Koboldátok

Koboldátok
Irta: Fehér László
Forrás: Biborhold

Acélkarú Votok még egyet lendített a kardján. Az utolsó kobold
feje is elvált a nyakától, majd hosszú, zöld koboldvérrel
vegyes rézpénz-nyomot hagyva maga után a levegőben, kecses
ívben röppent a legközelebbi fáig, és lepattant róla.
A harcos csüggedten szemlélte a legendákban ezerszer
megénekelt jelenséget rnindenki tudja, hogy a koboldoknak még
a bőrük alatt is pénz van -, majd leeresztette a karját.
Igazából a harcnak csak ezt a részét tudta elegánsan csinálni,
a többit, a bősz, vérszomjas vagdalkozást varázskardja,
Csorba intézte helyette, ő vezette a kezét. Szükség is volt
rá, mert Votok határozottan nem harcosnak született; girhes
volt, és egy kicsit púpos is. Az átlagosnál valamivel tompább,
de nyugtalan elméjével mindig is varázsló szeretett volna
lenni. pechére azonban a militarista Huedehack családba
született, amelynek tagjai már generációk óta katonáskodással
foglalkoztak, és a fiúnak is követnie kellett a hagyományt,
bármennyire nem állhatta. A szülőknek szerencsére maradt annyi
józan eszük, hogy felismerjék, nem sok ragadt rá a
haditudományokból. Mivel elég jómódúak voltak, beszereztek
neki egy közepes erejű varázskardot, mielőtt ismét csak a
családi hagyománynak mcgfelelően kilökték volna a Széles
Világba.
A kard most éppen énekelt. Nem a koboldvér nyalás
lelkesítette, ez a csata messze a nívója alatt maradt.
Egyszerűen unatkozott.
– `farara tarara tararittatta, tarara tarara tararittatta… –
– zengte.
ltt, két-három másodperccel a strófa vége előtt hirtelen
elcsuklott a hangja, ugyanis Votok belökte a hüvelyébe. A
harcos később nagy kellemetlenségtől kímélhette volna meg
magát, ha kivárja a nóta végét. De hát Votok jóstehetség sem
volt.
Rajta kívül még ketten kotorásztak kedvetlenül a koboldhulla-
hegyekben. Az egyiket a felületes szemlélő nézhette volna
barbárnak is, hiszen hatalmas termetű, izmos legény volt.
Annál furcsábban állt rajta a combközépig érő, feszes
varázslóköpeny, kezében pedig a rúnabot. A felületes szemlélő
egyébként nem is tévedett volna nagyot. Grimnót tényleg barbár
volt, csak számkivetett. Törzse nem tűrte az átlagosnál
valamivel élesebb elméjét és a mágia iránti perverz vonzalmát.
Ez a vonzalom egyébként öt magát is megijesztette, de nem
tehetett ellene semmit – akár akarta, akár nem, folyamatosan
ragadt rá a varázsismeret.
A harmadik alakot még a teljesen felületes szemlélő is egyből
felismerte volna. I:gy pitypangkoszorú, egy zöld hálóköntös,
agy rózsaszín virágmintás klottnadrág, egy hullahopp-karika,
egy pár balettcipő, egy köpőcső-készlet, valamint egy beesett,
karikás szempár hirdette, hogy viselője a vidám erdei nép
fia. Az elf foglalkozására nézve tolvaj volt, ezért kellett
elhagynia otthonát, meg azért is, mert unta az örökös
szembekötősdi-partikat, fáról fára fickándozásokat és irodalmi
esteket. Lelke mélyén anyagias volt, talán kapzsi is.
Televalának hívták.
A három kalandozó már hetek óta járta a Körbeerdő direkt
koboldirtásra kiépített tisztásait. `Természetesen ők: is
hallottak a környéket elárasztó kobold- és rézáradatról, de
azt nem hitték volna, hogy a legendák ilyen pontosan
megfelelnek a valóságnak. A régiek szerint egy ostoba
őskalandozó kívánsága vagy egy isten átka volt ez: az erdőben
megjelentek a végtelen számú, de egyébként is automatikusan
újratermelődő koboldok, akik a szó szoros értelmében
dagadoztak a réztől, Szánnivalóan szerencsétlenek voltak, és
semmilyen fegyvert nem viseltek. Hamarosan csak az nem
öldökölte őket, aki nem akarta; sokan érdemtelenül kerültek
magas pozícióba, mielőtt lkszpö, a Nagy Isten, megtagadta
volna kegyeit az ilyen olcsó sikerekre vadászóktól. Az
infláció rettenetes méreteket öltött, egy kazal réz ért egy
marék elhasznált, rongyos homokot, a gazdaság az összeomlás
határán tántorgott, a helybéliek tömegesen menekültek az
éhhalál elől. Az Elnyuhetetlen Koboldok [mert hamarosan ilyen
néven kezdték emlegetni őket] viszont azóta is itt maradtak,
komor tanújelül az ősök telhetetlenségének és gonoszságának.
Votok, Grimnót és Televala is ezen koboldok nyomát követték
egyre inkább elkámpicsarodva, mivel eredetileg nem hittek a
legendában. Ez az utolsó, nyolcszáztizenharmadik szörnycsapat
volt az (Grimnót számolta, ami végképp betett nekik.
Lemészárlásuk most sem okozott semmi gondot, ezek viszont már
felszólítás nélkül is köpték a rezeket. Grimnót csak azért
nem söpörte el őket fuvallat varázslatával, hogy Votok is
gyakorolhasson egy kicsit. A harcos minden ügyetlensége
ellenére máris térdig állt a tisztáson a réz meg a zöld
koboldvér.
Televala az utolsó hulla felboncolásánál tartott. Az
ördögfajzatok keze, lába, orra, füle, szája, gyomra, tüdeje,
és, mint kiderült, még a bal gonoszságtermelő mirigye is tele
volt rézzel. Az elfet végül már a zokogás kerülgette. Egyedül
ő tett el a zsákmányból két véres rézpénzt, de ő is kizárólag
szakmai öntudatból. Meg aztán az érmék Formája legalább
távolról emlékeztetett a pénzre, A kalandozók sze
delődzködtek.
– Nem indulnánk vissza Aranyfénybe` – indítványozta Votok.
Életképesebb ötlete senkinek se volt, így hát elindultak.
Napnyugtakor a csapat elérte az erdei ösvény végét. Ezen az
ösvényen találkoztak Televalával az elf az istenek
kifürkészhetetlen akaratából jó fél nappal a másik két hős
előtt ért ide, de megbotlott, és eszméletét vesztette. A
többiek, akik később haladtak át, óvatosan el akartak
slisszolni mellette, de Votok természetesen átesett rajta,
mire az felriadt. Már nem lehetett kimagyarázni a helyzetet;
Televalát kénytelen-kelletlen magukkal vitték.

