Sawreven Legendája

Címkék

A feketébe öltözött ember híre hamarabb ért a városba, mint nehéz léptű koromfekete hátasa. A városlakók összesúgtak az utcán, félve igyekeztek otthonaik képzelt biztonságába, ahogy végigléptetett a főutca kövezett talaján. A lenyugvó nap bágyadt sugarai megcsillantak a tüskékkel kivert vértezeten, a férfi árnyéka hatalmasra nőtt. Akárcsak a híre, néhány nappal ezelőtt.

Egy dzsad kereskedő hozta a hírt, hogy Ranagol démona testet öltött a nyugati mezsgyén és kénköves lángokkal emésztette el az útjába eső falvakat. A piacon azt rebesgették, hogy az ellene küldött zsoldosokat egyetlen szavával véres húscafatokká változtatta. A katonák szíveiből lakomázott a tetemekből rakott máglya körül táncolva. A főutca csapszékeiben borgőzös alakok adomáztak a félisten erejéről, aki Sawreven mestergyilkosait puszta kézzel taszította a Kárpit mögé és lelkeiket a Kárhozat Sivatagába száműzte.

A régens fülébe először egy késő délután jutott el a hír. Zöldellő parkjára néző teraszán süttette magát a nappal. Napbarnított, izmos teste mezítelen volt, frissen borotvált koponyájából méltóságteljesen villantak elő sötét szemei.
– Egyszerű szerencsevadász a fickó – fordult unott képpel tanácsadójához, Dreina felszentelt papjához – Mondd meg a falusiaknak, hogy ássák jó mélyre a csontjait. Minden vagyona az övék lehet – legyintett még egyet, aztán egy újabb szőlőszemért fordult bronzbőrű ágyasa felé. Az idén különösen édesre érlelte a termést a sok napsütés. A pap helyeslő mosollyal bólintott és alázatos meghajlás közepette távozott a palota felé.

Másodszorra este volt már, a kandalló előtt hevert egy vastag medvebundán. Testét lágy szövésű köntös takarta, fejét szeretője fedetlen, forró combján nyugtatta. Réveteg arckifejezése pillanatok alatt változott zord ragadozó pofájává, de nem mozdult a bunda melegéből. Átható pillantással nézett Dreina emberére, állkapcsa összeszorult egy rövid időre:
– Úgy &#8211 Érzelmek nélkül csengett a hangja – Küldd ki a zsoldosokat! Tálcán akarom látni a fejét és négy darabban a testét! – nem fenyegetett, csak utasított. Megszokta, hogy nem volt ellenfele országának földjén. Neki szolgáltak a nemesek, a város gazemberei, zsoldosai és papjai. Egyet csettintett és vérben ázott a tartomány, akár százmérföldnyire is. A pap tiszteletteljes főhajtással, komoran vonult vissza a teremből.

Harmadjára darabokra zúzta boroskupáját egy tölgyfaasztalon. Teljes magasságában felegyenesedett, széles mellkasa kidomborodott, ahogy dühösen beszívta a levegőt. Homlokán egy függőlegesen futó ér dagadt ki, arca pírbe borult:
– Miii!? Azt mered mondani, hogy egyetlen gazfickó, elpusztította a legjobb katonáimat!? Néhány szóval!? &#8230 Mint a mesében!?
– Így igaz, nagyuram! &#8211 A püspök földre szegezett tekintettel rebegett – A parasztok Ranagol küldöttjének mondják.
– Hmm&#8230 – A kandalló lángjaiba bámult – Menj és imádkozz! Nem érdekel kihez! – Izmos karja ellentmondást nem tűrően mutatta, merre van a kijárat. A pap fejét lehajtva húzódott vissza, görnyedt testtartását még akkor is megőrizte, mikor már nem látta uralkodóját. Arcán a félelem jeges verítéke csillogott.
– És menj te is! – utasította a nőt, mikor az püspök léptei már elhaltak. Kedvelte a bestiát. A maga módján ő is ragadozó volt, de amit tenni szándékozott ahhoz nem volt szüksége rá – Meg kell tennem néhány dolgot – vérben forgó szemekkel nézett a mezítelenül távozó, csábító szuka után. Mikor dolgára indult, vad gyűlölettől torzult állativá nemes arca.

Két, széles pengéjű, hatalmas kard lógott az oldalán. Arcára zord mosoly ült, ha elkapta egy-egy járókelő rémült pillantását, de nem eregetett lángokat. Még nem.
A város legjobb fogadójában vett ki szobát és bár a fogadós elszánta magát, hogy akkor sem fog ágyat biztosítani neki, ha két marék aranyat fizet is, mégsem tudta kinyitni a száját, hogy ellenkezzék. Csak bólogatott, amikor a férfi előre fizetett. A félelmetesen fújtató lovat az istállóba köttette, csomagjait a szobájába vitte, de egész este csak az ivóban ült és ivott. A fickó – akinek Darton szimbóluma függött az övén – gondosan ügyelt rá, hogy rendezett sorokban álljanak a fakupicák az asztalán, ötágú pentagrammát alkotva. Napbarnított arcbőre sima volt, de néha vidámság bujkált rajta, ha a háta mögött összesúgtak. Szőke, vállig érő haját varkocsba fogva viselte, nyakában vastag ezüstláncon kicsinyke csontkoponya lógott. Nem beszélt sokat, csak a rendelést adta le. Láthatólag nem unatkozott.

