Bölcsesség?

Utálom a közmondásokat.
Az egész talán akkor kezdődhetett, amikor az (azóta már ex, hála a jó égnek) anyósom kijelentette, hogy ő mennyire hisz bennük és hogy neki milyen sokat segített megismerni az embereket.
Atyaég&#8230
Próbáltam megérteni, nézni az ő oldaláról, de mond jobban belegondoltam, annál kevésbé tetszett a végkövetkeztetés. Tény, hogy a közmondások jórésze a nép ajkáról ered és tény, hogy nem szólnak másról, csak erkölcsi tanulságokról – az emberi hitványságról, hogy pontosabbak legyünk.

Sokáig nem értettem, mi lehet a jó abban, ha nevesítünk és bölcsességként tartunk számon alapvetően szégyellenivaló dolgokat – sokan tudni vélik, az erkölcsi tanulság miatt, de ez úgy hülyeség, ahogy van. Vagy látott bárki valakit is megváltozni attól, hogy ráillett egy közmondás? Netán megakadályozta valamely tettben, mert megfenyítették a nép igazával?
Kötve hiszem: ma már nincsenek csodák.
Ellenben, egy józanabb pilanatban derengeni kezdett valami – tán mondanom sem kell, az exanyósé az érdem&#8230 és mellesleg a józanabb pillanat is az övé volt. A közmondások jó része nem tanítás, tudás. Nem tanulság, tényanyag. Drágalátos őseink éltek, éldegéltek és nem értették a világot: erre kellettek a babonák. Persze nem nagyon értették egymást, sőt, magukat sem: erre kellettek a mondások. A lényeg, hogy mankó legyen, biztos támasz, kapaszkodó a nagy semmiben – nem az számít, mi az igaz, hanem a bizonyosság: úgy tudni valamit, hogy el is hisszük az egészet.

És hogy honnan jött elő mindez?

Történt egyszer, hogy az asszonykámra dili jött rá és otthagyott a vén banyával: beszélgettünk, jobb híján, hátha kisül belőle valami. Jó lenne találnom végre valakit, aki megbízható – mondtam én és erre az anyós bólogatni kezdett – Aki keres, talál, mondta és én majdnem lefejeltem ott helyben.

Aki keres, talál?
Ez is mekkora hülyeség.
Aki talál, annak nem kell tovább keresnie&#8230