesre két marcona tekintet is reávillant és fojtott parancsszavak hallatszottak az őrök kapitánya felől.

Átkozottak!

A félelemtől egycsapásra magához tért: kétszer akkora sietséggel tülekedett vissza a nagyterembe. Azt hitte, sikerrel járt, de visszanézve látta, hogy a fegyveresek követik ide is, ráadásul a pengék látványa gyorsabb haladáshoz segítette őket: gyilkos tekintetük nem sok jót ígért.

Ez nem lehet!

A vén szolga megrémült: sok volt ez már az ő lelkének. Hasravágódott és a lábak között mászott tovább: igyekezett nem tudomást venni arról, hogy néha a csizmák és szoknyák tengere között mezítelen dámák és urak izzadó testén (és még ezek nevezik nemesnek magukat!) kellett átgázolnia.
Benn, a doom holtteste körül elkeseredett küzdelem hallatszott: fém csendül fémen, halálhörgés és viszont. Csak egy pillanatra nézett fel, de inkább mászott tovább sebesen &#8211 elborzadt félelmében, ahogy látta, amint hat pugnitoss hátrál döbbenten a fekete démon pengéi elől és mint próbálnak helytállni. Mászás közben villant be a fejébe, hogy a szemközti ablakok felé kellene mennie: a lenti kertbe érve már könnyedén kereket tudna oldani.
Félkörívben kerülte meg a küzdők körét és csak remélte, hogy az üldözőinek jobb dolga is akad, mint őt követni.

Még tíz lépés!

Éktelen csattanás hallatszott jobbról: vérbe fagyott alak zuhant a földre. Két szívdobbanás múlva jött a következő, közvetlenül előtte terült el: ismerte jól gyermekkorától fogva, Derdalass bárójának fegyvermestere volt.
Khagryr pengeművészeinek a fele tőle tanult vívni.
Könnyek szöktek a szemébe, de mászott tovább, rendületlenül: jeges félelem markolt a szívébe, ahogy tompa ütés érzett a lábán és valami meleg fröccsent fedetlen részére.
Nem nézett hátra.
A következő csapás szemből érte: egy eltévedt penge szikrákat hányt előtte a falon és feltépte arcáról a bőrt.
Ordított.
Iszonyú fájdalom hasított belé, megfordult körötte a világ: egy pillanatig azt hitte, örökre ottmarad. Remegő kézzel tapintotta végig sebét és nehezen hitte el, hogy csak felszíni sérelem, csontot nem ért, ereket nem rombolt: két ujjnyi távolságon múlott, hogy elérje a nyakát is.

Tharr, most segíts!

A párkány alá ért: felette, karnyújtásnyira a nyitott ablak. Hús szellő csapott az arcába, a menekülés bódító illata: szédült, a feje majd szétszakadt a fájdalomtól, de erőt vett magán és felállt, a falnak támaszkodva.
Három pietor állt már csak a démonnal szemben: egyikük éppen most kapott művészi kecsességgel kivitelezett, halálos nyaksebet.
Az ablakba mászott: fa és szövet recsegett-ropogott, ahogy fogást keresett a sok dísz alatt.
Szédítő mélység látszott alatta, irdatlan messze a kert alja: s addig még kér erkély, egy démon vízköpő rémséges szobra.

Ez nem lehet igaz!

Halálhörgés hallatszott bentről: ketten maradtak a testőrök.
A rosszullét hirtelen tört rá, alattomban, akár a skorpió marása: egyszerre megfordult körülötte a világ. Érezte, ahogy gyengülni kezd, szédül, hányinger környékezi, a szíve dobbanásával lüktet arcán a fájdalom&#8230 megcsúsznak ujjai a haszontalan faragásokon, a körme felszakad, meginog alatta a párkány&#8230
Újabb kiáltást hallott, de már csak távoltól: oda szeretett volna nézni, de vér csorgott a szemébe, nem látott semmit sem. Térdre esett, elveszítette az egyensúlyát, megroppantak alatta a tartódeszkák: egy pillanatig libegett a semmiben, majd (mert valahonnan biztos volt benne, hogy nem a fekete démon sikoltott) elhaló nyögéssel elengedte a hasztalanná vált kapaszkodókat és megváltó zuhanással adta át magát a menekülést jelentő, hűs szellőnek&#8230

(Scriptorium)