Egy rövid időre még társasága is akadt. Röpke fertályóra erejéig a város rossz hírben álló asszonyszemélye ült asztalához és kedélyesen elbeszélgettek. A nő – csinos volt ugyan, de veszett hírű – többször állt már boszorkányság és méregkeverés gyanújában, egyszer még egy Inkvizítor is érkezett a városba miatta, de elbűvölő mosolyával és buja testével mindig kivágta magát. Most pedig a félelmetes hírű külhonival beszélgetett, mintha csak a piacon fellépő vándorkomédiások teljesítményéről diskurálnának.
Kisvártatva a nő viharverte utazóköpönyegét vállaira borítva, kecses léptekkel távozott, olyan mosolyt hagyva hátra, amiért az ivó kis számú férfisereglete az életét adta volna. A szőke idegen ettől fogva egymaga üldögélt tovább és vedelt. Mivel órák óta nem történt semmi sem, néhány ittas vendég már elkezdte rajta köszörülni a nyelvét. Az idegent a néhány elejtet szó nem érdekelte. Aztán megérkeztek a katonák.

Tucatnyi sodronyinges, állig felfegyverzett poroszló tódult a füstös levegőjű helységbe, szorosan körbevették a békésen üldögélő dartonitát. Csend ült a teremre. Csak lábak dobogása és a fegyvercsörgés hallatszott.
– Idegen, velünk kell jönnöd! &#8211 a kapitány előre lépett és kemény hangon szólt, de szemeiben – akár katonáiéiban – félelem tükröződött.
– Későbbre vártalak benneteket, de nincs mit tenni, ha eljön az idő. Esetleg menjünk ki? – nyugodtan emelkedett fel ültéből és kérdőn nézett a parancsnokra.
– Igen! &#8230 Kifelé, idegen! – nekibátorodott a tiszt, nem látta ellenállás jelét.
A főutca már sötétbe borult, de kisebb tömeg várakozott odakint. Mind az idegent akarták látni. Rabláncon. A dartonita az utca közepére érve derűsen futtatta körbe tekintetét az egybegyűlteken. A katonák bátortalanul nógatták továbbhaladásra, de „foglyuk” másképp gondolta.
– Kapitány, ha már ennyien összegyűltek, akkor ne okozzunk csalódást! – a katonák feszülten, parancsnokuk tanácstalanul fordult feléje – Uratoknak az én, nekem pedig az ő lelke kell. Essünk neki!

Balja a villámnál is sebesebben lódult előre és mielőtt a poroszlók felemelhették volna eddig is készenlétben tartott lándzsáikat, ujjai könyörtelen satuként záródtak össze kapitányuk torkán. A hangos recsegéssel elporladó gigájú tiszt testét bal karjával fürgén körbelendítette, hogy félresöpörje a rá irányuló pengéket. A mozdulat közben elővonta egyik széles kardját és ,miközben a földre lökte a halott embert, felhasította egy mellette álló fegyveres mellkasát. Sikolyok harsantak, a tömeg egy része menekülőre fogta a dolgot. A bensőségeit adakozón megmutató tetem aláhanyatlott, de mire földet ért volna a pap már újabb két haldoklót hagyott maga után. Magas vágása átmetszette egyik ellenfele torkát, a továbblendülő pengébe pedig belerohant egy forrófejű ifjú. A kard hegye mélyen mellkasába fúródott, a feketébe öltözöttnek erőnek erejével kellett kirántania onnét.
– Ejnye, ezért igazán kár! – nézte az elvágódó fiatal férfi szemeiben a meglepettséget. A kis késlekedést kihasználva támadásba lendültek a városőrök. Az éjfekete vértezeten egyszerre három lándzsahegy vásott el, csúszott félre. A dartonita érezte a kemény lökést, de tudta, hogy az acél állja a próbát.

Félreütötte a lándzsákat és forgatóik közé lépett. Egyet ledöfött, mielőtt az a védekezésre gondolhatott volna, egy másiknak pedig véres péppé zúzta az arcát tüskés fémkesztyűjével. A harmadik támadó sikeresen visszahúzódott a halál útjából, hogy társaival újra nekihuzakodjon, de már látszott szemeiben a kétségbeesés.
Balja övére kulcsolódott, az ott függő varjúszárnyra.
– Darton fekete éjszakája borítsa be lelketek az örök kárhozattal! – Hangja mély, zengő volt, megremegett tőle az utca. Alakja nagyobb lett, vörhenyes lángok futották körbe testét és szemeiben a feneketlen éjszaka nyitotta kapuit a világra. Hirtelen támad széllökés söpört végig a városon.
A menekülő városlakók közül sokan felbuktak. Akadt anya, aki saját súlyával zúzta össze csecsemőjét a kövezeten. Mindenfelé sikoltozó emberek futkostak, kutyák csaholtak veszettül. Dartonita bál zajlott Sawreven utcáin.

A katonák közül többen megrendültek, egy-kettő térdre zuhant. Ahogy a szörnyűséges alakra pillantottak, rémület ült ki arcukra és halálfélelem lett úrrá elméjükön. Szétfutottak, mint csirkék az udvarban, legtöbbjük még fegyverét is eldobálta.
Csak ketten maradtak állva. Kétfelől mereven a pap szívére irányították lándzsáikat. Ellenfelük nem várta meg, míg felocsúdnak. Félreütötte az egyik fegyverét, és oldalról gerincoszlopig nyitotta meg a testet. Fröccsenő vér festett vörös csíkokat a dartonita rettentő ábrázatára, a hulla oldalra vágódott. Sarkon perdült. A másik katona csak állt egyhelyben mozdulatlanul. Látszott, hogy szelleme nem ezen a világon kóborol.
Egy varázserejű pillantással szétzúzta a lándzsa fanyelét. Forgácsszilánkok repültek körös-körül, felhasították a fegyverforgató kezét és arcát. Ez elég volt a kővé dermedt embernek, hogy felocsúdjon. Kiáltásra nyílt a szája és korábbi mozdulatlanságát meghazudtolva fürgén eliramodott egy mellékutca mocskos talaján.

