Wayne Chapman: Keleti szél 2. – részlet

Tier Nan Gorduint császári parancs szólítja a Közép tengeréhez, az odavezetõ út azonban hosszabb és keservesebb annál, amilyennek Liangszanban hitte.

Az éjjárók szektája bosszúra szomjazik, a lázadó Kvai Lom csak színleg békélt meg, és a császári hírvivõ sem egészen az, akinek mondja magát. A fõvárosba tartó csapat nyomában orgyilkosok járnak, sarkukban ott kúszik a Hamuparton támadt vihar. Csapás csapás után zúdul Niare mágikus védrendszerére, az összeomlás nyomán pedig olyan erõk szabadulnak el, melyek a Közép Birodalmával együtt a Sárkány hitét, és magát a Sárkányt is pusztulással fenyegetik.

A kalandozók a dinasztia sötét titkain át jutnak az õsi terv nyomára, melynek a Hetedkor törékeny békéjét köszönheti &#8211 védelmében pedig olyan harcra kényszerülnek, melyben nem csak egy ország, egy nép és két Jelhordozó élete a tét&#8230

Várható megjelenés: 2002 II. Negyedév

Részlet a regényből:

Gorduin a levegõben már csak az egyensúlyra ügyelt: kísértet-szárnyai a füstöt és a holdsugarakat, az éj látható és láthatatlan áramait kihasználva röpítették célja felé.
Mire lendülete fogyni kezdett, a szárazföldi kapunál megélénkült a lámpások mozgása. Az ütegeket övezõ ragyogásból fényfüzérek váltak ki, de a bárd nem láthatta, merre indulnak &#8211 az ereszkedésre összpontosított, és mire a suhanásból lebegés lett, sikerült megvetnie lábát a Strázsa fõ keresztfalán.
Nagyot zökkent, de nem érzett fájdalmat. Húsába idegen mintát szõtt, szemeiben fel-felszikrázott a bûvábrát tápláló varázs. Kacagni akart, és valósággal megkönyebbült a nyögés hallatán: az, ami valójából emberi maradt, nem felejtette el, hogy egy magafajtának &#8211 bizonyos Naizerdnek &#8211 a szeme láttára okozta vesztét a túlzott önbizalom.