Szóval, a csapat elérte az ösvény végét, de még itt sem állt
meg. Kiléptek a fák közül. Négy mérföld átmérőjű, tökéletes
kör alakú tisztás tárult eléjük, amelynek közepén terült el
Aranyfény városa. Tudatlan utazó hihette volna úgy, hogy a
város a körülötte húzódó, szikrázó fényű rézdombokról kapta a
nevét. De nem: még a régi, szebb napokban nevezték el így,
hogy idevonzza a kalandozóközönséget. Akkor még nem
sejthették, hogy a Koboldok Atkának köszönhetően nem is olyan
sokára teljesen körülöleli majd a rézáradat. A név szerencsére
így is passzolt.
A kalandozók átkeltek az időtlen idők óta gyülekező
rézhalmokon, amelyeket a szegényes fantáziájú bárdok Kalandok
Salakjának neveztek. Ősidők óta mindenki itt szabadult meg
felesleges pénzétől. A rézben gyerekek pancsoltak,
viháncoltak.

A kapuőrök aludtak, szabad volt a bejárás. Az utazók ökölnyi
gyémántok hajigálásával úgy-ahogy megbontották a kapun belül
lebzselő koldustömeget, majd továbbhaladtak. Aranyfénynek csak
a külső, fal menti sávját lakták közönséges polgárok, a
városközpont a kalandozók vadászterülete volt. Ez a terület
elég lehangoló képet nyújtott: fekete, kiégett pusztaság, itt-
ott némi maradék rommal. A tűzgolyó perzselte tájon csak
elvétve látszott egy-egy mértani pontosságú, szögletes gödör:
itt a finomabb lelkületű ellenfelek szétbomlasztás
varázslattal végezték kí egymást. A pusztulás, valamint a
város közepén ott emelkedett az ősi Első Fogadó, vele szemben
Ikszpö templomával. Aranyfény az évek folyamán hozzáidomult
az igényekhez.

Az egyik hely azért kerülte el a kalandozók dühét, mert jó
kocsma volt, a másik pedig azért, mert a nagy Ikszpö
lakhelyéhez meg ilyen féktelen népek se mertek nyúlni.
Hőseink most az Első Fogadó felé vették az irányt. Az Első is
igyekezett szolgáltatásait az igényekhez igazítani: adamantit
falai a legkeményebb mágikus támadásoknak is ellenálltak,
törékeny, gyorsan cserélhető, de mégis súlyos berendezése
pedig a látványos verekedéseket biztosította. A közhiedelem
szerint azért hívták Első Fogadónak, mert ez a fogadó nyilt
meg először a Széles Világon. Ez nem volt igaz, de az
igazságot csak a fogadós tudta, ő meg nem mondta el senkinek.
Akárhogy is, hetyke és vidám hely volt, vendégkoszorújának
legalább tizennégy százalékát minden pillanatban emberfeletti
hősök tették ki (egyébként ezzel is reklámozták). A forgalmas
útvonalaktól távol esett, mégis tömegével látogatták a kalando
zók. Őket persze már nem az Elnyűhetetlen Koboldok vonzották,
hanem a hely szelleme és a környék elátkozott híre.

Este volt, s a földszinti nagy ivóteremben, mint rendesen,
most is a legkülönbözőbb szerzetek nyüzsögtek. Akadtak itt
hősök, próféták, hercegek, varázslók, boszorkányok,
szemfényvesztők, csontkovácsok, tolvajok, orgyilkosok,
kasszafúrók, elfek, törpék, óriások, hobbitok, sárkányok
(igaz, csak kitömöttek`, kis lila manók, gülüszemű szörnyek
és legyek. Votok igazán nem keltett nagy feltűnést, amikor
amúgy is szerényen belökte a lengőajtót. Némi lökdösődés árán
sikerült a pulthoz keverednie
– Egy csöbör gatyaszaggatót! – mondta minden meggyőződés
nélkül, és a pultra ejtette a tenyerét. Messze nem Csinálta
tökéletesen, de még nem is gyakorolta sokat. Igazából nem
szerette az erős italokat, de hát az ilyesmi hozzátartozik a
harcos-imázshoz, akárcsak az asztalcsapkodás és az üvöltözés.
Bunyesz, a három méteres augrrr kocsmáros (az augrrrok
tulajdonképpen ogárok, de az istennek, aki elnevezte őket,
éppen rossz napja volt; részvéttel tekintett le rá a
magasból. Még rá is mosolygott kilenc szemfogával.
– Ne búsulj, Bádogkarú – biztatta -, menni fog! – Átvette
Votoktól az emberfej nagyságú gyémántot, a háta mögött
tornyosuló halomba dobta, és odapasszolta az italt. A harcos
eloldalgott.
Grimnót volt a következő a sorban.
– Egy csöbör Gatyaszaggatót! — rikkantotta, és nagyot csapott
a pultra. Az ilyesmi biztosan nem tartozott a varázsló-
imázshoz, Grímnót viszont szerette az erős italt. Mihelyt
megkapta, egy üres asztalhoz törtetett. Közben begyűjtötte
Votokot ís, aki reménytelenül félresodródott valahová.
Kisvártatva Televala is belibbent az ajtón, és az erdei népre
jellemző könnyelműséggel szájon vágott egy törpét. A
következmények nem maradtak el.

