Senki

Odakint hangosan süvöltött a jeges szél, mintha a tébolyult forgatag fájdalmát sikította volna a sziklabércek falának. A kavargó hóviharban alig lehetett látni valamit. A fogadó ablakai opálosan be voltak párásodva és néhány helyen megfolyt rajtuk a koszos víz, mint elszíneződött könnycseppek. A vihar rázta a csukott zsalugátreket és bele-balakaszkodott a zsindelyes háztetőbe, mintha le akarta volna szaggatni a falakról. Korán reggel volt. A sziklatarajos hegyvonulatok takarója alól éppen csak előbukkant a téli nap, hogy rövid sétája után ismét visszafeküdjön a horizonton téli álmába. A kutyák csaholását is elnyomta a fütyülő vihar hangja.

A fogadóban metsző hideg volt. Az inasfiú nemrég jött be a hátsó ajtón havas, szakadt és koszos ruhájában, nagy szőrmés subával. Arca ki volt pirosodva, szemei drágakövekként csillogtak. Lihegett. Apró ködpamacsok szivárogtak cserepes ajaki közül&#8230 Hátán egy nagy puttonyt cipelt, amiben gyújtóst hozott. Lerakta a földre és megtámasztotta magát térdein. Szaggatott, fülsértő köhögés gyötörte, olyan erős, hogy kibuggyantak a könnyei. A mellkasát fogta közben. Mozdulatai lassúak voltak és erőtlenek. Lehet, hogy nem volt már neki olyan sok hátra, de senki nem foglalkozott vele, hiszen csak szolgáló volt. Rozoga, sarkánál kiszakadt csizmájáról saras tócsába gyűlt az olvadozó hó, kirajzolva nyomait az egész helyiségben. Begyújtani készült a régi kandallóba. Elgémberedett ujjaival ügyetlenül markolta a tűzkövet és esetlen mozdulatokkal ütögetve próbált szikrát csiholni a száraz gazra a nedves farönkök között.

A fogadó maga elég sötét volt. Egy kövér, erősen kopaszodó férfi lépett ki egy másik ajtón. Hatalmas bajsza volt és vállán egy kéztörlő lógott. Barna medvebőr ruhákat viselt és erősen borostás volt. Elővett zsebéből egy pipát. Tenyerébe csapkodva kiürítette belőle a hamut, majd egy másik zsebébe nyúlt és rátömött. A már éledező tűzhöz lépett és egy kis lángoló fadarabbal meggyújtotta. Szipákolt egyet-kettőt majd kiköpött oldalra és máris füstölgött. Kellemes pipafüst-szag áradt szét lassan a helyiségben. Körbejárt a kis lángoló fadarabbal és minden asztalnál meggyújtott egy gyertyát. Máris sárgás, melengető világosság nyalta körül a fenyődeszka falakat, asztalokat, boroshordókat. A gyertyák apró lángja táncolva imbolygott az ablak résein vagy a küszöb alatt beosonó szellőben.
Még neki is korán volt. Elgémberedett tagjaiba masszírozott lomhán új életet az egyik asztalnál és tompa fejfájással küszködve, mélán bámulta közben fehérlő, meleg leheletének foszlányait, amint egy-egy gyenge belibbenő szellő belekarolt és elragadta. Felnézett és magához intette a fogadóst.

A kövér csaplár szúrós szemmel ránézett, majd előbújt a söntéspult mögül egy koszosan áttetsző üveggel és az asztalához vitte. A férfi kezei reszkettek, amint megfogta az üveget, de nem a hidegtől, hanem a vágytól. A lángoló, olthatatlan, beteges vágytól. Remegett érte, hogy az a jól ismert, megnyugtató, kellemes érzés újra átjárja a testét. Kapkodásában fellökte a poharát, ami hangosan végiggurult az asztal deszkalapján és a saras földre hullott. Szitkozódott az orra alatt, majd hamar felkapta, mérgelődve megtörölte szennyes prémköpenyének szegélyével és öntött. Egy része kilötykölődött mire a kicsi pohár megtelt. A fogadós felnézett és lemondóan megrázta a fejét. Letette az üveget, ami majdnem felborult. Két kézzel fogta meg a poharat és idétlenül csücsörített, ahogy remegő kezeit próbálta szájához irányítani idegeskedve. Mohón, kidülledt szemekkel emelte ajakaihoz és hirtelen kiitta, talán még bele is nyalt a pohárba és majdnem leharapta a szélét. Majd ismét öntött és ivott és öntött és ivott&#8230 a negyedik pohárnál már biztos volt a keze. Lassabb, óvatos mozdulattal tette le az üveget és könnyedén emelte szájához az italt. Aztán&#8230 az utolsó pohár már csak félig telt meg. Nem hagyott kárbaveszni egyetlen cseppet sem. Percekig tartotta fejjel lefelé az öveget. Ezt is megitta, de már ízlelgette, nem sietett.