Ahogy mozdult, émelygés fogta el. Ráébresztette hogy ideje véges &#8211 hogy az út, melynek állomásait vérével jelöli meg, a zsibbadáson és az izomgörcsön át a halálba vezet. Nem vigasztalta, hogy az erõk, melyeknek játékszerévé vált, egykettõre visszapenderítik onnét: ha a bont elszalasztja, búcsút mondhat a helybeliek bizalmának, és a császár jóindulatára sem számíthat többé.
Kétrét környedt, és leszegett fejjel vacogott kísértet-szárnyai árnyékában. Úgy vágyott a pihenésre, mint friss vízre és nõi ölre egy végesincs portya után, de valami &#8211 egy név, egy szín vagy illat emléke &#8211 nem hagyta nyugodni. Eszébe idézte, hogy a tétlenség alvást, az álom pusztulást jelent&#8230 és ahogy feltekintett, mozgó árnyat pillantott meg a keresztfalon túli épületek árnyai közt.
A bon sötét áradatként tört elõ a Rendíthetetlen Hûség temploma mögül. Egy futó ember sebességével hömpölygött át a Zászlóvivõk hídján, és mert a tûzzápor egyre késlekedett, a legkézenfekvõbb megoldást választotta: a holdsütötte gyakorlótéren át lódult tovább célja felé.
A bárd nem hitte, hogy képes lesz követni. Feje zúgott, sebei lüktettek: a bûvábra nem engedte összezárulni õket azután sem, hogy inge vásznából kötést rögtönzött rájuk. Hány pint vér szorult egy felnõtt férfiba? A doraniak szerint tíz, a pyarroniak szerint tizenkettõ. Nem csekély eltérés &#8211 és még komolyabbnak tûnik, ha a vér a saját véred, amit cseppenként hullatsz el egy nyavalyás fal tetején, mielõtt&#8230
Mielõtt leszédülsz és a nyakadat töröd, vagy gyökeret eresztesz, hogy kivérzett hullaként köszönthesd a hajnalt idefent. Ez lesz a pályabéred&#8230 de sírszoborból se érdemelsz jobbat magadnál, te lószagú, orzott szárnyakkal verdesõ mítosz!
&#8211 Nem &#8211 zihálta Gorduin. &#8211 A hamis istenek nevére, nem!
Birokra kelt az auráját mérgezõ sötétséggel, és ellenállt a késztetésnek, hogy mágiával enyhítse émelygését: tudta, hogy az éjjáró ellen minden szikrányi tartalékra szüksége lesz. Ha gyõzni akar, mostantól a régi iskola szabályait kell követnie: egyetlen lépést, egyetlen mozdulatot sem hibázhat el.
Egyetlen rugaszkodással vitorlázott át a Strázsa gyakorlóterei felett, és még háromra volt szüksége, hogy elérje a vámszedõk birodalmát az északi fõcsatorna partján. Fogyatkozó ereje gátlástalanná tette: feltörte a lakatként szolgáló pecséteket a pavilonok ajtaján, vállal-könyökel tört utat a bambuszkeretes papírfalakon át&#8230 és mikor a kassziaillatú homályban csak papírtekercseket meg írószerszámokat talált, az utcán kutatott tovább élelem után.
Két marokkal falta a rizst a vándorszentélyek üregeibõl, hosszan vedelt rá a közeli falikútnál, és csapzottan, de elégedetten szökkent a Vámház harmadik emeleti teraszára, mikor a póznákon függõ papírlámpások hunyorogni kezdtek. Úgy pislákoltak, mint a pincegázban halódó mécsesek, és ahogy kilobbantak, Gorduin ismét megpillantotta a bont: a meredek partfalon szétterülve, a valódi árnyaknál alig sebesebben kúszott az Emeltyûház felé.
&#8211 Látlak. &#8211 A bárd addig bajlódott a tûzszerszámmal, míg a fáklya, melyre az utolsó rugaszkodás elõtt, a csillagistenek ódon templománál tett szert, lángra kapott összeszorított térdei közt. &#8211 Látlak, érezlek és ki nem állhatlak&#8230 ezzel a felvilágosítással pedig az udvari cécó óta tartozom neked!