A többiek közben elhelyezkedtek kedvenc asztaluknál. Annak
idején itt ismerték meg egymást: már régóta keringtek
Aranyfény forgatagában, de még mindig nem találtak egy
csapatot se, amely elég bolond lett volna ahhoz, hogy bevegye
őket. Kétségbeesésükben a réges-régi Kalandozótárs Kereső
Módszerhez folyamodtak. Becsukták a szemüket, odatapogatóztak
a legközelebbi asztalhoz, majd hirtelen előrenéztek. Egymással
szemben ültek.

Most egykettőre nyakára hágtak az első kör Gatyaszaggatónak,
sót, a másodiknak is. Körülöttük zsivajgott a tömeg, kavargott
a füst, csendültek a gyémántok, megtaposott részegek
óbégattak, orgyilkosok nyalogatták pengéiket, egyszóval
mindenhol a Kaland készült, forrongott, csak őket nem akarta
egy rejtélyes idegen se megszólítani.
Már az ötödik rundnál tartottak, amikor befutott Televala.
Természetellenesen, sőt, indokolatlanul szélesen vigyorgott,
hiszen a jelek szerint nem ő győzött a törpével vívott
viadalban.

– Bohadt bocsogszagáll… – morogta. – Elemelt a szomszéd
asztalról egy pohárka limonádét, és elkeseredetten bedöntötte.
A hullahopp-karikája hiányzott.
– Úgy bizony, könyörtelen a világ – mondta Grímnót,
bámulatosan tiszta kiejtéssel. O bírta az italt. Közelebb
hajolt. – Hanem körülfülelhetnél, mert itt isszuk magunkat
munkaképtelenre.
– Wksgrtf tette – hozzá Votak. Ő nem bírta.
– Ogé – adta meg az elf az erdei nép hagyományos
beleegyezését. Tüstént elvegyült a tömegben.

Tolvajösztöne sugallatára az egyik sarokban tivornyázó
orktársasághoz lopakodott. Közelre kúszott, majd rádöbbent,
hogy nem tud orkul. A nemzetközi kézjelzésekből azért be
tudta határolni a témát. Levonta a következtetést:
tolvajösztöne nem a legkifinomultabb.
Még jópár társaságra próbált rátapadni ezen az estén, de
mindenhonnan kirúgták. Végül, jobb híján, leült az alkonyat
óta teljes hangerővel sugárzó bárd mellé, akinek közönsége
vagy a fél ívót megöltötte. Az énekmondó érces hangja eljutott
a fogadó legtávolabbi zugaiba is, túl a füstön, bűzön és
ricsajon. Ősöreg sárkányokról szólt a dala, messze ragyogó
csillagokról, ártatlan szüzekről, a Dögmágus húsz mérföldre
délkeletre emelkedő, tárva- nyitva álló váráról, és az ottani
hatalmas, adómentes kincshalmokról. Az elf azon kapta magát,
hogy megmagyarázhatatlan módon szinte akarata ellenére
figyeli az éneket. Megborzongott. Elgondolkozva tért vissza
társaihoz.
Votok közben félig-meddig kijózanodott.
– Na, van valami? – tudakolta. Nem kerülte el a figyelmét az
elf változatlanul széles vigyora. Kezdett aggódni érte.
– Bag. A Dögbáguf. Idd lagig bár lébéfre, a Görgeergőbeg.
Állídólag bag degi ed… – Televala hangja elcsuklott. A
tolvaj meggörnyedt, és hörgő hangokat hallatott. A többiek
felugráltak. Ő kirángatta a szájából a belegyömöszölt
hullahopp-karikát.
— Na végre – harákolta. Köpködött, és az állkapcsát
próbálgatta. – Az a rohadt törpe…
A többiek unottan visszaültek. – Tehát, mint mondottam…
– Tehát a Dögmágus! – vágott közbe Grimnót. – A dédapám minden
este róla mesélt.
Televala megint megborzongott.
– Miféle sötét erők működnek itt?
– A Dögmágus – folytatta a varázsló komoran – valaha jó és
nemes hős volt, de rá sújtott le először a Koboldok Átka. Csak
gyűjtötte, gyűjtötte a rezet, s kincshalommal együtt nőtt
kapzsisága is. Végül beleőrült abba, hogy rengeteg kincsét nem
tudja mire elkölteni. Hasonló gondokkal küzdő ősöreg vörös
sárkányok hordája csatlakozott hozzá, s a szolgálatába léptek.
Azóta egyik gaztettet a másik után követi el. Ártatlan
szüzeket ejt foglyul, és erőszakkal kényszeríti őket, hogy
táncoljanak vele. Hadiözvegyek és árvák alapítványait
sikkasztja el. A hatottakat kiássa, és úgy hagyja őket, a
temetetlen halottakból pedig élőhalottakat gyárt. Utoljára
egy másik világból, dimenzióból, vagy síktól (fene tudja)
megidézett egy iszonyú erejű varázsbaltát, ami úgy működik,
mint a sárkányok lehelete (ti értitek ezt?). Hál` isteneknek
még nem ismerte ki, hogyan kell használni, de ha egyszer
rájön, minimum a fél Széles Világot homályba boríthatja
vele… Legalábbis így mondta a dédapám. Kár, hogy nem
említette, hol is lakik ez a Dögmágus…
– Én tudom! – kiáltott fel Votok. – Innen húsz mérföldre
délkeletre, a tárva nyitva álló várában.
– Azannyát! Honnan tudod?
– Nem volt nehéz. Tulajdonképpen az egész kocsma hallotta. Nem
figyelted azt a bárdot?
És még ezeknek törje magát az ember gondolta Televala. De
hangosan nem mondott semmit.
– Hát ez a Küldetés — jelentette ki Grimnót. – Meg kell
mondanom, hogy elképzelhetetlenül veszélyes a dolog. Velem
tartotok?
– Nekem mindegy. – Nekem is.
– Akkor hát megyünk! – örvendezett a varázsló.
Ebben a pillanatban unta meg a Votok a csöbre fölött keringő
legyet. Fél kézzel ügyesen elkapta és összemorzsolta.
– A familiárisom! – sikoltott fel a szomszéd bokszban egy
mágus, s italába rogyott. Az ő asztalánál már mindenki
tökrészeg volt, úgyhogy az affér nem tűnt fel senkinek.
Egy harmadik asztal alól ellenséges szempár figyelte az
eseményeket. Pontosabban nem a szempár volt ellenséges, hanem
a gazdája. De azért a szempár is elég csúnyán nézett.
Angyal Boffin, a hobbit, még beljebb húzta az asztallap
árnyékába népének jellemző lábbelijét, az óriási, fekete
bohóccipőt (szőrös lábukat álcázták vele). A mellette heverő
részegek torkát már mind elvágta, nem annyira rosszindulatból,
mint inkább gyakorlásból. Ez a kalandozócsapat határozottan
tetszett neki, ahogy a reménytelen küldetés is, amelyre
vállalkoztak. A légy-esetet is jól megjegyezte.
A kalandozók szobát béreltek és lefeküdtek. Televala őrködött,
egyrészt azért, mert elf lévén úgysem tudott aludni, másrészt
meg azért, mert az Első Fogadó szolgáltatásaiba a
felbérelhető éjszakai orgyilkosok is beletartoztak, akik
viszont szórakozott mádon gyakran oda is benéztek, ahol nem
jegyezték elő őket.