A kísérteties tűzben égő alak körbenézett. Elégedett volt. A szél még mindig egy orkán erejével süvített. Szemetet sodort szerteszét, tomboló dühvel csapkodta az egyre elszabaduló ablaktáblákat és cserepeket tépett le a házak tetejéről. Sötét volt, a szél eloltott minden fényforrást. Csak a vörös hold korongja bújt elő két felhő között.
– Ma éjjeltől fogva – kiáltotta még mindig mágiától átitatott, természetellenes erejű hanggal – a városotok történelem! Aki itt marad, vagy később visszatér az a Halál fia! Uralkodótok, a Régens pedig soha meg nem született kárhozott kísértet! – mosolya már inkább volt vidám, mint zord – Hirdessétek és higgyétek Darton erejét! – ébenfekete hátasa barátságosan horkantva közeledett az istálló felől. Elővonta második pengéjét.

A belső vár kapuja előtt állította meg lovát. A leeresztett rács mögött tucatnyi lándzsán és pajzson csillant a vörös hold és a fáklyák fénye. Odafent a gyilokjárón mozgás támadt. Íjászok.
A háta mögött, a város némán figyelt. Sötétek voltak az ablakok és egy lélek sem mozdult. Még a kutyák sem vonítottak az égre. Csak a szél fütyült. A város halott volt.
Számszeríj lövedék csapódott néhány lábbal előtte a földbe. Szóval még mindig próbálkoznak. Hiba.
– Pusztulás! – Mágiával telített hangja ostorként vágott végig a falakon. A kaputorony alatt megmozdult a föld és a falak megroggyantak. A gyilokjáró recsegve roppant ketté, tetőzete és falai dörögve zuhantak a boltív alatt tolongó katonákra. Halálsikoly és hörgésbe forduló kiáltás színesítette a halál zenéjét. A lezúduló kövek moraján is áthallatszott a kettéroppanó csontok himnusza.

Emberi hús és halott kő keveredett a nagy zuhanásban, gyorsan terjedő porfelhő borította be a környéket. A régens várának legfontosabb védműve pillanatok alatt semmivé vált.
A por néhány perc elmúltával leülepedett és az egykor masszív építmény romhalmaza láthatóvá vált. Itt-ott véres emberi végtagok kandikáltak elő a kövek közül. A fények kihunyásával már csak a hold pirosas fénye világított, de a dartonita még így is látta, hogy nem maradt harcképes férfi a kapu környékén. Már csak a szörnyetegekkel kellett megküzdenie.
A romokhoz rúgtatott és leugrott a nyeregből, hogy bevégezze a Dartonhoz indulók szenvedéseit. A rőt fény pirosra festette két kardjának széles pengéit.

Nem végzett félmunkát. Felkutatta a haldoklókat, és elvágta egyre gyengébben pislákoló lelkük fonalát. Nem kedvelte a ronda halált. Egyiknek-másiknak mesélt a Hallgatag Úr birodalmáról, ahová egy szörnyeteg szolgálása után megtérnek. A túlélőket nem bántotta. Aki tehette, eliszkolt mihelyst meglátta, de akik erre nem voltak képesek, azok a rémülettől szoborrá dermedve figyelték a feketébe öltözött, mosolygó férfit. Nem jelentettek rá veszélyt.
A palotába érve óvatossá vált. Nem kedvelte a mértéktelenül giccses és ízléstelen fényűzést, amivel találkozott. Így aztán nem kutatta át módszeresen az épületet, egyenesen célja felé tartott.
Az itt posztoló őrök még annyit sem vártak, mint a kapuba vezényelt társaik. Eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Néhol hallotta csak a távolodó léptek zaját a márványpadlóval borított folyosókon. Számított még egy-két akadályra mielőtt megtalálja, akit keres.

Az elsőre a lovagteremben bukkant. A tiadlani pengeművész néma csendben várt rá. A folyosóról beszűrődő gyertyafény megvilágította a férfi sima, kifejezéstelen arcát, az enyhén ferde vágású szemeket. Kardja kivonva várta a küzdelmet, amire napok óta készült.
Tökéletes fegyver volt egy őrült kezében. Calavera egy pillanatra eltűnődött, hogy mi vihette észak szülöttét arra, hogy itt szolgáljon. Pénz, eskü vagy valami más? Mindegy volt. Nemsokára úgyis halott lesz.
Az északi villámgyorsan lendült támadásba. Minden mozdulatán látszott, hogy évtizedek munkája fekszik bennük.
A dartonita tudta, hogy ellenfele veszélyes, de olyan helyen tanulta a kardforgatást, ahol kevesen és bízott fegyverzetében, ami általában elvégezte a rá kiszabott munkát. Most sem lesz másképpen.

Ahogy várta, a tiadlani hirtelen kezdett a szemmel nem, csak kemény gyakorlással kifejlesztett érzékekkel követhető mozgásba. Sejtette a taktikáját is, de csak annyit foglakozott ezzel, amennyit a helyzet mindenképpen megkívánt. Kardjaik villogva táncoltak a terem félhomályban, fegyvercsörgés töltötte be a halott palotát.
A rá irányuló támadások nagy részét kardjaival védte és a többinek sem hagyott annyi időt, hogy egy-egy érintés helyett megsebezhessék páncélját. Ellenfele villámgyorsan váltott taktikát, hiszen nem ért el eredményt. Csak erre várt. A pillanatnyi kihagyás alkalmat adott számára, hogy támadjon. Nekiveselkedett és jobb pengéjével félresöpörte a védekezően felemelt fegyvert. Balja mély sebet vágott a tiadlani oldalába.
A sérülés új erőt adott a pengeművésznek. Kihasználta a dartonita kockázatvállalását és támadott. Két gyors vágásra volt ideje, mielőtt ellenfele újra hadrendbe állhatott volna. Ez majdnem elég is volt.