Az üveget még kezében tartotta, bámulta egy darabig, majd letette és kényelmesen hátradőlt. A kandallóban még csak most kezdett vadul pattogni a tűz, de ő már nem fázott. Arca kipirult. Szemeit becsukva ült tovább, a mámor sötét falai mögé bújva a külvilág elől. Ő is nagyon jól tudta, mint mindenki, hogy valójában alkoholista. Már jó ideje nem csak azért ivott, hogy felejtsen, hanem már azért is&#8230 mert muszáj volt neki. Rosszul volt, fájt mindene, hideg volt, szürke, gonosz és sötét volt a világ, ha nem ivott. Olyankor remegett, járni is alig bírt, gyenge volt és rettegett. Minden kifakult, minden durva volt, kemény és kavargó. Muszáj volt innia. A pálinkának&#8230 egy idő után már nem csak a szagától nehéz megszabadulni, ha valaki kellően sokat iszik. És ő nagyon is komolyan vette az ivást. És még valami volt, ami szörnyűbb volt a halálnál, ha nem ivott&#8230 A lángok. A vörös halál kórusának sivító éneke, ahogy az apró lángnyelvek a falak fehérjét nyaldossák&#8230 a tetőn lejtették pusztító táncukat. Az izzó, hamvasztó, vörös vérfolyam&#8230 A sikítás&#8230 Ropogás, sercegés&#8230 a mindent átható hőség. Ahogy a mestergerenda enged a tűz ostromának és megadva magát hangos robajjal maga alá temeti s sikolt&#8230 Aztán csak fekete üszök, füst és parázs&#8230 és csend. Túl nagy csend&#8230 Ezért is kellett innia, hogy ezeket ne lássa. Állandóan kínozták a képek, a hangok. Álmában halotta százak halálsikolyát, ahogy a forróság elemésztette, elszenesítette, felhólyagosította testüket.

A falusiak valójában szerették őt. Ha munkaidő volt, mindig lelkiismeretesen és keményen dolgozott. Egy tál levesért bármit megtett. Ő amolyan nincstelen volt. Semmilye nem volt. Nyáron és tavasszal kint aludt valahol az erdőben, vagy egy barlangban, sziklahasadékban, télen meg néha egy-egy család adott neki otthont néhány napra, vagy a fogadó istállójában pihent meg. Nagyon keveset beszélt és állandóan mogorva volt. Állandó búskomorságba burkolódzott, ahonnan még a legszebb napokon se tudott előbújni.
A családok néha hoztak neki egy-egy tányér levest, egy kis sültet, vagy éppen ami maradt nekik, ha volt. Ám télen, mikor mindenkinek összébb kellett húznia a nadrágszíját, neki is kevesebb jutott.
Enni nem sokat evett, inkább csak ivott, mert egy fél üveg lőre még így is olcsóbb volt, mint egész napra az étkezés, és így legalább nem érezte, hogy éhezik. A bódulat megvédte őt az emlékektől is…. óvta az emlékezés kínjaitól. Éhgyomorra itta az erős italt, de azt se érezte, hogy marja a gyomrát. Ez volt a mérge és az orvossága is.

Mostanra már átjárta egész testét a melengető érzés. Ilyenkor csak egy idős, kövér, jó kedélyű emberre hasonlított hosszú ősz hajával és méretes szakállával, ráncos, nyugodt arcával és bozontos szemöldökével. Furcsamód fölös kilóit még így se tudta leadni.
Ez volt az egyetlen időszak, mikor lehetett beszélni vele. Így történt az is, hogy egyszer elmondta történetét egy kíváncsi gyereknek.
Közel öt évtizeddel korábban született a messzi északon egy nyomorúságosan szegény kis faluban. A falusiak bányászatból tartották fenn magukat, de miután a bánya bezárt, az amúgy sem gazdag falu szépen lassan elszegényedett. Mindenkinek valamilyen egyéb munkát kellet vállalnia, hogy megéljen. Sokan földönfutóvá lettek. Az adósságok csak halmozódtak, és aki nem tudott fizetni, azt kitették a házból.

Apja nagyon korán meghalt. Ő akkor még csak tizenhárom éves volt. Onnantól neki kellett eltartania sokat betegeskedő anyját. Kőfejtőként dolgozott a szomszédfaluban a többi felnőtt férfiaival.
Tizenhat éves volt, mikor egy téli éjjelen anyja kiment fáért, és soha többet nem jött vissza. Köszönés nélkül távozott az élők sorából. Ekkor maradt teljesen magára. Az volt a leghidegebb, és legmagányosabb tél, amit valaha is megélt.
Elhatározta, hogy útra kel, és szerencsét próbál a távoli vidékeken. Felgyújtotta házát anyja holtestével együtt, és egy hideg télvégi napon, egyetlen ruhájában útra kelt az ismeretlen felé.