Az éjszaka minden gond nélkül telt el. A kalandozók úritök
nagyságú gyémánttal fizettek Bunyesznak (most már tényleg itt
az ideje a pénzreformnak, gondolta ő), és rátértek a
délkeleti ösvényre. Aranyfényből egyébként minden égtáj felé
nyílegyenes ösvény indult.
A Körbeerdö szélén vártak egy kicsit, hogy a szentfazék
Televala elvégezhesse az Ikszpö tiszteletére rendelt
tolvajszertartást. Az elf huszonötször mászott fel-le egy
fán.
Délelőtt még át kellett rágniuk magukat néhány kisebb
szembejövő kobold-hordán, de ezt már gyakorlat szülte,
félelmetes érzéketlenséggel tették. Arcizmuk se rándult a
kiontott rézhegy láttán.
A nap pontosan delelőn állt (vagy feküdt; egy körnél ezt nem
lehet megmondani), amikor hőseink félrehúzódtak, hogy
elköltsék olcsó kalandozó- ebédjüket.
Máz megint szárított kétszersült volt. Televala nyavalygott is
miatta. – Jé, hát a halhatatlanok is esznek? – szemétkedett
Votok.
– Ez van! – vakkantotta Grimnót, és ösztönzésképpen megpróbált
legyűrni egy egész szeletet. Nem sikerült.
Televala megsértődött, és elment pitypangot szedni. Egy perc
múlva valósággal bezuhant a táborhelyre.
– Itt vannak! Láttam őket! Ketten vannak! A Dögmágustól!
Élohalottak! Zöldek! Ötezren! Jönnek! Mi meg meneküljünk!
Grimnót magára öltötte a mindentudó tudósmágus álarcát.
Méltóságteljesen felemelkedett.
– Megnézzük. – Óvatosan megindult a jelzett irányba. Annak
azért örült, hogy a többiek csak a hátát látják. Aztán
hirtelen leesett az álla.
Két fehér csontvázat látott maga előtt. Az élőhalottak laza
kézállásban tartózkodtak, és a jelek szerint éppen vitatkoztak
embertelen, kerregő hangjukon.
– Meg kell őket. Ölni! Ez a nagyfőnök. Parancsa.
– Persze, hogy meg! Kéne őket. De meg vagyunk. Nem tehetjük.
— Meg vagyunk, meg. Szemét pap. De eleget tettünk. Neki. És
én nem. Érzek semmi különöset.
A kalandozók közelebb kúsztak.
– Mért beszélnek ezek ilyen.., hülyén? – kérdezte Televala a
varázslótól.
– Legfeljebb három szavas mondatokat értenek meg – sziszegte
vissza a szakértő.
– Szerinted észrevettek minket? – Nem tudom.
Hallgatóztak tovább.
– Elegem volt. Belőled! Tessék, megcsináltuk, amit. Az a jött
ment. Pap akart tőlünk. És én még. Mindig teljesen harcképes
nek. Érzem magam. Támadnunk kell!
– De hát meg. Vagyunk! Hogyan támadhatnánk
— Mondom, hogy annak. Semmi hatása! – De van!
— De nincs! – De van!
Igen, ez örökös vita tárgyát képezte az élőhalottak körében.
Annak idején az ősistenek az istenek nyelvén, anglusul súgták
meg
az élőhalott-elűzés igéjét az őspapoknak, akik viszont nem
értették meg kristálytisztán. Csak abban voltak biztosak,
hogy a Szó „megfutamítást` vagy „megfordítást` jelent, ejteni
pedig mindenki úgy ejtette, ahogy akarta. Nem csoda, hogy a
Szónak kitett élőhalottak se tudták, mit csináljanak. Egyesek
simán továbbmentek, mások elmenekültek, párszor megfordultak
a tengelyük körül, bukfenceztek, vagy fejenálltak, sot,
akadtak olyan lich-királyok is, akik ügyet sem vetettek az
egészre, és elsöpörték a vakmerő próbálkozót.
A mi élőhalottaink se tudtak ezzel zöld ágra vergodni. Tompa
csontzene kíséretében egymásnak estek.