Az első csapás a mellvért oldalát zúzta be, de nem tudott áthatolni az abbit sziklakeménységű anyagán. Calavera felsőtestét megrázta a csapás, csak izmainak köszönhette, hogy nem került padlóra. A második vágás bal lábát érte. Ha az északi nem sérülten kerül a felkínálkozott helyzetbe, az talán végzetes lett volna. A kard a comb- és a térdvért között talált utat és kétarasznyival a térd felett vágott mély sebet a húsba.
Calavera arca eltorzult a fájdalomtól, de nem adott időt a tiadlaninak, hogy végezzen vele. A fájdalmát a temetők szele fújta tova, kardjai védekező állásba lendültek. Eljött az idő. Sérült lába zavarta ugyan, de az ő harcmodora nem a mozgékonyságra épült.
Csapásai sokkalta erősebbek voltak, mint amivel az északi megbirkózott volna. Szívósan ostromolta az elgyengültet, akinek csak a védekezésre volt érkezése. A dartonita penge suhogása halált dalolt a félhomályban.

O`erol de Calavera látta megcsillanni a sebesült szemeiben a félelmet és kétségbeesést. Elégedett volt. Az érzelmek vereséghez vezetnek. Így lett most is.
Lesújtott az egyre fáradtabb célpontjára. Irtóztató erő volt karjában. A tiadlani aprócskát hibázott, kardja túl mereven fogadta a csapást, nem csúszott oldalra. Fáradt izmai feladták a végső csatát, jobbjának alkarcsontja reccsenve roppant meg, hosszában repedt ketté.
Fájdalomkiáltás és lehanyatló fegyver jelezte a sérülést. A törött karú baljába fogta fegyverét, arcát fájdalom torzította el. A pengék szikrázva csaptak össze, a két férfi arca néhány hüvelyknyire került egymástól. A feketébe öltözött haragot látott ellenfele tekintetében, de mikor szétváltak a tiadlani megváltozott. Érzelmeit úgy söpörte félre, mint szélvihar a pillangókat. Önmaga volt megint. A halálos szerkezet, aki egybeforr fegyverével.
Szemben álltak egymással, két érzelmek nélküli fenevad.
Mindketten egyetlen csapásra koncentráltak. A támadásra emelt pengék egyszerre mozdultak.

A tiadlani gyorsabbnak bizonyult és kardja hüvelyknyire tévesztett csak célt. A védtelen nyak helyett a vállvértezetet zúzta szét, ahogy felülről lefelé sújtott. A dartonita látta szemeiben a végső megnyugvást, hogy elvesztette a harcot. A karcsú penge nem ejtett halálos sebet, a súlyosabb fegyver pedig nem adott második esélyt.
Az erv megpróbált félresiklani ellenfele vágása elől, de elvétette a mozdulatot. Calavera kardja szétzúzott húst és csontot, véres masszává torzította a kardmestert.
Fújtatva állt a terem közepén, tekintete vérző bal vállára és a tönkrevágott vállvértre esett. Kár érte. Végignézett az élettelen húshalmon. Magában gyors imát mormolt a túloldalra igyekvő lélekért, majd tovább indult.

Határozott, gyors léptei egyenletesen kopogtak az emeleti folyosó padlóján. Most már sürgette az idő. Vérző vállán és lábán át gyorsan szökött testéből az erő. Sietnie kellett.
Tudta, hogy áldozata a palota legbiztonságosabbnak hitt termében várakozik, ahonnan nincs hová menekülnie. Az odavezető úton azonban még hátra volt legalább egy akadály. A varázstudó.
A folyosó egyik fordulója után találta szembe magát vele. Húszlábnyi távolságban állt, a folyosó közepén. A kettejük közötti utat az ablakokon rőt fénnyel bal kéz felől bepillantó hold festette meg. A falakról reszketegen bámultak a máskor gazdagságot hirdető és fennhéjázó festmények.
A másik férfi harcias terpeszben állt vele szemben. Sötét köpönyegébe burkolózott, karjait a drága kelme alatt keresztbe fonta mellkasán. Fekete csizmáján és hasonszínű, olajjal kent, hosszú, arcába lógó, hullámos tincsein megcsillant a hold vérszínű fénye. Sápadt, sátáni grimaszba torzult ábrázata magabiztosságról tanúskodott. Kissé lehajtotta fejét, úgy nézett előre, a dartonitára. Eszelősen elszánt tekintetéből elővillanó éjsötét szemei a biztos halált és a pokol ezer kínját ígérték. Homlokán alvadtvér-szín tetoválás sejlett.

Calavera farkasvicsort eresztett a sötét köpenybe burkolódzó alak felé és kardjait hüvelyeikbe csúsztatta, de egy pillanatra sem állt meg.
– Dorquor sa Frahta Selquerr! – A hang acélosan harsant és a tetoválás izzó parázsként mutatta meg a kosfej formát – Mutasd a legbensőbb félelmedet!
Asztráltestének mázsányi pörölycsapásként feszült az ártó mágia, az elméjét védő gátak beleremegtek az elemi erejű csapásba. Lépte egy szívdobbanásnyi időre megingott, de aztán biztos lett megint. A Sheral csúcsairól alázúduló hógörgeteg megállíthatatlanságával nyomult előre, a lassan halványodó, kosfejes tetoválást viselő ördög felé.
– Merssassor qre Erquerr, Elleran! – baljós fuvallat suhant végig a két alak közötti távolságon, a súlyos brokátfüggönyök megremegtek a légörvényben – Lásd hát végzeted, érezd pusztulásod!