Két héttel később, egy kereskedő karaván talált rá félig kábulatban, a pusztában bolyongva. Teljesen le volt fogyva és el volt erőtlenedve. A hosszú utazás annyira tönkretette alultáplált szervezetét, hogy a közeli kisváros szerzetesei biztosra vették, már nem fogja kiheverni tüdőgyulladását, amit útközben szedett össze. Szinte a csodával volt határos, hogy mégis életben maradt. Hosszú éveken át a szerzetesekkel maradt. Szinte családtagnak tekintették a kis kolostorban. Sokat dicsérték a rend szakácsi is, mivel állandó és napjában többször visszatérő vendégük volt. Tizenhat évnyi éhezés után kijutott neki a legjobb étkekből, nem is csoda hát, ha kissé megtestesedett és pocakot növesztett. Kedve is egyre javult és a régi nélkülözés és kín napjai egy időre elhalványulhattak végre emlékeiből. Írni-olvasni tanult és elmélyült a legkülönfélébb tudományokban is. Ezután nem sokkal az egyház szent háborút hirdetett a hitetlenek ellen, és még abban az évben meg is indult az első hadjárat.

Messzi tájakra indultak csapatával, hogy az Erények Isteneinek nevében küldjék a halálba a hitetlen pogányokat és az eltévelyedetteket. A véres háború, és a hosszú mészárlás lassan kikezdték lelkét és hitét, és elszökött a seregétől. Hitehagyottan, és teljesen összetörve talált egy kis hegyvidéki falura. Itt az egyszerű, de kedves parasztemberek szívesen, és gyorsan befogadták. Minden reggel kijárt a férfiakkal a határba dolgozni, eljárt az ünnepségekre, részt vett az építkezéseken, a templomi igehirdetéseken, egyszóval jól érezte magát. Úgy érezhette egy rövid időre, hogy újra otthonra talált. Az egyik falusi lányba bele is szeretett és érzelmei nem maradtak viszonzatlanuk, majd nem sokkal később összeházasodtak. Az ezután következő egy év volt élete csúcspontja&#8230 innen, már csak lefelé ívelt boldogsága. Az évek jöttek-mentek, majd hírek keltek szárnyra egy második hadjáratról. Ekkor úgy döntött, hogy elhagyja a falut egy időre, hogy ne sodorja veszélybe a népet és szeretett hitvesét. Megesküdött, hogy nemsokára visszajön, azzal összecsomagolt, és ismét útra kelt. Fájt a szíve, hogy el kell hagynia új otthonát, de ekkor még nagy lánggal égett benne a remény.
Az évek ismét lassan teltek-múltak. A második hadjárat hatalmas méreteket öltött. Egyre távolabb és távolabb szorult falujától. Whöll nagyúr gigászi csapatai is kivették részüket a szent háború néven dúló hódító csatákból.

Aztán egyik éjjel álmában talált rá egy portyázó lovagcsapat. Elfogták, és tömlöcbe vetették. Az inkvizíció azonnal-ítélő tanácsa erénytagadás, és hazaárulás vádjával halálra ítélte. Az ítéletet egy hatalmas vár sötét és hideg tömlöcében várta. Megannyi telet ült itt végig a patkányok, tüdőbetegek és gyilkosok társaságában. A napok keservesen teltek, de a hóhér nem jött érte. Minden ajtónyikordulás, minden lépés zaja, minden felé forduló tekintet, bármilyen apró zaj jelenthette volna a halált, de az nem következett be. Magányosan tengette napjait, állandó halálfélelemben, hisz éveken át, minden nap az akasztását várta. Gyorsan öregedett és megőszült. Arca megráncosodott, szemei elromlottak, háta meggörbült. Tíz év után került sor arra, hogy szabadon engedjék. Mikor a seregek visszavonultak, a második hadjáratnak leáldozott és hatalmas birodalmak kerültek a Hódító Whöll kezére.
Útját azonnal hazafelé vette. Könnyedén megtalálta a kis falut, amit réges-régen otthagyott. Szinte semmi nem változott. A mészárlás, a front elkerülte a kis települést a hegyek ölén.