A fejlett stratégiai érzékkel megáldott Votok valamilyen okból
ügy vélte, ez a kedvező időpont a támadásra. Megkerülte a
párost, és éppen Csorba kirántásához készülődött, amikor
megbotlott, és nagy csörrenéssel beesett a harctér közepére.
A csontvázak feltápászkodtak, üres szemüregük felizzott. Ám
ekkor közöttük termett Grimnót, és két ökölcsapással kétfelé
verte o`ket. Gazdátlan csontok repültek szerteszét.
Televala rekedt üvöltéssel vetette magát a romokra, de egy
kívánsággyűrű nem sok, annyit se talált.
– És még ez az a híres Dögmágus… – morogta bosszúsan.
A kalandozók még hümmögtek egy ideig, aztán visszatértek
táborukba, összecsomagoltak és továbbindultak. Nem hallhatták,
amint jó fél mérföldre mögöttük két fekete bohóccipő csörtet
az avarban…
A nap hátralévő részében fagyelemre méltó esemény nem történt.
Igaz, legalább négyszer-ötször dőltek keresztül hatalmas
fatörzsek az ösvényen egy hajszállal előttük vagy mögöttük,
távoli dobszót is hallottak, egyszer pedig percekig körözött
fölöttük óriásdenevér-háton egy távcsöves lidérc, és
idegesítően vijjogott, Grimnót azonban leintette babonás
társait. Sötétedéskor újra letáboroztak és tüzet raktak.
Televala változatlanul kialvatlan, karikás szemekkel bámult a
naplementébe.
– Nem segíthetnék valami varázslattal? – kérdezte Grimnót
résztvevően. – Tudhatnád, hogy ellenállásom van rá.
Lassan egészen besötétedett, a tábortűz elhamvadt. Az éjszaka
csendjét csak kóbor farkasemberek üvöltése, vámpírok kacagása
és zöld csápok nyikorgása törte meg. Hőseink álma mégis
nyugodt volt, hiszen tudták, ők más küldetésen vannak.

Votok hangos koppanásra ébredt. Átfordult abba az irányba,
amelyből hallotta, aztán vérfagyasztó visítással felpattant,
és begurult a legközelebbi bokorba. A párnájául szolgáló
fatönkből egy görbe bicska állt kí. Hamarosan becsapódott a
következő, ezen már valami pergamen is lógott. A tisztás
túlsó oldalán Televala bukkant ki az erdőből, kezében friss
pitypangcsokorral. Votok egy idegtépő másodpercig várt, aztán
kitört. Üvöltve rohant felé, hogy ledöntse a lábáról. Telibe
is találta. Mindketten biztonságos fedezékbe bucskáztak.
Nagyon aggódtak a tisztás közepén békésen szendergő
Grimnótért, de még egy átrohanást nem mertek megkockáztatni.
Csak a távolodó bohóccipők hangjára dugták elő az orrukat. A
varázsló addigra már felkelt, sőt, még az üzenetet is
elolvasta.
— Mi az?! – rohant oda a másik kettő. Ők csak a saját
nyelvükön tudtak olvasni. – Különös… Csúnya habbit
káromkodások.
– Hobbit? De hát egy szál hobbittal se találkoztunk!
– Várjunk csak… Két éve járt nálam egy Pókhas előfizetési
ügynök… Nem hinném, hogy…
– Hobbit mágiáról még nem hallottatok? – A talpmasszázs?
– Nem tudom, miért, de olyan érzésem van, mintha követnének.
Táguljunk innen!
Grimnótnak, aki ügy gondolta, jobb egy konkrét Dögmágus, mint
egy ilyen megfoghatatlan, sötét ellenfél, végül is sikerült
vitába bonyolódott társait visszarugdosni az ösvényre.
Már nem volt sok hátra az útból. A fák tövében egyre
szaporodtak a kibelezett játékbabák és kitépett szárnyú
pillangók. Közeledtek. Aztán egyszer csak hirtelen, minden
bejelentés nélkül ott álltak a Dögmágus vára előtt.

A vár ugyanakkora tisztáson sötétlett, mint Aranyfény,
csakhogy ezt semmiféle fényes ragyogás nem vette körül,
Várárok övezte, tele elgondolhatatlan összetételű, fekete
csuszpájzzal. Fekete felvonóhíd vezetett át rajta a fekete
kapuig. Feketék voltak a falak is mind, fel egészen a fekete
főtorony gigászi, vigyorgó töklámpást formázó csúcsáig. Egy
árnyalattal sötétebb feketével mázolták tele őket
varázsrúnákkal, alkímiai szimbólumokkal és obszcén
jelmondatokkal. A hely szinte tapinthatóan árasztotta az
évezredes gonoszság, az iszonyat, a borzalom, és a csillapítha
tatlan fogfájás légkörét.
A kalandozók nagyokat nyeltek. Grimnót rutinosan elgáncsolta
az elhátrálni próbáló Televalát. Jó öt percbe telt, mire
összeszedték maradék bátorságukat és elindultak. Átvágtak a
vár előtti kopár térségen, amelyen egy szél fű se nőtt. Megint
nem hitték volna, hogy a legendák ilyen pontosan megfelelnek a
valóságnak: a kapu tárva nyitva, sehol egy lélek. Csak a szél
süvöltött.