A folyosó hirtelen őrjöngő lángtengerré változott, amelynek közepén egy megégett, végsőkig kiszipolyozott emberi roncs vonaglott a húsába maró, izzó láncokon függve. A láncok odafent, a lángok ihlette füstbe vesztek, valószínűtlen magasságban. Calavera volt a forróságtól artikulátlan hangon sikoltó test. Bőre feketére perzselődve forrt és gőzölgött húsával együtt, összekunkorodott hajmaradványa, elpárolgott szemei rémséges zaurakká tették hasonlatossá. A pokoli kínpad mellett két elfszabású, pikkelyekkel borított lény sürgölődött. Hosszú, valószínűtlenül vékony karmokban végződő végtagjaikkal áldozatuk bőre alatt vájkáltak, minden mozdulatukra üvöltve rándult össze a lassan elszenesedő test. Nemi szervük helyén egy-egy kocsonyás csáp tekergőzött, amelyek a megkínzott fogoly fülein át egyenesen az agyba hatoltak. A rémek ábrázata – valótlanul vágott szemeikkel, horgas orrukkal, hosszan elnyúló füleikkel és négyhüvelyknyi hosszú, hegyes, lógó és nyáladzó nyelvükkel, amely a fültől-fülig érő nyálas vigyorra húzódott szájból csüngött elő – vadállatias kegyetlenséget és kéjes kielégültséget sugárzott.
A karmaik között vergődő dartonita az utolsó szívdobbanásait élte meg, de már így is örökkévalóságnak tűnt az épp ésszel kibírhatatlan kínlódás.

O`erol de Calavera azonban nem nézett kínzóira, nem nézte a testében vájkáló karmokat és a pokol kénköves lángjait. A végsőkig meggyötört test ellenére józan és komoly tekintetét a fel-felcsapó lángnyelvek mögött álló ranagolitára szegezte. Kilépett a tébolyító valóságból.
A folyosó újra folyosó lett, páncélja magabiztos-hűvösen simult testéhez és a tetovált homlokú démon még mindig karba font kézzel állt tízegynéhány lábnyira tőle.
Az elmúlt néhány szívdobbanás alatt, míg a megidézett rémképet látta, tovább haladt előre, de léptei mostanra elvesztették határozottságukat. Térdei megroggyantak, csizmája lépés közben hosszan visszhangozva csosszant a márványpadlón.

Hangos fújtatással lélegezte ki tüdejéből az elhasználódott levegőt, kipurgálva magából az ártó mágia utolsó cseppjét is. A hideg folyosó hűs levegője újra megacélozta testét, léptei magabiztossá váltak, tekintete pedig több elszántságról tanúskodott, mint mielőtt befordult volna erre a folyosóra.
– Cor Barrada rer Antarquor Dorridor Ertertier, dec Shekiss! – A sötét köpeny, ami eddig a Kosfejes úr papjának testére csavarodva pihent, most kibomlott és a folyosót betöltő szélvihar vitorlaként feszítette ki hordozója mögött. A ranagolita falakra vetődő árnyéka megnyúlt, ahogy megnőtt a karba font kézzel sziklaszilárdan álló férfi maga is. Jóval kétlábnyi magasság fölé tornyosult. Éjszín szemeiben rőt lángokat vetett a hold sugara, homlokán a sárgán izzó kosfej szarvai tekergőzni látszottak – Tapasztald és rettegd az igaz hatalmat, Eltévelyedett!
A mágia sötét árnyékként hidalta át a tízlábnyi távolságot és a félelem jeges lepleként borult az előrelépő páncélosra. Súlyos kolonc nehezedett a férfi gyomrára, acélos kéz markolt hevesen lüktető szívébe és agyának rejtett zugaiból süvítő orkánként ordított a józan ész: – Menekülj!

A tomboló szélben fekete köpenye természetellenesen csapott egyet, egy röpke pillanatra körbefonta a továbbra is ellenfele felé lépdelő alakot, majd elállt a szél. Calavera laposat, ráérőst pislantott, csizmája hangosat koppant a padlón és egyetlen kilégzéssel elfújta a ránehezedő nyomást. Amikor felpillantott meglátta az újra emberi méreteket öltő papon a zavarodottságot és a félelmet.
Ahogy az utolsó lépéseket megtette, vér buggyant elő orrának mindkét nyílásából és lassan lefelé szivárgott.
– Megállj! – csikorgott a varázs a fekete hajú fogai között. Jobbjában hosszú pengéjű nyúzókés villant, balja tiltón meredt előre. Szemeiben a végső elszántság dühe szikrázott.
Ez a varázslat már apró vízcseppként gördült le az elméjét óvó falakról, szinte meg sem hallotta a szót. Balja a kést markoló csuklóra fonódott. Egyetlen csavarintással megadásra késztette az izmokat.
Miközben a hosszú penge zuhanni kezdett, megemelkedett a dartonita jobbja is. Borotvaélesre fent varjúszárnyat markolt, amelyet a szent jelképről választott le és egy határozott, gyors mozdulattal felnyitotta a dermedten álló sátánimádó nyaki ütőerét.
– Szemfényvesztő – suttogta a nyilvánvaló hazugságot a megrettent tekintetűnek és, miközben a nyúzókés hangosan csendülve földet ért, ellépett a megdermedt és lassan elerőtlenedő test mellett.
Az elzuhanó, eszméletlen haldokló keltette tompa puffanás összefonódott csizmáinak egyenletes kopogásával, ahogy alakja a palota homályába veszett.
Nedvességet érzett homlokán. Abbitacél kesztyűjének mutatóujjával kicsit letörölt belőle, majd megízlelte a most már haja alól is csordogáló vérpatakot:
Még mindig él.