Semmi nem változott. Mintha csak tegnap ment volt el. A szélben most is lehetett érezni a fodormenta illatát és a sült szagát, ami fogadóból szűrődött ki. A háza is ugyanott állt, ahol annak idején, és ugyanolyan fehéren, mint emlékeiben élet. Belesett az ablakon. Tekintete egy pillanat alatt teljesen elhomályosult az örömében rátörő sírástól, amint megpillantotta feleségét fényesen vörös hajával, mogyoróbarna szemeivel. Az asszony az idővel együtt szépült, és varázsos szépsége felülmúlta szürke emlékeinek minden apró részletét. Az ámulattól lemerevedetten perceken át bámult, és nyugtatta szívét, hogy senki észre ne vegye rajta a feltörő érzelmeket, de erre csak még inkább izgatott lett. Zokogva lépett az ajtó elé, és szája kiszáradt az idegességtől. Mozdulatai hirtelenek voltak, és térdei remegtek… Aztán meglátott az ablakon át egy férfit. Magas volt, kopaszodott a feje tetején, orra horgas volt, és alóla vastag bajusz lógott. A férfi megcsókolta a nőt és mögötte két kisgyerek rohant be szobába. A felismerés ökölcsapásként érte, és megszédülve kapaszkodott meg az ablakpárkányban. Valami elszakadt&#8230 érezte&#8230

Az öröm nem tartott sokáig. Úgy érezte, hogy lelke azonnal semmivé lett. Teljesen üres volt és végtelenül magányos. Feleslegesnek érezte magát.

Áttekintette életét és rájött, hogy nem volt értelme élnie. Nem alkotott semmi maradandót, nem maradt senkije, nem tett semmi jót vagy rosszat, és ha meghal, senki nem fog emlékezni rá, hogy ő valaha is létezett, mintha soha meg se született volna. Éjjel tért vissza. A lángok furcsán forrók voltak&#8230 a hangok túl hangosak&#8230 a sikítás fájt, a recsegés ropogás a lelkéig fúrt, mintha a ház is haldokolt volna&#8230 Kiabálás, sikoltozás&#8230 gyerekek könyörgő bőgése&#8230 aztán már csak velőtrázó sikolyok, kínlódó ordítások. El akart szaladni, de lábai nem mozdultak&#8230 aztán segíteni akart, de nem tudta hogyan. Tétován lépett egyik lábáról a másikra és pánikba esett. Előre lépett az ajtóhoz, de a tartógerenda dühödt robajjal zárta forró sírjukba a sikolyokat&#8230 és vége lett. Nem túl hamar, de vége lett.
Ezután vándorútra kelt avval, amije még volt. Lovát és páncélját már rég eladta, valószínűleg egy kereskedőnek, aki jó üzletet köthetett vele. Ruháit is lecserélte és pecsétgyűrűje is gazdára talált már egy üveg borért. Azóta már sok-sok év telt el&#8230 de a lángok, a sikoly, a sírás emlékei nagyon is frissek voltak még. A kétely és üresség érzete csak mélyült és minden emléke mögött, mint kiéhezett vadállat lesett rá a tébolyulat vérengző szelleme. Mostanra már csak fakó árnyéka volt néhai önmagának, amint a rozzant fogadó fa asztalánál ült néma bódulatban, egy olcsó lőre kábító alkoholpárájában.

Kint elállt a hóvihar, és a fogadó déli oldalán lelógó jégcsapokon szikrázva tört meg a télvégi derűs Nap még gyenge fénye. Kint már olvadt a hó, és fűszálak friss zöldje meredt az üde-kék ég felé. A természet éledezett és az agyagos utakon tócsákba gyűlt a víz az olvadt jégtáblákból. Az állatok a zöld mezőn feküdtek és élvezték a melengető sugarakat, amik feledést hoztak a hosszú, keserves tél fagyos napjaira. Néhány helyen apró virágok nyiladoztak és kis pillangók szálldostak körülöttük a szivárvány minden színében. Vidáman, fürgén táncoltak a tavasz tüzes szemének fényáradatában.
Megindult az élet. A fogadóba új emberek érkeztek, a helyiség megtelet melegséggel és örömteli beszélgetéssel, gyerekek kacagásával. Az emberek társaságba verődve tárgyaltak az időről, a tavaszi vetésről, az állatokról és közben jókat nevettek. Senki nem vette észre, amint a szürke öregember csendben örök álomra szenderült, és lehanyatlott a kemény, saras földre….

A temetésre szinte senki nem ment el. A pap elmondott egy imát, majd két ember fűzfakoporsóban egy rosszul ásott gödörbe engedte, és hanyagul rászórták a még kemény, fagyott földet. Hogy hogyan is hívták, honnan jött, azt senki nem tudta és azt se, hogy hány éves volt. Mindenki csak látásból ismerte a furcsa öregembert. A dísztelen oszlopra sírján egyszerű emlékezető állt róla: Egy koldus.