Odamerészkedtek a kapuhoz. Vártak egy kicsit, aztán be is
mentek rajta. Nem vették észre, hogy egy sunyi tekintetű légy
settenkedik utánuk a levegőben. Rideg, égbeszökő falakkal
határolt várudvarra jutottak. Éppen szembekerültek a
főtorony hatalmas, kétszárnyú kapujával. Más bejárat első
látásra nem adódott, tehát megközelítették. Közben, bár nem
tudtak róla, halálos veszedelemtől menekültek meg (rögtön
belekeverednek egy másikba, de erről majd később). Pár
lépésre haladtak csak el egy sötéten tátongó gödör, a Világot
Majdnem Átérő Lyuk mellett, amely a fekete várudvaron persze
egyáltalán nem látszott. Félig elfeledett, szentségtelen
mondák szerint a lyukat még a Dögmágus fúrta mondhatatlan
időkkel ezelőtt egy Megsemmisülés-gömbbel, de néhány
másodperccel azelőtt, hogy kibukkant volna Széles Világ túlsó
oldalán, megunta az egészet. A Lyuk így befejezetlen maradt.
Úgy tartották, hogy ha valami beleesik, fél évig zuhan oda,
fél évig vissza, mielőtt újra felbukkan. A rettenetes utazást
természetesen csak tárgyak bírták ki, élő teremtményből
összeaszott, iszonyú roncs maradt csupán, arcán az Éhhalál és
az unalom kifejezésével.
A kalandozók tehát eljutottak a torony kapujáig. Ott egy ideig
tanácstalanul bámultak egymásra. Végül Votoknak eszébe
jutattak olvasmányai: az ősidők`k összes stratégája
megegyezett abban, hogy ha valamit meg akarunk támadni,
először ki kell vonni fegyverünket. Kirántotta hát Csorbát.
– Traa titatittattam!!! – zengte a kard diadalmasan, mert nem
szeretett semmit félbehagyni. Aztán körülnézett (már
amennyiben ez elmondható egy varázskardról – mondjuk inkább
úgy, hogy letapogatta környezetét), de már későn. Az érces
dallam végigvisszhangzott a váron, majd elölről kezdődött.
Még a Dögmágusnál ezerszer süketebb ellenfél is meghallotta
volna, ha egy kicsit odafigyel. Hát még Ő! Hőseink reszketve
kushadtak a kapu tövében; várták az elkerülhetetlent. Aztán
egyszer csak majdnem megállt a szívverésük.
– Hihíhíhí! – csapott le rájuk az eszelős, bénító kuncogás.
Votok – csodálatosképp ő maradt a legbátrabb ebben a
helyzetben – kínos óvatossággal felemelte a fejét, és
felpislogott. A torony csúcsán, a töklámpás fél szeméből egy
apró, görnyedt alak hajolt föléjük (pontosabban csak egy
őrült arc és két fehér, hosszú karmú kéz, mert a mágus is
stilszerűen öltözködött). Köpenye és csuklyája fekete volt. A
Dögmágus!

Votok visszarántotta tekintetét. Angyal Boffin görcsösen
markolászta a fedezékéül szolgáló sarokkövet. Izzó belső harc
dúlt benne: a gyakorlatias orgyilkos viaskodott a
talpnyalóval. Az orgyilkos szerint meg kellett volna várni a
kis csapat pusztulását, ha már idáig követte, míg az utóbbi a
Dögmágushoz való csatlakozást javasolta, mert így esetleg több
pottyan le a végén. Lassan azonban, a hobbit legnagyobb
csodálkozására és megdöbbenésére, egy harmadik fél kerekedett
felül, tudata legmélyebb, eltemetett, szennyes régióiból.
Képtelen volt ellenállni. Segítenie kell!
— A legyet, Votok! Csapd agyon a legyet! – sipította. Votok
már nem is csodálkozott. Nagy nehezen oldalra pislogott, és
csakugyan! Egy szürke légy hasalt nem messze tőle a falon, és
kárörvendoen szemlélte vergődését. A harcos félelemtől
megsokszorozott fürgeséggel kinyújtotta kezét, és lecsapta a
dögöt. Az lehullott. Hosszú ideig nem hallatszott más, csak a
zihálás. Aztán megint felhangzott a vihogás:
– Híhihíhi! Ostoba halandók! Hát azt képzelitek, ti ott
magatokban, hogy mérhetetlen hatalmam és erőm egy ily erőtlen
nünükében rejlik?! Lássátok hát, ó, ki is az én igazi
familiárisom tulajdonképpen!

A Dögmágus színpadiasan csettintett. Fífi, egy ősöreg vörös
sárkány dugta elő pofáját lassan a háta mögül, majd a nyakát,
testét, karmos lábait és denevérszárnyát is (idáig is csak
azért tudott elrejtőzni egy ilyen keskeny hát mögé, mert fajtá
jának legvénebb, legkomiszabb tagja volt). Mint a vörös
veszedelem, úgy vetette magát a félelemtől bénult
kalandozókra. Négy iába közül három alá Votok, Grimnót és
Televala került, a negyedikbe pedig Boffint passzolta be
egyetlen farokcsapással. Votok közégen még kifejtett némi
ellenállást, de a nagy kapálózásban elejtette Csorbát. Szeme
sarkából látta, hogy a kardja egyszerűen átzuhan a várudvar
kőkockáin, és eltűnik. De most már ez sem számított.
Mindannyiukra sötét árnyék borult, ezt még összeszorított
szemhéjukon át is látták. Nem maradt más hátra, mint
szembenézni a Végzettel. Votokon kívül mindenki intenzíven
sajnálta magát, ő is csak azért nem, mert a Huedehack ősök
szellemében megpróbált valami hatásos végszót kivágni. De nem
jutott az eszébe semmi jó. „Na most!` – gondolta utoljára, és
összeszorította a fogát. De a Vég nem jött, csak nem jött. .