A bon felfigyelt a villanásra, tucatnyi nyúlvánnyal kapott a felé szálló fáklya után&#8230 és már-már sikerült porába fojtania, mikor a nyélre erõsített zacskó felszikrázott, és kránköves robbanással árnytestébe mart.
Gorduin idejekorán visszahúzódott, de hiába kapott fogódzó után: a léglöket a korlát lábnyi darabjával együtt csapta a Vámház falának. Arra eszmélt, hogy a hátán hever. A füstös holdfényben hamuszín pillangók &#8211 utcalámpák és fogadalmi szalagok cafrangjai &#8211 csapongtak, észlelése peremén ott várakoztak a szellemek. Az idõ sebzett állatként vánszorgott, robbanás kongó-bongó visszhangja fokozatosan olvadt át a máglyatûz és a Világgyûrû szikláiról alázúduló víz morajába.
`Mozdulj`, csattant egy évszázad távolából Gerum parancsszava. `Fejezd be, amit elkezdtél&#8230 vagy sose lesz belõled igazi kalandozó!`
A bárd oldalt hengeredett, feltápászkodott, és fogcsikorgatva bontott szárnyat a felé kígyózó árny-nyúlványok láttán. Sikerült felkeltenie az éjjáró figyelmét, de nem telt öröme benne: tudta, hogy a dühöngõ fajzattól megszabadulni sokkal nehezebb lesz.
A szárazföldi kapunál felharsant már a tûzparancs, mikor keresztezte az ütegek lõvonalát, de szerencséje ezúttal sem hagyta cserben: az elcikázó röppentyûknek csak a szele érte, és jókorát lódított rajta. Mire lélegzethez jutott, már az Emeltyûház felett járt, és nekikészült, hogy megvesse lábát a meredek oromtetõn.
A kísértet-szárnyak zsugorodni kezdtek, de nem zsugorodtak elég gyorsan: a bárd átbukott a tetõgerincen, végigszánkázott végig a párkányzaton&#8230 és elfúló lélegzettel kapott fogódzó után, mikor súlya alatt megcsuszamlott a zsindelyezés.
&#8211 Kránra&#8230
Niare földje olyan ráérõsen húzta magához, hogy sikerült megfogóznia egy konzolgerendában, melynek elõbb csípõjével, majd bal térdével ütõdött neki. A tartószerkezet faragott sárkányai üres szemekkel bámulták, ahogy új fogást keres, feljebb küzdi magát, és meglapul a garantáltan Shú-biztos födém alatt. Képébe fecskeürülék pora szitált, hevenyészett kötésein foltokban ütött át a vér.
Hogy fájdalmát csökkentse, rég használt trükkhöz folyamodott: Gerumot képzelte a szomszédos ereszfa alá. Maga elõtt látta arcának minden árkát és hegét, a holdsugár csillanását mélyen ülõ szemeiben, és tisztán hallotta a szesztõl karcos baritont is: &#8220Okosan tetted, hogy kalandozónak álltál: bõregérként a hideg vízre valót se keresnéd meg, fiam.&#8221
A bárd mosolyogni próbált. A vérveszteség kezdte eltompítani érzékeit. Nem hallotta a hamis égzengést, nem látta a meredeken aláhulló röppentyûket &#8211 arra rezzent fel, hogy a Vámház, a pavilonsor és a keleti fal ácsolata zölden sistergõ lángokba öltözik.
A forróság hulláma az Emeltyûház falán megtörve Gorduin rejtekhelyéig csapott. Megperzselte a szemöldökét, és mûvelt valamit a szemével is, mert a valóság színei füstös szürkeségbe fakultak&#8230 a harmadikkal azonban épp eleget látott, és megértse: a neheze csak most következik.
Az éjjáró célba ért, és dühödt tengermorajjal zúdult a bejáratnak odalent.