Rövid séta után érkezett a palota fogadótermébe.
Odabent körös-körül gyertyák pislákoltak a fényesre dörzsölt falikarokban, fényük hidegen töltötte be a teret. Hideg volt, pedig a hatalmas kandallóban élénken pattogott a tűz. A terem falain címereket ábrázoló díszpajzsok és ragyogó csillogású, de hasznavehetetlen fegyverek függtek. Középen jókora, masszív asztal állt, simára csiszolt lappal. Körülötte díszes faragásokkal ékesített székek.
Az asztalfőn, kétembernyi hátlapú, kipárnázott karosszékében a Régens ült. Szokásához híven finom anyagú, aranyszínű selyemkaftánba burkolózott. Simára borotvált fején megcsillant a gyertyák fénye, nemes vágású arca nem árulkodott érzelmekről. Kezeit a széles karfákon nyugtatta, ujjain drágakövekkel berakott gyűrűk. Mellkasa egyenletesen emelkedetett-süllyedt, légzésének ritmusára. Sötét tekintete azonban keményen meredt a bejárat sötétjére, állkapcsán meg-megfeszültek az izomok.

Ahogy belépett, végig az asztal végén trónoló férfit nézte.
A tönkrezúzott vállvértje alól szivárgó vér pirosra festette mellvértjének felét, lábából patakzó vére szaggatott vonalat húzott léptei nyomán. Néhány hajtincse elszabadult, ziláltan lógott arcába. Vérvizű patak folyt állára a fejbőre alól. A folyás jobbról kerülte meg egyenes szabású orrát, majd szája mellett ereszkedett tova az álláig, ahol a semmibe csöpögött. Orrvérzése felsőajkaira ért, érezte a sós ízt a szájában.
Nem festett jól, mégis vidám mosolyt küldött barna bőrű ellenfelének. A kandallóval átellenben, jobb kézről kerülte az asztalt, de nem ment el a végéig. Még nem akarta kiugratni a vadat a rejtekéből.
Az asztal közepénél megállt, bal kezének mérget rejtő tüskékkel kivert fémkesztyűjét a kemény lapon nyugtatta. Fürkészőn és még mindig vidáman kutatta tekintetével a Régenst. Kiterjesztette szellemét, betöltötte a terem egészét.

Egyidőben látta a három bejáratot, a körbefutó faliszőnyegeket, a magasság árnyékában összeboruló kupolát. Érezte bőrén a kandalló tüzét, a bejárat huzatát. Orrát ingerelte a lakozott fa-, a csiszolt márvány és az édes illóolaj szaga. Jól látta az emeleti kerengőt is. Az emeleti kerengő márványkorlátját, amelyet kecses faragású lábak tartottak, és amelyek között – a bejárat felett – célzásra emelte feketére kormozott vasalású nyílpuskáját egy rejtőző alak.
A vessző hegye a hátvért közepére mutatott, enyhe remegés futott végig a fegyvert tartó karon. A lövész, aki mellesleg a Régens fegyvermestere volt megnedvesítette ajkait és a célra összpontosított. Visszatartotta lélegzetét és magabiztos, tökéletes mozdulattal engedte szabadjára a vesszőt.
Calavera torkából, akárha a lelke mélyéről jönne, vészjóslóan dörgő hang buggyant elő. Nem volt csak egy szótag, de a férfi szeme kifordult az erőfeszítéstől. Csak szemfehérje látszott. Keze eszelősen szorította az asztallapot, a kesztyű eresztékei csikorogtak bele.
A levegő fodrokat vetett a háta mögött, mint amikor forró nyári napon kúszik felfelé a meleg a kőfalak mentén. A kilőtt vessző megállíthatatlanul száguldott bele a kavargó levegőbe és ezer szilánkra robbant szét. A jelenséget csattanó hang kísérte, ahogy a fa és a fém sikoltott.

A különös jelenség meglódult felfelé a lövész irányába és, ott, ahol az lapult, falakat rázó dörrenéssel vetett szét ezer irányban mindent. Követ, fát, húst, fémet, bőrt és csontokat. Kődarabok zuhantak a padlóra, a levegőben finom por szállingózott.
Darton papja fájdalmas grimaszt öltött, összeszorított fogai elővillantak. Bal ökle keményen az asztalra csapott. Az anyag megadta magát az irtóztató erőnek, recsegve roppant ketté hosszában a sokat megélt alkotmány. Tömör lábai megrogytak az ütés súlya alatt. A súlyos anyag, szelet kavarva puffant a kőre. A pap vért köpött.
– Kicsit fájt! – szólt és kegyetlen vigyor terült szét arcán. Szemei élénken csillogtak – Püspök! Jöjjön ide! – ezt már fennhangon kiáltotta, hogy a konyha felé nyíló ajtó mögött rejtőző meghallhassa.
Ajtó nyílt és gépies léptekkel felbukkant a Régens embere, a Dreina pap. Nyakában ékesen ragyogott a vaskos aranyláncon függő szent jelkép, bal férfitenyér női szemmel a közepén.

Tekintete rémült volt, ajkai remegtek, de lábai az idegen elé vitték. Hiába, kevesen tudnak ellenállni egy Parancsnak.
– Atyám&#8230 engem, többek között – itt a Régensre pillantott – Pyarron is küldött és megbíztak azzal, hogy vonjam vissza egyházi megbízását.
Kezei a rémülten előtte álló nyakláncát érintették, majd leemelte azt a pap nyakából.
– Erre már&#8230 Egy ideje, ugye? &#8230 Nincs szüksége – hangja vidám volt ugyan, – haragot nem, csak gúnyt hordozott – mégis súlya volt minden szavának – Én pedig szívesen teljesítem a nagy tiszteletűek óhaját – a „nagy tiszteletűek”-et megnyomta kissé – Ne vegye rossz néven!
A láncot övébe tűzte, aztán lehúzta bal kesztyűjét, és az egyik székre helyezte. Mélyen az ál-pap szemébe nézett, komoly volt és átszellemült. Balja lassan, hüvelyknyivel a másik arca előtt mozdult felfelé és végül a homlokra tapadt. Enyhe nyomást fejtett ki a koponyára, arcaik közel kerültek egymáshoz.
Most pedig menjen! – suttogta.
A püspök rongybábként esett össze. Lelke nyílegyenesen száguldott Darton trónusa elé.