Rövid idő telt el iszonyú lassan. Huppanás hallatszott, majd
dübörgés, nedves cuppanás, csattanás, fájdalmas üvöltés, és
Votokra forró, bűzös folyadék zúdult. Ez még a jelenlegi
állapotában is sok volt neki. Üvöltött ő is, felpattant, és
kinyitotta szemét. Rögtön látta, hogy a folyadék, ami tetőtől
talpig eláztatta, nem más, mint zöld sárkányvér (a Széles
Világ Szörnynépei egységesen zöld vért viselnek). Fifi ér
tetlen arckifejezésű, levágott feje mellette hevert. Egy
közeli, megfeketedett falszakasz mutatta, hogy a sárkány
halála előtt még lehelni próbált. Fent a bástyán a Dögmágus
markolászta a torkát; familiárisának elvesztése láthatólag
erősen megviselte. Mindeme felfordulás okozója pedig ott állt
Votokkal szemben, frissen, fiatalon; haja lobogott a szélben.
A harcosnak úgy tűnt, mindig is ismerte az idegent, de most
még túl homályos volt a tekintete.

Végül kitisztult látása. Hatos Ribald! Igen, maga a Széles
Világ leghíresebb és legnagyobb hőse! Ott állt vitézül,
kezében véres kardjával, Nyakazó Durrendellel. Az utolsó
pillanatban érkezett most is, akárcsak a mesékben. Úgy
mondták, naponta két világot ment meg, ha jó formában van. Nem
álltak meg előtte a sárkányok, fődémonok, se a szemzsarnokok,
de még az egyébként eltávolíthatatlan, vízfejű hivatali
nagyfőnökök sem. Halkan terjesztett híresztelések szerint a
Széles Világ teljes megmentésében csak az istenek és a
„Kalandozók és Zsoldosok Érdekvédelmi Szövetségé`-nek titkos
megállapodása akadályozta meg. A Koboldok Átkával még nem
foglalkozott, saját bevallása szerint azért, mert ez rangján
alul állt, rossz hírét keltők szerint meg azért nem, mert
félt a feladattól. És most itt volt. Votok csak hápogott. A
hős mosolyogva intett, hogy még nem végzett. Az alábbi
szózatot intézte a Dögmágushoz, aki nagyjából már összeszedte
magát:
– Ha! Én vagyok itt, Ríbald, a Hatos, az özvegyek, árvák,
menekültek, ártatlanul bebörtönzöttek és védtelen kalandozók
védelmezője! ltt van még hű kardom, Durrendel, a
Sárkánynyakazó, és a kis tűzellenállás gyűrűm. – Eddig
észrevétlen, fényes gyűrű csillant meg a kezén. – Vagyis se
te, se a házőrzőid nem karcolhatják meg a fülem tövét se.
Ennélfogva felszólítalak, söpörj innen teljes
állatseregleteddel együtt, s ne térj vissza soha!
– Bruhahahal – A Dögmágus hiénapózba görnyedt, és attól
lehetett tartani, hogy gyűrű ide, gyűrű oda, Ríbaldra veti
magát. De magában már csak átkozódott. Átkozta a hőst, az
isteneket, a napot, a levegő páratartalmát, mindent, csak
magát nem, ahogy azt az ilyen gonoszok szokták. Legfőképpen
Fifit szidta magában, akinek javaslatára csupa tűzgolyó
varázslatot tanult be aznap reggel. Már egyáltalán nem
sajnálta a dögöt. Némán magához intette a következő vörös
sárkányt (aki a látottak után szintén nem volt fényes
kedvében), és felmászott a nyakába. Elstartolt, majd lassan
eltávolodott maradék harmincnyolc sárkányával és a távcsöves
lidérccel, mint egy szélfútta őszi levélfelhő.
A többiek addigra leráncigálták magukról Fifi hulláját, és
diadalüvöltéssel özönlötték körül megmentőjüket. Ő változatlan
mosollyal utasította vissza a lábcsókokat.
– Semmiség! – mondta. – Ez a munkám. Boffin a fejét törte.
– Tudjátok, az elején még tényleg nem álltam százszázalékosan
mellettetek, de akkor is csak a reflexeiteket akartam
fejleszteni. Aztán…
– Mi volt az a dolog a cédulával?
– Nagyon dühös voltam, de a jó orgyilkos nem kiabál. Ezt még a
nagymamámtól hallattam, és ma is eszerint élek. Szóval, idáig
követtelek titeket, aztán egyszer csak megszálltak az
istenek. Az a légy-dolog nem jött be olyan igazán… Jó, jó,
én is csak úgy láttam…
– Semmi okod a szerénykedésre, kis barátom – kapcsolódott be a
társalgásba Ribald. – Éppen erre a kis időre volt szükségem a
beavatkozáshoz, s már hullottak is a fejek. Nekem viszont
kötelességem segíteni.
Televala unta a sok érzelmet.
– Gyerünk már befelé! Ez végül is a Dögmágus kincses kastélya,
vagy mi… Ribald rosszalló arcot vágott, de azért egy laza
kardpöccintéssel bedöntötte a kaput. A többiek elfojtott,
izgatott csevegéssel óvakodtak utána. Nem kevés időbe telt,
míg átkutatták a vár összes fekete termét, folyosóját,
kamráját, mellékhelyiségét, könyvtárszobáját. Helyenként le
kellett küzdeniük néhány élőhalott őr jelentéktelen
ellenállását, más helyeken a csont- és rézhalmok a mennyezetet
verték, de semmi egyebet nem találtak, ami varázsra vagy
baltára utalt volna.