Az Emeltyûházat Liangszan legvaskosabb kapuja és legbonyolultabb zárszerkezete védte. Úgy tervezték, hogy tartósan ellenálljon bármely evilági támadásnak, készítõi azonban nem ismerték, így nem is alkalmazhatták a bárd világában általánosan használt mágikus védjeleket.
A bon a dszkák résein és a vasalás láthatatlan hézagain át nyomult az elõtérbe. Kobraként ágaskodott fel, a fakakat és a grádicsot tapogatta árny-nyúlványaival&#8230 és mert prédája, az éjszárnyakon járó ember nem mutatkozott, úgy döntött, fordít a sorrenden, és teendõit a kiút biztosításával kezdi.
Laposan széttereülve szivárgott a padló alá. A forrásig követte a bronzpatina és a kenõzsír szagát, pora kézcsonkokká sûrûsödve tapogatta végig a pincében sorakozó emeltyûket&#8230 és már-már meglelte köztük a Vizikapuét, mikor az újabb gyúporbomba, melyet Gorduin a padlás résnyire nyitott csapóajtaján át indított útnak, a grádicsokon és a földszint padlatán vgigpattogva a raktárba zuhant.
A robbanás jelentéktelen volt, a belobbant világítóolaj heve sem vetekedhetett a kinti tüzekével, a zárt tér azonban megsokszorozta erejét: mire a pincében meggyûlt homály mozdult, hogy meneküljön, az Emeltyûház elsõ két szintje izzó pokollá változott.
A bárd erõt merített a bon fájdalmából. Hagyta, hogy a néma sikoly az ellenfél szellemének mélységeibe veszõ csatornáig vezesse, és miközben az anyagi síkon tomboló tûzbõl sötét nyúlványok kígyóztak elõ, hogy befonják és elemésszék, egy régi emlékképet
ibarai verõfény
tömött a sötéten lüktetõ torokba.
Tudta, hogy célba talált, de örvendezni nem volt érkezése: a mentális csatorna falai beroskadtak a megsokszorozódó nyomás alatt. A bon lelkének kútjából nyers sötétség böffent fel, a mélyben sómarta csigákként sisteregtek az indulatok. Régiek voltak és idegenek, de szavak nélkül is eleget mondtak ahhoz, hogy Gorduint önnön sebezhetõsége tudatára ébresszék.
Sikoly, szûkölés&#8230 aztán csend.
A bárd felemelte a fejét. Hasmánt hevert a tetõnyereg alatt, bal lába támasztékot keresve kaszált a semmiben. Mire visszahúzta, a tanyájukat féltõ sirályok rikoltozását ismerõs dübörgés nyomta el. A pavilonsor lángolt, a keleti fal ácsolata kezdett megroskadni &#8211 a röppentyûk jó ideje záporozhattak a Vizikapunál kijelölt célzónába.
Gorduin alig érzékelte az idõ múlását. Torkát füstszag kaparta, a padozat résein pászmákban tört át a rõt fény: a falak közt tomboló lángok már a harmadik szint padozatát nyaldosták, és elevén lényekként kúsztak felfelé a csapóajtóhoz vezetõ grádicson.
A bárd tudta, milyen fürgék tudnak lenni, és nem vesztegetett újabb értékes pillanatokat arra, hogy az esélyeket latolgassa. Elmázolta arcán a verítéket, kitapintotta az oldalának feszülõ smaragdbálványt&#8230 aztán lehunyta szemét, és az átellenben sötétlõ falkaréjra koncentrálva elmormolta elsõ bûvigéjét.
Az eredmény nem pontosan ott anyagiasult, ahová szánta: majd` két lábnyira lebegett a mellvéd felett, fényének egy töredéke pedig még azután is a gyilokjáróra vetült, hogy a Sárkánygerinc legfényesebb csillagára fókuszálta sugarait. Kísértést érzett, hogy tovább szöszmötöljön vele, de legyûrte: aki úgy elhanyagolta a fénymágiát, hogy a legalapvetõbb iskolaformákban is hibázik, ne kockáztasson feleslegesen.
A bárd kifújta tüdejébõl a levegõt, és felpillantott. Az eltúlzott erõsítésnek hála végre látott is valamit abból, amiben mostanáig csak reménykedett. A gyilokjáró hosszában kikötõõrök tömege lapult, a lándzsák és kardok acélján meg-megvillantak a fényaurából szökdösõ sugarak. A fókuszul választott Sárkányszem magasan állt: azoknak, akikre Erimar az elsõ tükröt bízta, kitartás és szerencse mellett támasztékra is szükségük lesz.
Ha felfogták egyáltalán, mi a dolguk.
Ha a vérükké vált fegyelem az ismerõs nehézségek mellett az ismeretlentõl való félelmet is képes leküzdeni.
Gorduin kirekesztette tudatából a kételyeket, és újabb két fénygömböt gyújtott a falkaréj felett. Halványabbak voltak az elsõnél, de sokkal készségesebben hajtották végre a születés utáni bukfencet, és olyan alacsonyan lebegtek, hogy egy merészebb kikötõõr térdelve is keresztülnyúlhatott volna bármelyiken. Megtehették volna, de nem próbálkoztak: amit eddig láttak, épp elég volt nekik.
A bárd az utolsó fénygömb helyét kereste, mikor meghallotta a zajt. Oly távoli volt, hogy a leomló ácsolat robajának hitte &#8211 aztán rádöbbent, hogy nem a fülével hallja, és mire idáig jutott, fizikai valójában is megborzongatták a gyûlölet hullámai.
A bon bömbölve emelkedett ki tûzbõl, és a közbülsõ szintek padozatát átszakítva, harminc láb magas faltörõ kosként zúdúlt a padlás csapóajtajának.
Gorduin az elsõ rándulásra fogást vesztett a manahálón. A padozat résein átnyúló homálykarok közt a csapóajtóig gördült, elmarjult baljával a retesz után tapogatózott &#8211 és kis híján a csuklóját törte, mikor az újabb csapás keretestül zúzta szét a helyi mércén vaskosnak számító ácsmunkát.
&#8211 Hogy az a&#8230
Az éjjáró testét alkotó por és pernye hangtalan robbanással töltötte be a levegõt. A bárd visszafojtotta lélegzetét, az elmúlásszag mégis utat talált hozzá. Elködösítette látását, mohón töltekezett élete melegébõl&#8230 de mielõtt öntudatától megfoszthatta volna, a nyomában kígyózó nyúlványokkal együtt enyészett el egy smaragd villanásban.