A Régens tapsolt.
Arcán gúnyos mosoly, lefelé billenő szájszélekkel. Tenyerei lassan, ütemesen verődtek össze.
– És most? Szónokolni fogsz? – Hátratolta székét és felállt, hogy szemtől-szemben legyen a dartonitával.
– Nem.
Calavera nem mondott többet, bár a tar fejű várt volna még valamit. Némán álltak egymással szemben.

Hörgő orkán szakadt ki a selyembe öltözött-ből. Kezei ökölbe szorultak, koponyáján megfeszült az erek hálója. A páncélosra láthatatlan erő nehezedett, sziszegő hangot hallatott, ahogy lehunyta szemeit. Egy lépést kénytelen volt hátralépni, ahogy a varázs megrendítette. A mellette álló székeket és az asztal maradványait falhoz csapta, és pozdorjává zúzta az ősi mágia energiája.
A Régens csalódottan látta, hogy hatalma csupán arra volt elegendő, hogy a vértezet néhány meredező tüskéje elhajoljon és, hogy szétkenje a másik arcán a vért.
– Látom igazak a híresztelések – O`erolon már nyoma sem volt az előbbi erőfeszítésnek. Hangja nyugodtan csengett – Ősi vér folyik az ereidben. Talán próbáld újra!
Rikoltás harsant, ahogy a Régens sikoltva előrelépett. Kitátott száján a sivítás hullámokban tört elő. A csapás megrendítette Calaverát. Balja hátratekeredett, feje hátrabicsaklott. Térdre zuhant, torkából vér bugyogott elő, ahogy jobbjával megtámaszkodott a háta mögött.
A vidék ura elégedetten elmosolyodott. Érezte, hogy torka ég és, hogy gyomrában sincs minden rendben, de &#8230 de győzött!

Ellenfele túlélte ugyan a csapást, de erőtlenül, négykézlábra támaszkodva zihált előtte a padlón. Varkocsa ziláltan előrehullott, balja ernyedten lógott. Harákolva vért köpött maga elé és felemelte a fejét. Véres vigyorra húzódott a szája.
Na végre valami! – hangja erőtlen volt, mint aki alig tud megszólalni a fájdalom miatt – De azért nekem is van valamim a számodra – Lassan, először fél térdre támaszkodva felemelkedett. Enyhén dülöngélve állt a Régens előtt, az elmúlt küzdelmek minden nyomát magán viselte. Jobbját, lassan, tenyérrel felfelé előre nyújtotta. Óvatosan mozgott, mint aki minden mozdulatát megfontolja – Régi ismerőseid küldik az anyaföldből! Tarkish!
A varázsige erősen, határozottan zendült. Kinyújtott jobbjában széles pengéjű, embernyi hosszú pengéjű kard anyagiasodott. A fegyver keresztvasa két, karmos mancsot ábrázolt, a hattenyérnyi hosszú markolat és a penge között rémpofa tátotta ezerfogú száját, szemei gonosz metszéssel meredeztek. Az egész kardon gyomorkavaró vésetek és formák kavarogtak, olyan összevisszaságban, mintha még most is tekeregnének.

A Régens szemei elkerekedtek az iszonyattól. Emberöltők óta nem érezte már az elmúlástól való félelmet, de most régi jó ismerőseként hasított elméjébe. Sosem gondolta volna, hogy valamelyik ismerőse ideáig merészkedik, hogy rá lel, és ellene tör. Most mégis szemben állt a veszedelemmel.
A haláltól nem félt, nem árthatott neki. Megtapasztalta már néha, de mindig visszatért és ő kerekedett felül. A kard viszont, amelyet a vele szemben álló kis pondró tartott, átok volt vérei között. Olyan ereklye volt, amit joggal rettegtek a hozzá hasonlók. Azt vette el tőlük, amit senki más nem tudott. A létezést.
– Látom ismerős – Calavera eddig béna balja is a markolatra fonódott – Neked adom, nekem már nem kell! – A Régens villámgyors volt. Karcsú penge villant kezében, szemmel alig követhetően mozdult előre. Mégis hiába. A súlyos fegyver csontot, izmot, ínat nem kímélve csapott le rá. A koponyájától a medencecsontjáig nyitotta fel a testet, végig a gerinc mentén. A széthasadó hús hangja émelyítő volt, de Darton papja hallotta már elégszer. Az előtörő vér lábnyi sugárban mindent beborított. Calavera páncélzata színtiszta vörös vérfolyássá változott.

A földre engedte a kardot fogva tartó torzót és sarkon fordult. Hagyta a kardot, hadd végezze a dolgát. Ő már majdnem befejezte. Nem is nézett vissza, csak kesztyűjét húzta vissza kificamodott baljára.

A hajnal napkeleten ébredezett, hűvös szél simogatta a lovat és lovasát. A város melletti dombtetőn álltak, jól belátták a kihalt utcákat és az itt-ott még pislákoló fényeket.
Calavera csak rövid pihenőt tartott a fogadóban. Kötést rögtönzött a sérült vállára és lábára, helyre rántotta kificamodott karját – Ranagol retkes farkára! – és lemosdott kissé. Csak a miheztartás végett.