Az egyik utolsó földalatti hodályban láncokkal felfüggesztett,
elzabolt szüzek százaira bukkantak. Ribald Durrendellel, Votok
pedig egy kölcsön kapott bivalyerős varázskarddal nyírta el
láncaikat. Lett is akkora visítozás, mint egy Beatles
koncerten. A szüzek pillanatok alatt elborították
megmentőiket, még Grimnót is csak néhány jól elhelyezett
illúzió képmással tudta kimenteni őket.
A kalandozók sietősen továbbhúzódtak az utolsó hodály felé
(Grimnót közben hátraterelte a szüzeket). Az utolsó hodály
üres volt, eltekintve a központi emelvényen elhelyezkedő
fekete, baljós ládától. Televala már nagyon feldühödött.
– Ha! Dalalelvun szakállára! A Dögmágus minden, kincse, mi?
Minden?! Egy ekkora ládában?! Az egész?! Odamegyek és elhozom!
– Állj meg! Csapdába rohansz, te eszelős!
– Hát persze! De nem azért van velünk a Széles Világ
legnagyobb hőse, hogy ilyen apróságoktól zavartassam magam.
Viszlát! – Azzal nagy dérrel- dúrral megindult az emelvény
felé. A többiek várakozással vegyes rémülettel néztek
Ribaldra. A hős bágyadtnak látszott, és most először nem
mosolygott.
– Csinálj már valamit!
– Szívesen csinálnék, de nem tudok – mondta ő, és enyhén
füstölni kezdett. Az az igazság, hogy csaltam. A gyűrűm nem
véd meg a tűztől, teljesen közönséges gyűrű. Az istenek
elengedték a következményeket erre a kis időre, amíg megmen
tettem rokonszenves kis csapatotokat, de most már vége.
Távozom. Istenek veletek.

E szavakkal szörnyű gyorsasággal lángra kapott és porrá égett.
Így halt meg hát Hatos Ribald, Durrendel forgatója, világok
megmentője, özvegyek, árvák, menekültek, ártatlanul
bebörtönzöttek és védtelen kalandozók védelmezője. De egyszer
talán még visszatér.

A tragikus pillanat hirtelen katasztrofális színezetet kapott,
amikor Televala, aki mit sem vett észre a fentiekből, elérte
az emelvényt, és minden ceremónia nélkül lekapta róla a
ládát. Őrjítően hangos dübörgés támadt. Repedések futottak
körbe a falakon. Inogni kezdett a padló. Ökölnyi kődarabok
záporoztak mindenfelé. Lidérces menekülés kezdődött. A
kalandozók ki-be csattogó, lehetetlenül széles repedéseken
szökelltek át, aláhulló, öles kőtéglák között cikáztak,
összeomló oszlopcsarnokokban mutattak be gátfutás-gyakorla
tokat. A szüzek számolatlanul toccsantak szét a sziklák alatt
vagy zúzódtak össze a lassan össze záruló résekben, eszelős
visítozással zavarva a menekülők amúgy is túlterhelt
idegrendszerét. Az egyik szikla magát Boffint is eltalálta, de
az hál` istennek habszivacsból
volt.

Nem tudták volna megmondani, mennyi idő telt el, míg újra ott
lihegtek a dombtetőn, a Körteerdő szélén, és fásult
megrendüléssel bámultak visszafelé. Még ebben az állapotban is
el kellett ismerniük, hogy az élénkzöld sárkányvér és a vörös
hulla kellemesen egészíti ki a romhalmaz feketéjét. Valahol mé
lyen a romok alatt immár ott nyugodott Hatos Ribald, kis kupac
hamu formájában. A szüzek közül kettő véletlenül megmaradt, de
aztán egykettőre belehaltak bálványuk elvesztésébe.
Először Televala tért magához a sokkból. A ládához kúszott,
felcsapta a fedelét, összpontosított, és térdre tornázta
magát. „Ha ebben se a Varázsbalta lesz, menten fölmászom az
első fára` – gondolta elkeseredetten. Aztán belenézett. Egy
másodperc telt el nagy nehezen. Televala felsikoltott és
hanyattesett.
(Hogy mi volt a ládában? Nyugalom, lesz még folytatás… ha
igaz.)

***

A Dögmágus igazi, titkos, földalatti kincseskamrájában ütemes
dobogás hallatszott. Kisvártatva egy csákányhegy törte át a
falat. A csákányhegyet egy vastag kéz követte, a kezet pedig
egy szőrös törpepofa. A kincseskamra régóta nem látott ekkora
sürgés-forgást.
Pörölykalapács hunyorgott, az ínfralátását próbálgatta. Nem
tudta, hogy került ide, nyilván elaludt csákányozás közben,
vagy valami ilyesmi. Ismeretlen, beomlott végű tárnába
jutott. Jobb híján megindult előre. Most, hogy végre nagyobb
térbe került, kiterjesztette törpeérzékeit. Megdöbbenve
tapasztalta, hogy Aranyfénytől húsz mézföldre délkeletre
tartózkodik, meghatározhatatlan mélységben. Jól elaludhatott.

Betéblábolt a kincseskamrába, és egy ideig a rézdombok között
mászkált. A legmagasabb domb tetején apró, csillogó fémhenger
vonta magára a figyelmét. Fel is mászott érte, bár jó
néhányszor visszagurult. Végre a kezébe kaparintotta. A henger
mindenképpen valamilyen fémből készült, de ezzel együtt
csodálatosan könnyu volt. A Széles Világon se élő, se holt
törpe soha a közelébe se jutott e fém titkának. A henger
oldalán titokzatos jelek sorakoztak. A törpe egészen
véletlenül értett azon az idegen, más dimenzióbeli nyelven,
amelyen szóltak.
– „Az első benyomás tartós` – dünnyögte. – Emmeg mi lehet?

Fehér László