Gorduin levegõért kapkodva hevert a hátán. A három láb átmérõjû gömb, melyet Shenwal hatalma söpört tisztára körülötte, gyorsan zsugorodott, belsejébe sirálytollakat, fatöreket és csapszegeket préselt a bon kavarta orkán. Az egyik felhasította a nyugalom zárványából kivetõdõ bárd halántékát &#8211 a fájdalmat nem, csak a vér sikalmósságát érzékelte, és konokul botladozott tovább a tetõperem felé.
Áttört a füstön és a pókhálókon, át a bûzön, a légben oldott matéria holdfény ezüstözte fellegein&#8230 és pillanatokkal azelõtt ugrott fejest az éjszakába, hogy az alsõbb szinteken tomboló tüzet a padlástérig rántotta a léghuzat. Az olaj ellobbanó gõze kék lángujakkal kapott a menekülõ után, lehelete felduzzasztotta a kísértet-szárnyakat, melyek ereszkedéssé szelidítették a százöles zuhanást&#8230 és végképp elenyésztek, ahogy Gorduin végigterült a vámszedõk negyedébe vezetõ sugárút kövezetén.
&#8211 Itt nem maradhatsz.
A bárd felszegte fejét. Vállas, hamuszín arcú, ezüstfakó szemû férfi állt mellette a niarei fõtisztek hagyományos öltözékében. A magasból hulló törmelék, akár a spáadt holdfény, akadálytalanul áramlott át testén.
&#8211 Nem maradhatsz &#8211 ismételte a sáncokon túli derengést fürkészve. Gorduin harmadik szemével önkéntelenül követte pillantását, és megborzongott: a Strázsa falain, az épületeken, bútorokon és eleven testeken át szellemek végeláthatatlan serege vitorlázott a tiszti szállás emeleti lakosztályában égõ mécses felé. &#8211 A démonok atyamestere ide is követni fog. Nem hagyhat életben olyan ellenfelet, aki ismeri a gyengéjét aki megsebezte, és akár el is pusztíthatja õt.
&#8211 Épp ezen&#8230 dolgozom.
&#8211 Szerencsét kívánok hozzá &#8211 biccentett a jelenés. &#8211 Többet annál, amennyi nekem jutott: azt reméltem, valója együtt pusztul a testtel, melyben tanyát vert, és oly hosszú ideje bitorol.
A bárd ámuló hitetlenséggel meredt rá.
&#8211 Oni nevelõapja vagy. Hanmen Dao, aki karddal támadt az ártányra a Fõnixek hídján. Aki a fejét vette, mielõtt&#8230
&#8211 Nincs idõnk, saling &#8211 vágott közbe a niarei. &#8211 Téged a sors, engem a Megõrzõ szólít, de ha gyõzöl, nem kell engednem neki. Szabad maradok: követhetem a Tigrist a vadonba, ahová mások akaratából indult, és évtizedek óta rejtõzik önmaga elõl. Ha rátalálok, meggyõzhetem, hogy van választása. Még nem késõ hazatérnie: az lehet megint, aki valaha volt.
&#8211 Kvai Lomról beszélsz?
&#8211 Tigris és Farkas &#8211 suttogta a szellem. &#8211 Mindkettõ álarc, de csak az egyik rejt igazi fenevadat. A magafajtát sem kíméli, és elég erõs a mérge ahhoz, hogy az egész világra pusztulás hozzon. Az õ szavára rendült meg a mennybolt. Az õ hangján üvöltenek a szelek, az õ akarata mozgat minden szálat a Világgyûrûtõl a Közép tengeréig. Ismeri a Sárkány gyenge pontját, de nem érheti el. Nem gyõzhet, míg a Menny Fia, a Tigris vagy az Égi Küldött hozzá nem segíti.
&#8211 Én&#8230
&#8211 A Tigris ellen a gõg, ellened a kétely fegyverét használja majd&#8230 és elég egyikõtöknek elbuknia, hogy diadalt arasson. A Közép Birodalma sötétségbe vész, de a Nyolc Vadon népei sem számíthatnak különb sorsra. Ha az éjdémonok és a nara pengék urává válik, Jitrogama eltörli még az emléküket is.
&#8211 Biur &#8211 zihálta Gorduin. &#8211 Mirõl ismerem fel? Mit tehetek, hogy megállítsam?
&#8211 Kövesd a Megtartót! Járd a világát, és ne taszítsd ki a magadéból: csak õ vértezhet fel a méreg ellen, amit a Menny&#8230
A hamuszín alak olyan hirtelen fakult ki a létezés terébõl, hogy a bárdnak megrémülni sem volt érkezése. A környéken zsindelyzápor vert végig: az Emeltyûházba szorult éjjáró kezdett erõre kapni, és elõbb az éteri, majd az anyagi síkot reszkettette meg dühödt bömbölésével.
Gorduin talpon várta, hogy felbukkanjon. Mereven bámult a konzolok közül elõtüremlõ homályba, aztán hátrálni kezdett a sánckaréj felé, melynek magasában fénygömbök, réztükrök és rejtõzõ férfiak várták, hogy eljöjjön az õ idejük.
&#8211 Erimar!
A bon mozdulatlanná dermedt a kiáltás hallatán. Ahogy forrásában gyûlölete tárgyára ismert, nem tétovázott: horgas nyúlványok tömegét növesztve, roppant töviskoszorúként gördült-zúdult alá az Emeltyûház falán. A bárd csontjaiban érezte jöttének szelét, és nem hátrált tovább tajtékfehér szemeiben rõt villódzás volt az oromtetõ körül kavargó szikrák fellege.
&#8211 Erimar, most!
&#8211 Nyugalom, cimbora! &#8211 harsant valahonnét a háta mögül. &#8211 Hisz ismered a mondást: minden ocsmányságra fény derül egyszer&#8230
Az éjjáró tapogatókká növesztette töviseit, és két pár árnylábon megtámaszkodva már-már prédájára vetette magát, mikor szemközt felharsantak a niarei vezényszavak. A réztükrök egy ütemre emelkedtek meg, hogy a mágia teremtette napok ragyogását a célzónába vetítsék. A sáncok ölelte térség fénykévék szabdalta labirintussá változott három elkerülte, egy meglegyintette a bont, melynek árnytestébõl vérgõzként robbantak ki a sötétség pamatai&#8230