Most elidőzött kicsit lova mellett, elégedett volt a munkájával. Ideje volt befejezni.
Leoldotta a nyereg mellé erősített, pokrócba bugyolált másfél láb hosszú botot és kicsomagolta. A szépen faragott, gondosan lakozott ébenfán végigfutott a holdfény. Felszínét mesterien fába vésett rúnák díszítették, szinte érezte a bennük lüktető manát. A pokrócot ledobta és szabad kezével nyeregtáskájába túrt. Hosszas kotorászás után öklömnyi tárgyat vett elő. Fekete selyembe volt csomagolva és súlya megnyugtatta a papot. Mint mindig, amikor hosszú útja alatt néha elővette. A selymet övébe gyűrte, az elkárhozott püspök nyaklánca mellé. Még egyszer utoljára megszemlélte az ereklyét.
Egy zsugorított emberi koponya volt. Fénytelenre csiszolták dartonita kezek, formája tökéletes volt. Már-már költői. Orr- és szemüregeibe nagy szakértelemmel egy-egy drágakövet foglaltak Gilron követői. Egy zöld, egy vörös és egy áttetsző.
Nehéz sóhajjal vált meg a kis műremektől. Néhány mozdulattal a bot végére erősítette és jól megmarkolta azt. Feje fölé emelte az alsó végén kihegyezett varázstárgyat és teljes erőből a földbe döfte. Majd egy lábnyit szalad a fa a kemény földbe. Utolsó igazításként a koponyát a város felé fordította. Készen állt.
Iszákjából papírost kerített. Régi, megsárgult darab volt tépett szegéllyel és érintetlen pecséttel. A Fehér Páholyé. Feltörte és kigöngyölte. A halovány fényben néhány sornyi szöveg bukkant elő egy-két értelmezhetetlen jel kíséretében.

A papírra nézett, majd a városra. Olvasni kezdett:
– Szólítom az elemeket! Szólítom az isteneket! Formázom az Erőt! Omoljék le a kárhozottak lakhelye, Aludjon ki a tévelygők lámpása és apadjon el a métely forrása!
Az övén lógó zacskóból földet markolt elő. Nyitott tenyeréből szétfújta száraz humuszt.
– Sokáig eregette mérgét a világba, lemetszem a fullánkot. Sokáig prédálta a földet, leölöm az ordast. Eljött az ideje az új időknek. Megfordítom az időt.
Rövid szünetet tartott és bő nyálat köpött a földre.
– Ami van, pusztuljon! Ami nincs, szülessen! Ami fent van, legyen lent! Ami lent van, jöjjön fel!
Csizmájával keményen a földbe taposta a sárrá váló köpetet.
– Szétszóróm a homokot, fordítok a keréken. Szólítom az elemeket! Szólítom az isteneket! Formázom a Manát!

Csönd ült a tájra, ahogy az utolsó szó is elhangzott. Eddig is csendes volt minden, de most valahogy természetellenessé vált. Letörölt egy izzadtságcseppet a homlokáról. Mintha melegebb is lett volna. A papírt visszasüllyesztette a helyére, aztán lóra kapott.
A villám akkor csapott a derült égből a városra, amikor már a domb túlsó aljánál járt. Nyomában fülsüketítő dörgés járt, megremegett a föld. Szélvihar, majd orkán kerekedett. Az utcákon por, kövek és szemét röpködött. Tetőcserepek hullottak az égből. A vihar tovább erősödött és fákat csavart ki tövestől, bokrokat lapított a földhöz.
Az égen felhőpamacs képződött. Megnőtt és kavarogni kezdett, ahogy a szelek cibálták. Nemsokára gomolygó fellegek tornyosultak odafent, egészen a látóhatárig nyúltak. Villámokat szórtak a földre. Zengett a világ.
Az ítéletidő elérte csúcspontját, pokollá vált Sawreven és környéke.

Megmozdult a föld. Először csak enyhén megremegett. Aztán erősebben. Egyre erősebben. A falak körül hullámokat vetett a talaj, mint a tó, amibe követ dobnak. Moraj futott végig az utcákon, moraj, ami túlharsogta az égzengést és a szélzúgást is. A főtér alatt megnyílt a föld. Mint az éhes száj&#8230
Legyen meg az égiek akarata.

A szerző megjegyzése:

Szándékos hibámat, a félisteni főhőst nézzétek el nekem. Csak egy történetet akartam elmesélni&#8230 egy legendát.

Utolsó hozzászólások   [Ugrás a fórumhoz]

    Vendég Anonymous

    2001-12-02 23:07:09

    Nekm is nagyon tetszett, bár az elején nem voltam biztos benne hogy értem. Szerencsére csak az elején



    Vendég Anonymous

    2001-12-04 19:20:10

    nem rossz, de klisé-történet



    QWK

    2001-12-07 16:25:31

    Olvastam maar jobbat is rosszabbat is...olyan semmi extrat nem mond...baar a magusban nem erzem magam otthon ezert nem tudom hogy ezek az istenek mit kepviselnek Yneven de nem ez ami szamit...tul sokk az ilyen super hos aki egymaga oli meg a vilagot...

    QWK



    Vendég Bathory

    2002-02-02 11:43:34

    Korrekt értékelést melyből tanulhat az író, majd olyan nehéz írni, mint egy jó novellát. De azért megpróbálom.

    A stílusod tetszik, bár a magam részéről még nem érzem azt az igazi egyéniséget, egyediséget, ami egy igazán jó írót jellemez. Bár egy írásból ezt nehéz megállapítani. A leírások alapvetően ötletesek, de néha nem ártana "a kevesebb néha több" elvet is felhasználni. Néha túl "giccsesnek" tűnik a leírás. Pl.:"A lezúduló kövek moraján is áthallatszott a kettéroppanó csontok himnusza.

    Emberi hús és halott kő keveredett a nagy zuhanásban, gyorsan terjedő porfelhő borította be a környéket."

     

    A sztoriról csak annyit, hogy átlagos történet, de a hangulata miatt igenis élvezhető, annak ellenére, hogy az "ortodox" fantasy olvasóknak a könyökén jön ki a "félisteni hős" sztori.

    Összegezve: A hangulat megteremtése és a stílus az számomra(!) igen jó, a leírások és a sztori meg átlagos.

    Csak így tovább! :)))

    Üdvözöl: Braxius és Bathory




belépés jelentkezz be    

Back to top button